28. FEJEZET

ROLFE AZ IRODÁJA JÓ RÉSZÉT ELFOGLALÓ nagy asztalra mutatott. Aelin Galathynius nem próbálta leplezni önelégültségét. A kalózkirály irodája sokkal impozánsabb volt, mint az az egérlyuk, ahol még Sammel együtt találkoztak vele.

Alig tett egy lépést az asztal felé, Rowan mellette termett, és megérintette a könyökét. Az arca – jó istenek, mennyire hiányzott neki ez a nyers, könyörtelen arc! – feszültnek tűnt. Rowan odahajolt hozzá, és halkan odasúgta neki:

– Fenrys és Gavriel nekünk dolgozik azzal a feltétellel, hogy elvezetem őket Lorcanhez. Maeve azért küldte őket, hogy gyilkolják meg őt. Egyelőre nem voltam hajlandó semmit sem elárulni a hollétéről. Adarlan és Melisande aljas megállapodást kötöttek, és az adarlani flotta nagy része már az Oro-öbölben állomásozik. Maeve armadája Eyllwe felé hajózik, de azt nem tudjuk, hogy milyen célból.

Nos, jó volt tudni, hogy a biztos pokol vár rájuk, és azt is, hogy helytálló volt az információ Maeve armadájáról. Rowan még hozzátette:

– Pokolian hiányoztál.

A hallottak ellenére Aelin mosolygott, és kissé hátrébb húzódott, hogy a férfi szemébe tudjon nézni. Ép volt, egészséges, és ez máris túlszárnyalta Aelin minden reményét. Úgy döntött, hogy nem különösebben érdekli a közönség, és lábujjhegyre állva megcsókolta Rowant. Minden ügyességét be kellett vetnie, hogy a nap folyamán Rowan ne érezze meg a szagát, és a férfi arcán tükröződő döbbenet és öröm láttán teljes mértékben elégedett volt.

Rowan megszorította a karját. Aelin kissé hátrébb húzódott.

– Az érzés, herceg – mormogta Aelin –, kölcsönös.

A többiek próbáltak máshová nézni, kivéve Rolfe-ot, akiben még mindig forrt a düh.

– Jaj, ne fortyogj már annyira, kapitány! – mondta Aelin, azzal elfordult Rowantől, és leült Rolfe-fal szemben. – Te utálsz engem, én utállak téged, és mind a ketten utáljuk, ha okvetetlenkedő, hatalmaskodó birodalmak diktálni akarnak nekünk. Tökéletes páros vagyunk.

– Majdnem az egész életművemet tönkretetted – fortyogott Rolfe. – Hiába van úgy felvágva a nyelved és vagy olyan önhitt, én nem felejtek!

Aelin, csak hogy bosszantsa, mosolygott, és kinyújtotta a nyelvét. Nem az igazit, hanem egy kétágú, ezüstös tűznyelvet, ami úgy vonaglott a levegőben, mint egy kígyó.

Fenrys gúnyosan vigyorgott, de Aelin nem törődött vele. A tündérekkel majd később foglalkozik. Most csak azért fohászkodott magában, hogy még tudjon szólni Aedionnak, mielőtt az belerohan az apjába, aki most két székkel arrébb ült, és úgy bámult rá, mintha tíz feje lett volna.

Jó istenek, még az arckifejezése is Aedionra emlékeztette. Hogyhogy nem vette ezt észre tavasszal Wendlynben? Aediont kisfiú korában látta utoljára, most pedig férfiként… Mivel Gavriel halhatatlan volt, ezért egykorúnak tűntek. Sok szempontból különböztek egymástól, de a tekintete… mintha egymás tükörképei lettek volna.

– Egy olyan királynő, aki a tűzzel játszik, nem megbízható szövetséges – jelentette ki komoran Rolfe.

– Egy olyan kalóz, akit az emberei az első nehéz helyzetben otthagynak, nagyon gyatra parancsnok. Mégis itt ülök, ennél az asztalnál.

– Vigyázz, kislány! Neked nagyobb szükséged van rám, mint nekem rád.

– Valóban?

Egy tánc volt az egész. Már régen azelőtt, hogy betette a lábát erre a borzalmas szigetre, elkezdődött a tánc, és most indult a második kör. Letette Murtaugh lepecsételt ajánlólevelét az asztalra.

