8. fejezet
Beugrottam egy ezüst Alfa Romeo 4C utasülésébe, és becsatoltam a biztonsági övet, közben az ölemben tartottam a kiskutyát. Alessandro a kormány mögé csúszott, és megnyomta a start gombot. Feldorombolt az autó motorja. Bekötötte a biztonsági övet, sebességbe kapcsolta az Alfát, és elindultunk.
- Te lőtted le az elefántot?
Elementem kopasz kereke és golyólyukakkal teli abroncsmaradványai villantak fel előttünk.
- Természetesen én lőttem le azt az átkozott elefántot.
A parkoló másik végén egy másik Guardian csikorgott, ahogy feljött az utcára. Alessandro őrült sebességgel kikanyarodott. Az Alfa szinte a járda felett lebegett. Körbejártuk a bevásárlóközpontot, és golyóként lőttünk ki az Old Post útra.
- Ki van abban a Guardianban?
- Celia.
- Mi? Rózsaarany Celia?
- Igen. Mondtam, hogy ejtsd az ügyet. Mondtam, hogy menj haza. És te mit csináltál? - Mágiája narancsvillanással lüktetett. - Egyenesen beugráltál abba a kígyógödörbe.
- Ugráltam?
- Mint egy bárány, Catalina. Mint egy hülye, csinos kis bárány, ami a zöld fű felett ugrándozik egyenesen a farkas odújába. Van valami elképzelésed, mit tesz Benedict a nőkkel?
- Nem, miért nem világosítasz fel?
- Az a férfi degenerált. Ma porca puttana! Mire gondoltál?
Nos, lássuk csak, ki vesztette el az önuralmát. Egyetértettem volna Benedict értékelésével, kivéve, hogy Olaszországban „a disznó kurva” csak helyzetekre vonatkozott, személyre sohasem.
- Arra gondoltam, hogy van egy ügyfelem, akinek az anyját meggyilkolták, és eltűnt tizenhét éves húga. Pózolás és szitkozódás helyett segíthetnél nekem. Hol van Halle, Alessandro?
- Bárcsak tudnám, hogy visszarabolhassam, és otthagyhassam a küszöbön, hogy távol tartsam a csinos orrodat olyan dolgoktól, amelyeket nem értesz.
Azt mondta, csinos orrom van. - Ne bánj velem úgy, mintha idióta lennék.
Megcsörrent a telefonom. Felvettem. - Halló?
- Jó hír - mondta Bogár.
Kihangosítóra tettem.
- Megtaláltam a kihányt muffinodat. Egy ócska ezüst olasz importot vezet. Mindjárt beolvad az I-10-esre. Merre vagy?
- Az ócska import utasülésén.
- Ez egy nagyszerű autó. - Alessandro hajmeresztő mutatványt hajtott végre, és átvágott három forgalmi sávon, három hüvelyknyi szabad réssel. - Az olaszok gyártják a legjobb autókat.
Bogár fröcsögött. – Kérdezd meg Vapid kapitányt, tudja-e, hogy mit képvisel a Fiat. Javítsd meg újra, Tony!
Alessandro ismét sávot váltott. - Jobb, ha arról kérdezed meg Tonyt, mennyire jó a megfigyelő drónok javításában.
- Te kurafi! Amikor a kezeim közé kaplak...
- Megbánod, ha az megtörténik.
- Nem fognátok be mind a ketten? - vágtam rá. - Bogár, egy Guardian követ minket. Le kéne ráznunk.
Alessandro átvágott két jobb oldali sávon, beleolvadva a forgalomba. Az Alfa két teherautó közé csúszott körülbelül egy centire az első jármű lökhárítójától. Valaki a dudára feküdt.
- Nem értem, miért ne harcolhatnánk meg vele a bevásárlóközpontban - préseltem ki az összeszorított fogaim között.
- Mert a mágiád nem fog működni rajta aktív állapotában, és nekem nincs elég nagy fegyverem ahhoz, hogy leszedjem. Megnéztem.
- Megvan a Guardian - jelentette Bogár. - Rossz hírek. Egy Cockerill MK III 90 mm-es löveget szereltek fel rá. Az emberek kitérnek az útjukból, mint ahogy a Vörös-tenger vált szét Mózes előtt.
Alessandro rálépett a gázra. Az Alfa előreugrott a bal oldalon lévő sávba, bevágott egy nyergesvontató előtt, az megcsúszott, majdnem elsodródott.
- Találj nekünk egy menekülési útvonalat - kiáltottam. - Mielőtt szétroncsolódunk.
- Nem fogunk szétroncsolódni. - Alessandro hangja teljesen nyugodt volt.
- Ha továbbra is így vezetsz, akkor nem is kell. Ez Texas, majd valaki lelő minket.
- Nem az én hibám, hogy barbár fegyvertörvényekkel rendelkeztek. - Újra sávot váltott.
- Hagyd abba a mániákus vezetést! - ordította Bogár. - Lassíts.
Mögöttünk dudált egy kürt. Megfordultam. Az a hatalmas vontató volt, amit lehagytunk a bal sávban, ami illegális.
- Ó, a francba - mondta Bogár.
A nyergesvontató végül lemaradt. Mögötte a Guardian felgyorsult, a hatalmas löveg felénk mutatott. Szent szar, ez lyukat üthet egy tankba.
- Semmiképpen sem tudnak ránk lőni az ágyúval - mondtam. - A lövedék áthaladna az autónkon, és három sávot kitörölne körülöttünk. A Diatheke-t ez tönkretenné.
- Az nem ellenünk van - mondta Alessandro. A szeme az előttünk lévő sávokat fürkészte, de nem volt hely. Elakadtunk.
A Guardian teteje kinyílt, és Celia rózsaszínű Chanel kosztümében kimászott. Felállt, és megpróbált a magassarkúiban egyensúlyozni a Guardian tetején.
Mi a fenét csinált?
Hosszú, sötét tollak nyomultak ki belőle, áttörték az kosztümöt. Bőre kifeszült és szétszakadt, és kétszer akkora lény tört ki belőle, izmai kidülledtek a sűrű vörös bunda alatt. A farán ült, hátsó lábának sarló alakú tigriskarmai a Guardian fémjébe ástak. Első végtagjai olyan vastagok és hatalmasak voltak, mint egy gorilláé, a Guardian ágyúcsövéhez szorítva rögzítették a fenevadat. A fejét és a vállát sűrű vörös sörény borította, amely inkább haj volt, mint szőr. Két láb hosszú tollak nyúltak ki a sörényből és az elülső végtagok hátuljából. Az arca borzalmas volt; macska- és majom összeolvadva: a gyöngyszemei mélyen a koponyájába süllyedtek, hatalmas orrlyukú majom-orr, hosszú tőrfogakkal teli macska száj. Hosszú, korbácsszerű farok csattogott mögötte.
Metamorfózis mágus. Basszus.
