74. FEJEZET

VÉR, TÚL SOK VOLT A VÉR.

A homok beitta a vért Lorcan térdei alatt. Vörös foltok borították Aelin eldobott ingét. A kardjaira és a tőrjeire is fröccsent. Úgy hevertek szerteszét, mint a szétdobált csontok.

Amit Maeve tett…

És amit Aelin…

Lorcan úgy érezte, mintha lyuk lenne a szíve helyén. És túl sok volt a vér mindenhol.

A közelben hatalmas szárnyak csapkodása, üvöltés, kiáltások hangzottak. Lorcan nem bírta felemelni a fejét. Képtelen lett volna visszatérni a valóságba.

Valahonnan Elide hangja hatolt át a levegőn.

– A hajó… – mondta valakinek. – Eltűnt a hajó! Elment, nem vették észre, hogy mi…

Más női hangok elnyomták a hangját. Örömkiáltások.

Aztán Lorcan hangos, dübörgő lépteket hallott.

Valaki a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, és a torkához tőrt szegezett. Lorcan Rowan halálsápadt arcát látta maga előtt. Lorcan jól ismerte, milyen a herceg a halálos harag állapotában, ilyenkor a legveszélyesebb.

– Hol van Aelin?

Haragjába rémület vegyült, amikor megpillantotta a szanaszét heverő fegyvereket és az inget.

– Azt kérdeztem, hol van Aelin!

Mit tett… Szent egek, mit tett…

Fájdalom hasított Lorcan nyakába. A mellkasára csordogált meleg vére.

– Hol van a feleségem! – sziszegte Rowan.

Lorcan jobbra-balra dülöngélt.

Feleség… feleség…

– Szent istenek, szent istenek! – sírdogált Elide, aki véletlenül meghallotta Rowan utolsó kérdését. A hangja olyan volt, mintha Lorcan összetört szívéből szólt volna. – Ti szent istenek!

Lorcan is elsírta magát. Hosszú évszázadok óta először.

A penge még mélyebben vágott a torkába. Lorcannek mindegy volt. Az arcán folytak a könnyek.

Késő bánat. Aelin hogy bírta ki az egészet? Hiszen tudta, hogy Lorcan árulta el és hívta Maeve-et. Tudta, hogy csak kevés ideje van hátra.

Férjhez ment Whitethornhoz… hogy Terrasennek legyen királya. Lehet, hogy Lorcan árulása és Maeve hirtelen megjelenése is ösztönözte erre Aelint.

De Lorcan semmivel nem segítette őt.

Whitethorn felesége. A párja.

Aelin hagyta, hogy megkorbácsolják és láncra verjék. Önként elment Maeve-vel, hogy megmentse Elide-ot Cairn karmai közül. Elide-ért hozta meg ezt az áldozatot, Lorcannek szánta ezt az ajándékot.

Aelin meghajolt Maeve előtt. Elide-ért.

– Nyögj már ki valamit! – könyörgött Rowan rekedt hangon. Remegett a hangja a haragtól.

– Maeve magával vitte – mondta Manon, aki feléjük közeledett.

Gavriel a közelben görnyedt térdelve. Olyan volt, mintha a véresküvel Maeve a belsőjét tépte volna ki.

– Maeve a véresküvel kővé dermesztett bennünket. Nem tudtunk segíteni Aelinnek. Lorcan se.

Rowan azért nem vette el a tőrt a torkáról.

Lorcan szörnyű dolgot tett, elképzelhetetlenül szörnyűt. De nem tudta teljesen őszintén megbánni, mert Elide épen megúszta az egészet. És mégis…

Aelin nem volt hajlandó hangosan számolni a korbácsütéseket. Cairn pedig tiszta erőből verte.

– Hol van az az átkozott hajó? – kérdezte Aedion.

Unokahúga véres inge láttán nagyot káromkodott, aztán felkapta Goldrynt, és eszelősen elkezdte a kabátja ujjával törölgetni a vérfoltokat.

– Eltűnt – ismételte meg Elide. – Egyszerűen felszívódott.

Whitethorn Lorcanre nézett. A tündérherceg szemében annyi fájdalom és kétségbeesés volt, hogy Lorcan a következőket suttogta:

– Bocsáss meg! Az én hibám.

