12. FEJEZET

EVANGELINE MÁR NEM LASSÍTOTTA ŐKET, így Aelin, Aedion és Lysandra szinte pihenés nélkül robogtak egyenesen a tenger felé.

Aelin tündér alakjában maradt, hogy tudja tartani a lépést Aedionnal, aki, bár nem szívesen ismerte el, sokkal jobban lovagolt nála. Lysandra különböző madáralakokba váltott, és veszély után kutatva, felülről derítette fel a tájat. Rowan még korábban kioktatta, hogyan csinálja, mire figyeljen, és mitől tartsa távol magát. Lysandra semmilyen veszélyre nem lett figyelmes. Aelin és Aedion sem találkozott semmi hasonlóval a földön, miközben átkeltek a völgyeken és a terraseni síkságokon.

Olyan kevés maradt fenn a vidék egykori pazar gazdagságából.

A lepusztult birtokok és az elhagyatott falvak láttán Aelin próbál nem túl sokáig töprengeni a múlton. Időnként kénytelenek voltak betérni egy-egy településre vagy városba, hogy vásároljanak ezt-azt. Az emberek elcsigázottnak tűntek, mint akik teljesen elfelejtettek mosolyogni. Bár Aelin a pokol minden bugyrát megjárta, és azért tért vissza a hazájába, hogy fényt hozzon, egy hang folyton ezt suttogta a fülébe: Te vagy a hibás, miattad van így minden.

Ez a suttogás gyakran Weylan Darrow jéghideg hangján szólt.

Akárhol álltak meg, Aelin bőkezűen osztogatta az aranyat. Egy fogadóban, ahová a vihar elől tértek be, a bögre alá rejtette, miután híg teával kínálták őt és Aediont. Néhány érmét egy földműves kenyértartójába is dugott, aki őket kenyérrel, a sólyom alakban leledző Lysandrát pedig egy kis darab hússal vendégelte meg. Egy kocsmárosné köpenyébe is dugott észrevétlenül, aki ingyen ráadást adott nekik a raguból, mert látta, milyen gyorsan eltüntették az ebédjüket.

Az arany azonban nem jelentett gyógyírt fájó szívére, és nem némította el azt az undok hangot, amely nemcsak ébren, de az álmaiban is kísértette.

Egy hét múlva már igen közel jártak Iliumhoz, a régi kikötővároshoz, de akkor már abbahagyta az arany osztogatását. Egyre inkább kezdte úgy érezni, mintha vesztegetni próbálna vele. Nem az alattvalóit vesztegette meg vele, akiknek halványlila gőzük sem volt arról, hogy ő jár közöttük, hanem a saját lelkiismeretét.

A zöldellő síkságot az utolsó mérföldeken sziklás tengerpart váltotta fel, majd egyszer csak feltűnt előttük a fehér falú város, a dübörgő, türkizkék tenger. Ilium a Florine folyó széles torkolatánál épült. Ennek a folyónak a partján állt Aelin szülővárosa, Orynth is. Ilium városa olyan ősi volt, mint maga Terrasen. Egykor egész Erilea-ből és más kontinensekről is érkeztek ide hajók. Mára csak azért nem veszett a feledés homályába, mert a város északkeleti peremén állt egy templomrom, ami vonzotta a zarándokokat.

A Kő templomának hívták, és aköré a szikla köré építették, ahol Brannon először lépett a szárazföldre. Később a Florine-on egészen a folyó forrásáig hajózott, a Fehéragyar-hegység lábáig. Aelinnek sejtése sem volt arról, hogy az Aprónép mi alapján tudta felépíteni neki a templom kis mását.

A szikláról szép kilátás nyílt a városkára. Ősszel és télen gyakoriak voltak itt a viharok, de most nyugodtan hullámzott a tenger. Messze, nyugaton a türkizkék tenger összeolvadt a kék égbolttal. Aelinnek egyből eszébe jutottak a nyugodt déli tengerek.

Ha minden jól megy, Rowan és Dorian arrafelé veszi az irányt. Aelin ezen sem akart hosszan rágódni. A tündérherceg nélkül valami állandósult, borzasztó űrt érzett magában.

