Az ítélet

Hirtelen erős szél süvített be a parfüméria nyitott ajtaján, száraz leveleket szórva szét a fapadlón.

Négy férfi állt meg az üzlet ajtajában, a csizmájuk sáros, a kezük piszkos. Haltól és dohánytól bűzlöttek. Ijesztő volt a megjelenésük a makulátlanul fehér falak közt, ahol parfümök finom illata keveredett a levegőben.

Hazel a mocskos csizmájukat, és nem az arcukat bámulta, egyre csak az járt a fejében, hogy szappanos vízzel kell majd felmosnia a padlót, miután elmentek. Nem jött még rá a férfiak szándékára, és hogy soha többé nem látja viszont a parfümériát.

A férfiak megragadták a nővéreket a felkarjuknál fogva, és kivonszolták őket az üzletből.

A Swan nővéreket letartóztatták.

Az egész város szeme láttára terelték őket végig az Ocean Avenue-n, miközben kövér esőcseppek hullottak az égből. A sár beszennyezte a ruhájuk szélét, a városlakók pedig megálltak, hogy megbámulják őket. Egyesek egészen az apró városházáig követték őket, ahol a városi gyűléseket szokták tartani, vad viharok idején is ide húzódtak be, és néhanapján, de meglehetősen ritkán, a jogvitákat − elcsatangolt kecskék, hajóállások vagy birtokhatárok miatt kitört perpatvarokat − is itt rendezték.

Korábban egyetlen boszorkányperre sem került sor a városházán, nemhogy háromra.

A tanácsnokok és a város vénei már összegyűltek a nővérek fogadására. Marguerite-et, Aurorát és Hazelt eléjük vezették, és hátrakötözött kézzel leültették őket három faszékre a terem elejében.

Madárka repdesett a szarugerendák között, egy aranypinty, csapdába esve, mint a nővérek.

Hamarosan előléptek a sparrow-i asszonyok is, ujjal mutogattak Marguerite-re és időnként Aurorára. Rémtörténeteket meséltek a gaztetteikről, arról, hogyan csábították el a férjeiket, a fivéreiket és a fiaikat. És mivel egyetlen nő sem képes úgy elbájolni a férfinépet, mint ők, csakis boszorkánypraktikával érhették el a Swan nővérek, hogy a szegény férfiak akaratuk ellenére se tudjanak ellenállni nekik. Egyszerűen áldozatul estek a nővérek fekete mágiájának.

− Boszorkányok! − sziszegték.

A nővéreket nem engedték szóhoz jutni, noha Aurora többször megpróbálta. Úgysem lehetett hinni nekik. Még a végén szavaikkal elbájolják a jelenlévőket, és ráveszik bíráikat, hogy engedjék őket szabadon. Köszönjék meg, jegyezte meg az egyik tanácsnok, hogy nem peckelik fel a szájukat.

De volt másfajta vélemény is. A vének egyike − aki fél szemére vak volt, és gyakran látták a hajóállásoknál, amint a régi szép idők után vágyakozva kibámul a Csendes-óceánra. A hangja túlharsogta a többiekét:

− Bizonyítsátok be! − kiabálta. − Szükségünk van bizonyítékra!

Szavára elnémult a terem, amit zsúfolásig megtöltöttek a kíváncsiskodók. Aki nem fért be, az ajtó körül szorongott, hogy értesüljön Sparrow első boszorkányperének fejleményeiről.

− Láttam Marguerite anyajegyét! − kiáltott be egy férfi hátulról. − A bal combján van, és holló formájú.

Ez a férfi, aki felesége noszogatására felbátorodva szólalt fel, hónapokkal korábban hált együtt a lánnyal. Marguerite szeme elkerekedett, és vad düh lobbant a tekintetében. Valóban volt anyajegye, de hogy valaki holló formájúnak nézze, az élénk képzeletre vallott. Inkább hasonlított alaktalan tintapacára, ám ez mindegy volt. Szinte minden anyajegyet a boszorkányság tévedhetetlen jelének véltek, bűnjelnek arra, hogy a szerencsétlen teremtés boszorkányszombatokat látogat. És Marguerite nem törölhette le magáról, hiszen ezzel született.

− Mi van a másik kettővel? − vetette fel a félvak öreg.

− Aurorának a vállán van anyajegy − szólalt meg jóval halkabban egy mindössze tizennyolc éves fiú. − Láttam.

Valóban látott szeplőcsoportokat a lány jobb vállán, ahogy azt állította. Számos éjszakán át csókolta ezeket a szeplőket. Aurora bőre olyan volt, mint egy galaxis, ahol a csillagokat szeplők alkották.

A lány tekintete most találkozott a fiúéval. Látta a szemébe kiülő félelmet. Elhitte, hogy Aurora valóban boszorkány lehet, ahogyan a város lakói állították. Talán őt is fekete mágiával igézte meg; azért lódul úgy meg a szívverése a közelében.

− Két tiszteletre méltó férfi jelentkezett két vádlott bűnösségét igazoló bizonyítékokkal − szólalt fel az egyik tanácsnok. − Mi a helyzet az utolsó testvérrel? Hazel Swannal? Valaki biztosan felfedezett boszorkányjegyet ennek a varázslónőnek a bőrén.

A terem felmorajlott. A sugdosást visszaverte a magas mennyezet. Az emberek találgatták, ki esett Hazel csapdájába, kit csalt akarata ellenére az ágyába.

− A fiam majd megmondja − hangzott fel egy mély férfihang.