Rowan eldobta a tőrt, és elengedte Lorcan haját. Gavriel felett Dorian térdelt, és gyenge mágikus fény vette körül. A karját kezelte, de a lelki sebeivel nem tudott mit kezdeni. Maeve nem egyszerűen felmentette őket a véreskü alól, de szégyentelenül elzavarta őket.

Manon közelebb jött, és a Tizenhármak tagjai körülvették. Érezték a vérszagot. A szőke hajú halkan káromkodott egyet.

Manon beszámolt nekik a Zárról. Aelinről és arról a fizetségről, amit az istenek követeltek Elena királynőtől. És Aelintől.

Aztán megszólalt Elide is. Lysandrának dőlt, aki komoran nézte a vért. A véres ingre Lysandra is morgott, mintha egy tetem feküdne előtte. Elide mindenről beszámolt, ami a homokdűnéken történt, arról, milyen áldozatot hozott Aelin.

Elmondta Rowannek, hogy az igazi párja Aelin volt, és elmesélte a keserű, szörnyű igazságot Lyriáról.

Elide a könnyeit nyeldekelve beszélt a verésről, az álarcról és a vaskoporsóról.

Amikor befejezte, mindenki hallgatott. Aedion Lysandrához fordult.

– Te mindenről tudtál! – morogta neki.

Lysandrának a szeme se rebbent.

– Igen, tudtam. A hajón volt egy beszélgetésünk. Aelin segítséget kért tőlem. Megosztotta velem az előérzeteit. Sejtette, milyen árat kell fizetni azért, hogy örökre elűzzük Erawant, és bezárjuk a rémkaput. Azt is megmondta, hogy nekem mi a feladatom.

– De hogy tudtál te egyáltalán… – morgolódott Aedion, de aztán elhallgatott.

Lysandra felszegte a fejét.

– Aedion, nézzünk szemébe az igazsággal! – mondta halkan Rowan. – Aelin az életét áldozza egy új Zárért, Erawan elűzéséért és a rémkapu bezárásáért. Azok, akikre eddig istenként gondoltunk, elsősorban magukra gondolnak. Nem hoznak áldozatot az emberekért, a tündérekért vagy a boszorkányokért. Aelin haláláról nem fog tudni senki. Senki, rajtunk kívül. Ehhez viszont Lysandrának fel kell vennie az ő alakját, és velünk kell maradnia élete végéig.

Aedion beletúrt véres hajába.

– Rowan, te miről beszélsz? Elég lesz egy pillantást vetni az utódaidra, és minden hazugság egy pillanat alatt kiderül.

Lysandra könyörgőn nézett Aedionra.

– Nem Rowan utódairól van szó. Hanem a mieinkről, veled.

Ugyanaz a szőke haj, az Ashryverek türkizkék szeme… Lysandra gyereke teljes mértékben megfelelne királyi sarjnak. Aelin azt akarta, hogy a királyságot Rowan irányítsa, de az örökösök apja Aedion lesz.

Aedionnak mintha a gyomrába öklöztek volna.

– És mégis mikor akartad elmondani az igazságot? Az egy dolog, hogy az unokatestvéremmel fekszem egy ágyba, de folyton emlékeztetnem kell magam arra, hogy ő nem az igazi Aelin.

– Nem fogok se bocsánatot kérni, se mentegetőzni előtted. A királynőmet szolgálom. És ha arra lesz szükség, hogy az életemet adjam érte, akkor is tudom, hogy az áldozatom nem lesz hiábavaló.

– Menj a pokolba, te hazug lotyó! – mondta Aedion.

Lysandra úgy morgott rá, hogy abban nem volt semmi emberi.

Rowan némán elvette a tábornoktól Goldrynt, és elindult a tenger felé. A szél belekapott ezüstös hajába.

Lorcan tántorogva felállt. Elide ott volt mellette.

A lányban nem maradt semmi, amihez ő hozzászokott. Az arca, amiről még nem száradtak fel a könnyek, sápadt volt, és valahogy teljesen idegen.

– Remélem, hogy nyomorúságos halhatatlan életed hátralévő részét szenvedve, magányban fogod tölteni. Remélem, hogy a megbánás és a bűntudat folyton rágni fogja a szívedet, és olyan be nem gyógyuló seb lesz, amin semmilyen mágia nem segít.