Nemcsak a város fehér szikláira nehezedett valami furcsa csend, de az itt lakók is ilyenek voltak: csendesek, hallgatagok. Amikor Aelin és Aedion belovagoltak a nyitott kapun, hétköznapi, tiszteletteljes zarándokoknak tűntek. Senki nem gyaníthatta, hogy súlyos köpenyük alatt egy egész fegyverarzenál rejtőzik. Csuklyát sem véletlenül viseltek; Ilium ugyanis még mindig Adarlan megszállása alatt állt.

Lysandra reggel körberepülte a várost. Csak annyi időre tért vissza emberi alakjába, hogy tájékoztassa őket a látottakról.

Elgaloppoztak egy csapat zord arcú, adarlani egyenruhát viselő őr mellett. Csak azért vetettek rájuk egy pillantást, mert Aelin vállán ott gubbasztott egy szúrós tekintetű, de még szúrósabb csőrű sólyom. Senki nem vette észre a pajzsokat és a kardokat, amiket Aedion a nyeregtáskák közé rejtett. Damaris ott pihent, ahová Aelin útközben szokta tenni: azok alá a nehéz táskák alá dugta, amibe Dorian résvári királyi könyvtárából származó ősi varázskönyveit tették.

– Északra, Eldrys felé kellett volna mennünk – morogta Aedion. –Forduljunk vissza!

Aelin csuklyája árnyéka alól dühös pillantást vetett rá.

– Te azt képzeled, hogy a várost az adarlaniak kezén hagyom? Ha így van, akkor menj a pokolba! – Lysandra egyetértése jeléül a csőrét kattogtatta.

Az Aprónép nem hiába üzente nekik, hogy jöjjenek ide, és a templom makettjük is szinte tökéletes volt. Akármilyen mágiát is birtokoltak, előre látták, mi fog történni, jóval azelőtt, hogy Aelinhez eljutott a hír: Résvár valóban elesett, a király eltűnt, és a várost lerombolták a boszorkányok. Terrasenben híre ment, hogy a királynő mégsem akar harcolni a trónért, és szintén elmenekült, ami felbátorította Meah lordját, Roland Havilliard apját. Roland az új király unokatestvére volt. A befolyásos lord észak felé vonult a katonáival, átlépte Terrasen határát, és kinyilvánította, hogy ezentúl Ilium és a kikötő az ő fennhatósága alatt áll.

– Legalább félszáz katona állomásozik itt – figyelmeztette Aedion a többieket.

Az alakváltó felfújta a tollait, mint aki azt mondja: És akkor mi van?

– Higgyétek el nekem, hogy én is oda akarok csapni nekik egyet, de… – folytatta Aedion.

– Nem fogok bujkálni a saját királyságomban – vágott közbe Aelin. – És nem megyek el innen anélkül, hogy jelezném, ki itt az úr.

Aedion nem felelt. Befordultak egy sarkon, és egy kis, partmenti fogadó felé vették az irányt, amit Lysandra talált reggel. A templom a város másik végében volt.

A katonákban volt annyi pimaszság, hogy a templomot használták laktanyaként.

– Adarlannak vagy Darrow-nak akarsz üzenni? – kérdezte végül Aedion.

– Nem üzengetni akarok. Fel akarom szabadítani a népemet, akik már így is túl sokat szenvedtek Adarlan miatt! – fortyant fel Aelin.

A fogadó kapuja előtt megrántotta a gyeplőt. Lysandra néma egyetértése jeléül karmaival megszorította a vállát. Valahol az udvar viharvert fala mögött zafírkéken csillogott a tenger.

– Ha beköszönt az este, akcióba lépünk.

Aedion nem szólt egy szót sem, és a csuklyáját sem húzta le, amikor a fogadó tulajdonosa kisietett, és lefoglaltak egy szobát éjszakára. Aelin egy kicsit hagyta unokatestvérét fortyogni, és visszafogta a mágiáját. A nap folyamán nem használt belőle egy cseppet sem, azt akarta, hogy este minden erejét be tudja vetni, de ez az erő már nagyon feszítette belülről.

