47. FEJEZET

ROWAN SÓLYOM ALAKBAN igyekezett vissza a hajójukra, a mágiája szinte odarepítette.

A másik két hajó, ahol az előbb járt, sértetlen volt, sőt, a tengerészeknek még ahhoz is volt bátorságuk, hogy megkérdezzék, mi volt az a nagy kiáltozás.

Rowan nem bonyolódott nagy magyarázkodásba, megelégedett annyival, hogy ellenséges támadás történt. Vessék ki a horgonyt, és várják meg, míg véget ér az egész. Ezután visszaindult.

Nem tudta, milyen állapotban találja a fedélzetet és a csata résztvevőit. Aztán megkönnyebbült, amikor a magasból meglátta, hogy mindenki él. Igaz, Fenrys megsérült, és Aelin a fedélzeten térdelt mellette.

Az utolsó ilk előtte szállt le.

Haragja életveszélyes dárdává hegyesedett. Gyűjtötte a mágiáját, rájött, hogy a koncentrált támadással áttörheti a szörnyetegek mágiával szembeni védelmét.

Mindjárt visszaváltozik tündérré, és letépi annak az ilknek a fejét.

Az ilk egyszerűen kiröhögte, amikor Rowan leszállt, és alakot váltott.

– Morathban már alig várnak benneteket – vigyorgott a lény, és fellőtt az égbe, mielőtt Rowan rávethette volna magát.

Aelin viszont nem moccant. Gavriel és Aedion véresek voltak, alig álltak a lábukon. Fenrys mellkasát pedig véres, zöld nyálka borította – méreg.

Aelin lángfalat is képes volt emelni, de most más mágiára volt szükség: vízmágiára, amivel mindig is hadilábon állt. Minden figyelmét a gyógyító vízcseppekre összepontosította, amik képesek felvenni a harcot a méreggel…

Rowan már éppen fel akarta ajánlani a segítségét, amikor Lysandra zihálása hallatszott az árnyékból.

– Valaki elintézi, vagy rám bízzátok?

Az ilk tényleg a távoli part felé repült, alig látszott többnek, mint egy fekete pöttynek a sötét égbolton: Morathba igyekezett, hogy jelentést tegyen.

Rowan felkapta Fenrys leejtett íját és tegzét a fekete végű nyilakkal.

A korlát felé ment, a vér fröcskölt a csizmája talpa alatt.

Csak a hullámverés hallatszott, a sebesültek nyögései és az erős íj nyikorgása, ahogy belehelyezett egy nyilat, és megfeszítette. A távolodó sötét foltra irányította.

– Fogadjunk egy aranyban, hogy nem találja el! – hörögte Fenrys.

– Most ne beszélj, a gyógyulásra koncentrálj! – szólt rá Aelin.

– Legyen kettő! – szólalt meg Aedion mögülük. – Szerintem eltalálja.

– Menjetek a pokolba! – morgott Aelin, de aztán hozzátette: – Legyen öt, sőt tízet teszek arra, hogy az első lövéssel eltalálja.

– Megegyeztünk – nyögte Fenrys fájdalmas hangon.

Rowan a fogát csikorgatta.

– Hogy én mit keresek köztetek!

Ezzel kilőtte a nyilat.

Szinte láthatatlanul repült a sötétben.

Rowan a tündérlátásával tökéletesen tisztán látta, hogy célba talált. A nyíl átfúródott a lény fején.

Az ilk a vízbe csapódott, a csobbanás még a távolból is látható volt. Aelin halkan felnevetett.

Rowan megfordult, és komoran ránézett. A lány Fenrys roncsolt mellkasa felett Rowan felé nyújtotta a kezét, fény csillogott az ujjhegyeinél. Rowan Fenrysre, aztán Aedionra nézett, majd így szólt:

– Kérem a nyereményt!

Aedion nevetett, de Rowan figyelmét nem kerülte el, hogy Aelin elkomorulva folytatta Fenrys gyógyítását. Megértette, hogy Aelin Fenrys súlyos sérülése ellenére miért vette látszólag olyan könnyedén a történteket.

A rémkutya és az ilkek támadása semmi ahhoz képest, hogy Erawan már tudja, hol vannak. Muszáj minél előbb kijutniuk a szárazföldre.

És csak reménykedhettek abban, hogy Rolfe mágikus térképe jól mutatta, hol keressék a Zárat.

Aedion nem szerette a meglepetéseket.

