61. FEJEZET

A TALÁLKOZÓ ELKERÜLHETETLEN VOLT, nem volt más választásuk. Maeve armadájának kedvezett a szélirány és az áramlatok is. Hiába volt közel a part, még előtte utol fogják érni őket. A tündérkatonák ráadásul túlerőben voltak… esélyük sem volt.

Rowan és Aedion az események minden lehetséges forgatókönyvét felvázolták Aelinnek, de mindegyik egy irányba mutatott, az összeütközés felé. Aelin mágiája azonban az ilkekkel folytatott csatában teljesen kimerült, iszonyúan fáradt volt… Tudta, hogy ez hova vezet.

Maeve-nek harmadannyival több hajója volt, és halhatatlan, mágikus erejű harcosai.

A fekete vitorlák villámsebesen betöltötték a horizontot. Az ellenséges hajók erősebbek, ütőképesebbek voltak. Rowan és csapata egykor maguk felügyelték Maeve katonáinak kiképzését. Ismertek sok részletet, és semmi nem adott okot a bizakodásra.

Hamarosan egy díszesen faragott evezős hajó közeledett a hajójukhoz, Maeve-től hozott üzenetet. Vagy megadják magukat, vagy Maeve elsüllyeszti az összes hajójukat. Aelin egy nap gondolkodási időt kapott.

Egy teljes nap, elég idő ahhoz, hogy a szövetségesei körében elterjedjen és gyökeret verjen a félelem.

Aelin újabb tanácskozást tartott Rowannel és Aedionnal, Rowan csapatát ezúttal nem hívta a királynő, bár Lorcan úgy járkált fel-alá, mint a ketrecbe zárt vad. Elide csak nézte, de az ő arca nem tükrözött semmit.

Elide a fedélzeten ült Manonnal. Dorian csöndben volt, és gyakran pillantott rájuk, mintha valami mozaikot próbálna összerakni.

Aedion a támadást szorgalmazta – észrevétlenül készítsék elő a hajókat és a támadást. De ezt nem csinálhatják feltűnés nélkül, Maeve észrevenné a manővert. Mágiájukkal gyorsabban lecsapnak rájuk, mint ahogy ők megindítanák a nyílzáport, és kivetnék a szigonyaikat.

Idő, Aelin csak az idővel tudott játszani.

Újabb és újabb terveket vitattak meg, újabb és újabb elméletekkel álltak elő. Rowan óvatosan megpróbálta Aelint menekülésre bírni. Aelin végighallgatta, nem szakította félbe, hagyta, hogy magától rájöjjön arra, hogy mennyire képtelen a felvetése. Az előző este után igazán felfoghatta volna, hogy Aelin őt nem fogja elhagyni. Legalábbis nem önszántából.

Lement a nap. Maeve katonái vártak, figyeltek. Mint egy párduc, tudván, hogy a nap első sugarainál fognak lecsapni.

Idő. Aelin egyetlen fegyvere, és végzete egyben, ha elfogy. Valamennyi már elfogyott belőle.

Egyre sötétedett, Aelin pedig újra és újra megszámolta a fekete vitorlákat, míg teljesen fel nem oldódtak az éjszakában.

Továbbra sem tudta, mitévő legyen.

A hosszú órákig tartó vita során Rowan elfogadhatatlannak ítélte a helyzetüket. Képtelen volt beletörődni, hogy annyi erőfeszítésük ellenére meg kell állniuk, és ennek oka nem Erawan, hanem Maeve.

Eddig nem méltóztatott megjelenni, de ez egyébként sem volt jellemző rá.

Hajnalban fog megjelenni, hogy Aelin nagy közönség előtt adhassa meg magát. Hogy utána mi lesz… Rowan nem tudta, mit akar Maeve a kulcsokon kívül.

Aggasztotta Aelin nyugalma, és később rájött, hogy ez nem nyugalom, hanem teljes sokk. Rowan látta már őt dühöngeni, gyilkolni, nevetni és sírni, de… elveszettnek még soha. És gyűlölte magát amiatt, hogy nem tud neki megoldást, kiutat ajánlani.

A fáradtság ledöntötte Aelint a lábáról, ezért nagyon mélyen aludt. Rowan mellette feküdt, és a mennyezetet bámulta, aztán Aelin arcát, vonásait, hullámos aranyszőke haját, hófehér hegeit és indázó tetoválását. Olyan csendesen, akár az erdőben hulló hó, odahajolt hozzá, és homlokon csókolta.

Nem fogja engedni, hogy mindez véget érjen, és a boldogságukat tönkretegyék.

Maeve nem egyedül érkezett Erilea partjaihoz, a zászlók alapján ítélve a doranelle-i nemesség is elkísérte. Rowan nem kevés időt töltött azzal, hogy számba vegye a zászlókat, aztán mélyre ásott az emlékezetében, próbálta felidézni, melyik zászló kihez tartozik.

Felöltözött, kisurrant a folyosóra, és csak ott csatolta fel a kardövét. Mielőtt becsukta volna maga után a kabinajtót, még vetett egy utolsó pillantást az alvó Aelinre.

Lelki szemei előtt hirtelen képek villantak fel a múltból. Visszaemlékezett arra, milyen volt Aelin akkor, amikor először meglátta Varese-ben egy háztetőn: részeg volt, és a végsőkig kimerült. Rowan sólyom alakjában repdesett a háztetők felett, felderített. Bár Aelin össze volt törve és zavarodva, mégis kiszúrta őt, és kiöltötte rá a nyelvét.

