Nyolc

A gyümölcsös egészen más most. Gondozott és takaros, mint egy szabályosra nyírt angolkert. Eszembe juttatja, milyen volt régi nyarakon, amikor érett almák és körték ringtak ragyogón a nappali verőfényben, arra buzdítva a madarakat, hogy csipegessenek belőlük, miután a földre hullottak. A levegőnek mindig édes vagy sós illata volt. A gyümölcsé vagy a tengeré.

Kora reggel végigsétálok a sorok között. A három leégett csonk még mindig vékony füstcsíkot ereget magából, holott már hamuvá porladt össze.

Vajon meddig virrasztott itt Bo az éjjel, meddig figyelte, amíg az utolsó parázs is megfeketedik? Lehet, hogy egy szemhunyást sem aludt. A kalyibájához ballagok, és megállok az ajtóval szemben. Már emelném fel az öklöm, hogy bekopogtassak, az ajtó azonban váratlanul kinyílik, én pedig meglepetten felszisszenek.

− Helló! − köszön Bo elgondolkozva.

− Szia… bocs, épp kopogni készültem − hebegem. − Csak… jó reggelt akartam kívánni. − Ostoba mentség, amikor magam sem tudom, miért jöttem.

Zavartan összevonja a szemöldökét, de az ajkán könnyed félmosoly ül. Egyszerű fehér ing és csípőfarmer van rajta, a haját meg az egyik oldalra fésülte, mint aki most ébredt, és elfeküdte.

− Én meg jöttem kifelé, hogy megnézzem a fákat − mondja. − Hogy lássam, nem gyulladtak-e meg újra az elmúlt néhány órában.

− Csak füstölögnek − nyugtatom meg. − Onnan jövök.

Bólint, és kinyújtja a karját, hogy szélesebbre tárja az ajtót.

− Bejössz? Csinálok kávét.

Ahogy ellépek mellette, körülölel a szoba melege.

Otis és Olga már odabent van. Úgy gömbölyödnek össze a kanapén, mintha ez lenne az új otthonuk. Mintha Bo lenne a gazdájuk. Nem ég a tűz, de az ablakok mind nyitva vannak, és meleg szellő lengi át a kalyibát. Az idő kellemesen nyáriasra fordult, a tenger felől fújó légáramlat felkavarja a porszemeket, és elűzi a szellemeket. Minden nappal, amit Bo a szigeten és a Horgony Lakban tölt, érzékelem, hogyan alakul át, hogyan vidámodik meg a környezete.

Háttal áll nekem a konyhában. Elfordítja a csapot a mosogatóban, és megtölti vízzel a kávéfőzőt. Egyheti szabadban, napon végzett munka egészen lebarnította. Elbűvölten nézem a vállizmai játékát, ami áttetszik a pamutpóló vékony anyagán.

− Hogyan kéred a kávét? − tudakolja szembefordulva velem, én meg gyorsan másfelé nézek, így nem kap rajta, hogy bámulom.

− Erősen, tej nélkül.

− Helyes… mert nincs is semmi másom.

Vajon a városban vehetett őrölt kávét, még mielőtt meghívtam a szigetre? Vagy a hátizsákjában hozta magával? Itt ugyanis nemigen lehetett, mielőtt beköltözött.

Egy rakás könyv tornyosul a kanapé előtti alacsony asztalkán, mások a padlón hevernek, mind a polcról való. Felveszek egyet a kanapé karfájáról. Egy enciklopédia. A Kelta mítoszok és legendák második kötete.

− Mi ez a sok könyv? − érdeklődök.

− Itt minden a legendákról és a folklórról szól − feleli.

Végigfuttatom az ujjam a kandalló melletti polc könyvgerincein, és leolvasom róluk a címeket: Északnyugati indián legendák, Hogyan vegyünk le egy kellemetlen rontást, Boszorkányok és boszorkánymesterek. A teljes könyvtár a természetfelettivel és a misztikummal, a Sparrow-éhoz hasonló eseményekkel foglalkozik. A kalyiba valamelyik lakója gyűjthette össze. De kicsoda?

− Nem tudtad? − kérdezi Bo.

Mögötte a kávé kezd kifolyni az üvegkannába, a meleg pörkölt illat betölti a szobát.

Megrázom a fejem. Nem, nem tudtam, hogy ezek itt vannak. Fogalmam sem volt róluk. Leülök a kanapéra, és lapozni kezdek az egyik könyvben, amelyik kinyitva hever egy párnán.

− Miért olvasod őket? − Hangos puffanással becsukom a kötetet, és a kávézóasztalra helyezem.

− Nem tudom. Gondolom, azért, mert itt vannak.

Olga leszökken a kanapéról, és dorombolva körbefonja Bo lábát. Ő meg lehajol hozzá, és megvakarja a füle tövét.

− Hogy állsz a Swan nővérekkel? Hiszel már bennük? − faggatom.

− Nem túlzottan. De azt sem hiszem, hogy az áldozatok minden ok nélkül ölték volna vízbe magukat.

− Mi lehetett az ok?

− Ha én azt tudnám!

A lábammal dobolok a padlón, a szívem tompán ver a bordáim kalitkájában − és nem hagy nyugodni a gondolat. Ennyi könyv! És pont ezek a könyvek! Ide téve… eldugva itt.

