Huszonegy

A teraszra kivezető Kis ajtó hangos csattanással nyílik ki, miután elfordítom a kilincs gombját. Bo és Olivia összerezzenve fordul felém.

− Nem lenne szabad itt lenned, Penny! − kiáltja túl a vihart Bo, és tekintete nyomban visszasiklik Oliviára, mint aki attól tart, hogy eltűnik, ha nem tartja rajta a szemét.

A teraszon évtizedek óta nem járt senki. Az elrozsdásodott, korhatag fémpadlózat minden csosszanásomra megnyikordul.

− Ne csináld ezt! − mondom Bónak. Nem látok a szélben, az eső az arcomat, a szememet veri.

− Tudod, hogy meg kell tennem! − feleli nyugodt, elszánt hangon.

Magamban megpróbálom összerakni a buli jeleneteit, hogy megértsem, mi hozta őket ide… hogy ki állított csapdát kinek.

− Hol szerezted a kést? − kérdezem. Jókora pengéjű vadászkés, nem ismerek rá sehogyan sem.

− A kalyibában találtam, az öltözőszekrény fiókjában.

− És most ezzel akarod leszúrni? − kérdezem.

Olivia szeme elkerekedik, és a bőr vékony rétege alatt Marguerite mozgolódni kezd.

− Nem − feleli Bo. − Arra kényszerítem, hogy vesse át magát a korláton.

Nyolcvan lábbal alattunk sziklakövek magasodnak, akár egy rendetlen fogazat. Azonnali, gyors halált ígérnek. Aki közéjük zuhan, nem kapkod levegő után, nem rándulnak meg még utoljára az ujjai. Kialszik az élete, mind Olivia Greene-nek, mind Marguerite Swannak. Legalább fájdalommentesen végzik.

− Hogyan hoztad fel ide? − faggatom, közelebb araszolva Bóhoz.

Olivia a fémkorlátnak támaszkodik. A terasz minden lépésemre meginog.

− Nem én akartam. Láttam, hogy a világítótorony felé tart. − Bo nyel egyet, és szorosabban markolja a kést, aminek a pengéje megcsillan az esőben. − Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem.

Vagyis Marguerite csábította ide. Talán meg akarta szerezni magának, hogy bebizonyítsa, jobb nálam. Ehelyett Bo vadászta le őt, de úgy, hogy nem érinthette meg, mert Bo nem engedte a közelébe. Most pedig arra készül, hogy átlendítse a nővéremet a párkányon. Öngyilkosságnak vélik majd. Azt gondolják, a kedves, népszerű Olivia Greene levetette magát a világítótoronyból.

− Kérlek! − mondom, még közelebb lépve Bóhoz. A terasz megremeg alattam. − Ettől még nem támad fel a bátyád.

Olivia arckifejezése megváltozik ezekre a szavakra. Nem tudott Bo bátyjáról, arról, hogy a kikötő vizébe fulladt a múlt nyáron. A szeme azonban menten felragyog, és szája negédes mosolyra húzódik.

− A bátyád? − érdeklődik kíváncsian.

− Fogd be! − rivall rá Bo.

− A bátyád megfulladt, nem igaz?

Bónak csak az arcélére látok rá, a halántékán lüktető érre, az állán végigcsurgó esőre.

− Te voltál az? − hörgi.

Egyetlen villámgyors mozdulattal Olivia mellett terem, és a gyomrának szegezi a kés pengéjét. Elég egy rossz válasz, és menten felkoncolja. Bosszút akar állni, még ha ehhez a lány vérét kell ontani ahelyett, hogy leugrásra kényszerítené. Emberölés öngyilkosság helyett.

Olivia megint elmosolyodik, és a tekintete rajtam állapodik meg, mintha unatkozna. Olvas az arcomban, a Penny bőre mögött lebegő lényem feszült tartásában. Elvégre a nővérem, mindenki másnál jobban ismer.

− Természetesen nem − feleli kaján kárörömmel. − Kérdezd meg a barátnődet, ő talán tudja, ki volt a tettes.

Jeges marok szorítja össze a szívem. Alig kapok levegőt, alig jut vér az agysejtjeimbe.

− Hagyd ezt abba! − suttogom olyan halkan, hogy ő is alig hallja.

− Bizonyára érdekel, hogy miért csődítettem ki mindenkit a szigetedre a nyári napforduló éjjelén.

Hallgatok, noha tényleg érdekel.

