Tizenhét

A kalyiba recseg-ropog a szélben. Felébredve tovább kísért az álmom. A tengerről álmodtam. A kövek súlya lehúzott a víz alá. Olyan hideg volt, hogy először megköhögtetett, de aztán nem tudtam megakadályozni, hogy elárassza a tüdőmet. Nyomorult, magányos halál. A nővéreim szorosan ott kapálóztak a közelemben. Együtt süllyedtünk a kikötő legmélyére.

Szememet dörgölve iparkodok megszabadulni az álmomtól és az emlékektől.

Korán van még, odakint az akvarellszürkék uralkodnak. Bo épp tüzet rak.

− Hány óra? − kérdezem, és felülök a padlóról, ahol elnyomott az álom.

Bo több tuskót is tett a tűzre, aminek a melegétől kipirul az arcom, és bizsereg az ajkam.

− Alig múlt hat óra.

Ma van a nyári napforduló. Ma éjjel, éjfélkor minden megváltozik.

Bo nem talált megoldást arra, hogyan ölhetné meg a Swan nővéreket azoknak a testének a meggyilkolása nélkül, akikét elfoglaljuk. A könyvei semmit nem írnak erről, amit persze előre tudtam.

Azt is tudom, mire gondol a kandallóval szemközt: ezen a napon áll bosszút a bátyja haláláért. Még ha ez azzal jár is, hogy megöl egy ártatlan lányt. Semmiképpen nem hagyhatja, hogy Aurora tovább szedje áldozatait. Véget kell vetnie az életének.

Időközben én is döntöttem. Ma éjjel nem megyek vissza a vízbe, nem térek vissza az óceánba. Harcolni fogok, hogy megtarthassam ezt a testet. Penny Talbot szeretnék maradni, még ha ez azzal jár is, hogy ő nem létezhet többé. Bármilyen ijesztően hangzik is, akármilyen keserves lesz is, legalább teszek egy próbát.

Nyaranta a nővéreim és én rövid időre új életre kelünk az elrabolt testekben − ezért olyan értékes minden nap és óra. Ki is húzzuk ezt az élvezetet az éjfél előtti utolsó másodpercekig. Utolsó pillanataink ezek a vízfelszín fölött, az utolsó légvételek, amikor a sötéten derengő végtelen eget kémlelhetjük, megérinthetjük a talajt a lábunk alatt, és megízlelhetjük a létezés örömét.

A kikötő vonzása már előbb lüktetni kezd a szemüregünk mögött. Hideg mélységekbe csábít, de addig tűrjük, amíg elviselhetetlenné nem válik.

Voltak nyarak, amikor túl sokáig vártunk a visszatéréssel. Mindhármunkkal előfordult ez, legalább egyszer.

A koponyánkba hasító éles fájdalommal fizetünk a pár pillanatnyi késedelemért.

De nem csak fájdalmat érzünk, hatalmas nyomást is. Mintha letaszítanának minket a sötétbe, annak a testnek a legmélyére, amelyet elfoglaltunk. Amikor velem is megesett ez évekkel ezelőtt, éreztem, hogy a lány a felszínre emelkedik, miközben én összeroppanok. Helyet cseréltünk egymással. Oda süllyedtem le, ahol addig ő lapult, elnyomva és fuldokolva a saját testében. Csak a tengerbe visszatérve szabadultam ki a bőre fogságából. Nyomban meg is könnyebbültem. Megesküdtem akkor, hogy többé nem kockáztatok, nem maradok a testben éjfél után.

Ebben az évben, ezen a nyári napfordulón azonban megpróbálom. Talán sikerül ellenállnom a fájdalomnak és a mélység vonzerejének. Talán erősebb lettem, és jobban rászolgáltam. Meglehet, ez az év más lesz. Egyetlen fiú életét sem vettem el. Elvárhatom, hogy elmúlik rólam az átok, és legalább ez az egy kívánságom teljesül.

Tovább élhetek ebben a testben, ahogyan a regék sellői és fókaemberei, akik szintén helyet találtak maguknak a szárazföldön.

