Négy

A holdfény kísérteties ösvényt rajzol a víz pereméig.

Bo a tűz mellett tétovázik. Két kezét a térdén nyugtatja, szája nyílegyenes, megtörhetetlen vonal. Nem hisz ebben az egészben. De aztán feláll, a homokban hagyva üres sörösdobozát, és lejön utánam a partra az egymáshoz bújó kamaszokhoz. Néhány csaj teljesen elázott, csöpög a víz a hajukból.

− Psszt! − súgja egyikük, mire a többiek elnémulnak.

Teljes a csönd.

Pár másodperc múlva hideg szél kel a víz felől, és azon kapom magam, hogy visszatartom a lélegzetemet. Minden nyár egyforma, mégis úgy hallgatózom és várakozom, mintha most hallanám ezt először. Egy zenemű első akkordjait, az izgatott pillanatokat, mielőtt felmegy a függöny.

Aztán felhangzik, lágyan és bágyatagon, amilyen egy nyári nap, egy zümmögő dal, aminek a szavai kivehetetlenek. Egyesek franciának tartják, mások portugálnak, de senki nem tudta lefordítani, mert nem élő nyelv. Valami más. Az óceánból támad fel, és belemászik a fülünkbe. Szelíd és hívogató, mint az anya, aki találós kérdéseket suttog gyermekének lefekvés előtt. A víz legszélén álló két lány, mintegy varázsütésre, egyszerre mozdul, és pár tántorgó lépést tesz befelé, mint aki képtelen ellenállni.

Egy csoport fiú azonban utánuk megy, és kivonszolja őket a partra. Elmúlt a vakmerőség ideje. Többé senki nem buzdítja a lányokat, hogy ússzanak a kikötőbe, nem ösztökélik csipkelődve arra diáktársaikat, hogy tegyék meg a habokban az oda-vissza utat. A veszély hirtelen főbe kólintóan valóságos.

A méla melódia körém fonódik, ujjak indulnak el a bőrömön a torkomig, magukhoz vonnak. Kérlelnek, hogy válaszoljak. Behunyom a szemem, és még mielőtt ráeszmélnék, mit teszek, egyet előrelépek. Ekkor azonban egy erős, meleg kéz megfogja az enyémet.

− Hová, hová? − kérdezi Bo fojtott hangon, és visszahúz maga mellé.

Megrázom a fejem. Nem tudom.

Nem ereszti el a kezem, ellenkezőleg, még erősebben szorongatja, mintha félne elengedni.

− Tényleg a víz felől jön? − kérdezi halkan, továbbra is szemközt a sötét, veszedelmes óceánnal, mint aki nem hisz a tulajdon fülének.

Bólintok, de hirtelen elálmosodom. A szervezetemben keringő alkohol legyengített, védtelenebb vagyok a dal hívásával szemben.

− Most már talán érted, miért sereglenek ide a turisták. Hát ezért az énekért.

Bo tenyerének melege az enyémbe simulva lüktet. Nekidőlök, szilárd válla megóv attól, hogy felbukjak.

− Meddig fog ez tartani?

− Addig, amíg mindhárom nővér el nem ejtette a zsákmányát, és át nem költözött egy másik testbe. Az óceán éjjel-nappal énekel nekünk. − Összeszorítom az állkapcsomat. − Néha heteket vesz igénybe, máskor csak napokat. Ha ezek a lányok továbbra is egymással versengve úsznak ki az öbölbe, akár ma éjjel is véget érhet.

− Félsz?

Ráébredek, hogy már csak ketten állunk a víz szélén. Mindenki visszahúzódott a tűz biztonságába, minél messzebbre a kísértő kikötőtől. Bo keze azonban most is az enyémet fogja. Földbe gyökerezett a lábunk a parton.

− Igen − ismerem el, és hideg futkározik a hátamon. − Nem szoktam eljönni a Swan-buliba. Otthon maradok, és bezárkózom a szobámba.

Amikor apám még élt, egész éjjel fent virrasztott, a bejárat melletti széken gubbasztva, hogy ki ne ragadjon szobámból az óceán, ha nem tudnék ellenállni a kísértésnek. Most, hogy elment, fülhallgatóval és párnával a fejemen alszom, egészen az ének elültéig.

Szerintem erősebb vagyok a legtöbb lánynál, és nem egykönnyen bűvölne el a nővérek éteri hangja. Anyám szokta mondani, hogy ő meg én hasonlítunk is rájuk: mások vagyunk, félreértenek mindkettőnket. Számkivetetten egy szigeten lakunk, és a sorsot igyekszünk kiolvasni a tealevelek kozmoszából. Kétlem különben, hogy lehet-e bárki normális egy olyan helyen, mint Sparrow. Talán mindannyiunkban rejtőzik valamennyi különcség, hóbort, amit megpróbálunk elrejteni; amit sehogyan sem tudnánk megmagyarázni; amire vágyunk; ami elől menekülünk.