− Azt akartam, hogy megértsd, tehetünk bármit, ellophatunk századszorra is idegen testeket, és áltathatjuk magunkat, hogy ezek közé tartozunk… a dolog egyszerűen lehetetlen. Az ellenségük vagyunk. Gyűlölnek minket, és amint tehetik, meg is ölnek! − Bo felé int a fejével, mintha ő lenne erre az élő példa. − Túl régóta színlelsz… túl sok nyarat töltöttél el a testeket váltogatva. Azt képzeled, vannak itt barátaid, hogy igazi életed lehet ebben a városban. Hogy szerelmes is lehetsz, mintha bizony jogod lenne hozzá − acsarog gúnyosan. És noha az eső végigömlik az arcán, így is gyönyörű. − Holott csak azért kedvelnek, mert nem tudják, ki vagy. Ellenkező esetben meggyűlölnének. Megvetnének… a halálodat kívánnák. − Élvetegen, lassan ejti ki az utolsó szavakat. − Ő is − villantja a tekintetét Bóra − halva szeretne majd látni.

A kés még mindig ott a gyomrán, de szinte belehajol, és közben Bóra mered.

− Kérdezd meg a barátnődet, mi a valódi neve.

A szívem megszűnik dobogni. Elhomályosul a látásom. Ne! Kérlek! A legszívesebben könyörögni kezdenék neki. Ne csináld ezt! Ne tegyél tönkre mindent!

− Hazudott neked − teszi hozzá Olivia. − Gyerünk, kérdezd csak meg!

Bo épp csak annyira fordul oda, hogy a szemembe nézhessen, miközben a hátamat nekifeszítem a világítótorony falának, és a tenyeremet a kövekre simítom.

− Ez nem változtat semmin − kezdek bele, próbálva elejét venni, hogy az igazság kiderüljön.

− Min nem változtat? − kérdezi Bo.

− Azon, ahogy irántad érzek, és ahogy te érzel. Ismersz.

− Mi az ördögről beszélsz?

Oliviának már a szeme is vigyorog. Élvezi a helyzetet. Ez az, amit végig akart: vegyem észre, hogy nem változtathatunk azon, amik vagyunk. Gyilkosok. És Bo soha nem lehet az enyém. Még így sem, ebben a testben. Egy Swan nővér csak egyetlen módon tarthat meg valakit, ha vízbe fojtja, és a lelkét csapdába ejtve a tengerben elviszi magával.

− Nem Penny a nevem − mondom, és a beismerés szétszaggatja lelkemet. Reszket a szám széle, rácsorog az eső, és megakad a nyelvemen.

Bo lejjebb engedi a kést, és átszúr a tekintetével. Látszik rajta, tudja, mi következik.

− Hanem Hazel.

Alig észrevehetőn megrázza a fejét. A kés már az oldala mellett lóg, a szája kemény, hajthatatlan vonalat formál.

− Hazel Swan − pontosítok.

Tekintete megremeg, állkapcsa megfeszül, aztán tökéletesen mozdulatlanná dermed, akár egy kőszobor.

− Korábban kellett volna szólnom, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Amikor megtudtam, miért jöttél ide, az is világos lett, hogy meggyűlölnél érte. És képtelen voltam…

− Mikor? − kérdezi tárgyilagosan.

− Mit mikor? − ismétlem meg, mert nem vagyok biztos abban, hogy mire érti.

− Mikor léptél Penny Talbot helyére?

Nyelni próbálok, de a szervezetem nem engedelmeskedik az akaratomnak. Mintha Penny teste fellázadna ellenem.

− A találkozásunk éjszakáján. − Félresöprök homlokomból egy átázott hajfürtöt. − A Swan-buli után Penny kihozott téged a szigetre. Hajnalban felkelt álmából, és lement a mólóra. Ő ezt álomként élte meg. Belegázolt a vízbe, és akkor elfoglaltam a testét.

− Eszerint azon az éjszakán a parton, amikor beszélgettünk a tábortűznél, és meséltél nekem a Swan nővérekről… az Penny volt? Nem te?

Bólintok.

− De ez után az éjszaka után már minden… te voltál?

Ismét bólintok.

− Mégis emlékeztél a korábbi találkozásunkra és egy sereg mindenre Penny életéből?

− Magamévá teszem annak az emlékeit, akit megszállok. Mindent tudok Pennyről.

− Nem csak ezért − szól közbe Olivia, nagyon is készségesen.

Behunyom, majd újra kinyitom a szemem. Bo mostanra a hátát mutatja neki, és teljes egészében felém fordul. Nem csoda, én jelentek fenyegetést a számára. Hazudtam neki. Megbízott bennem, talán szeretett is.