Igaz, önzőnek kell lennem, hiszen Pennyt ezzel egyszer és mindenkorra elfojtom.

− Be kell mennem a városba − szólalok meg rekedten. Éjjel a tölgyfa alatt ülve arra is rájöttem, hogy ha közös életet akarok Bóval, ha szeretem őt, el kell engednem azt, akinek az emlékéhez eddig ragaszkodtam.

− Miért? − kérdezi.

− Valamit el kell intéznem.

− Nem mehetsz egyedül! Túl veszélyes!

Levetem magamról a királykék pólót, rémálmaimmal küszködve ebben hánykolódtam az éjszaka.

− Egyedül kell lerendeznem. − Magamra kapom a sötétszürke pulóvert, amit párnának használtam az imént, és felállók.

− Mi lesz, ha a két srác, Davis és Lon közül meglát valamelyik? Faggatni kezdhetnek Gigiről.

− Te csak ne félts engem! − mondom. − Valakinek amúgy is itt kell maradnia… hogy szemmel tartsa őt. − Tudja, hogy igazam van, mégis úgy néz rám azzal a zöld szemével, mintha bűvölni akarna. − ígérd meg, hogy távol tartod magad tőle, miután elmentem.

− Kezdünk kifogyni az időből − figyelmeztet.

− Tudom. Nem maradok el sokáig. Csak ne kezdj semmibe, amíg vissza nem érek!

Bólint, de valahogyan meggyőződés és elkötelezettség nélkül. Minél tovább leszek távol a szigettől, annál nagyobb a veszélye, hogy valami jóvátehetetlen történik. Bo megöli Gigit, vagy Gigi elcsavarja Bo fejét, és az óceánba csábítja, hogy vízbe fojtsa. Akár így, akár úgy, meghal valaki.

Beteszem magam mögött a kalyiba ajtaját. Ekkor új gondolat kezd el nyugtalanítani: mi lesz, ha Gigi beárul Bónak? Hisz majd neki? Kétlem. De a gyanút mindenképpen elültetheti benne. Sietnem kell. Remélem, semmi rossz nem történik a távollétemben.

A kikötő zsúfolt, halászbárkák és turistahajók pöfögnek el a világítótorony mellett. Borús az ég, az az érzésem, hogy ha kinyújtom a karom, az ujjammal megérinthetem az alacsonyan vonuló, súlyos felhőket. Eső azonban nem esik dagadt hasukból. Várakozik. Ahogy mindenki arra vár, hogy előkerüljön a következő vízbe fulladt holttest − ezen a nyáron az utolsó. Én vagyok az egyetlen Swan lány, aki még nem gyilkolt, és nem vagyok hajlandó megtenni, amit tudom, hogy Aurora és Marguerite is elvár tőlem, hogy megöljem Bót.

Ilyen még nem volt, hogy az egyikünk kivonta magát az általános szabály alól. Fogalmam sincs, mi történik ezek után, hogyan változtat ez a dolgokon és rajtam, már ha változtat egyáltalán.

Máris érzem a tenger vonzását, a hívást, ami visszaszólít a vízbe. A nap előrehaladtával egyre jobban elhatalmasodik rajtam a visszatérés vágya. Minden évben megtapasztalom ezt: szemem mögött a lüktetést, a bordáim bizsergését, ami visszataszítana a kikötő vizének mélyére. Ahová tartozom. De igyekszem tudomást sem venni a kellemetlen tünetekről.

A szkiff elrobog a narancssárga bóják mellett, át a halászkikötőn, be a hajóállásunkba.

Sparrow dugig van turistával. A sétányon gyerekek futnak a szivárványszínű papírsárkányaikkal, próbálják a levegőbe repíteni őket, bár szellő sem rezdül. Az egyik belegabalyodott egy utcai lámpába, egy kislány rángatja lefelé a zsinórjánál fogva. Sirályok csipegetik fel a betonról a pattogatott kukoricát és a vattacukrot. Tele vannak a boltok is. Kilóra vásárolják a sós vizes karamellt, fényképezőgépeiket kattogtatják a halászkikötőben, mert tudják, hogy hamarosan vége az egésznek. Ma van az utolsó nap. Ők meg visszatérnek a megszokott életükbe, az otthonukba és a városukba, ahol minden a megszabott rendben folyik, és semmi rossz nem történik. Ám ahol én lakom, ott a rossz a mindennapos, ott én vagyok a legrosszabb, ami valakivel megtörténhet.

