Tizenhárom

Két nap telik el eseménytelenül.

Bo ujjai fésülik ki a hajam, ő őrzi az álmom. Ő gondoskodik arról, hogy ne fázzam, amikor a kora reggeli órákban a szél áthatol az ablakréseken. Mellém csúszik a gyapjútakaró alatt, és ujjbegyével végigcirógatja a karomat. Minden másról elfeledkezem ezen a szobácskán, a kandallón és a szívemet hasogató édes kínon kívül.

A harmadik napon felkerekedünk, és végigmegyünk a gyümölcsös újjáéledt fái között a langymeleg délutáni ég alatt. Kezdenek előbújni a rügyek, és kinyílni a virágbimbók. Elképzelhető, hogy az ezen a nyáron termő almák és körték még satnyák, kemények és ehetetlenek lesznek. De remélhetőleg a jövő nyárra beérik a fáradságos munkánk gyümölcse, és gömbölyű, naptól édes termést nevelnek a fák.

− Milyen voltál a gimnáziumban? − kérdezem Bót, felfelé fordítva az arcom, hogy magamba szívjam a napot. Behunyt szemhéjam mögött kicsiny fehér pontok táncolnak.

− Mire gondolsz?

− Népszerű voltál?

Kezét kinyújtva megérinti egy ág göcsörtös végét. Zöld levélkék súrlódnak a tenyeréhez.

− Nem.

− Barátaid csak voltak?

− Kevesen. − Ahogy rám néz, jádezöld szeme lyukat éget belém a lényem legközepéig.

− Sportoltál? − Megpróbálom ezekből az apró információmorzsákból összerakosgatni, ki volt és ki most, de nehéz őt máshol elképzelnem, mint itt Sparrow-ban és ezen a szigeten velem.

Megrázza a fejét, halványan elmosolyodik, mint aki mulatságosnak találja, hogy egyáltalán megkérdezem ezt.

− Mindennap, tanítás után a szüleimnek segítettem, úgyhogy nem sok időm maradt barátokra vagy csapatjátékra.

− A szüleid farmján?

− Ami egy szőlőskert.

Megállok egy fasor végében.

− Szőlőskert? − mondom utána. − Ahol szőlőt termeltetek?

− Igen. Kis családi borgazdaság csupán, de egész jól megy.

Nem egészen ilyen farmra gondoltam, amikor elképzeltem őt, ahogy gürcöl, inkább földet művelő, piszkos, tehéntrágyás gazdaságra. De biztos vagyok, hogy azért itt is kemény volt a munka.

− Nem ilyennek képzeltem − mondom.

− Miért nem?

− Nem is tudom. − Végigmérem kifakult szürke pulóverét és farmerét. − Tudják a szüleid, hol vagy?

− Nem. Nem örülnének annak, hogy itt vagyok. Úgy gondolják, el kell engednem Kyle-t. Ők legalábbis úgy birkóztak meg a halálával, hogy nem vettek róla tudomást. Én azonban tudtam, hogy muszáj idejönnöm. Ezért érettségi után végigstoppoltam a partvidéket. Szó nélkül jöttem el otthonról.

− Beszéltél velük azóta?

Megrázza a fejét, és farmere zsebébe süllyeszti a kezét.

− Pedig feltehetően aggódnak érted − vélekedek.

− Képtelen vagyok felhívni őket. Nem tudnám, mit is mondjak. Hogyan értetném meg velük, mi folyik itt? Hogy Kyle nem öngyilkos lett, hanem valószínűleg vízbe fojtotta a három Swan nővér egyike, aki mellesleg kétszáz éve meghalt?

− Talán ezt ne mondd nekik − javaslom. − De tudatnod kellene velük, hogy jól vagy. Mondj valamit, akár egy hazugságot is.

− Igen. Talán − feleli halkan.

Elérjük a gyümölcsös végét, ahonnan hiányzik az egyik kiszáradt almafa, mert a gyökerét is kiégettük.

− Ha vége ennek az egésznek, a nyári napforduló után, hazamész? − kérdezem.

− Nem. − Megáll, hogy visszanézzen a fák tökéletesen rendezett soraira. Egy szürke kismadár száll fel az egyik fa ágai közül, és egy másikéra telepszik le. − Nem megyek vissza. Egyelőre nem. Kyle halála előtt mindig úgy terveztem, hogy a gimi elvégzése után otthon maradok, és a szüleimnek dolgozom. Átveszem a családi vállalkozást. Ők is ezt várták tőlem. A bátyám lett volna az, aki elköltözik, és egy másfajta életet él, aki megmenekül. És nem is volt ezzel bajom. A halála után azonban… − Beszívja az ajkát, és egy almafa ágaira, a zöld száraikon ringó bimbókra függeszti a tekintetét. − Valami másra vágytam. Valamire, ami az enyém. Mindig én maradtam otthon, amíg Kyle elment világot látni. De többé már nem lesz így.

− És mi az, amire vágysz? − tudakolom halkan, mert nem akarom megzavarni a gondolatait.