Ma is majdnem megállt a szíve. Amikor Gavriel ott termett előtte, hogy segítsen az ilkek ellen. Az Oroszlán hatalmas erővel harcolt, Aedion úgy érezte magát, mintha az első kardforgató edzésén lenne.

Az ostoba rohadék kapott egy jó nagy csapást a karjára és a bordáira, és felüvöltött fájdalmában. Az ilk karmait borító méreg szerencsére a többieknél már elfogyott.

Aedion apja vére, a rezes, halandó szag miatt lendült akcióba. Gavriel csak pislogott, amikor Aedion sajgó lába ellenére – percekkel korábban kapott egy ütést a térde fölé – addig harcolt, míg a lényekből már nem maradt más, csak vonagló csontok és húscafatok.

A csata után Aedion nem szólt az apjához, a hüvelyébe dugta a kardját, felcsatolta a hátára a pajzsát, és odament Aelinhez.

A lány továbbra is Fenrys fölé hajolva térdelt, Rowan combját csak megpaskolta, ahogy az elviharzott mellette, hogy a többi sérültnek segítsen. Aedion biztos volt abban, hogy a Romlás katonái előtt egy ilyen paskolás teljes képtelenségnek számít.

Aedion letette a vizes tálat, amit Aelin kért Fenrysnek. Próbálta elfojtani borzongását, miközben Aelin letörölte a szivárgó zöld mérget. Néhány lépésre tőlük Aedion apja ápolt egy hangosan zokogó kalózt, akinek majdnem leszakadt a combja.

Fenrys felszisszent.

– Mi van? – kérdezte Aedion.

Aelin némán jelezte, hogy most jobb, ha nem zavar. Mélyen Fenrys szemébe nézett. Aedion tudta, hogy a tekintete azt jelzi, hogy fájni fog, amit tenni készül. Csatamezőkön vagy gyógyítók sátrában már százszor látta, amikor egy gyógyító így nézett egy katonára.

– Miért… – kérdezte Fenrys zihálva – miért nem olvasztottad meg egyszerűen őket?

– Mert ki akartam szedni belőlük pár információt, mielőtt te is beleütöd az orrod, te pökhendi tündér!

Aelin a fogát csikorgatta, Aedion a lány hátára tette a tenyerét. A méreg biztos zavarta a mágiáját. Ahogy próbálta valahogy kimosni a harcosból, egy kicsit beleengedte magát Aedion támogató érintésébe.

– Én is meg tudom gyógyítani magam – hörögte Fenrys, aki észrevette a feszültséget. – Menj a többiekhez!

– Jaj, ne legyél már ennyire elviselhetetlen! – fortyant fel a lány. – A lény karmán méreg volt…

– A többiek…

– Mondd el, hogy működik a mágiád, hogyan tudsz így helyet változtatni! – Aelin okosan, könnyedén próbálta elterelni a figyelmét.

Aedion körülnézett a fedélzeten, megbizonyosodott róla, hogy nincs rá szükség, aztán óvatosan felitatta Fenrys mellkasán a vért és a mérget.

Pokolian fájhatott neki. Az ő lábában lüktető fájdalom ehhez képest semmi nem volt.

– Senki sem tudja, honnan ered ez a képességem, mi ez valójában – mondta Fenrys zihálva, és közben az ujjait hol behajlította, hol kiengedte. – De a világok közti gyűrődések között át tudok csusszanni. Csak rövid távolságokat tudok így megtenni, és néhány alkalom után teljesen kimerülök, de csatában nagyon hasznos. – Összeszorított foggal zihált, ahogy a sebe kezdett összehúzódni. – Ezen kívül nincs más különleges képességem. Sebesség, erő, gyors regeneráció… az átlagos tündérképességeknél több van bennem, de ugyanazok. Meg tudom védeni magam és másokat, de vizet vagy más elemet nem tudok megidézni.

Aelin finoman legyezgetett a sebe felett.

– Hogyan védekezel?

Fenrys próbálkozott egy vállvonogatással, de nem járt sikerrel. Gavriel azonban, aki továbbra is egy nyöszörgő kalózzal ügyködött, így szólt:

– Fennhéjázással.

Aelin felhorkant, de úgy válaszolt, hogy közben nem merte levenni a szemét Fenrys sérüléséről.

– Neked tényleg van humorod, Gavriel.