− Vannak lányok, akik egyenesen kívánják, hogy megszállják őket − fogom suttogóra a hangomat. Számomra ez elképzelhetetlen. − Megtiszteltetésnek veszik, kitüntetésnek. Mások azt állítják, hogy régi nyarakon költöztek beléjük, de ezt semmivel nem tudják bizonyítani. Nagy valószínűséggel csak feltűnési viszketegségük van.

A Swan nővérek mindig korombeli lányok testét rabolják el, mivel ők is ugyanebben az életkorban haltak meg. Mintha újra óhajtanák élni azt a régi pillanatot az idő árjában, ha csak futólag is.

Bo fúj egyet, majd megfordul, és szemügyre veszi a tűzrakást, ami körül újult erővel tombol a buli. A mai éjszaka célja, hogy ébren maradjunk hajnalig, megülve ezzel a nyár beköszöntét. Így a lányok is bebiztosítják magukat, hogy nem szállja meg őket valamelyik nővér. Ugyanakkor Bo tétovázását is érzem, kezd elege lenni a dologból.

− Azt hiszem, visszamegyek a régi táborhelyemre, és keresek egy új helyet, ahol megalhatnék.

Elengedi a kezem, én pedig összedörzsölöm a két tenyerem, kiélvezve maradék melegüket. A szívem táján is nyugtalanító melegség támad, és szétárad a mellkasomban.

− Nincs még munkád? − kérdezem.

Összepréseli a száját, mint aki a szavait fontolgatja, ízlelgeti.

− Igazad volt, egy kívülről jöttét senki nem akar felfogadni.

− Meglehet, tévedtem, mégiscsak szükségem lenne segítségre − sóhajtok fel.

Talán azért van ez, mert Bo is máshonnan érkezett, mint apám, és így megtapasztaltam, milyen kegyetlen, milyen elutasító tud lenni ez a város. Az is megfordul a fejemben, hogy nem húzná ki sokáig a védelmem nélkül. Én majd távol tartom a kikötőtől, miután mindhárom nővér testre talál, és megkezdik bosszúhadjáratukat Sparrow ellen. De talán azért is fogadnám fel, mert tényleg könnyebbséget jelentene a világítótoronynál. Szinte semmit sem tudok róla, mégis az az érzésem, hogy réges-régről ismerem. Különben pedig jó lenne valaki mást is a szigeten tudni; valakit, akivel elbeszélgethetnék − valakit, aki nem süllyed lassan, fokonként tompa tébolyba. Anyuval élni olyan, mintha egy árnnyal osztanám meg az otthonom.

− Nem tudunk sokat fizetni, de a koszt és a kvártély ingyen van.

Aput hivatalosan soha nem nyilvánították eltűntnek, ezért nem vár életbiztosítási csekk a postaládánkban. Röviddel a lelépése után anyu nem jósolt tovább tealevelekből, úgyhogy megszűnt ez a bevételi forrásunk. Hála istennek, apunak volt valamennyi megtakarított pénze. Elég arra, hogy megéljünk belőle az utóbbi három évben. Valószínűleg kitart még kettőig. Utána új pénzforrás után kell néznünk.

Bo megvakarja a tarkóját, és kissé félrefordítja a fejét. Tudom, hogy nincs más választása, mégis habozik.

− Jó, de nem ígérem, hogy sokáig maradok.

− Áll az alku.

Felkapom a cipőmet a tűz mellől. Megkeresem Rose-t, épp Heath Belzerrel társalog.

− Hazamegyek − közlöm vele, mire a karom után nyúl.

− Ne menj! Nem mehetsz! − szörcsögi részeg nyomatékkal.

− Ha velem akarsz jönni, hazakísérlek − mondom.

Mindössze négy háztömbnyire lakik innen, a sötétben azonban ez is távolság. Nem akarom, hogy egyedül tegye meg. Egyedül és beszívva.

− Majd én hazakísérem − ajánlja fel Heath.

Belenézek szelíd, megnyerő arcába. Laza vigyor, sötét szempár, folyton a homlokába hulló vörösesbarna lobonc, amelyet állandóan hátra kell simítania. Helyes, szeretetre méltó srác, még ha az arcvonásai némiképpen tompa elmeműködést sejtetnek is. Heath Belzer a rendesek egyike. A négy nővére már mind leérettségizett és elköltözött Sparrow-ból. Ennek ellenére egész életében Heath babának becézték. Kiskorában szegény sok verést kapott a lányoktól. Egyszer tanúja voltam, hogyan mentett meg a gimiben egy kékszajkót, amelyik betévedt a természettudományos laborba. Az egész ebédidejét a madár befogására áldozta. Végül kiengedte a nyitott ablakon.