– Az aranyammal téged közönséges bűnözőből egy köztiszteletnek örvendő, megállapodott üzletember színvonalára tudnálak emelni. A tépő-lápiak ugyan kétségbe vonhatják, kihez tartoznak ezek a szigetek, de… ha a támogatásomat élveznéd? Mi lenne, ha valódi kalózkirályt faragnék belőled?

– És ki erősíti meg egy húszéves hercegnő szavát?

Aelin az állával a viaszpecsétes tekercs felé bökött.

– Murtaugh Allsbrook. Szép hosszú levelet írt neked.

Rolfe elvette a tekercset, nézegette, aztán szép ívben a szemetesbe dobta. Puffanása visszhangzott az irodában.

– Én is megteszem – mondta Dorian, és előrehajolt, mielőtt Aelin felmordult volna a kidobott levél miatt. – Ha megnyerjük a háborút, megkapod Erilea két legnagyobb királyságát, akik elfogadnak téged, mint a kalózok királyát. A Koponya-öböl és a Holt-szigetek nem a búvóhelyed lesz, hanem valódi otthonod. Új királyság.

Rolfe dörmögve elnevette magát.

– Így beszélnek a fiatal idealisták és álmodozók.

– A világot, Rolfe, az álmodozók fogják megmenteni és újjáépíteni – mondta Aelin.

– Tévedsz. A világot harcosok mentik meg, akik az életüket ontják érte. Üres ígéretekkel és szépen hangzó álmokkal még senki nem nyert háborút.

Aelin tenyerét az asztalra fektette.

– Én nem azt mondtam, hogy vérontás nélkül fogunk győzni. De ha megnyerjük a háborút, akkor egy új, szabad világ születik. Ezt megígérem nemcsak neked, de mindenkinek, aki a zászlóm alatt fog vonulni. Jobb lesz a világ. Te döntöd el, hogy hol lesz benne a helyed.

– Egy kislány ígérget ilyeneket, aki még nem tudja, hogy a világ hogyan is működik valójában – jelentette ki Rolfe. – Tapasztalt férfiakra van szükség, akik fenntartják a rendet, működtetik a dolgokat. Különben kitör a káosz. Te azt hiszed, hogy előtted még senki nem akarta megmenteni a világot? Az biztos, hogy soha nem lett jó a vége.

– Aranyat akarsz, Rolfe? – kérdezte Aelin kedveskedő hangon. – Rangot? Dicsőséget, nőket? Földet? Vagy csak a vérszomj hajt téged előre? – A kesztyűjére nézett. – Mennyibe került a térkép? Mi volt a végső célod, ha ilyen áldozatot hoztál érte?

– Nem tudsz nekem olyasmit ajánlani vagy mondani, amit én magam nem tudok megszerezni. – Ravasz mosoly. – Hacsak nem a kezedet ajánlod, és nem teszel Terrasen királyává… az felkeltené az érdeklődésem.

Rohadék. Önelégült, undorító rohadék. Rolfe látta őt, Aelint Rowannel. Szinte itta magába a látványt, ahogy ők ketten most dermedten ültek, és Rowan a tekintetével halált ígért.

– Úgy tűnik, hogy rossz lóra tettél – gúnyolódott Rolfe Doriannel. – Apropó, milyen híreket kaptál?

A rossz ló halkan megszólalt:

– Semmilyet, de legalább örülhetsz, hogy az Óceánrózsában a kémeid jól végzik a munkájukat. Őfelsége pedig elég jó színész.

Aelin majdnem elnevette magát, Rolfe arca viszont elsötétült.

– Takarodj az irodámból!

– Egy apró sértődés miatt visszautasítod a szövetséget? – kérdezte Dorian.

Aelin felhorkant.

– Aligha nevezném kis sértésnek azt, hogy leromboltam ezt a rozoga várost, és elsüllyesztettem a hajóit.

– Két napot adok, hogy elhúzzatok erről a szigetről – mondta Rolfe vicsorogva. – Azután áll a két és fél évvel ezelőtti ígéretem. – Vigyorogva körbenézett. – Vidd magaddal az állatkertedet!

Aelin füstöt érzett a szájában. Készült rá, hogy vitatkozni fognak… Most újra kellett rendezni a soraikat. Kíváncsi volt, mit intézett Rowan és Dorian. Együtt átgondolják a következő lépéseket.

Higgye csak Rolfe nyugodtan, hogy egyelőre kiszáll a táncból!