Ezzel elfordult, és megindult a Tizenhármak felé. A szőke boszorkány a kezét nyújtotta, és Elide-ot befogadta egy világ: szárnyak, karmok, fogak kavalkádja.

Lysandra odasietett Gavrielhez, hogy megnézze a sebeit. Gavriel megdöbbent a lány dühös arca láttán. Lorcan viszont Aedion pillantását érezte magán.

A tábornok arcáról gyűlölet sugárzott. Ha a tekintetével ölni tudott volna, akkor Lorcan ott helyben meghal.

– Maeve parancsa előtt se segítettél Aelinnek, mielőtt kőszoborrá változtatott téged. Arról nem is beszélve, hogy szolgálatkészen elárultad Maeve-nek, hol vagyunk. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

Aedion elindult a parton, Rowan felé.

Asterin életben van!

A Tizenhármak összes boszorkányával együtt! Manon szíve megtelt örömmel. Mosolygó társait látva ő is elmosolyodott.

A wyvernekkel együtt egy tenger felé néző homokdűne gerincén álltak.

Elide csendesen sírdogált Asterin vállán. A boszorkány a fejét simogatva így szólt:

– Manon, a nagyanyádhoz hű lotyók valódi hajtóvadászatot rendeztek utánunk. Majdnem elkaptak bennünket, de sikerült meglógnunk. Egy teljes hónapig vadásztak rád is, aztán az ördög tudja, honnan, előkerült Abraxos. Gondoltuk, hogy tudja, hol vagy, és követtük őt.

Asterin letörölte az arcára száradt vért.

– Úgy tűnik, pont a legjobbkor jöttünk.

Kicsit korábban is jöhettetek volna, gondolta Manon Elide könnyes arcát látva, és azt, hogy az emberek és tündérek tétlenül álldogáltak, vagy épp vitatkoztak valamin.

Ha a boszorkányok korábban jönnek, akkor minden másképp végződhetett volna, és megmenthették volna Aelin Galathyniust.

Sorrel a bikája oldalának dőlve kötötte át sérült kezét.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte.

A Tizenhármak várakozón néztek Manonra.

– Hallottátok, mit mondott a nagyanyám, mielőtt… minden elkezdődött?

– Kémjeink jelentették – felelte Asterin, és a pillantása Manonról a társakra vándorolt.

– És?

– És? – kérdezett vissza a vállát vonogatva Sorrel. – Ez azt jelenti, hogy félig crochan vagy.

– Nem csak egy sima crochan. Crochan királynő. Crochan Rhiannon örököse. A hajamat kivéve kiköpött mása vagyok. Kíváncsi lennék, az öreg banyák ezt is észrevették?

Asterin vállat vont.

– Hiába kormányoztak ötszáz évig vasfogúak, mégse tudták visszaszerezni a hazánkat. Talán neked sikerül.

Nem a háború, hanem a béke gyermeke.

– És ti hajlandóak vagytok követni engem? – kérdezte halkan Manon. – Készen álltok arra, hogy mindent megtegyetek azért, hogy visszatérjünk a Pusztaságok földjére?

Aelin Galathynius nem kért Elenától más sorsot. Csak egyet kérdezett a királynőtől: Velem tartasz? Manon ugyanezt a kérdést tette fel a boszorkányainak.

Mind a tizenketten a homlokukhoz érintették az ujjukat. És meghajoltak előtte.

Manonnak gombóc nőtt a torkában. A tenger felé nézett, oda, ahol Maeve hajója eltűnt.

– Aelin Galathynius önszántából feláldozta a szabadságát azért, hogy megvédje egy vasfogú boszorkány szabadságát – mondta Manon. – Megmentett bennünket Elide-dal. Az életünkkel tartozunk neki. És nem az egyetlen ok… Eljött az ideje annak, hogy megfeledkezzünk végre az elődeink közötti ellenségeskedésről. Nem vagyunk kötelesek megörökölni a háborúikat. Mindannyian ennek a földnek a gyermekei vagyunk.

– És mik a terveid? – kérdezte Asterin, akinek a szeme csillogott a türelmetlenségtől.

Manon észak felé fordult.

– Meg akarom keresni a crochanokat, és egy egységes boszorkányhadsereget akarok velük létrehozni. Aelin Galathyniusért és a királyságáért. Magunkért.