A doranelle-i Oroszlán halvány mosollyal pillantott rá. Aedion felvillanó vigyorának ritkán látható, visszafogott párja. Aelin Cirmi bácsinak hívta őt, de aztán Aedion elég érthetően a tudomására adta, hogy bánjon csínján a becenevekkel. Gavriel, becsületére legyen mondva, csak mélyet sóhajtott, nem vágott vissza. Aelin és Fenrys jelenlétében általában így reagált.

– A humorérzéke csak százévente egyszer csillan meg – hörögte Fenrys –, szóval legfeljebb abban reménykedj, hogy te is halhatatlan leszel, vagy most tapasztaltad meg utoljára. – Aelin nevetett, bár a mosoly gyorsan elhalt az ajkáról. Valami hideg szorította össze Aedion gyomrát is. – Ne haragudj! – tette hozzá Fenrys, és összerezzent a megjegyzése vagy a fájdalom miatt.

Aelin kérdezett, mielőtt Aedion megemésztette volna a hallottakat.

– Te honnan származol? Ha jól tudom, Lorcan a nyomornegyedben élte rohadék életét.

– Ne aggódj, Maeve palotájában is az maradt! – vigyorgott Fenrys, bronzbarna arca ezúttal sápadt volt. Aelin tétován elmosolyodott. – Connal és én nemesi származásúak vagyunk, a családunk Maeve birodalmának délkeleti részén él – tette hozzá, majd felszisszent.

– És a szüleitek? – tudakolta Aedion. Látta már Aelint kis vágásokat gyógyítani, Manon hasának gyógyítása pedig eltartott néhány napig, de ez…

– Az anyánk harcos volt – mondta Fenrys, és minden szóért meg kellett küzdenie. – Így bennünket is annak nevelt. Az apánk is, de ő nagyon gyakran volt távol háborúkban, és anyánkra hárult az a feladat, hogy védje az otthonunkat, a területünket. És jelentsen Maeve-nek. – Nem csak ő vett nehezen levegőt, Aedion is, aki úgy fordult, hogy Aelin neki tudjon támaszkodni. Összeszorított foggal tűrte a dagadt térdére nehezedő súly miatti fájdalmat. – Amikor Con és én harmincévesek lettünk, mindenáron el akartunk menni vele Doranelle-be, hogy lássuk a várost, találkozzunk a királynővel… és olyasmiket csináljunk, amiket a fiatal férfiak szoktak, akiknek lapul némi pénz a zsebében. Ott Maeve meglátott bennünket, és… – Ezúttal hosszabb szünetet kellett tartania. – Onnantól nem alakultak jól a dolgaink.

Aedion és Aelin is ismerték a folytatást.

Fenrys mellkasából a maradék zöld nyálka is kijött. Aelin felsóhajtott.

– Maeve tudja, hogy gyűlölöd a véresküt, nem?

– Persze – felelte. – És semmi kétségem afelől, hogy azért küldött ide, hogy kínlódjak az ideiglenes szabadság miatt.

Aelinnek remegett a keze, Aedion megérezte, és átkarolta.

– Sajnálom, hogy hozzá vagy láncolva. – Aelin csak ennyit tudott mondani.

Fenrys mellkasán forradásnak indultak a sebek. Rowan odajött hozzájuk, mintha megérezte volna, hogy Aelin ereje gyengül.

Fenrys arca még szürkés volt, vonásai feszültek. Felnézett Rowanre, és így szólt Aelinhez:

– Erre találtak ki bennünket, hogy védelmezzünk, szolgáljunk, gondoskodjunk másokról. Amit Maeve csináltat velünk, az ennek a kigúnyolása. – A mellkasán csigalassúsággal gyógyuló sebeket tanulmányozta. – De egy tündérnek ez a vérében van, ez vezérli az útján. Ezt keressük, még ha az ellenkezőjét állítjuk is.

Aedion apja is mozdulatlanná dermedt a sérült kalóz mellett. Aedion, önmaga számára is meglepő módon, így szólt Gavrielhez:

– Szerinted Maeve megérdemli a védelmeteket, szolgálatotokat, gondoskodásotokat? Vagy inkább Fenrysszel értesz egyet?

Aedion apja döbbenten pislogott, meglepetésének nem adta más jelét. Aztán felegyenesedett. A sebesült tengerész elaludt a kezeléstől. Aedion állta Gavriel tekintetét, próbált nem törődni a tétova reménykedéssel, amit az Oroszlán szemében látott felcsillanni.

– Én is jó családból származom, viszont van két bátyám. Nem öröklök semmit, nem vár rám hatalom, ezért vállaltam a katonaságot. Maeve felfigyelt rám, és ajánlatot tett. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem létezik egy fiatal tündér számára.

