A hajóút

A Lady Astor, egy 290 tonnás teherhajó, ami a Csendes-óceáni Prémvadász Társaság tulajdona, 1821 novemberében indult útnak New York kikötőjéből, hogy a Horn-fok megkerülésével öt hónap múltán elérje az Oregon állambeli Sparrow-t.

Jobbára élelmiszert és gabonát szállított az egyenetlen vonalú nyugati partra, de vagy két tucat utas is tartózkodott a fedélzetén. Olyanok, akikben volt annyi kalandorvér, hogy Oregon vad, veszedelmes és visszamaradt vidékeire merészkedjenek. Közéjük tartozott három nővér is: Marguerite, Aurora és Hazel.

A hajóút negyedik hónapjában többnyire viharokban, szelektől felkorbácsolt óceánban és álomtalan éjszakákban volt osztályrészük, amikor a gőzös olyan hevesen ingott a hullámokon, hogy majd mindenkin, a legénységet is beleértve, erőt vett a tengeri betegség. A nővérek azonban nem hajoltak át a korláton, hogy kiadják a gyomruk tartalmát. Nem szorították szemükre a tenyerüket, és nem fohászkodtak az óceánhoz, hogy csillapodjék a haragja. A magukkal hozott gyógyfüvekkel enyhítettek gyomruk háborgásán, és balzsamokat kentek sajgó halántékukra. Minden áldott este, akár esővel és széllel is dacolva, végigsétáltak a fedélzeten. A Csendes-óceánt fürkészve az után a föld után sóvárogtak, ami hamarosan feltűnik majd a szemhatáron.

− Már csak egy hónap van hátra − mondta Aurora az egyik ilyen éjszakán. Áthajoltak a korláton, úgy csodálták a tiszta, határtalan égbolton forgó, sziporkázó csillagképeket. − Mit gondoltok, olyan lesz, amilyennek elképzeltük? − kérdezte.

− Engem nem érdekel, milyen lesz, csak legyen a sajátunk − merengett Hazel. − Új város, új élet.

Mindig is vágytak arra, hogy otthagyják New York ideges nyüzsgését, szívtelen anyjuk emlékét, és újrakezdjék egy távoli vidéken. Hogy milyenen, nem számított, akár a Hold is lehetett volna. Barátságtalanságban azonban a civilizálatlan és durva Nyugat sem volt sokkal különb ennél. Nekik azonban pontosan erre volt szükségük: egy olyan ismeretlen világra, amelynek az idegensége megdobogtatja a szívüket, és félelemmel vegyes izgalommal tölti el a lelküket.

− Bármi lehet belőlünk! − jelentette ki Marguerite, akinek vad, fekete lobonca kibomolva a hátára omlott.

Aurora, érezve arcán a sós szelet, elmosolyodott, és behunyta a szemét. Hazel kidugta a nyelvét, hogy megízlelje a tengervizet, és olyan parfümöt képzelt el, amilyen az óceán: üdét és tisztát.

− Amúgy meg történjen bármi − tette hozzá Marguerite −, ott leszünk egymásnak. Hárman együtt, mindig.

A nővérek a korláton áthajolva magukban még nagyobb sebességre ösztönözték a hajót, hogy törjön előre a sötétben, a szélviharok és erős áramlatok ellenére, nyomában az őket üldöző holddal. Láttak valamit ott kint, a víz végtelenjén, miközben a hajó a sötétben szelte a Csendes-óceánt: egy jobb élet ígéretét.

Nem sejtették még a végzetüket.

Meglehet, az sem számított volna, ha tudják. Akkor is hajóra szálltak volna. Látniuk kellett, el kellett jutniuk egy olyan tájra, amelynek gazdag és sötét a talaja, és teljes egészében az övék. A születésük óta sehol nem eresztettek gyökeret. Bátrak, félelmet nem ismerők és vadak voltak, mint az a határtalan, ismeretlen tájék.

Akkor sem változtattak volna az útirányon, ha tudják, mi vár rájuk. Muszáj volt Sparrow-ban kikötniük. Oda tartoztak.