Egyszerű zarándokokhoz híven egy szerény, kétágyas szobát vettek ki. Lysandra a párkányt foglalta el. Aedion csak a szobában törte meg a hallgatását.

– Aelin, tudod, hogy mindenben támogatlak, és én is ki akarom söpörni ezeket a rohadékokat innen. De Ilium lakói már évszázadok óta abban a tudatban élnek itt, hogy ha háború tör ki, akkor a kikötővárosok az első célpontok.

Azt már fölösleges volt hozzátennie, hogy a katonák minden további nélkül visszatérhetnek, amint ők elmennek.

Lysandra megkopogtatta az ablaküveget, mire Aelin odament, és kitárta az ablakot. Beáradt a tengeri levegő.

– A szimbólumoknak ereje van, Aedion – mondta, miközben az alakváltót nézte, aki kitárta foltos szárnyait. Egy halom könyvet elolvasott erről a témáról még a királyi könyvtárban. Éjszakánként járt oda, miközben nappal a király orgyilkosa címért folyó versengésben vett részt.

– Ha hiszed, ha nem, ezzel én is tisztában vagyok – fortyogott Aedion. – Én is használtam már jelképeket. – Nyomatékul megpaskolta Orynth kardjának csont kardgombját. – Emlékezz csak vissza, hogy ráadásul ugyanezt mondtam én is egyszer Doriannek és Chaolnak! – mondta a fejét csóválva.

– Ilium egykor a mikéniek védőbástyája volt – mondta Aelin a párkányra támaszkodva.

– Mendemonda az egész, a mikénieket már háromszáz éve elzavarták innen. Ne ilyen jelképeket keress, mert ez már réges-rég elavult, és csak megosztja az embereket!

Aedionnak igaza volt. A mikéniek Iliumot korántsem nemes lelkülettel kormányozták: igazi hadurak voltak. Kiválóan felfegyverzett flottával rendelkeztek, az ellenfelek rettegtek tőlük. A terraseni királyoknak nagy szükségük volt a mikéniek segítségére, ezért nemcsak hogy megtűrték, de jogilag is elismerték őket. Egy háborúban azonban mikéinek megtagadták a segítséget Terrasentől, mire egyszerűen elzavarták őket Iliumból.

Aelin és Lysandra tekintete találkozott. Az alakváltó leengedte a szárnyait, élvezte a hűs tengeri szellőt. Hét közben elég távolságtartón viselkedett, és jobban kedvelte a tollakat a bundánál vagy az emberi bőrnél. Aelin sejtette az okát. Lélekben biztos Rennel és Murtaugh-val lovagolt Orynthba. Aelin megsimogatta barátnője selymes buksiját.

– Az egyik változat szerint a mikénieket elzavarták. A másik szerint önszántukból hagyták el Terrasent, mert nem akarták életüket áldozni egy olyan háborúban, amiben maguk se hittek.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy szándékosan széledtek szét és tűntek el a szélrózsa minden irányába? De miért jutottak az eszedbe? Szerinted, ha felszabadítjuk Iliumot, ők is visszatérnek? Szerintem túl régen hagyták el ezt a vidéket a tengeri sárkányaikkal együtt.

A legendás, vakmerő flottának és a harcosoknak valóban semmi jele a mostani városban, pedig egykor nemcsak a saját vérük, hanem a sárkányaik vére árán is védték a várost. Sárkányaik egyszerre voltak szövetségeseik és fegyvereik. A mikéniek akkor vesztek el végérvényesen, amikor az utolsó sárkány is meghalt. A mikéniek csak akkor jönnének haza, ha a sárkányaik is visszatérnének, legalábbis az ősi jóslatok szerint.