Aelin a keskeny folyosón haladt, izomkolosszusokkal körbevéve. Ekkor egy újabb dilemmába ütközött: Aedionba.

Unokafivére kint ügyelt a biztonságra. Ha Aelin egyenesen kimegy a többiekkel, akkor Aedion szemtől szembe fog állni régen elvesztett és teljesen elfelejtett apjával.

Aelin három lépést tett a folyosón, amikor Gavriel a háta mögül megkérdezte:

– Hol van?

Aelin lassan hátranézett. A kőkemény harcos napbarnított arcán feszültséget látott, a szeméből bánat sugárzott.

– Ha édes, drága Lorcanünkre gondolsz… – próbált Aelin tréfálkozni.

– Tudod, hogy kiről beszélek.

Rowan közéjük lépett, de zord arca nem árult el semmit. Fenrys is kilépett a folyosóra, becsukta Rolfe irodaajtaját, és sötét derűvel nézte őket. Rowan sokat mesélt Aelinnek róla. Olyan arca és teste volt, hogy nők és férfiak is képesek lettek volna ölni azért, hogy birtokolhassák. Maeve is ilyen szolgálatot követelt meg tőle, és Fenrys csak az ikertestvére miatt tűrte őt el.

– Nem lenne egyszerűbb megkérdezni, hogy ki ő?

Gavriel nem mosolygott. Mozdulatlanul állt. Aelin időt akart nyerni magának, Aedionnak.

– Nem te döntöd el, mikor, hol és hogyan szeretnél találkozni vele – mondta Aelin.

– Szerintem igen, elvégre a fiamról van szó.

Aelin vállat vont.

– Még azt se te döntöd el, hogy hívhatod-e egyáltalán így.

A homokszínű szemek megvillantak. A harcos tetovált kezét ökölbe szorította.

Rowan szólalt meg:

– Gavriel, esze ágában sincs téged távol tartani tőle.

– Mondd meg, hol a fiam! Most azonnal.

Csak kibújt a szög a zsákból. Az oroszlán, a harcos, aki egymaga hadseregeket győzött le, akinek a hírétől is reszkettek a katonák. Akinek a testét elesett katonái nevei borították.

Aelin a körmét birizgálta, aztán grimaszolva hátranézett az üres folyosóra.

– Bárcsak tudnám, hová ment!

Döbbenten pislogtak, aztán megindultak arra, ahol Lysandra állt az előbb, de már eltűnt, kirepült vagy kimászott a nyitott ablakon. Hogy elvigye Aediont.

– Te nekem ne parancsolgass! – mondta Aelin közömbös, rideg hangon Gavrielnek.

Aedion és Lysandra az Óceánrózsában vártak rájuk. A szép, rendezett udvarba lépve Aelin oldalba bökte Rowant.

– Meg voltam róla győződve, hogy Doriannel egy patkánylyukban fogtok éjszakázni.

Dorian, aki mögöttük néhány lépéssel jött, halkan nevetgélt, amit Aelin jó jelnek tartott. Jó, hogy nevet, mert amikor utoljára találkoztak, alig mosolygott.

Ő is hetekkel ezelőtt nevetett utoljára, és már ránehezedett ennek a súlya.

Rowan Aelin pillantásából megérezte, hogy Aelin beszélni szeretne valamiről Doriannel. Rowan szó nélkül elindult fel a lépcsőn. Dorian pedig megértette Aelin szándékát, és megállt.

Az esti levegő tele volt édes gyümölcsök és virágok illatával, a szökőkút halkan csobogott. Aelinben felmerült a kérdés, vajon a fogadó tulajdonosa a Vörös Sivatagból származik-e, és látta-e ott, hogy a néma orgyilkosok búvóhelyén is milyen művészi kompozíciókat csináltak kövekből és növényekből.

– Sajnálom, ami Résvárban történt – mondta Doriannek.

A király napbarnított arca elkomorult.

– Köszönöm a segítséget!

Aelin vállat vont.

– Rowan mindig keresi az alkalmat a szereplésre. Unalmas, halhatatlan életébe célt és megelégedettséget csempésznek a drámai mentőakciók.

Fölöttük egy erkélyen valaki elköhintette magát, elég hangosan ahhoz, hogy Aelin rájöjjön, hogy Rowan hallotta, és ha kettesben lesznek, akkor nem fogja elfelejteni ezt a kis megjegyzését.