A fegyver nem ellenünk szólt. Az ágyú neki kellett, arra az esetre, ha elveszítené a tudatát. Amikor egy metamorfózis-mágus átalakult, elveszítette a gondolkodási képessége nagy részét, és egy primitív állapotba került valahol egy támadó kutya és egy dühös majom között. Nem lehetett szót érteni vele. Bármi, a halálos sérülésektől eltekintve, csak feldühítené.
- Semlegesíteni tudod a mágiáddal? - kérdeztem.
- Nem, ha már ilyen formában van. Rohadtul immunis mindenre.
Celia dühös tekintete ránk szegeződött. Kinyitotta a száját, és üvöltve köpött a szélbe. Ó, Istenem.
- Vezess gyorsabban, Alessandro!
- Menj - visította Bogár a telefonból. - Menj, menj, menj!
Nem volt hova menni. Jobbról a második sávban voltunk. A forgalom elakasztotta az előttünk álló gyorsforgalmi utat. Még akkor is, ha sikerült volna a jobb szélső sávba kijutnunk, az I-10-es ezen szakasza a föld fölött futott, és egy betonfal övezte a szélét. Nem tudtuk átugratni. Az Alfa túl kicsi és alacsony volt.
Le kellett hajtanunk.
- Itt nem tudunk manőverezni. Van egy kijárat előttünk - mondtam. - Menjünk a Bunker Hill felé. A felszíni utakon lerázhatjuk őket.
- Nem! - ordította Bogár. - Ne menjetek a Bunker Hill felé, az le van zárva. A tartálykocsi, emlékszel?
Két héttel ezelőtt egy ezer gallon benzint szállító tartálykocsi felborult a Bunker Hill lehajtóján és lángra lobbant. Órákig égett, és a tűz átégette a betont. A kijárat egy része összeomlott, és az égő roncs lesüllyedt az alatta lévő utcára. Egy hete ez volt a média vezető híre.
- Bogárnak igaza van, ne menj a kijárat felé, van egy gödör benne.
- Mekkora gödör? - kérdezte Alessandro.
- Túl nagy - mondta Bogár. - Húsz láb.
- Az hány méter?
- Hat.
- Emelkedő vagy lejtő?
- Lejtő, közvetlenül az ív tetején.
Alessandro egy apró résbe nyomult a jobb oldalon lévő fehér teherautó és egy fekete terepjáró között.
- Ne csináld, seggfej! - ugatott Bogár.
A zöld kijárat jel felvillant a fejünk felett, narancssárga figyelmeztető csík volt rajta, ami arra figyelmeztetett: „KIJÁRAT LEZÁRVA”
Ha a rés két oldala között van magasságkülönbség, akkor θ a kijárat meredekségének szöge, V a sebesség és g a szabad esés stantard gyorsulása 9,8 m / s 2; a szükséges sebesség egyenlő g * 36m2 osztva 2(h + 6tan θ) * cos2θ. . .
Nyugodtan tartottam a hangomat. - Alessandro, meg fogsz ölni minket. Ez csak a filmekben működik, és rámpa kell hozzá. Abban a pillanatban, amikor kerekeink elhagyják a talajt, az autó elkezd esni. És még ha sikerül is, a jármű összetörik a becsapódáskor.
- Minden rendben lesz. - Az Alfa ordítva gyorsult fel a lejtőn.
- Hogyan? Hogyan lesz rendben?
Végignézett rajtam. - Ez az autó nagyon könnyű, és nagyon gyorsan fogunk száguldani.
Fehér és narancssárga csíkos akadályok állták el az utat. A kis sportautó átszakította őket. Fadarabok repültek szerteszét. Mögöttünk a Guardian felgyorsult a kijárat felé.
- Ne! – visította Bogár.
Építőipari járművek villantak fel az út oldalán. Az oldaltükörben látni lehetett, hogy a Guardian felszakította a lejtőt, és mindent kihozott a motorból, hogy elkapjon minket.
- Kérlek, ne csináld - mondtam.
Alessandro fél másodpercig rám pillantott, és vakítóan elmosolyodott. - Bízz bennem.
Fekete megperzselt foltok festették meg az úttestet előttünk. Alessandro beletaposott a gázba. A digitális sebességmérő 145-re villant. Már majdnem a lejtő tetejére értünk.
Magamhoz öleltem a kiskutyát.
A Guardian megállt. Celia elugrott a tetejéről, úgy repült a levegőben, mintha szárnyai lennének.
Az Alfa elhagyta az utat a semmibe.
Arra számítottam, hogy az életem végigpereg a szemem előtt. Ehelyett súlytalanságot éreztem, szinte lebegtem. . .
Az Alfa a járdának csapódott és nagyot csattant. Előreestem. A biztonsági övem visszarántott. Az Alfa megállt.
Megcsináltuk. Istenem.
- A kibaszott életbe! - kiáltotta Bogár.
- Látod? - Alessandro elvigyorodott.
Erős puffanás rengette meg az autót. Celia landolt a tetőn. Két hatalmas karmos ököl úgy csapkodott bele a szélvédőbe, mint egy kalapács. A rétegelt üveg pókhálós mintázatban megrepedt, de nem tört el. Celia mancsa áttört az üvegen és a műanyagon. Megfogta a lyuk szélét, és kitépte a szélvédőt.
A kiskutya ugatásban tört ki.
Elővettem a Berettámat, bal kezemmel magamhoz szorítottam a kutyát, hogy távol tartsam, és négy lövést adtam le a tetőn keresztül. Dühös visítás hallatszott.
Tizenegy lőszerem maradt.
Alessandro rálépett a gázra. Az Alfa csikorgott tiltakozásul, de előre gurult, kígyózott a nehéz építőipari gépek között. Valami biztosan eltört a landoláskor. Felgyorsultunk. . .
Alessandro elém lendítette a karját, és a fékbe taposott, balra forgatva az autót. Celia lecsúszott a tetőről, négykézláb érkezett az úttestre, és talpra pattant. A lény pofája tátongott, és ordított.
El kellett mennünk Celia mellett, amíg a Guardian úgy nem döntött, hogy elkezdi szétrobbantani a betonkeverőket és a dömpereket, ezzel elzárva a látóterünket, és esetleg a repeszek és törmelékek eltalálják az Alfát. Az elütés nem működne. Nem volt hozzá elég tömegünk, és ha ő teszi tönkre az autót, akkor ezen a lehajtón rekedünk.
Alessandro kiugrott. Két fegyver jelent meg a kezében a levegőből. Celiára lőtt.
Kicsatoltam a biztonsági övet, és kikászálódtam a járműből. A kiskutya megpróbált követni, de a pofájába csaptam az ajtót.
Alessandro lőfegyvereiből származó golyó záporozott Celiára. Az rángatózott, vicsorgott és támadott, nagy ugrásokkal haladt előre. Megláttam és lőttem. A Beretta golyókat lökött ki magából.
Tizenegy, tíz, kilenc, nyolc, hét.
A golyók látható sérülés nélkül behatoltak Celiába. Nincs vér.