Csakhogy nem akarom ezt többé.

Elindulok a Coppers-stranddal és a csónakházzal ellentétes irányba, a Sparrow déli végében található Alder Hill felé. Ugyanaz a városrész ez, ahová a rózsavizes és mirhás parfümöt kellett volna szállítanom azon a napon, amikor Owen Clementtel találkoztam. A csomag soha nem érkezett meg a címzetthez.

Fejem fölött fekete rigók köröznek, a földet pásztázzák, és engem követnek. Mintha tudnák, merre igyekszem.

Alder Hillben van a városi temető is.

Az öbölre néző széles, füves térséget helyenként kidőlt fémkerítés veszi körül. Ide hantolták el a helyi halászokat, hogy rálássanak a vízre, és megvédelmezzék Sparrow-t.

Nagyon régen jártam itt utoljára. Egy évszázada kerülöm ezt a helyet. Ennek ellenére könnyen megtalálom a sírkövet. A lábam ennyi év után is idehoz, a hol virággal borított, hol mohával benőtt, hol kopár sírok közé.

Az én sírkövem a legrégibbek közé tartozik a temetőben. Azért nem omlott még össze, mert az első évszázadban gondoskodtam arról, hogy a gyom ne nője be, és a föld ne borítsa be. De aztán egyre nehezebb lett idejönnöm. Olyan valakihez ragaszkodtam, akit soha többé nem láthattam. A múltam része volt. És az, akivé váltam − egy gyilkos −, nem az volt, akit ő szeretett. Valaki más voltam.

A sír egyszerű, egy lekerekített homokkő. A belevésett nevet és dátumot már régen olvashatatlanra koptatta az eső és a szél. Én azonban kívülről tudom, mi volt ráírva: OWEN CLEMENT, MEGHALT 1823-BAN.

Miután az apja tetten ért minket a szénapadláson, Owen nem hagyhatta el a szigetet. Hiába köröztem azonban az öböl körül; hiába könyörögtem az apjának, nem engedett a fia közelébe. Szent meggyőződése volt, hogy elbájoltam Owent. Hogy egyetlen fiatalember sem tudna szeretni egy Swan lányt gonosz bűbáj és boszorkánypraktikák nélkül.

Ha könnyű lenne szerelmet ébreszteni, nem lenne annyi összetört szív, emlékszem, hogy Marguerite mondta ezt egyszer, még életünkben.

Nem sejtettem, mi van készülőben, mit tervez Owen apja. Ha tudom, nem maradok Sparrow-ban.

Súlyos felhők úsztak a város felett aznap, amikor a nővéreimet és engem a hajóállásokhoz vezettek a városházáról. Aurora jajveszékelt és üvöltözött a férfiakkal, akik csónakba kényszerítettek bennünket. Marguerite átkokat kiabált a képükbe, én azonban csöndben voltam, Owent kerestem a látványosságra összecsődült tömegben. Akkor vesztettem el őt szem elől, amikor hátravittek minket egy szűk kis helyiségbe, ahol mezítelenre vetkőztettek és egyszerű fehér köntösbe bújtattak mindhármunkat. Halotti köntösünkbe.

Kötelet kötöttek a csuklónkra és a bokánkra. Aurora tovább sírt, könnyei csíkokat szántottak az arcára. És amikor a csónak elvált a parttól, megláttam őt.

Owent.

A nevemet kiáltozva a móló végéhez rohant. Három férfinak kellett lefognia. A csónak azonban már messzire távolodott. Az apja és még néhányan a kikötő legmélyebb részéhez kormányoztak bennünket.

Aztán már nem láttam többé, mert eltakarta a vízre ereszkedő köd, ami a hangokat is eltompította.