− Nem hagyod majd faképnél? − vizsgáztatom.

− Gondoskodok róla, hogy hazakerüljön − néz a szemembe −, ígérem.

− Ha bármi történne vele… − fenyegetem meg.

− Semmi nem történik − motyogja Rose. Megszorítja a kezem, és a karjába zár. − Holnap felhívlak − súgja a fülembe whiskytől bűzösen.

− Rendben. De aztán semmi fürdőzés!

− Semmi fürdőzés! − ismétli meg utánam kiabálva, és a levegőbe lendíti a sörét.

− Semmi fürdőzés! − visszhangzik fel az ünneplők kórusa.

Végig a fövenyparton hallom a kántálásukat, amikor Bóval visszamegyünk a sziklához a hátizsákjáért, összekeveredik a növekvő dagállyal érkező távoli énekszóval.

Otis és Olga a mólónál vár. Mellé kormányzom a szkiffet, és elnémítom a motort. Sötétben robogtunk át a kikötőn, elemlámpánk sem volt, hogy kikerüljük a hajóroncsot, és közben lustán siklott a vízen a Swan nővérek hívogató dúdolása. Ezért olyan volt, mintha magába nyelt volna minket az énekük.

Kikötöm a motorcsónakot, aztán lehajolok, hogy egyenként megsimogassam a cicák karcsú hátát. Mindkettőé nyirkos kissé. Bizonyára nem örülnek, hogy ilyen későn vetődöm haza.

− Egész éjjel vártatok? − súgom oda nekik.

Ahogy felemelem a fejem, látom, hogy Bo egyik kezében a hátizsákjával kilép a mólóra, majd nyakát tekergetve megbámulja a világítótornyot a sziget túloldalán. Egy röpke percre ránk vetül a fénynyaláb, majd folytatja az óramutató járásával megegyező körforgását, hogy megvilágítsa a Csendesóceánt.

A Lumiere-sziget kísértetiesnek, halottinak hat a sötétben. Szellemtanya, tele moha lepte mélyedésekkel, ahol rég meghalt tengerészek szállják meg a nádasokat és a szél sikálta fákat. De nem a szigettől kell félni itt, hanem az azt körülvevő víztől.

− Nappal nem ilyen ijesztő − nyugtatom meg Bót.

Elhaladunk apám vén vitorlása, a Szél Dala mellett, ami a fastég túloldalán ringatózik összetekert vitorlákkal, mivel az elmúlt három évben nem hagyta el ezt a helyet. Nem apámtól kapta a nevét, hanem attól a férfitól, akitől tíz éve megvásárolta, és aki Sparrow-tól délre állomásoztatta egy kis parti kikötőben. A Szél Dala elnevezés azonban mindig is telitalálatnak tetszett, mert pontosan ráillik a nyaranta az óceánról érkező hangokra.

Otis és Olga a nyomomban lohol, Bo is megszaporázza mögöttük a lépteit.

A szigetnek félhold alakja van. Lapos oldalával néz a szárazföld felé, a másikat pedig a partjain végtelen idők óta megtörő hullámok vájták ki ívekre. A világítótorony szomszédságában egyemeletes ház áll, színe a vörösbegy tojásának a kékjére emlékeztet. Itt lakunk anyuval. Elszórtan találhatók még kisebb épületek a szigeten, némelyeket lebontottak, másokat kibővítettek az évek alatt. Van itt egy fafészer, egy szerszámoskamra meg egy régóta elhagyatott üvegház. Két kalyiba van jó állapotban: A Vén Halász Tanyája és a Horgony Lak. Az újabba vezetem Bót a kettő közül. Valamikor itt szállt meg a világítótorony kezelőszemélyzete − szakácsok és karbantartók −, amikor még szükség volt efféle emberekre.

− Te mindig itt laktál? − szól bele Bo a sötétbe, miközben a ködös, hideg reggelen a kanyargós, néhol foghíjasan deszkázott sétányt követjük a sziget belsejében.

− Itt születtem.

− A szigeten? − kérdezi.