− Az elmúlt három nyáron Penny testébe költöztem − vallom be.

Egy szélroham nekivágja az esőt a világítótorony ablakainak.

− Miért? − kérdezi Bo fojtott hangon.

− Szeretek itt lenni a szigeten, szeretem az itteni életet. − Először ismerem ezt el hangosan.

− Ó, Hazel, ne csak az igazság felével gyere, mondd el akkor már az egészet! − vág közbe Olivia.

Gyilkos pillantást vetek rá, hogy hallgasson el végre. Hagynom kellett volna, hogy Bo átlökje a korláton. Nem kellett volna megállítanom. Mert így most itt áll, és felemlegeti múltam valamennyi kínos részletét. Ráadásul a valódi nevemen szólít.

− Ide jártam régen is, amikor még…

− Éltél − fejezi be helyettem a mondatot Olivia mindkét szemöldökét felvonva.

− Itt laktál? − lepődik meg Bo.

− Nem. − Nem akarok Owenről beszélni neki. Sem a hajdani életemről. Úgysincs már semmi jelentősége. Nem vagyok ugyanaz. Azt a lányt a kikötő vizébe fojtották két évszázada… ez pedig él, és itt van az orra előtt.

− A világítótorony első őrének volt egy fia − világosítja fel Bót Olivia −, Owen Clement. Csinos volt, ezt elismerem. Azt viszont sosem értettem, miért volt úgy oda érte Hazel, hiszen nem volt pénze, vagyona, fényes jövője. Mégis szerette. Feleségül akart menni hozzá. Már ha Owen apja nem vádolt volna meg boszorkánysággal minket, és nem öletett volna a kikötő vizébe.

Megborzongok ezekre a kemény, szívtelen szavakra. Mintha mindössze ennyiből állna a történetünk, el lehetne mondani egy szuszra.

− Owen most Alder Hillen, a sparrow-i temetőben van eltemetve. Hazel oda ment ma reggel is… az ő sírjához. − Vádlón mondja, mintha bizony megcsaltam volna ezzel az egyszeri látogatással Bót.

Talán így is van. De nem ezzel sértettem meg a leginkább, távolról sem.

Döbbenten néz rám, mintha a szívét téptem volna ki, aztán addig szorongattam volna a karmaim között, amíg már nem lüktetett tovább.

Ahol korábban egy lányt látott, most szörnyeteget lát.

− Nem erről van szó. Elbúcsúzni mentem − suttogom.

A szavaim azonban mit sem érnek. Legalábbis Bónak.

− Látod tehát, Bo, hogy a te édes kis Pennyd nem az, akinek mondja magát − folytatja Olivia, a haja az arca körül örvénylik, a bőre alatt pedig ott himbálózik vigyorogva Marguerite Swan, mintha fel lenne függesztve a levegőben. − Gyilkos, mint én, mint Aurora, a nővérei. És azért jár vissza erre a szigetre, mert az egykori kedvesére emlékezteti. Ha még mindig érdekel, még mindig szereted, nem árt, ha végiggondolod, hogy ő is Swan lány, és elbájolja a fiúkat, mint mi. Lehet, hogy csak azért szereted, mert megigézett. Ez nem a valóság. − Olivia befejezésül megnyalja az ajkát.

− Ez így nem igaz! − kiáltom.

− Nem? Talán beszélned kellene Bónak a bátyjáról! Elmondanod, milyen gyakorlott vagy a gyanútlan idegenek elcsábításában.

Megroggyan a térdem, és körmeimet a világítótorony falába vájom, hogy össze ne essek. Nem bírom ezt tovább!

− Hogy is hívták a bátyádat, Bo? − folytatja Olivia könyörtelenül. − Nem számít. Feltételezem, hogy hasonlítotok egymásra. Hogyan is állhatott volna ellen a húgocskám a kísértésnek? Két fivért küldeni a halálba? Hát nem tökéletes?

− Hagyd ezt abba! − kiáltok rá.

Bo a védőkorlátig hátrál, ami megremeg alatta. A haja, a ruhája csupa víz. Mindhárman úgy festünk, mintha úsztunk volna egyet az óceánban. Pedig itt áztunk el, a kilátóterasz fogságában, az üvöltő szélben, bármilyen végzet hozott is össze bennünket. Az igazság minden eddigi keservemnél fájdalmasabb. Még a vízbe fúlásnál is.

− Te voltál az? − kérdezi Bo, és ez úgy hangzik, mintha a kését döfte volna belém.