Alessandro elmozdult az útjából. Sörétes puska jelent meg a kezében. Csőre töltötte, és egy töltényt Celia gyomrába eresztett. A lény meghátrált.
Hat, öt, négy.
Újra töltött, és a lény arcába lőtt. Az félreugrott, fürgén, mint egy macska, és meghajlította a farkát. Alessandro felé csapott vele, majdnem leverte a lábáról. Ő felmordult és újra belelőtt.
Három, kettő, egy. Ki a tárat.
Celia felemelkedett, és őrülten hadonászott a karjával. Karmos keze elkapta Alessandro puskáját, és kitépte a férfi szorításából, és közben hátralökte. Alessandro megbotlott, a nő üldözte, karmai a levegőt tépték.
- Celia! - csattantam rá. - Nézz rám!
Felém pördült. Kinyitottam a szárnyaimat, és felszabadítottam a varázslatomat. A felé fókuszált áramlat elöntötte.
- Gyere ide - szólítottam meg, és ahhoz is elegendő varázslatot süllyesztettem bele, hogy akár egy emberekkel teli szobát elcsábítsak vele.
Celia felém rohant. Hatalmas karja megmozdult, és hátralökött. Elrepültem, és a jobb oldalammal egy kemény felülethez csapódtam. Fájdalom hasított a csípőmbe. Valami megroppant. Áúú. Egy dömper előzékenyen megtörte a zuhanásomat.
Felnéztem, és láttam, ahogy Celia felém ugrik, karmai készen álltak arra, hogy szétszaggasson, a szája tátongott. Letérdeltem és a teherautó alá másztam.
Celia dübörögve csapódott a járműbe, és karmolta a földet. Rettenetes arca beletúrt a kerekek közötti résbe. Apró gyűlölettel teli szemek fúródtak az enyémbe. Megpróbált utánam mászni. Visszatartottam a lélegzetemet. A lény tekergőzött, benyomódott még egy hüvelyknyit, és megállt. A teherautó alváza túl alacsonyan ült.
Celia lecsupaszította szörnyű fogait, a karját a teherautó alá nyomta, és a karmait megpróbálta belém akasztani. Hátrébb ficánkoltam. Csalódottan visított, talpra ugrott, megfogta a teherautót, és megpróbálta felemelni. A hatalmas jármű megingott.
Vajon mennyire volt erős?
Celia ismét felsikoltott, és lerogyott a földre, arca csak néhány méterre volt az enyémtől. Elővettem a zsebemből a könnygázsprayt, és a szemébe fújtam.
Celia üvöltve karmolta az arcát. Egy láncfűrészre utaló zörej hangzott fel. Vérpermet nedvesítette az aszfaltot. Celia kivergődött a teherautó alól és eltűnt.
Elkúsztam jobbra, ki a jármű alól, és körbefordultam.
Alessandro a láncfűrésszel üldözte Celiát. Az összevissza rohangászott. Bal karja lecsüngött a válláról, csak egy ín tartotta, vér spriccelt szerteszét. Csont állt ki a csonkból. A bal hátsó lábán egy rés tátongott.
Kihúztam a kardomat, és utánuk rohantam.
Alessandro odatolta Celiát egy úthengerhez, és a láncfűrészt hasába vágta. Borzalmas sikoly szakadt ki Celiából. A nő rávetette magát, és puszta súlya leverte Alessandrot a lábáról. Ő elesett, a lény vérző teste alá temetődött.
Ne! Úgy futottam, mint még soha életemben.
A nő kinyitotta a száját, és az arcára célzott.
A gladiust a nyakába hajítottam. A kard húsba csúszott és megakadt egy csontba.
Bumm!
Golyók tépték ki a koponyája hátsó részét. Csontot és agyat szétpermetezve robbant fel.
Kirántottam a gladiust, és beleadtam mindent, amim volt. A penge átvágott a megerősített csigolyákon. Celia megrándult és összeesett. Most ki a csinos kis bárányod?
Letérdeltem. - Alessandro?
Kérlek, legyen életben, kérlek, legyen életben. . .
Celia teste megremegett, felemelkedett, és Alessandro félrelökte, egy Smith & Wesson 460XVR revolvert vett ki a szájából. A hatalmas fegyver tizennégy hüvelykes csövét bámulta, majd hitetlenkedő szemmel nézett rám.
- Ez egy vadász revolver. – Dőltem hátra. - Nagyvadakra való.
- Texas - mondta Alessandro, és egyetlen szóval kifejezte az államról a véleményét.
Az Alfa még mindig működött. Nem ment olyan gyorsan vagy olyan simán, és szélvédő nélkül haladni egy alacsony ülésen, ahol minden bukkanó belehasított a csípőmbe, egy újfajta kínzásnak minősült, de végül letértünk a lehajtóról a Frontage útra.
Az egyik kezemmel magamhoz öleltem a kutyát, a másikkal pedig az ügyvédünket tárcsáztam. Sabrian szótlanul hallgatta végig az összefoglalómat.
- Van sérült civil?
- Nem tudunk róla.
- Rendben - mondta. - Rajta vagyok az ügyön. Küldök e-mailt a dokumentumokkal. Olvassa el, nyomtassa ki, írja alá, szkennelje be, küldje vissza e-mailben, majd az eredetiket egy futárral.
- Köszönöm.
- Ne köszönje, csak időben legyenek meg a papírok és a fizetés.
Letettem a telefont.
Mellettem Alessandro úgy vezetett, mintha egy kellemes kiránduláson vettünk volna részt a Csendes-óceán parti autópályán, miközben festői dombokon kanyarogtunk volna végig, oldalunkon a kék óceánnal. Nyugodt mosoly játszott az ajkán.
- Minek örülsz annyira?
- Élünk. Mondtam, hogy sikerülni fog.
- Az autód tönkrement.
- Ez csak egy autó. Pótolható. Te nem.
Mit jelenthetett ez? Miért foglalkozik velem? Tizenöt percig látott a próbák alatt, majd további tizenöt percig, amikor megjelent, hogy megkérjen, menjek el vele kocsikázni, és ezek után három évig nem beszéltünk.
- Mi a szereped ebben?
A mosoly elhalt. Olyan volt, mintha lekapcsolták volna a napot. Úgy éreztem, hogy szükségem van egy pillanatnyi csendre.
- Már megint ez a téma - mondta.
- Igen, megint. Meg kell találnom Hallét.
- Az „ejtsd az ügyet” melyik részét nem érted?
- Azt a részt, ahol folyamatosan beleavatkozol a nyomozásomba, és olyan embereket lősz le, akiket ki kell hallgatnom.
- Kihallgatni? Nem ugyanazt értjük a szó jelentésén, mert ahogy én látom a dolgokat, addig fecsegsz, és teszel fel kérdéseket az embereknek, amíg meg nem próbálnak megölni.
Ó, te seggfej.
- Még az elefántot sem köszönted meg. Ha valaki megmenti az életedet, hálásnak kellene lenned. Van itt valami törvény a hála kifejezése ellen?