− Anyám jobban szeretett volna szülni Newarkban, ami egy órára van tőlünk, vagy a sparrow-i klinikán, de errefelé a tenger diktál. A téli viharok egy láb magas hóval borították be a szigetet, és a kikötő is fehérbe öltözött. Így anyám odahaza adott nekem életet. − Még mindig szédelgek az ereimben keringő alkoholtól. A fejem is kiürült, és elkalandoznak a gondolataim. − Apu szerint ez a hely kimondottan nekem való, és a sziget az, ami nem ereszt el − magyarázom.

Ha én ide is tartozom, apám mindig idegen maradt. A város soha nem békélt meg azzal, hogy egy jöttment vásárolta meg a szigetet és a világítótornyot, hiába volt helybeli anyám.

Apu szabadúszó építészként kereste a kenyerét. Nyaralókat tervezett a partvidéken, még egy új könyvtárat is Pacific Cove-ban. Aztán egy portiandi építészirodának dolgozott, miután anyuval összeházasodtak. Anyunak azonban hiányzott a szülővárosa, és minden gondolata az volt, hogy visszakerüljön. Sparrow-t érezte az otthonának, habár ekkorra egyetlen rokona sem élt már, a szülei rég meghaltak, ő pedig egyke volt. Ezért amikor meglátták, hogy eladásra kínálják a szigetet, a világítótornyot is beleértve, amelyet az állam magánkézbe kívánt adni − Sparrow kikötője akkorra ugyanis elvesztette a jelentőségét −, mindketten tudták, hogy ez az, amit akarnak. A világítótorony műemléknek számított − egyike volt a város első építményeinek −, és a helyi halászokat továbbra is be kellett segíteni a kikötőbe. Minden egybevágott. Apu azt is tervbe vette, hogy valamikor, amikor ideje nyílik rá, helyrehozza a régi tanyaházat, és lakályossá teszi nekünk, de ez csak vágyálom maradt.

Az eltűnésekor kiszállt a rendőrség, jegyzőkönyvet vettek fel, és ezzel befejezettnek tekintették az ügyet. A helybeliek nem gyűltek össze, hogy kutassanak utána, nem szálltak a halászbárkáikba, hogy végigfésüljék a kikötőt. Az ő szemükben apám soha nem tartozott közéjük. Lényem egy része gyűlöli is az ittenieket a szívtelenségükért. Mindentől és mindenkitől félnek, ami vagy aki kívülről érkezett. Ugyanígy rettegtek a Swan nővérektől is kétszáz éve… azért ölték meg szegényeket, mert mások voltak, mint ők.

Jobbra fordulva elkanyarodunk a főépület villanyfényes ablakaitól, és mélyebbre hatolunk a sziget kivilágítatlan belsejébe, amíg végül elérjük a kis kőkalyibát.

A Horgony Lak feliratot foszladozó halászháló köteléből szegezték a faajtó fölé. Nincs zárva. Szerencsére, amikor felkattintom a villanyt, egy állólámpa pislákolva kivilágosodik a szoba túlsó felén.

Otis és Olga berohan a kalyibába a lábam mellett, kíváncsian, hogy átkutassák az ismeretlen terepet. Hideg, dohos levegő fogad, levakarhatatlanul penészes falakkal.

A konyhában felkattintom a mosogató melletti villanykapcsolót, mire a fejünk fölött reszkető fény jelenik meg. Letérdelve a konnektorba dugom a hűtőszekrény zsinórját, ami azonnal zümmögni kezd. A nappaliból apró háló nyílik. Egyik falának lepattogzott ajtajú ruhásszekrény támaszkodik, az ablak alatt fémkeretes ágy. Matraca ugyan van, de a párna és a takaró hiányzik.

− Holnap hozok ágyneműt és lepedőt − ígérem meg.

− Van hálózsákom. Elleszek. − Bo a padlóra ejti a hátizsákját, közvetlenül a küszöb mögött.

− Van tűzifa a fészerben az ösvény mellett, ha tüzet szeretnél gyújtani. A konyhában nincs étel, de a főépületben rengeteg van. Holnap odajöhetnél reggelizni.

− Kösz!

− Sajnálom, hogy annyira… − Magam sem tudom, mit akarok mondani, hogyan kérjek elnézést a sötétért és a penészért.

− Jobb, mint a parton aludni − mondja, mielőtt rátalálnék az ide illő szavakra.

Elmosolyodok, de hirtelen megszédülök. Kimerültnek érzem magam, aludnom kéne.

− Reggel találkozunk − köszönök el.

Nem válaszol, noha egy hosszúra nyúló percig még ott állok megkukulva, erre várva. Aztán megfordulok, és szédelegve kisurranok az ajtón.

Otis és Olga utánam jön. Felbaktatunk a házunkig a főépülethez, ahol égve hagytam a villanyt a hátsó tornácon.