Ha akkor valaki azt mondja neki, hogy ez a részeg, botrányos, megkeseredett nő egyszer az élete értelme lesz… Rowan becsukta a kabin ajtaját.

Ez minden, amit most adhat neki.

Kiment a fedélzetre, és alakot váltott, mágikus védelemmel vette körül magát, és felrebbent a sós illatú éjszakába, akár a holdfény. Egyenesen Maeve flottájának a szívébe repült.

Rowan unokatestvérének volt annyi józan esze, hogy ne ölje meg őt még a levegőben.

Majdnem egykorúak voltak. Miután Rowan szülei elhagyták a látható világot, Rowan a nagybátyja házában élt, és együtt nevelkedett az unokafivérével. Nagybátyja halálával Enda örökölné meg a rangját. Ranggal, vagyonnal és hatalommal rendelkezne.

Enda becsületére legyen mondva, előbb megérezte Rowan érkezését, mint hogy Rowan besurrant volna a finom mágikus védelemmel ellátott ablakon. Enda az ágyán ült, de teljesen felfegyverkezve, kezében a kardjával.

Rowan visszaváltott tündér alakjába, mire Enda tetőtől talpig végigmérte, és így szólt:

– Milyen minőségben jelentél meg, herceg? Orgyilkos vagy, vagy hírvivő?

– Egyik sem – felelte Rowan, és üdvözlésképpen biccentett.

Rowanhez hasonlóan Endának is ezüstösen őszes volt a haja, és zöld a szeme, de a szemében barna foltok voltak. Ha dühös volt, akkor a szeme színe megváltozott, teljesen bebarnult.

Míg Rowan született harcos volt, akit annak is neveltek, Endát az udvari intrikákra és cselszövésekre képezték ki. Magas volt, és izmos, de nem annyira széles vállú és megtermett, mint Rowan, bár az is lehet, hogy a különbség oka eltérő neveltetésükből adódott. Enda eleget tudott ahhoz a hadviselésről, hogy itt legyen, és apja seregét vezényelje, de életük első néhány évtizedétől eltekintve, amikor vadul rohangáltak együtt Enda családi birtokán, a neveltetésükben nem sok közös pont adódott.

Enda a kezét továbbra is finom kardján tartotta, de izgalomnak semmi jele nem látszott az arcán.

– Megváltoztál – mondta Rowannek, összevonva a szemöldökét. – Jobban nézel ki.

Volt olyan időszak, amikor barátok voltak, de ez régen, még Lyria előtt volt. Rowan szívesen elmondta volna, hogy ki a felelős ezért a változásért, de erre most nem volt idő. Az idő ezen az estén nem volt a szövetségese.

– Te is megváltoztál, herceg – felelte Rowan.

– A páromnak köszönhető – monda Enda visszafogott mosollyal.

Egy ilyen vallomás Rowanben egykor kellemetlen érzéseket keltett volna, mert Enda szavai arra emlékeztették, hogy unokatestvére nem harcedzett katona, hanem egy vérbeli diplomata, aki jól kiigazodik a nemesi udvarokban, és jól megfigyeli a fontos részleteket. Megérezte Aelin szagát, ami már örökre összefonódott Rowanével. Rowan ezért bólintott, és egy kicsit ő is elmosolyodott.

– Ha nem tévedek, Lord Kerrigan fiáról van szó, ugye?

Enda szagába is keveredett egy másik szag, ami mély és igaz szövetséget jelzett.

– Igen, ő az – felelte mosolyogva Enda, és a gyűrűjére pillantott. – Nyár elején házasodtunk össze.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy száz évig vártál rá?

Enda vállat vont, és már nem szorította olyan erővel a kardját.

– Az igazira, herceg, száz évet is megéri várni.

Rowan is tudta ezt. Annyira mélyen megértette unokafivérét, hogy összeszorult a szíve.

– Endymion – mondta Rowan rekedt hangon. – Szeretném, ha meghallgatnál.

Nagyon sokan ebben a pillanatban őrért kiáltottak volna, de Rowan ismerte Endát, legalábbis régebben ismerte. Enda Rowan többi unokatestvérével ellentétben soha nem ütötte bele az orrát Rowan ügyeibe. Pontosabban szinte soha. Időnként megpróbálta, de nem azért, hogy másoknak pletykáljon róla, hanem az életben maradása érdekében. Enda mindig is kitűnt a tisztességességével.

Endymion meghallgatta unokafivérét. Rowan megpróbált a lényegre szorítkozni, és nagyon igyekezett, hogy egy kicsit se remegjen a keze. Úgy látta, hogy a kérése egyszerű és teljesíthető.

Amikor befejezte, Enda egy ideig csak figyelmesen nézte, de diplomatikus arca nem árult el semmit.

– Még átgondolom – mondta végül.

Ennél többet Rowan nem is remélhetett. Nem szólt egy szót se, alakot váltott, és kirepült az éjszakába, egy másik hajó felé, aminek a zászlaját szintén jól ismerte.

Hajóról hajóra szállt, mindenhol ugyanazt mondta, és ugyanazt a kérést intézte beszélgetőpartnereihez.

Mindegyik unokafivére ugyanazt a választ adta:

– Még átgondolom.