Ahhh. - Nagyon köszönöm, Alessandro, hogy olyan segítséget nyújtottál, amire nekem nem volt szükségem. Nagyra értékelem, hogy időt szántál rám az Instagram-pózolás és a luxusautók leamortizálása között, hogy megölj minden olyan embert, aki valamilyen módon információval segíthet ebben a nyomozásban. Örökké hálás vagyok neked, örökké.
Mereven bámultuk egymást.
Felvonta a szemöldökét. - Várj, tudom. Mivel ragaszkodsz ahhoz, hogy az ellenkezőjét csináld, mint amit mondok, próbáljuk ki. Ne maradj otthon, Catalina. Ne ejtsd ezt az ügyet. Ne maradj biztonságban. Működik? Kérlek, mondd, hogy működik.
- Istenem, de seggfej vagy. - Ez valahogy kicsúszott.
Alessandro hátrahúzódott. - Olyan mocskos a szájad. Micsoda lehetőségek.
- Nincsenek lehetőségeid a számmal! Senkinek semmi lehetősége nincs a számmal! - Ezt nem mondhattam.
Nevetett. Kinevetett.
- Halle tizenhét éves, Alessandro. Ártatlan. Bármit is tett vagy nem tett az anyja, neki nem kellett volna fizetnie érte. Mondd el, mi folyik itt, hogy megtalálhassam. Van egyáltalán együttérzés benned?
- Minél előbb rájössz, hogy nem mondok semmit, annál könnyebb lesz neked. Add fel, Catalina. Kézben tartom az ügyet.
Befordult az utcánkba.
- Állítsd meg az autót.
Az Alfa fémes csikorgással megállt. Kicsatoltam a biztonsági övet.
- Catalina, hadd vigyelek oda az ajtóhoz. Tudom, hogy fáj a lábad.
A kutyámat és a kardomat szorongatva másztam ki az autóból.
- Nem kell hősnek lenned - szólította meg.
Bárcsak lenne egy szabad kezem, hogy bemutassak neki. A biztonsági őrség fülkéje felé vonultam, komoran elhatároztam, hogy nem sántítok.
- Hé - kiáltotta. - Legalább végre megtörtént a kocsikázásunk.
- Dögölj meg.
A fülkéhez vonultam, az elhajtó Alfa csikorgó zaja elhalkult mögöttem.
A fülkében lévő két őr rám meredt. Láttam a tükörképemet az üvegben, amikor elhaladtam mellettük. A legnagyobb részemet egyenletes piszok- és porréteg borította a bevásárlóközpont padlójáról. Vér fröcskölte be az arcomat, a nyakamat és a fehér garbómat. Celia koponyájának és agyának darabjai lógtak a hajamban. Két golyó lyukasztotta át a kabátomat, közvetlenül a mellkas közepén és kissé balra.
Hátborzongató. Egyszerűen hátborzongató.
A piszkos, loncsos kutya halkan nyöszörgött a karjaimban.
- Tudom, jó? – Néhányszor már végigcsináltuk.
Ha így megyek be a bejárati ajtón, a családom kollektív gutaütést szenved. Meg kellett tisztítanom magam előbb. A legjobb megoldás az lenne, ha átmennék a szerelőműhelybe, legalább megmosnám az arcomat és a kezeimet, majd megpróbálnék besurranni az emeletre a szobámba. Ez azt jelentette, hogy körbe kellett volna gyalogolnom a raktárat.
Befordultam a raktár és a parkolót elválasztó betonfal közötti keskeny térbe, és tovább bicegtem.
Aúú. Aúú.
Sosem mértem fel, milyen nagy az épületünk.
Aúú.
Valóban szükségünk volt egy ekkora raktárra?
A kiskutya megint nyafogott, valamiféle kutya szomorúság lett úrrá rajta.
- Pszt. Elrontod az álcánkat.
Végül befordultam a sarkon. A hatalmas ipari rekeszes ajtók nyitva álltak, és a szerelőműhely belülről kihaltnak tűnt. Minden a szokásos helyén volt: Brick és Romeo, a nagyi háziállatként kezelt tankja ponyvával leborítva, a páncélozott Humvee, amit a veszélyes munkákhoz használtunk, és a nagyi legújabb megbízása, a műhely közepén várakozó közepes méretű lánctalpas jármű.
A henger alakú hosszú kötőtűkön egy idomtalan összekuszálódott kék fonalgombolyag hevert az asztalon. Nevada egyszer azt mondta Frida nagyinak, hogy más nagymamák kötnek dolgokat az unokáiknak. Azóta bátor erőfeszítéseket tett, hogy ajándékokat kössön mindannyiunk számára, és ez a gordiuszi csomó lehetett a pulóverem. Általában akkor vitte magával, amikor végzett aznapra.
Megálltam és hallgatóztam. A szerelőműhely csendben pihent. Semmi sem mozdult. Tiszta volt a levegő.
Talán Frida nagyi a fürdőszobába szaladt ki.
Besurrantam az ajtókon, és elindultam a mosdó felé. Frida nagyi ezt a pillanatot választotta, hogy kiugorjon a lánctalpas vezetőfülkéjéből. Kék szeme tágra nyíltan meredt rám.
Gyorsan el kellett terelnem a figyelmét. - Lehet, hogy a Honda totálkáros, de két Guardiant hagytam sofőr nélkül a Keystone Mallban. Mind a kettő a tiéd, csak ne felejtsd el letiltani a GPS-jüket. . .
Frida nagyi elsétált mellettem, és megnyomta a házi telefont.
- Kérlek, kérlek, ne - könyörögtem.
Nagymamám szinte pépesítette a telefon gombjait. - Penelope, a kisbaba megsérült.
Nem voltam kisbaba. Huszonegy éves voltam, de nem számított. Frida nagyinak mind a hárman örökre csecsemők maradunk. - Mondtam, hogy kérlek.
Nagymama szeme nem kímélt. - Két golyólyuk van a kabátján, és valakinek az agya a hajában. Gyere gyorsan.
Basszus.
A világ tele volt érdekes szavakkal, amelyeket bonyolult dolgok leírására használtak. A tartle, egy skót szó arra a pánikszerű szünetre, amelyet akkor tapasztalsz, amikor be kell mutatnod valakit, de nem emlékszel a nevére. Volt egy backpafeifengesicht, német kifejezés arra az arcra, amelyet szívesen szétvernél. Ott volt a gigil, egy filippínó szó arra a késztetésre, hogy szorongass egy tárgyat, mert elviselhetetlenül aranyos.
Nem tudtam, hogy van-e szó arra a forgószélre, amelyet a nagyon ideges családom hozott létre, miközben megpróbálták egyszerre kezelni a sebeimet, megtisztítani engem és kihallgatni, miközben egymással beszélgettek, de ha volt ilyen, mindenképpen meg kellene tanulnom. Nem voltam hajlandó válaszolni minden kérdésre, amíg nem hagytak zuhanyozni. Követelésem tiltakozó üvöltéssel találkozott, de szilárdan helytálltam a nehézségekkel szemben, és amikor Bogár készségesen elküldte a Celiával folytatott harcunk drónvideóját, a család megadta magát és elengedett, hogy megnézhessék.
