64. FEJEZET

AELIN TESTE MEGVÁLTOZOTT, és már nem test volt.

Volt kivel összehasonlítania magát ebben az ürességben, ebben a ködös szürkületben, mert Manonnak megmaradt a teste. Majdnem átlátszó lett, kísértetszerű… mindenesetre test maradt.

Manon fogai és körmei még itt is csillogtak a félhomályban, az örvénylő szürke ködben.

– Hol az ördögben vagyunk? – kérdezte Manon.

A tükör elvitte őket valahová. De hogy hová?

– Nekem sincs halványlila gőzöm se róla, boszi.

A ködön túl megállt volna az idő? Maeve vajon hogyan reagált arra, hogy ő nincs a hajón? Felfüggesztette a támadást, vagy így is megindította? Aelinnek kétsége sem volt afelől, hogy Rowan az utolsó leheletéig ki fog tartani. Aedionnal ki fognak törni. De…

Ha a boszorkánytükör mégis maga a Zár, amit annyira kitartóan keresett, akkor a tükörnek azonnal reagálnia kellene a kabátzsebébe dugott két Rémkulcsra.

De nem történt semmi. Az égvilágon semmi.

Aelin kivonta hüvelyéből Goldrynt. A ködben megvillant a rubinvörös kardgomb. Ez volt az egyetlen szín, az egyetlen fényforrás.

– Maradjunk együtt – súgta Manon –, és csak akkor beszéljünk, ha muszáj!

Aelin nem vitatkozott. A lába alatt szilárd volt a talaj, de a lábfejüket már elnyelte a köd. Egyetlen óvatlan lépés, és bezuhannak egy szakadékba.

– Szerinted merre menjünk? – kérdezte Aelin.

Nem kellett dönteniük.

A gomolygó köd sötétebbé vált. Manon és Aelin egymásnak háttal megállt. Egy szempillantás alatt koromsötét lett.

Aztán megjelent előttük egy halovány fényfolt. Nem is előttük. Közeledett. Ők szorosan egymásnak préselték magukat. Aelin nem is gondolta volna, hogy Manonnak ilyen csontos a válla.

A fény fodrozódott és szétterjedt. Alakok jelentek meg benne, és egyre jobban körvonalazódtak.

Viszonylag kivilágosodott, és Aelin hirtelen rájött: ő és Manon láthatatlan, és nem is hallják őket, nem érzik a szagukat. A múltba kerültek, pontosabban ezer évet ugrottak vissza az időben.

Egy kopár, fekete hegyszorosban jártak. Néhány lépésre tőlük Elena Galathynius térdelt, az orrából folyt a vér. Könnyek csorogtak végig piszkos arcán, és a vértjére cseppentek. Elena előtt egy obszidiánfekete szarkofág állt.

A szarkofág falain világoskék fénnyel rémjelek világítottak. Középen pedig ott volt… Elena szeme. Az amulettet belevésték a kőbe. Újnak hatott, csillogott.

Valahonnan mintha szél fújt volna, mire a Szem és a rémjelek elhalványultak és kihunytak.

Elena remegő kézzel a Szemért nyúlt, és háromszor megfordította. A Szem egy kattanással Elena tenyerébe esett. Ezzel a szarkofág bezárult.

– Ezek szerint végig nálad volt a Zár – suttogta döbbenten Manon. – De akkor a tükör…

– Szerintem szándékosan tévútra tereltek bennünket, és nem is azt kerestük, amit kellett volna.

– De miért? – csodálkozott a boszorkány.

– Remélem, nemsokára rájövünk.

Emlékek. Az emlékek világába csöppentek. De mi volt annyira fontos ezekben az emlékekben, hogy a tükör a múltba vitte őket, miközben a jelenben a világot a teljes széthullás fenyegeti?

Aelin és Manon szótlanul nézte az előttük kibontakozó képet. Úgy tűnt, nem véletlenül kerültek ide. Végre meglátják, megtudják az igazságot a múltról.