Aelin elmosolyodott. Meglepetten és örömmel észlelte, hogy Rowan és Dorian között nyugodt, könnyed, de tiszteletteljes viszony alakult ki.

Jelezte a királynak, hogy menjenek tovább, majd halkan – mivel tisztában volt azzal, hogy Rolfe hány kémet alkalmaz az épületben – így szólt:

– Úgy tűnik, hogy néhány ostoba papír miatt jelenleg koronátlanok vagyunk.

Dorian nem viszonozta a mosolyát. Nyikorgott a lépcső, ahogy megindultak az emeletre, és már majdnem odaértek a szobához, amikor Dorian megszólalt.

– Talán jól van ez így.

Aelin felelni akart valamit, de most az egyszer mégis úgy döntött, hogy csendben marad, és belépett a szobába.

Rolfe kémei miatt végig suttogva beszélgettek. Rowan és Dorian részletesen elmesélték, mi történt velük. Aedion főleg a boszorkányokról érdeklődött, a fegyverzetükről, hogyan repülnek, milyen alakzatokban. Mindent tudni akart, amivel segítheti a Romlás katonáit, erősítheti a védelmüket északon, függetlenül attól, éppen ki irányítja őket. Észak tábornokaként képes volt összerakni a mozaikokat, és hatékony védelmet építeni. De az a könnyedség, ahogy a vasfogú légió bevette a várost…

– Feketecsőrű Manon – töprengett hangosan Aelin – értékes szövetséges lenne, ha magunk mellé tudnánk állítani.

Aelin önkéntelenül Rowan vállára pillantott. A boszorkány ott vájta bele a vaskörmeit.

– Lehet, hogy belső háború törne ki a boszorkányok között, ha Manont a társai ellen fordítanánk – mondta Aelin. – Kiirtanák egymást, nekünk nem is kellene velük foglalkoznunk.

Dorian kiegyenesedett a székében, de a tekintetéből csak hideg számítás sugárzott, amikor tiltakozott.

– Mégis mit akarnak a boszorkányok? A mi fejünkön kívül, persze. Miért kötöttek szövetséget Erawannel?

Mindenki a vékony, sebhelyekből álló „láncra” nézett Aelin nyakának a tövében. A Sárgalábú Bába elleni küzdelemben szerezte. Nemcsak hegek maradtak utána, hanem sajátos, kiirthatatlan szag is, aminek alapján azonnal felismerték, hogy ő egy boszorkánygyilkos. Sárgalábú Bába télen szövetségest keresve látogatott el az üvegkastélyba. Mivel vette őt rá az adarlani király, hogy vegyen részt a háborúban?

– Ráérünk még gondolkodni a miérteken és a hogyanokon – jelentette ki Aelin. – Ha boszorkány kerül az utunkba, akkor élve fogjuk el. Majd neki feltesszük a kérdéseinket.

Ezután elmondta, mit láttak Iliumban, és beszámolt Brannon parancsáról, hogy keresse meg a zárat. Itt is több kérdésük merült fel.

Aelin később, vacsoránál is, miközben a borsos garnélát és a fűszeres rizst eszegette, arra gondolt, hogy ez egy véget nem érő történet. Újra úgy érezte, hogy nagyon súlyos terhek nehezednek a vállára.

Erawan évtizedek óta tervezgette a háborút, sőt, talán évszázadok óta. Neki, Aelinnek pedig semmi más nincs a kezében, mint egy régen halott király furcsa parancsa, hogy állítsa meg Erawant. Ráadásul csupán néhány átkozott hónap áll a rendelkezésére, hogy hadsereget gyűjtsön ellene.

Nem hitte, hogy merő véletlen, hogy Maeve éppen akkor hajózik Eyllwe felé, amikor ő Brannontól azt a parancsot kapta, hogy menjen délnyugatra, a Kőmocsárba. Ahogy az sem véletlen, hogy Morath átkozott flottája az Oro-öbölben van.

Alig van ideje a felkészülésre. Mindenesetre következetesen kell haladni. Kis lépésekben.

Aelin nem fecsérelte volna a drága idejét Rolfe-ra, ha nem lett volna az az átkozott térkép. A térkép segítségével ugyanis könnyebben megtalálhatják a zárat. Előtte viszont meg kell győződniük arról, hogy a térkép tényleg működik.