– Ez nem válasz – mondta halkan Aedion.

Az apja körzött egyet a vállával. Izgett-mozgott.

– Csak egyszer gyűlöltem a dolgot, csak egyszer akartam otthagyni az egészet.

Nem folytatta, de Aedion értette a kimondatlanul maradt szavakat is. Aelin elsöpört egy tincset az arcából.

– Annyira szeretted őt?

Aedion hálás volt neki, hogy helyette megkérdezte, de próbálta leplezni a háláját.

Gavriel ökölbe szorította a kezét, az ujjpercei belefehéredtek.

– Fénylő csillag volt a sötétség évszázadaiban. A világ végére is követtem volna ezt a csillagot, ha hagyta volna. De nem hagyta, én pedig tiszteletben tartottam a kívánságát, és távol tartottam magam tőle. Nem kerestem soha többet. Egy másik kontinensre mentem, és nem néztem többé hátra.

Csak a hajó nyikorgása és a sebesültek nyögései hallatszottak. Aedion legszívesebben elment volna onnan, de erőt vett magán. Gyerekes viselkedés lenne, ő pedig tábornok, aki patakokban folyó vérben küzdötte előre magát a csatatéren.

Aelin szólalt meg, mert Aedion nem tudta volna kimondani.

– Megpróbálhattad volna megtörni a véresküt a szerelmedért? Értük?

– Az én legfelsőbb törvényem a tisztelet – mondta Gavriel. – Ha Maeve kárt akart volna tenni benned, Aedion, akkor mindent megtettem volna azért, hogy megmentselek.

Szavai mélyen érintették Aediont. Nem akart töprengeni rajtuk, az igazságon, amit minden szavában érzett. Nem időzött el az érzésnél, hogy milyen az apja szájából hallani a nevét.

Az apja ellenőrizte a kalóz sérüléseit, aztán továbbment a következőhöz. A tekintete Aedion térdére siklott, a nadrág alatt is látszódott, hogy meg van dagadva.

– Csinálj vele valamit, különben órákon belül teljesen elmerevedik.

Aelin tekintete is azonnal odasiklott, ő is szemügyre vette a sérülését.

– Tudok bánni a sérüléseimmel – mondta az apjának. A harctéri gyógyítók és a Romlás az évek során sok mindenre megtanították. – Foglalkozz a sajátjaiddal! – Apja mellkasára valóban rászáradt a vér. Szerencséje volt, hogy a méreg már kiürült a karmokból. Gavriel végignézett magán. Nagyot nyelt, amitől a nyakán lévő tetoválások fel-le mozogtak, aztán szó nélkül ment tovább.

Aelin eltolta magát Aediontól, és megpróbált felállni, de kudarcot vallott. Aedion utánanyúlt, úgy látta, mintha a tekintete is fénytelen lett volna, de Rowan is ott termett, és gyengéden megtartotta, mielőtt megcsókolta volna az anyaföldet. Aelin túl gyorsan meríthette ki a tartalékait, ráadásul nem is vacsorázott.

Aelin Rowan mellkasának döntötte a fejét. Aedion gyomra összeszorult a lány kimerültsége láttán. Morathban tudták, mi ellen harcolnak. Ki ellen. Erawan úgy teremtette meg a parancsnokait, hogy közben gondolt az ellenfelek sajátosságaira. Rowan bólintott, mintha egyetértett volna vele, de csak ennyit mondott:

– Polcold fel a térded!

Fenrys elszunnyadt, Rowan lekísérte Aelint a kajütbe.

Aedion az este hátralévő részét egyedül töltötte: őrködött, aztán órákig a hátsó fedélzeten, az árbocnak dőlve, a térdét felpolcolva üldögélt. Semmi kedve nem volt lemenni a szűkös, sötét hajótérbe.

Már majdnem átadta magát az alvásnak, amikor néhány lépésnyire mögötte megnyikordult a deszkapadló. Tudta, hogy csak azért, mert Lysandra nem akarta megijeszteni.

A szellemleopárd mellételepedett, a farkát felgömbölyítette, a szemébe nézett, és hatalmas fejét Aedion ölébe fektette.

Csendben nézték a nyugodt hullámok felett kihunyó csillagokat, Lysandra a fejét a csípőjének dörgölte.

A csillagok fénye ezüstösen foltozta a bundáját. Aedion ajkán mosoly játszadozott.