A kiskutya lány volt. Tizenöt perc stratégiai gubancvágás kellett ennek a ténynek a megállapításához. Miután levágtam a bundájából a legrosszabbat, bevittem magammal a zuhany alá. Eleinte a sarokban szűkölt, de a végén úgy döntött, hogy a fürdés nem is olyan rossz. Az első öblítéskor lefolyó víz fekete volt, és csatornaszagú. Kétszer kellett besamponoznom Dawn mosogatószerrel.
A zuhany után a padlásszobámba szabadult, körbe-körbe futott, míg én megszárítkoztam. Az egyik szülője tacskó, a másik skót terrier vagy hasonló fajta lehetett. Kis teste hosszú volt, rövid lábakkal, amelyek gyengének tűntek. Fekete és immár fényes bundája hosszabb és durvább lett a hátán és a fenekén, ahol csomókban hátrafelé göndörödött. Fülei kajlák voltak, az állkapcsai hosszúak és egy Scottyra emlékeztető pajesszel voltak keretezve, amikor kinyitotta a száját, látszott, hogy a fogai a fejéhez képest hatalmasra nőttek. Úgy nézett ki, mint egy medvecsapda a régi rajzfilmekből.
Fájdalmasan sovány volt. A bozonttól való megszabadulás biztosan vagy harmadával csökkentette a súlyát. A bordái kilátszottak, és a csigolyák kiemelkedtek a gerincéből.
Végül három percig üldöztem egy törülközővel, amíg támadt egy ötletem, és a földre dobtam. Befúródott alá, én pedig elkaptam és megszárítottam.
Valaki bekopogott az ajtómon. Nos, ez nem tartott sokáig.
- Ki az?
- Én vagyok - mondta anya.
Tudtam, hogy ez jön. Az utolsó, amit akartam, hogy anyával kelljen beszélgetnem.
Apa halála után minden összezavarodott. Az üzlet rosszul ment; a házunk eltűnt; iskolát kellett váltanunk, ez a legtöbb ember számára nem jelent nagy problémát, viszont számomra katasztrofális volt; és ami a legfontosabb: apa nem volt ott. Amikor anyám bevetésen volt, apa vigyázott ránk. Amikor problémám volt, apához mentem, mielőtt anyához fordultam volna. Azelőtt apu többet tudott rólam, és mindig sikerült lebeszélnie bármilyen őrültségről, amibe belemásztam.
Tizenkét éves voltam, és az a gondolat, hogy soha többé nem lesz ott, apokaliptikus volt. Úgy éreztem, hogy véget ért a világ.
Aztán anyu valahogy mindannyiunkat összekapott és minden rendben lett. Közel fél évtizedbe telt, mire rájöttem, hogy még maga anya sem volt rendben.
Anyám hónapokat töltött hadifogságban a boszniai konfliktusban. Maradandó sántítást és annyi sok láthatatlan heget hagyott ez benne, hogy egy életen át hordozta magával. Soha nem dolgozta fel, mert a férje megbetegedett, ezért félidősből teljes munkaidős szülővé kellett válnia, és jött a poszttraumás sokk. A lehető legrosszabb pillanatban ütött vissza. Elvesztette a magánnyomozói engedélyét és az egyetlen módot, ami biztosítani tudta a megélhetésünket. Nevadának még a középiskola befejezése előtt kenyérkeresőnek kellett lennie. Anyám már nem volt katona, sem magánnyomozó. Tehetetlennek érezte magát.
A beszélgetéstől, amely előtt épp álltunk, ismét tehetetlennek érzi magát, és nem tehettem semmit, hogy elkerüljem. Sántikálva felmászott a létrámra, és nem ment el, amíg nem beszéltem vele.
- Catalina?
Felkeltem a földről és kinyitottam az ajtót.
- Hadd lássam azt a csípőt - kérte anyu.
Megfordultam és lehúztam a nadrágomat. - Csak zúzódott. Nézd, rá tudok nehezedni, meg minden. - Hősiesen egy lábra álltam.
- Biztos vagy benne?
- Igen. Semmim nem tört el.
- Nagymamád fogta a húgodat és két őrt, és elment. Mondott valamit két Guardianról a Keystone Mallnál.
Pontosan ez volt a kérdés, amelyet reméltem elkerülni. – Ahha.
Anyu rám szegezte a tekintetét. - Miért vannak Guardianok egy elhagyott plázánál?
Hazudni vagy nem hazudni? Utáltam hazudni anyunak.
- Elmentél a Diatheke-be, és utána mi történt?
- Elindultam.
- Követett valaki? Ezért mentél Keystone-ba?
A francba. A rövid válaszaim egyértelműen nem működtek. - Igen.
- Miért nem jöttél haza?
Mert húsz magasan képzett gyilkos követett engem, akik átvágták volna magukat a biztonságiakon, és megrohamozták volna a raktárt, a bennlévő gyerekekkel együtt. - Nem gondolkodtam tisztán.
Anyám arca összeomlott. Tudta.
- Felteszek még egy kérdést, de őszinte választ akarok. Ha Rogan emberei itt lennének, hazajöttél volna?
Behunytam a szemem. - Igen.
Közelebb lépett hozzám és átölelt. Ha maradt volna könnyem, sírtam volna.
- Rossz volt? - kérdezte csendesen.
- Igen.
Anya elengedett engem. - Ezt elintézem. Megígérem. Ma este helyrehozom.
Megfordult és lement a létrán.
Ránéztem a kiskutyára. - Megszívtam.
A kiskutya leguggolt és lepisilt a földre. Ez egyre jobb.
- Rendben van - mondtam neki. - Megoldjuk.
Feltakarítottam a rendetlenséget, és levittem a földszintre. A konyhaasztalnál Bern, Leon, Runa és Ragnar tolongtak Bern laptopja körül. Rajta Celia látszott épp ugrás közben.
Elővettem egy kis roston sült csirkét a hűtőből, lehúztam egy bőséges adag melldarabot a csontról, és egy kis tálba aprítottam. A kutya körbe-körbe pörgött a lábam előtt.
A képernyőről egy láncfűrész hangjai hallatszottak.
Letettem az edényt a földre. A kutya úgy támadta meg, mint az élete a hideg csirke fölötti győzelemtől függne. Elővettem magamnak egy tányért, és nekiláttam összerakni két tacót.
- Állítsd meg. Pont ott - mondta Leon.
- Ez csak . . . megjelenik a kezében - mondta Ragnar csodálkozva. - Hogy csinálja?
- Teljesen ösztönösnek tűnik - mondta Runa. - Szüksége van fegyverre és fogakra!
- Fogak? - mondta Bern.