Aedion kivette a nyeregtáskákba rejtett pengéket, kivéve Damarist, és felcsatolta őket. Kétszer ellenőrizte, hogy jól felerősítette-e Rowan kését az oldalára, aztán így szólt Aelinhez és a továbbra is az ablakban gubbasztó Lysandrához:

– Tudom, hogy szerintetek mi férfiak imádunk harcolni, és gondolkodás nélkül belevetjük magunkat minden csatába. Ilyenek is vannak, valóban. De én nem egy egyszerű közlegény vagyok, hanem tábornok. Terrasen tábornoka vagyok. Nekünk valódi hadsereget kell toboroznunk. Ne arra fecséreljük az időnket, hogy nem létező kísértetekre vadászunk! Ha az ősz közepére nem lesz ütőképes hadseregünk, amit bevethetünk Erawan ellen, akkor a téli viharok miatt Terrasenben fognak ragadni a katonák. És se a szárazföldön, se a tengeren nem fogunk tudni megindulni.

– Ha annyira jól ismered a szimbólumok erejét, Aedion – szólt Aelin –, akkor azzal is tisztában vagy, miért van Iliumnak akkora jelentősége. Tucatnyi okból nem hagyhatjuk, hogy adarlani kézen maradjon.

Aelin biztos volt abban, hogy unokafivére már végiggondolta ezeket.

– Akkor foglald vissza a várost! – szólította fel Aedion. – De hajnalban már a hajón kell ülnünk. – Hunyorogva méregette Aelint. – A templomról van szó, ugye? Az a baj, hogy a templomot is megszállták?

– Őseim templomáról van szó – jelentette ki Aelin. – Nem hagyhatom ezt a sértést válasz nélkül. – Dühösen kihúzta magát. Hozzá kell szoknia ahhoz, hogy beavassa a többieket a terveibe, magyarázatokat adjon… Megígérte, hogy megpróbál… nyíltabb lenni, ami a terveit illeti. Ebben az ügyben legalábbis nem volt szükség különösebb titkolózásra. – Adarlannak és Darrow-nak is üzenni akarok vele. Nehogy azt higgyék, hogy lemondtam a trónomról.

Aedion elgondolkodott, aztán az arcán halvány mosoly suhant át.

– Egy királynő sosem csak származása okán királynő, hanem mindenféle legenda is körül szokta lengeni. – Tűnődő arckifejezéssel folytatta. – Azt hiszem, senki nem vitatná a jogodat a trónra, ha találnál egy virágzó királylángot.

– Kár, hogy Lysandra csak magát tudja átváltoztatni, és a dolgokat nem – jegyezte meg Aelin. Lysandra egyetértése jeléül összecsattintotta a csőrét, és felfújta a tollait.

– Állítólag Orlon uralkodása alatt egyszer virágzott – mondta Aedion, – Egyetlenegy virágot találtak, Tölgyváldban.

– Tudom – mondta Aelin halkan. – Egy üveg alá préselve tartotta az íróasztalán.

Most is emlékezett arra a kis vörös-narancssárga virágra: nagyon egyszerűnek tűnt, mégis annyira teli volt élettel, hogy mindig elakadt a lélegzete, ha rápillantott. Akkor kezdett virágozni az egész királyságban, a mezőkön és a hegyekben is, amikor Brannon a szárazföldre lépett. Azután a királyláng eltűnt. Az elkövetkező évszázadokban elég volt egyetlen virágocskát találni, és az akkori uralkodó áldottnak számított, a királyságában pedig garantált volt a béke.

Orlon uralkodásának második évtizedében találták az említett virágot, előtte kilencvenöt évvel az előzőt. Aelin nagyot nyelt.

– Esetleg Adarlanba…

– A virág Darrow-nál van – szakította félbe Aedion. – Orlontól ezt az egy dolgot tudta megmenteni a királyi várat megszálló katonák elől.

Aelin bólintott, és a mágiája is felvillant. Még Orynth kardját is megkaparintották az adarlaniak, Aedion szerezte vissza. Unokafivére mindenkinél jobban érti, hogy milyen ereje lehet egyetlen jelképnek. Elvesztése vagy visszaszerzése egy egész hadsereget vagy népet tehet tönkre vagy kovácsolhat egybe.

Elég volt a rombolásból és a szenvedésből.

– Gyertek! – mondta, és az ajtó felé indult. – Együnk, mielőtt pokollá tesszük az adarlani katonák életét!