Owen apja jelent meg hátul, mögötte leszegett fejjel a fia.

− A fiam vele hált. Látta, miféle jeleket rejteget.

A teremben összesűrűsödött a levegő. A szarugerendák közé szorult aranypinty is elhallgatott. Még a padló sem nyikorgott, amikor Owent kivonszolta az apja az egybegyűltek elé. Hazel Swanon látszott, hogy az ájulás környékezi. Arcából kiszaladt a vér. Nem magát féltette, hanem Owent.

− Mondd el nekik! − kiabálta az apa.

Owen merev arccal állt, a tekintete a lányéba kapcsolódott. Nem akart megszólalni.

Az apa az egymás mellett ülő, megkötözött kezű nővérek elé masírozott. Jókora kést vett elő a derekára kötött tokból, és Hazel torkához, alabástromfehér bőréhez szorította. A lánynak elakadt a lélegzete, a szeme megrebbent, mégsem vette le a tekintetét a fiúról.

− Hagyd abba! − kiáltotta Owen, és egy lépést tett Hazel felé.

Ekkor azonban két férfi lefogta a karjánál fogva.

− Mondd el nekünk, mit láttál! − parancsolt rá az apja. − Mondd el, hol vannak a testén a boszorkajegyek!

− Nincsenek anyajegyei! − kiáltotta vissza Owen.

− Megigézett, ez gyöngített el! Beszélj, fiam, különben, esküszöm, itt helyben elvágom a torkát, hadd vérezzen el mindenki szeme láttára. Biztosíthatlak, fájdalmas halál.

− Így is, úgy is megölöd − mondta Owen. − Ha beszélnék, boszorkánysággal vádolnátok meg.

− Eszerint mégiscsak láttál valamit! − szólt a félvak öreg.

Akik aznap jelen voltak a teremben, később azt állították, hogy Hazel a szemük előtt igézte meg a fiút, és parancsolt némaságot az ajkára. Mások viszont − ők voltak kevesebben −, akik tudták, mi az igaz szerelem, mást láttak: két fiatalt, akikre a szerelmük miatt várt pusztulás. Nem ártó mágia ült Hazel szemében, hanem egy lány keserve, akinek megszakad a szíve.

Aztán Hazel megszólalt. Halk szavait alápergő könnyei kísérték.

− Jól van. Mondd el nekik!

− Nem! − felelte Owen. Karja továbbra is megfeszült a két férfi szorításában.

− Kérlek! − suttogta a lány, attól tartva, hogy kedvesét is megbüntetik, amiért a védelmére kelt.

Hazel tudta, hogy már túl késő, a város döntött, boszorkánynak tartották őket. A tanácsnokok mindössze az ítéletük megerősítését várták Owen vallomásától. A legparányibb áruló bizonyítékkal is megelégedtek. Egy bőrhiba tökéletesen megfelelt a célra.

Owen szeme könnybe lábadt, szája szóra nyílt, de nem azonnal jött meg a hangja:

− Van egy kis félhold a bal bordáin.

Szépséges szépséghiba, suttogta egykor ugyanennek a félholdnak, miközben ajka fölötte körözött, és lélegzete a lány bőrét csiklandozta. Hazel gyöngyöző kacagása végigvisszhangzott a szénapadlás eresztékein, s ujjai a fiú hajába túrtak. Hány kívánságot mormolt el Owen e fölött az anyajegy fölött! Egy napon majd ő és Hazel megszökik innen, hajóra szállnak, és meg sem állnak San Franciscóig. Új életet kezdenek, Sparrow-tól távol. Ha Hazel valóban boszorkány, ezek a meztelen bőrének elsuttogott kívánságok valóra is váltak volna, de hát nem így történt.

A tömeg felzúgott, és az apa elvette a kését Hazel torkáról.

− Tessék, nem megmondtam! − hördült fel elégedetten. − Itt a bizonyíték, hogy ő is boszorkány!

Hazelnek jeges hidegség kúszott a szívére. A terem tovább zsibongott. A pinty újra csiripelni kezdett.

A félvak vén megköszörülte a torkát.

− Kisvárosunkban megszokhattuk, hogy az óceán nemcsak életet adhat, de életeket is vesz el. − Hangosan beszélt, hogy a teremben ülőkön kívül azok is hallják, akik fülüket az ajtóra tapasztva odakint hallgatóztak. − A Swan nővérekről bebizonyosodott, hogy boszorkányok, ezért vízbe fogjuk fojtani őket. Halálos ítéletünket ma, a nyári napforduló napján, délután három órakor hajtjuk végre. Kedvező csillagállás ez ahhoz, hogy a gonosz lelkükkel is mindörökre végezzünk.

− Nem! − kiáltotta Aurora.

Marguerite azonban összepréselte a száját, s hideg tekintete átkot szórt azokra, akik rá mertek nézni. Hazel hallgatott, nem azért, mert nem félt, hanem mert képtelen volt levenni a szemét Owenről. Látta, hogy összetörte a bűntudat, a megbánás.

Holott nem ő okozta a nővérek halálát, sorsuk már a városba érkezésükkor megpecsételődött.

Mielőtt Hazel a fiúhoz szólhatott volna, a férfiak megragadták és egy hátsó helyiségbe hurcolták a nővéreket, ahol öt nő levetkőztette őket, hogy megtekintsék az imént megnevezett bűnjeleket. Ezután fehér köntöst kaptak lelki megtisztulásukra és végérvényes halálukra.

Csakhogy ebből a végérvényesből nem lett semmi.