− Ott kint akarok lenni. − A sziget nyugati széle felé int a fejével. − A vízen. − Úgy néz vissza rám, mint aki nem biztos abban, hogy megértem. − Amikor apám megtanított vitorlázni, imádtam, de nem gondoltam, hogy valaha esélyem lesz igazán csinálni. Most talán megtehetem. Vehetnék egy vitorlást, és elindulnék vele. Talán soha többé nem jönnék vissza.

− Úgy hangzik, mintha menekülnél. Mintha elölről akarnád kezdeni az életedet.

Megrebben a szeme, és megfeszül a válla, ahogy szembenéz velem.

− Így is van. Van félretett pénzem, életem nagy részében takarékoskodtam. − A pillantása komoly lesz, megfontolt. − Velem jöhetnél.

Beszívom mindkét ajkam, visszatartva egy árulkodó mosolyt.

−Neked sem muszáj ebben a városban maradnod… Te is elmehetsz. Itt hagyhatod ezt a helyet, ha akarod.

− Tanulnom kell.

− Megvárlak − mondja halálosan komolyan.

− De hát anyu… − hozakodom elő az újabb kifogással.

Megkeményedik a szája.

− Nézd, nem olyan könnyű ez nekem − magyarázkodom. Úgy érzem, szétszakadok a vágy és a börtönöm, vagyis a sziget között. − Nem mondok nemet, de igent sem.

Látom a szemén, hogy megbántódott, és nem ért meg, ha akarná sem sikerülne. De gyengéden a derekamra csúsztatja az ujjait, mintha attól félne, hogy megriaszt, mint azt a felreppenő kismadarat.

− Egy napon okot találsz majd arra, hogy elmenj innen − vélekedik.

Egyszer olvastam egy verset arról, hogy a szerelem törékeny, mint az üveg.

Ez a fajta szerelem azonban nem él meg egy ilyen helyen. Sokat tűrőnek, szívósnak kell lennie. Keménynek.

Bo erős, gondolom ugyanazt, mint tegnap éjjel. Felhunyorgok rá az ágakon átszüremlő napsütésben, amely meglágyítja az arcvonásait. Erősebb, mint a legtöbb fiú. Túl tudja élni ezt a helyet. Más fából faragták. A szíve kiégett, mint az enyém: kemény fémek és föld alkotja. Mindketten elvesztettünk már álmokat: elvesztettünk embereket. Megtört minket a sors, de tovább harcolunk a túlélésért. Talán ezért is van rá szükségem. Úgy érez, ahogyan én, azt akarja, amit én. Valamit feloldott a mellkasom mélyén, ebben a ridegségben, ahol most már lüktet a vér, az élet apró jeleként, mint amikor a növények elkezdenek a nap felé nőni.

Talán szeretem is.

Kimozdította sarkaiból a korábbi világomat. Életem szakadozott széle kezd felfesleni. A szerelem veszélyes. Mert már van, amit elveszíthetsz.

Lábujjhegyre állok mellette. Szája az enyém fölött köröz. Tudom, hogy a szemembe nézve a választ kutatja. Nem találja meg, ezért ajkát az enyémre tapasztja. Én azonban nem adhatok mást, mint ezt a pillanatot. Ujjaimat végigfuttatom a mellkasán, magamba lélegzem őt, megízlelem ajkának sós ízét.

Hirtelen azt kívánom, bárcsak holtig tartó boldogságot ígérhetnék neki, odaígérhetném neki magamat. De az hazugság lenne.

Rose-t hívom, újra sikertelenül. Írok egy SMS-t. Megkérem az édesanyját, szóljon neki, hogy hívjon vissza, de így sem jelentkezik.

Hol van? Miért hallgat? Én azonban nem hagyhatom el a szigetet. Nem hagyhatom Bót egyedül, kockázatos lenne… Olivia megint megpróbálná a kikötőbe csábítani.

Néhány napnál azonban nem bírom tovább. Indulatossá és idegessé tesz, hogy nem tudom, mi történik.

Korán felébredek, remélve, hogy észrevétlenül kiosonhatok a szabadba. Olga az ajtóhoz kísér. Szeme nedves a hidegtől, és hunyorog. Talán kíváncsi, miért vagyok talpon hajnalok hajnalán.

Elveszem az ajtónál egy fémkampóra akasztott esőköpenyem, és elfordítom a kilincs gombját. Szél fúj be a benti melegbe, és esőpermetet szitál az arcomba. Olga eloson a lábam mellett, és végiglépked a deszkasétányon. Egy ponton azonban megtorpan, fülét hegyezi, farkát lengeti. Valami felkeltette a figyelmét.

Még nagyjából egy óra van hátra napkeltéig, a vizenyős ég azonban lassan világosodik. Ránk ereszkedik a reggel, szétkergeti az éjszakai felhőket, és kékes-rózsaszín árnyalatokban fürdeti a szigetet. Ekkor meglátom a távolban, amit Olga is lát: fénypont remeg a víz felett, és motorberregés közeledik a mólónk felé.

− Mi az? − kérdi Bo.

Hangja megdöbbent, váratlanul ér, hogy ébren van. Az ajtó félig nyitva, hátrapillantva látom, hogy most tápászkodik fel a padlóról, és az arcát dörgöli. − Jött valaki − mondom.