− Először nem tudtam − válaszolom, és küszködve igyekszem visszatartani a könnyeimet, amik már égetik a szemem sarkát. − Csak miután elmesélted, mi történt a bátyáddal, akkor kezdtem emlékezni rá. Annyira hasonlítotok egymáshoz! Megköszörülöm a torkom. − Én sem akartam elhinni. Más voltam tavaly nyáron. Nem érdekelt, kinek az életét veszem el, nem érdekelt semmi. Most azonban már igen. Te segítettél ebben. Soha többé nem akarok ártani senkinek, elsősorban neked nem!

− Végig tudtad, hogy a bátyám gyilkosát keresem! − Belegabalyodik a szavakba, aztán rálel a lényegre: − Te voltál az?

− Ne haragudj! − lehelem.

Elnéz fölöttem, és többé már nem érdekli, mit mondok.

− Ezért láttad meg, ki igazából Gigi? És Olivia? − Előbb a nővéremre, aztán rám siklik a pillantása, mintha megpróbálna mögénk látni. − Azért láttad őket, mert közéjük tartozol?

− Bo! − kérlelem elfúló hangon.

−Vízbe fojtottad a bátyámat! − mondja, miközben tesz egy gyors lépést felém, és elzárja az utamat a testével. Halkan, kapkodva szedi a levegőt, ahogy torkomhoz szorítja a kést, közvetlenül az állam alatt.

Megrebben a szempillám, és a falig hátrálok. Belém fúródik a tekintete, nem szerelem süt belőle, hanem gyűlölet. Abból, ahogyan a kést tartja, kitalálom, hogy meg akar ölni.

Olivia az ajtó felé sandít. Most van módja elmenekülni. Valamiért mégis marad. Talán ki akarja élvezni, hogyan vágja el Bo a torkomat. Vagy egyszerűen csak kíváncsi a végkifejletre.

− Hány gyilkosság szárad a lelkeden ebben az évben? − faggat Bo, mint akinek további indokra van szüksége, hogy kioltsa az életemet.

− Egy sem − nyögök fel.

− A bátyám volt az utolsó?

Alig észrevehetően igent intek.

− Miért?

− Nem akarom többé azt az életet − suttogom.

− Pedig gyilkos vagy! − fröcsögi az arcomba.

− Nem, képtelen vagyok már rá. − Megrázom a fejem. − Másfajta életet akarok. Veled!

− Ne csináld ezt! − vágja oda.

Megköszörülném a torkomat, de még ez sem sikerül. Egész testemben reszketek.

− Ne tégy úgy, mintha megváltoztattalak volna! Mintha szeretnél! − mondja. − Nem hiszek már neked! A veled kapcsolatos érzéseimben sem bízom. − Ezek az utolsó szavak marnak belém a legjobban, eltorzul az arcom fájdalmamban. Azt gondolja, elbájoltam, ahogy Olivia tette. − Mindenről hazudtál nekem!

− Nem mindenről − kezdenék el védekezni, de meg sem hallgat.

Elveszi a kést a torkomról.

− Nem vagyok kíváncsi semmi másra. − Jéghideg a tekintete, gyűlölettel teli.

Az enyém megbocsátásért esdekel. De már túl késő. Megöltem a bátyját. Nincs mit mondanunk egymásnak.

Ellenségek vagyunk. Az én hibám, hogy viszolyog tőlem.

Amikor rávetül arcára a világítótorony fénye, elfordul, és a hátát verő esőben, fejét lehajtva visszabújik a négy fal közé.

Árnyéka végigúszik a reflektorszobán, és eltűnik a lépcsőn.

− Nem szeret már, Hazel! − szólal meg Olivia, mintegy vigaszképpen. − Azt szerette benned, aminek képzelt. De te hazudtál neki.

− A te műved. Neked köszönhetem!

− Nem, a tiéd. Azt hitted, te is ember lehetsz, csak hát kétszáz éve halottak vagyunk, és ezen semmi nem változtathat. Még ez a fiatalember sem, akiről azt gondolod, hogy szereted.

− Ezt meg honnan veszed? Soha senkit nem szerettél önmagadon kívül! Nem akarok olyan nyomorult lenni, mint te, a világ végezetéig a kikötő vizében rekedni!

− Nem tudsz változtatni azon, hogy kik vagyunk.

− Na, akkor ezt nézd meg! − Ellököm magam a faltól, és visszairamodom a világítótoronyba.

− Hová mész? − kiált utánam.

− Bo után.