Runa felé fordult. - Igen. Indítsd el egy pillanatra. Figyeld meg, hogyan nézi a láncfűrészt. Nyilvánvaló, hogy még soha nem látta.
- Szóval, szerinted ez egy passzív mezőhatás? - gondolta Bern hangosan.
- Ennek lenne értelme - mondta Runa.
- Hogyan nézne ki ennek aktív formája? - csodálkozott Bern.
- Nem számít, hogy passzív vagy aktív. - Leon közelebb hajolt a képernyőhöz. - Szeretném tudni, hogy olyan tárgyakat teleportál-e, amelyeket korábban látott, vagy megragadja-e őket egy bizonyos hatástartományon belül.
- Miért? - kérdezte Ragnar.
- Mert tudnom kell, hogy aggódnom kell-e amiatt, hogy ez a seggfej a kezébe teleportálja a fegyvereimet, amikor harcolok vele.
Mindenki ezen töprengett.
- Talán nem teleportálja őket - mondta Ragnar. - Talán a mágiája megkettőzi őket.
- Ez pokoli egy dolog lenne - mondta Leon.
- Amúgy milyen mágus? - mondta Runa. - Azt hittem, antistasi.
- Az - mondtam.
Felém fordultak.
Letettem a tányért. Amúgy sem voltam éhes. - Az antistasi mágia nagyjából ötször gyakrabban fordul elő, mint az igazságérzékelés. Nem a legritkább, de az antistasi Elsőrendű viszont kivételesen ritka. Három igazságérzékelő Ház van az Egyesült Államok teljes szárazföldi részén, és csak két antistasi Ház. Öt Ház van az egész Európai Unióban, kettő Afrikában, nem tudjuk, hány Kínában, és további három az Orosz Birodalomban. Ezek közül a Sagredo Ház a legrégebbi.
- Alessandro utáni kutatásod igazán lenyűgöző - mondta Runa.
Még csak nem is sejti. - A lényeg az, hogy csak azért tudjuk, mit tehetnek az antistasik, mert úgy döntenek, hogy felfedik előttünk. Talán bármit is tesz Alessandro, lehet, hogy ennek a tehetségnek a tökéletes kifejeződése, és a maroknyi antistasi Elsőrendű titokban tartja. Talán olyan saját területén, mint Rogan az övén. Ami fontos, hogy veszélyes.
Leon elvigyorodott. Ó, nem, nem.
- Felejtsétek el az Instagramot - mondtam. - Felejtsétek el az összes jachtot, autót és nőt. Ez ködösítés. Ez az ember halálos. Diatheke tapasztalt, jól felfegyverzett támadócsapatot küldött utánam. Végignéztem, ahogy Alessandro megöli nyolcukat. Kettőjüket egy darab törött csővel intézte el, a másik párost késsel gyilkolta meg, majd lelőtte azt a négy embert, akit elbűvöltem. Egy lövés, egy ölés, minden bemeneti seb a T-zónában.
Ha mindkét szem körül téglalapot rajzolsz, és az orr köré egy másikat, akkor egy durva T alakú célterületet kapsz. A lövések a T-zónába szinte mindig végzetesek.
- Mennyiről? - kérdezte Leon.
- Körülbelül húsz yardról. Pontos, nyugodt és sokféle fegyvert tud használni. És bármikor elfojthatja a varázslatunkat, amikor csak kedve támad hozzá. Az antistasi állítólag csak a mentális varázslatot tudja megakadályozni, de amikor azt kérdeztem tőle, hogy semlegesítheti-e a metamorfózis mágust, azt mondta: "Nem, ha már ilyen formában van." Ami azt jelenti, hogy elintézhette volna az átalakulása előtt. A metamorfózis arkánum, nem mentális. Ha meglátjátok, ne támadjatok rá egyedül. Meg fog titeket ölni. Rád értem, Leon. Ne szállj szembe vele egyedül. Ezt vedd parancsnak.
Rám mosolygott.
- Leon!
Felemelte a kezét. - Rendben rendben. Tehát rájöttél, mi történt a kétmillióval?
Túl gyorsan váltott témát. Megpróbálná elintézni Alessandrot abban a pillanatban, amikor meglátja, majd meghal, miközben megpróbálja lelőni. Leon halálos volt, Alessandro azonban sokoldalúbb, tapasztaltabb és hidegebb, mint a kő.
Válaszra vártak.
- Azt állítják, hogy Ms. Etterson a kétmillió dollárt készpénzben vette fel.
- Készpénzben? - kérdezte Bern.
Felsóhajtottam. - Igen. Tovább kell vizsgálnunk Diatheke-t. Nem az, aminek látszik.
Kislisszoltam a konyhából és az irodám felé vettem az irányt. A kiskutya követett. Igazán nevet kellett volna már adnom neki. Éppen be akartam vonulni az irodámba, amikor meghallottam anyám hangját a konferencia teremből a félig nyitott ajtón keresztül.
- . . . támadócsapat - mondta anyám. - Néhányat meg kellett ölnie, szinte biztos vagyok benne. Aztán egy metamorfózis mágussal harcolt.
Előre lopakodtam a lábujjamon, és lehajoltam, hogy átnézzek az üvegfalon. Anya a konferenciaasztalnál ült, egy nyitott laptop állt előtte.
- Jól van? - kérdezte egy ismerős férfihang.
Heart őrmesterrel skype-olt.
- Él. Nem mond nekem semmit. Végignéztem, ahogy a lányom karddal levágja egy szörny fejét.
Anya szünetet tartott. Hangjában furcsa él volt. Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, hogy csak félelem miatt állt meg, csakhogy anyám soha nem mutatott félelmet senki előtt a családon kívül.
- Védelemre van szükségünk - mondta a nő. - Nem tudom megmondani, meddig tart, de megígérem, hogy bármilyen hosszú is lesz, kifizetünk téged. . .
- Penelope.
Melegség volt a hangjában, és én majdnem későn kapcsoltam. Heart őrmester nem volt érzelmes. Hatékony és félelmetes volt.
Biztosan megdöbbentette anyámat is, mert a szó közepén hagyta abba a beszédet.
- Csak annyit kell mondanod, hogy szükséged van a segítségemre - mondta Heart őrmester. - Szükséged van rám, Penelope?
Hosszú szünet következett.
- Igen, Benjiro, szükségem van rád.
- Ah, tehát tudod a nevemet. Holnap 20:00-kor ott leszek. Addig bírjátok?
- Igen - mondta anya.
Csendesen elhátráltam és bementem az irodámba. A kis fekete kutya berontott, és egyenesen a sarokban lévő kanapéhoz indult.
Soha nem tudna olyan magasra ugrani a rövid kis lábával.
A kutya rögtön ráugrott a kanapéra, és köröket kezdett csinálni Arabella összehajtogatott takaróján, amit akkor használt, amikor az irodámban bújt el, hogy szundikálhasson.
Nos. Korrigálnom kellett magam.