− És az az éneklés a kikötőből? Azt hogy magyarázod meg?

− Nem tudom − válaszolja. − Ami nem jelenti azt, hogy előbb-utóbb nem lesz rá magyarázat. Hallottál már a Death Valley szikláiról, amik elmozdulnak a sivatagban, holott senki nem mozgatja őket? Évekig nem értették, mi ez. Némelyik sziklakő hatszáz fontnál is többet nyomott. Olyan nyomot hagytak maguk után a homokban, mintha előretaszigálták volna őket. Az emberek földönkívüliekre vagy valami ritka kozmikus jelenségre gyanakodtak. A kutatók végül rájöttek, hogy mindössze a jég van a dologban. A sivatag földje megfagy, aztán a heves szelek átlöködik ezeket a jókora vándorköveket a homokon. Talán a Swan nővérek legendája is hasonló. Csak eddig nem jöttek rá, mi az oka az énekszónak és a vízi haláleseteknek. Elképzelhető azonban logikus magyarázat is az egészre.

A kávéfőző már abbahagyta a fröcsögést Bo háta mögött, ő azonban meg sem moccan, nem indul vissza a kicsi konyhába.

− A jég? − ismétlem meg, és úgy nézek rá, mintha ennél nagyobb képtelenséget soha életemben nem hallottam volna.

− Csak jelzem, hogy egy napon még kiderül, a dolognak semmi köze a kétszáz éve elhunyt nővérekhez.

− De hát a saját szemeddel láttad, mi folyik itt, láttad Gregory Dunn holttestét a kikötőben!

− Egy holttestet láttam. Egy vízbe fúlt srácét. Ez minden.

Összepréselem a számat. Körmöm a kanapé huzatának szélébe váj.

− Mondd, te tényleg véletlenül jöttél Sparrow-ba? − fakadok ki, és a kérdés ott vibrál közöttünk a levegőben.

Bo felbukkanása óta izgat ez, de bármennyire is meg akartam kérdezni, azt éreztem, hogy mégsem kellene. Mintha a válasz nem számítana. Vagy talán nagyon is. Talán minden másnál sokkal fontosabb. Van valami, amit elhallgat előlem. A múltja vagy esetleg a jelene egy részét, a célt, ami belülről feszíti, az okot, amiért itt van. Érzem, hogy van valami. És bár nem akarom őt elüldözni, tudnom kell, hogy mi az.

Az ablakon beömlő fény megvilágítja a fél arcát. Így fény és sötétség osztozik rajta.

− Már elmondtam neked. − Ez egy kicsit sértetten hangzik.

Én azonban hitetlenkedve ingatom a fejem.

− Nem a véletlen hozott ide, az, hogy ez az utolsó megálló a busz vonalán. Van ennek más oka is. Te… eltitkolsz valamit! − Megpróbálok a szemébe nézni, belelátni a gondolataiba, de olyan az arca, mint a kő, mint a szigetet szegélyező parti sziklák.

− Ahogyan te is! − Megfeszül az állkapcsa, amikor szóra nyitja a száját. Egyszerre bukik ki belőle, mintha sokáig magában tartotta volna.

Kényelmetlenül fészkelődöm a kanapén.

Képtelen vagyok állni a tekintetét. Ugyanazt látja bennem, amit én őbenne: a titkok végeláthatatlan sorát, amit letagadni sem tudnék. Mindketten magunkkal hordjuk ezt a terhet. Húsunkba égett billogként, múltunk szégyenbélyegeként. Talán csak azok ismernek egymásra, akiknek egyformák a sebhelyeik. Akiknek ugyanaz a félelem teszi karikássá a szemüket.

De ha Bo ismerné az igazságot, amit én látok, ha Olivia Greene-re nézek, a benne rejtőző másik lényt; ha tudná, miféle gondolatok kísértik az álmodozásaimat; ha látná, amit én látok; ha egyáltalán látna… menten itt hagyná ezt a szigetet, és sosem térne vissza. Se ide, se ebbe a városba. Márpedig én nem akarok ismét egyedül lenni a szigeten. Amíg ő meg nem érkezett, csupán szellemek lakták, holtak árnyai. Nem veszíthetem el, ezért hallgatok.

Felállók, nehogy szavaink törékeny békénket is széttépázzák. Még mielőtt olyan vallomásokat követelne tőlem, amiket nem adhatok meg neki. Soha nem kellett volna arról faggatnom, miért jött Sparrow-ba, hiszen én sem vagyok hajlandó kiadni magam. Hirtelen mozdulatomra Otis rám hunyorog szürke párnájáról. Elmegyek Bo mellett az ajtóig. Egy pillanatig azt várom, hogy utánam nyúl, megállít, de hozzám sem ér. Elszorul a szívem. Bánatom a padlóra ömlik, és beszivárog a deszkapallók repedései közé.

Ahogy ajtót nyitok, berobban a ragyogó reggeli napfény a kalyibába. Otis és Olga meg sem próbál utánam jönni, de még mielőtt betenném az ajtót magam mögött, meghallok valamit a távolban, a szigeten túlról. Szél nem hozná el idáig a hangját, ez a mozdulatlanság azonban igen.

A halálharang kong Sparrow halászkikötőjében.

Újabb tetemet találtak.