A nővéreimmel egyetlen fapadkán szorongtunk a hajóorrban, vállunk egymáshoz préselődött, összekötözött kezünk az ölünkben feküdt. Rabok voltunk, akiket a kivégzésükre vittek. A tengeri tajték az arcunkba permetezett, ahogy a csónak egyre távolabb került a parttól. Behunytam a szemem, mert jólesett ez a hűvösség. A vészjelző bója csengetését hallgattam, hosszú szüneteket tartott, mert szinte elült a szél és elnyugodtak a hullámok. Az utolsó pillanatok voltak ezek, hogy magamba szívjam a csípős levegőt. A percek hosszan elnyúltak. Éreztem, hogy belecsúszom egy álomba, amelyből nincs felébredés. Mintha semmi nem lenne valóságos. Ritkán fordul elő, hogy valaki tudja, mindjárt itt a halál, vár rá, ujjai már a lelkéért karmolásznak. Éreztem, hogy utánam nyúl. Máris félig az övé voltam.

A csónak megállt. Felnéztem az égre. Sirály jelent meg a felhők közül, majd újra eltűnt.

A férfiak kövekkel megrakott zsákokat kötöttek a bokánkra − a köveket valószínűleg valamelyik gazdálkodó városkörnyéki, sziklás földjéről gyűjtötték össze a kivégzésünkhöz. Fel kellett állnunk, aztán a csónak szélére lökdöstek bennünket. Marguerite az egyik fiatalabb fiúval szemezett, belekapaszkodott a pillantásával, mintha képes lenne így rábírni, hogy szabadítsa ki. De nem volt számunkra kegyelem. A nővéreimmel végül elnyertük méltó büntetésünket: a bujaságért, a kéjvágyért és még az igaz szerelemért is bűnhődnünk kellett a víz mélyén.

Nagyokat lélegeztem, felkészülve az elkövetkezőkre. Ekkor egy másik vízi jármű orrát pillantottam meg a ködben.

− Mi az ördög? − mondta mögöttünk az egyik férfi.

Kicsiny csónak volt, evezői sebesen hasították a vizet.

Aurora felém fordult, nálam előbb jött rá arra, hogy mi történt.

A csónakot Owen kötötte el.

A következő másodpercben két kéz lökte meg a hátam.

A víz borotvaélesen hasított a testembe, kipréselve a levegőt a tüdőmből. A halál nem tűz, hanem olyan hidegség, hogy a csontod velejéig hatol. Gyorsan süllyedtem lefelé a zavaros vízben, ahogyan a nővéreim is mellettem.

Arra számítottam, hogy a halál hamar végez velem, egy vagy akár két perc alatt, ekkor azonban mozgás támadt fölöttem. Buborékok robbantak szét, és kéz fonódott a derekamra.

Kinyitottam a szemem, és a kagylódaraboktól, homoktól és hínártól zavaros félhomályba meredtem. Alig lehetett bármit is kivenni. De Owen ott volt mellettem.

Megragadta mindkét karom, és a hideggel meg a rám kötött kövek súlyával dacolva elkezdett a vízfelszín felé húzni. Közben hevesen kalimpált a lábával, míg az enyém összekötözve, ernyedten lebegett. Arcizmai megfeszültek az erőlködéstől, szeme kitágult. Minden erejét megfeszítve küzdött a kimentésemért, még mielőtt a légcsövemet és a tüdőmet megtölti a víz. Csakhogy túl súlyosak voltak a kövek a bokámon. Ujjai megpróbálták kibogozni kötelékeimet, de ideges volt, a csomók pedig merevek.

Tekintetünk összefonódott, ahogy egyre mélyebbre süllyedtünk a kikötő vizében. Nem tudott segíteni. Vadul ráztam a fejem, könyörögve, hogy adja fel, és hagyjon magamra. Erővel igyekeztem lefeszegetni rólam a kezét, de nem engedett el. Amúgy is túl mélyen voltunk már ahhoz, hogy feljusson a felszínre. Magához húzott, és összefagyott száját a számra tapasztotta. Behunyt szemmel átadtam magam halálos ölelésünknek. Ez az utolsó emlékem, mielőtt a következő légvételem helyett beömlött torkomon a tengervíz.