Óvatosan becsuktam az ajtót, leültem az íróasztalomhoz, és feltettem a fülhallgatómat, hátha anya észrevesz, amikor elhagyja a konferenciatermet. Mi, volt egy gyengéd, szinte meghitt beszélgetésed a halálos és szinte emberfeletti Heart őrmesterrel? Nem, nem hallottam semmit. Egész idő alatt rajtam volt a fülhallgatóm.
Heart őrmester kedvelte anyámat. Nem voltam biztos benne, hogy ő mit érez. Abban sem voltam biztos, hogy én hogy éreztem magam ettől.
Megnyitottam a számítógépemen az Etterson fájlt, és bámultam. A listák összeállítása általában segített minden információról, amiről csak tudtam, ezért új fájlt nyitottam, és összeszedtem a mostani listámat.
- Sigourney Etterson méregmágus Elsőrendű volt, aki tizenkét év alatt csaknem tízmillió dollár vagyont gyűjtött össze ismeretlen módon.
- Tudta, hogy az élete veszélyben van.
- Valaki megölte őt és valószínűleg elrabolta a második lányát.
- Halála előtt Sigourney meglátogatta a Diatheke Kft.-t, hogy kétmillió dollárt vegyen fel készpénzben.
- Diathekének nem okozott gondot egy táskát kétmillió dollár készpénzzel ott és azonnal feltölteni. Celia, aki a Diatheke-nél dolgozott, nem találta ezt furcsának.
- Celia Sigourney-t „profinak” minősítette. Arra is utalt, hogy Sigourney-nak titkos számlája van, és úgy viselkedett, mintha a meggyilkolása ismert foglalkozási kockázat lenne.
- Benedict De Lacy, aki egy elcseszett mentális Elsőrendű, nem tette fel a szokásos kérdéseket, amelyeket a legtöbb ember olyankor feltesz, amikor egy ismerősének vagy ügyfelének a haláláról értesül. Nem mutatott meglepetést és nem nyilvánított részvétet.
- Diatheke rendszeresen alkalmaz képzett gyilkosokból álló csapatot.
- Celia metamorfózis mágus volt, valószínűleg legalább Kiemelkedő, és megpróbált meggyilkolni. Én voltam az elsődleges célpontja.
Minderre csak egy ésszerű következtetés volt. Sigourney Etterson a Diatheke-nél dolgozott bérgyilkosként. Vagy tudták, hogy meghalt, vagy ők ölették meg. A lista értelmezésének más bonyolultabb módjai is lehettek, de ez volt a legegyszerűbb és leg lényegre törőbb.
Meggyilkoltatta Benedict a kétmillió dollár miatt? Nem kételkedtem abban, hogy Diatheke odaadta Sigourney-nak a pénzét. Ha nem tették volna meg, Celia elmondta volna. Mire Sigourney kiürítette a számlát, már áthelyezte a végakaratát az asztalára, ami azt jelentette, hogy a fenyegetés már azelőtt fennállt, mielőtt a Diatheke-be ment. Ha meg akarták ölni, miért fizették ki?
Még mindig fogalmam sem volt, hogy Diatheke valójában mit csinált. Az olyan színvonalú magántulajdonban lévő biztonsági osztagok, mint amilyen ma majdnem megölt, általában kiemelkedő, gazdag Házakat szolgáltak. Papíron a Diatheke nem tartozott egyetlen Házhoz sem, de az biztos, hogy úgy intézték a dolgokat, mint ahol egy Elsőrendű a vezető.
A Celia kaliberű metamorfózis mágus gondos irányítást igényelt. Arabella metamorfózis mágus volt. Nem lehetett összehasonlítani kettejüket, mert a húgom másfajta volt, de voltak hasonlóságok. Egyrészt Celia bevetése minden alkalommal egy hazárdjáték. Nagyon kevés metamorfózis mágus tudta megtartani a tudatát átalakulás közben. Ők voltak a mágikus megfelelői egy irányított gyalogság elleni aknának. Mutasd a megfelelő oldalt az ellenség felé, és reméld a legjobbakat. A Diatheke-nek fenn kellett tartania egy csapatot, hogy semlegesítse őt, ha valami félresiklana.
Milyen csúnya szarban vett részt a Diatheke, hogy szükségük volt egy Celiára a csapatukban? Erre volt egy egyszerű válasz, és az nem tetszett.
Bern már végzett egy kutatást a Diatheke-en, és semmi különöset nem talált. Így maradt Benedict De Lacy. Az ilyen erővel rendelkező mentális Elsőrendűek nem bukkantak elő csak úgy a semmiből.
Bútorainak és műtárgyainak nagy része a XIV. és a XVI. század között, az Oszmán Birodalom felemelkedésekor és virágzása idején keletkeztek, és abból a sajátos régióból származtak, néhány középkori európai kard és francia bútor kivételével. Ennek a gyűjteménynek az összeállítása nemcsak nevetségesen nagy vagyont, hanem kifinomult oktatást is igényelt. Felsőoktatásban kellett részt vennie, valószínűleg valahol egy borostyánligás egyetemen. Gondolatban elképzeltem az irodáját. Nem, a falán nem voltak diplomák.
Beléptem a Heraldba, és Benedict De Lacy után kutattam. Semmi.
De Lacy Ház?
Herald két találatot mutatott, az egyik néhány kanadai aquakinetikus, a másik pedig néhány harmonizáló New York-ban. Az aquakinetikusok palackozott forrásvizet importáltak, és a harmonizálók, akiknek különlegessége az volt, hogy rendkívüli érzéseket keltő lakóhelyeket teremtsenek, egy belsőépítészeti céggel rendelkeztek. Megfelelő gondossággal ellenőriztem mindkettőt. Egyikük sem tartott számon Benedictet, és egyik családtag sem hasonlított Benedictre.
Valami mégis zavart. Elég időt töltöttem Arrosával, hogy felismerjem a régi gazdagságot és a jó vérvonalat. Talán felvett nevet használt. Ha egy magas rangú Elsőrendű gazember volt, szinte lehetetlen volt azonosítani. A legjobb lenne a családi hasonlóság.
Beléptem a Herald Elsőrendűek képi adatbázisába, és a részletes keresésre mentem. Beírtam a férfi, fehér, ötven-nyolcvan, Elsőrendű, mentális mágia keresőszavakat. Kétezer találatot eredményezett.
Nagyszerű. Reméljük, hogy Benedictnek van egy életben lévő apja, aki hasonlít rá.
A hetedik oldalon jártam, amikor vérszagot éreztem. A sós fémes bűz borotvaszerűen vágott az érzékeimbe. A kardomról jött.
Ennek semmi értelme. Olajozott ronggyal letöröltem a gladiust, mielőtt visszatettem volna a tartójába a falra. Ott lógott, öt méterre tőlem, a penge ragyogott, tükrözve a lámpám fényét. Tudtam, hogy tiszta.
Három embert öltem meg vele. Elvágtam a torkukat. Meghaltak, miközben a kezem rájuk emeltem. Még mindig éreztem a második férfi arcának melegét, amikor ujjaimat a szájára szorítottam. Eszembe jutott a lélegzetének forrósága, amikor kilélegzett, amikor kardomat a húsába döftem.