– Nem fognak bízni bennünk – mondta Sorrel.

– Minden kedvességünket be fogjuk vetni, amire csak képesek vagyunk – felelte Asterin.

Manon társai türelmetlenül toporogtak. Néhányan hitetlenkedve vigyorogtak.

– Akkor velem jöttök? – kérdezte Manon.

Erre mind a tizenketten újra a homlokukhoz érintették az ujjukat, és meghajoltak. Manon pedig meghajlással viszonozta a gesztust.

Rowan és Aedion szótlanul üldögéltek a parton. Gavriel valamennyire magához tért. Lorcannel a partfal tetején álltak, és csendesen beszélgettek. Lysandra szellemleopárddá változott, és a fű susogását hallgatta. Dorian… egyszerűen csak figyelte őket a dűne tetejéről.

Aelinre gondolt, és arra, hogy a lány hazudott neki…

A vér egy része már felszáradt a földön.

Aelin elfogása reggel még elképzelhetetlennek tűnt volna… Az életével kell fizessen a világ megmentéséért… Ha ki tudna szabadulni…

– Maeve elrabolta Aelint, de a kulcsokat nem – mondta Manon, aki nesztelenül lépett oda hozzá.

A boszorkányok a közelben helyezkedtek el. Elide menedéket talált körükben.

– Gondoltam, jó, ha tudsz róla.

Lorcan és Gavriel is felkapták a fejüket. Lysandra is.

– Akkor hol vannak? – kérdezte óvatosan Dorian.

– Nálam. Aelin észrevétlenül becsúsztatta őket a zsebembe.

Hogy ez mennyire jellemző volt Aelinre! Teljesen felbőszítette Maeve-et, és ezért a tündérkirálynő minden gondolata Aelin elfogása körül forgott.

Mielőtt Maeve hajója eltűnt, még csak nem is vette a fáradságot, hogy ellenőrizze, vajon Aelinnél vannak-e a kulcsok.

Aelin kijátszotta ezt az ősöreg, tapasztalt, gonosz ellenfelet. Majdnem az összes játszmát elvesztette, de a legfontosabbat megnyerte Maeve-vel szemben.

– Ezért nem tudtam közbelépni – magyarázta Manon. – Egy rossz próbálkozással mindent elronthattam volna. Muszáj volt közömbösséget tettetnem, mintha semmi közöm nem lenne kettejük dolgához.

Aedion éles tündérhallásával kivette Manon szavait. A tábornok felé fordult, amikor Manon így szólt:

– Sajnálom, hogy nem tudtam neki segíteni.

Manon lovaglóruhája zsebéből elővette Orynth amulettjét és egy kis darab fekete követ, és Dorian felé nyújtotta őket. Dorian hátrahőkölt.

– Elide azt mondta, hogy Mala dinasztiája véget tud vetni ennek. Az ereidben neked is ott folyik Mala vére.

Manon aranyló szeméből fáradtság sugárzott. Dorian megértette, mire kéri a boszorkány.

Aelin tudta, hogy ő maga soha nem tér vissza Terrasenbe.

Úgy ment férjhez Rowanhez, hogy tudta, a legjobb esetben is csak néhány hónapot töltenek együtt, a legrosszabb esetben csak pár napot. De törvényes királyt ajándékoz Terrasennek, és Rowan megőrzi a királysága egységét.

Aelinnek mindenki számára volt terve, kivéve saját magát.

– A keresés ezzel nem ér véget – mondta csendesen Dorian.

Manon a fejét rázta. Dorian megértette, hogy nem csak a kulcsokról és a háborúról van szó.

– Valóban nem.

Dorian elvette Manontól a kulcsokat. Érezte a lüktetésüket és a gyenge villanásokat. A tenyere átmelegedett. Ez valami másvilági volt, ijesztő, ugyanakkor… Egyedül a kulcsok tudták megakadályozni a kontinens teljes elpusztítását.

Nem, itt, a Kőmocsár szélén a keresés messze nem ért véget. Még nagyon távol volt az út vége. Dorian a zsebébe csúsztatta a kulcsokat.

Az előttük álló út elkanyarodott, és egy ismeretlen, sötét világba vezetett. És valamiért ez egyáltalán nem ijesztette meg Doriant.