Owen nem engedett el, akkor sem, amikor már nem menthetett meg. Amikor tudta, hogy túl késő.

Mindketten a kikötőben vesztettük életünket azon a napon.

A következő nyáron, amikor egy helybeli lány testébe bújva először tértem vissza a városba, felkaptattam a sparrow-i temető meredek lejtőjén a sírja fölötti sziklaszirtre. Senki nem tudta, hogy valójában Hazel Swan vagyok, és a szerelmem végső nyughelyét keresem fel.

Aznap, amikor mindketten vízbe fulladtunk, a holttestét végül felszínre vetette a víz, és az apjának kellett kihúznia az egyetlen fiát. Ő hozta rá ezt a sorsot.

A frissen ásott sír fölött állva akkor, réges-régen belém mart a bűntudat. Owen miattam halt meg! Ez a bűntudat hamarosan átváltozott a várossal szembeni gyűlöletté. Az azóta eltelt időben a nővéreim a saját halálukért álltak bosszút, én viszont az övéért.

Feláldozta magát a megmentésemért. Talán annak is része lehetett ebben, hogy elárult, amikor bevallotta, hogy boszorkányjegyet látott a bőrömön. Úgy érezte, ő okozta a halálomat.

Holott fordítva volt, ő halt meg miattam.

Végleg meg kellett volna halnom azon a napon, végleg meg kellett volna fulladnom. Nem így történt. És soha nem bocsátottam meg magamnak, ami Owennel történt. Sem a városnak, hogy nem lehetett közös életünk.

Letérdelek a sírja mellé, és lesöpröm róla a leveleket meg a földet.

−Ne haragudj… − kezdem, de aztán elhallgatok. Kevés ez. Közel kétszáz éve halt meg, én azonban egészen eddig nem búcsúztam el tőle. Nem igazán. Lehorgasztom a fejem, tudva, hogy mondhatnék bármit, az sem lenne elég, − Nem akartam én ilyen sokáig élni − folytatom azért. − Abban reménykedtem, hogy végül elnyel az óceán. Vagy öregkoromra melléd temetnek. − Visszanyelek egy nagy sóhajt. − De változtak a dolgok, és megváltoztam én is. − Felemelem a fejem, és kinézek a tengerre. Tökéletes kilátás nyílik innen a kikötőre és a Lumiere-szigetre, ahol Bo vár rám. − Azt hiszem, szeretem − vallom be Owennek. − De lehet, hogy túl késő. Nem érdemlem meg őt és egy emberi életet azok után, amit tettem, a sok gyilkosság után, amit elkövettem. Bo nem tudja, ki vagyok valójában. Ezért lehet, hogy amit én érzek iránta, az is hazugság.

A szél az arcomat legyezgeti, és könnyű eső szitál a temetőre. Mindezt bevallani Owennek olyan, mintha meggyóntam volna. Tartoztam neki ezzel.

− Mégis meg kell próbálnom − teszem hozzá. − Tudnom kell, hogy az iránta érzett szerelmem elegendő ahhoz, hogy mindkettőnket megmentsen.

A tenyeremmel végigsimítom azt a helyet, ahol valamikor a kedvesem neve állt bevésve, most azonban csak egy sima felület. Névtelen sír ez. Behunyom a szemem, s a könnyeim ugyanarra a lassú, kimért ütemre hullnak, mint az esőcseppek.

Talán tényleg meghaltam azon a napon. Hazel Swan, az a lány, aki valaha voltam, nem létezett többé. Ugyanazon a napon lehelte ki a lelkét, mint Owen. Megremeg a hangom, ahogy az utolsó szavak elhagyják a számat − Owenhez és önmagamhoz egyaránt szólnak.

− Isten áldjon!

Felállók, mielőtt túl gyenge lesz a lábam ahhoz, hogy elvigyen innen. Azzal a tudattal hagyom ott a sírt, hogy soha többé nem térek ide vissza. Akiket szerettem, már rég elmentek.

De akit most szeretek, azt nem akarom elveszíteni.