Remegtek a kezeim. A vér illata már mindenütt ott volt, telítette a levegőt, és ragacsos patinával vonta be a bőröm. Minden lélegzetvétellel belélegeztem.
Öklendeztem és savat éreztem a számban. Könnyek öntötték el a szememet, és elhomályosították a látásomat. Azt kívántam, bárcsak kinyithatnék egy ablakot, de az irodának nem volt.
A szememhez kaptam és éreztem, hogy zokogok. Az iroda elmosódott. Felkeltem, bezártam az ajtót, és leengedtem az árnyékolókat a folyosóra néző üvegfalon. Aztán összerogytam a székben, kezeimet az arcomra tettem, és sírtam.
Bárcsak visszamehetnék az időben. Azt kívántam, bárcsak visszatekerhetném ma az időt, vagy felébredhetnék, és rájönnék, hogy rémálmaim voltak. Olyan érzés volt, mintha egy éles szilánk lenne bennem, ami megpróbálná kivágni az utat belőlem. Annyira fájt.
A fekete kiskutya a hátsó lábain állt, elülső tappancsait a térdemre tette, és megcsóválta a farkát. Megsimogattam bozontos fejét. A könnyek folyamatosan ömlöttek. Egyszerűen nem tudtam megállítani.
Megcsörrent a telefonom. Bogár. Felvettem, és megnyomtam a hangszóró ikont.
- Hé - mondta. - A nagymamád és a húgod rendben eljutottak a Keystone-ba, megszerezték a Guardianokat, és elindultak vissza. Arabella tett egy kis kitérőt, ezért gondoltam szólok, nehogy kiborulj.
- Nagyszerű – mondtam elfojtottan. A hangom feszültnek és elkínzottnak tűnt.
- Fura a hangod - mondta Bogár. - Minden rendben?
- Minden nagyszerű.
- Catalina, hol vagy? Mi a baj?
- Ma megöltem három embert -. Próbáltam összeszedni magam, de a tények hangos kimondása túl soknak bizonyult. Kitört belőlem a zokogás.
- Milyen embereket? Hol?
- A Keystone Mall-ban. Valójában tíz embert öltem meg, hármat én magam és hetet az általam elbűvölt emberek segítségével. Tíz ember, Bogár. Soha nem mehetnek haza. Volt családjuk. . .
- Jól van. - Bogár hangja megnyugtatóvá vált. - Jól van. Miért voltál a bevásárlóközpontban?
- A dolgok nem mentek túl jól Diatheke után. Követtek, becsaltam őket a bevásárlóközpontba, és megöltem őket.
- A Guardianokban ülő csapat? - sejlett fel Bogárban.
- Igen.
- Catalina, követtek téged a bevásárlóközpontba. Nem te üldözted őket. Bármikor elmehettek volna. Azok a szemetek szándékosan azt választották, hogy inkább levadásznak. Te vagy ők. Hallgass rám. Nem csináltál semmi rosszat. Tíz rossz embert öltél meg.
Egy racionális részem tudta, hogy igaza van, de ettől nem éreztem magam jobban. Tíz életet elvettem.
- Ha nem ölted volna meg őket, ők öltek volna meg téged, és holnap vagy a jövő héten megöltek volna mást. Beszélj hozzám. Ott vagy még?
- Igen. Csak nem tudom abbahagyni a sírást.
- Ez az adrenalin túlterhelés. Figyelj rám, hallgasd a hangomat: ők rosszak voltak, helyesen tetted. Azok az emberek, akik Guardianokban száguldoznak, hogy egy magányos nőt levadásszanak egy elhagyatott bevásárlóközpontban, nem érdemelnek kegyelmet. Ők a legrosszabb seggfejek. A világon párral kevesebb seggfej maradt.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam megerősíteni magam. - Jobban vagyok - mondtam neki. – Megvagyok.
- Jó, mert a húgod épp most ment át a biztonsági ellenőrzésen.
Fogtam egy marék zsepit és megtöröltem az arcomat.
- Bogár?
- Igen?
- Kérlek, ne mondd el senkinek.
- Nem fogom - ígérte. - A bejárati ajtónál van.
Felugrottam, felhúztam az árnyékolókat, kinyitottam az ajtót, és visszaültem az íróasztalomhoz. A bejárati ajtó kinyílt. Morgás hallatszott. Az ajtó becsukódott. Arabella a folyosóról betáncolt az irodámba, és rengeteg holmit tett le a földre.
- Mi ez? - kérdeztem. Az arcom vörös volt, a szemem véreres, és mindketten úgy tettünk, mintha nem vennénk észre.
A földre ült, és beleásott a táskákba, minden tárgyat felemelt, mintha elárverezné. - Kutyaeledel tál, vizes tál, gallér, póráz, kutyaeledel kölyökkutyáknak, a tálba; ez a földre, speciális tisztítószer enzimekkel a balesetek eltakarításához, rágós játékok, egy szinte életszerű mókus, gumihamburger, kis teniszlabdák, takaró, kutyapárna, speciális kutyasampon és ápolókefe.
Váóó.
- Köszönöm.
- Szívesen.
- Honnan tudtad, mi kell?
- Megkérdeztem Matildát.
A kiskutya odaügetett a zsákmányhalomhoz, és megharapta a gumihamburgert. Az felsípolt. A kutya elejtette a hamburgert és az asztalom alá menekült.
- A bátorság példaképe - figyelte Arabella.
- Nagyon sok mindent kellett átélnie. A szokatlan kedvességet érezheti támadásnak? - kérdeztem.
Felkelt a padlóról és átölelt. Szinte soha nem öleltük meg egymást.
Arabella az ajtó felé indult.
- Hé - szóltam.
Visszafordult felém.
Lehalkítottam a hangomat. - Heart őrmester és anya között van valami.
Pislogott, majd a szeme tágra nyílt. - Honnan tudod?
- Skype-olt vele, és az őrmester azt mondta neki, hogy csak annyit kell tennie, hogy tudatja vele, hogy szüksége van rá. És aztán anya azt mondta: "Benjiro, szükségem van rád", és a fickó rettenetesen izgatott lett, hogy tudja a keresztnevét.
- Van keresztneve?
- Ne mondj semmit - figyelmeztettem.
- Nem fogok.
- Komolyan mondom. Holnap este idejön.
- Mi van, randiznak?
- Nem. - legyintettem a kezemmel. - Ő és a csapata Abarca helyére jön.
Arabella nekidőlt az ajtókeretnek. - Ne őrjíts meg.
Grimaszoltam egyet, és elment.
Bámultam a kutyuscikkek halmára a földön. Nagyon szerettem a húgomat. Az egész családomat mindennél jobban szerettem. Biztosítanom kellett, hogy tovább élhessenek.
Visszanéztem a képernyőre, átváltottam a böngészőre, és rákattintottam a profilképek következő oldalára.