34. FEJEZET

HAZUG VOLT, GYILKOS ÉS TOLVAJ, és Aelinnek volt egy olyan érzése, hogy még sokkal rosszabb nevekkel is fogják illetni, mire ez a háború véget ér. De ahogy az a természetellenes sötétség összegyűlt a horizonton, eltűnődött, hogy nem harapott-e nagyobbat, mint amit meg tud rágni.

Szemernyi helyet sem engedett rettegésének. Semmi mást nem tett, mint hogy hagyta magán keresztüláramlani a fekete tüzet.

A Rolfe-fal kötött szövetség a tervnek csak az egyik része volt. A másik, sokkal fontosabb rész az, hogy üzenetet küldjön.

Nemcsak Morathnak, hanem az egész világnak. Potenciális szövetségeseknek, akik fél szemmel, félve figyelik Erilea-t, és elveszett kontinensnek tartják.

Ma az üzenete keresztül fog mennydörögni az egész világon. Tudják meg, hogy ő nem egy lázadó hercegnő, aki ellenséges kastélyokat zúz szét, és királyokat gyilkol. Hanem természeti erő, balsors és legendás halhatatlan harcosok parancsolója. És ha azok a szövetségesek nem csatlakoznának hozzá… Azt akarta, hogy visszagondoljanak a mai napra, hogy mit tett, és gondolkozzanak el, hogy talán egyszer a saját partjaikon, a saját kikötőikben is ott találják őt egy napon.

Tíz évvel ezelőtt nem jöttek el a szövetségesek. Azt akarta, hogy tudják, nem felejtette el őket.

Rolfe az összes parancsot elordítozta az embereinek, és a Tengeri Sárkány fedélzetére sietett. Aedion és Dorian lovakért robogott, hogy az őrtornyokba vigyék őket. Aelin Lysandrához fordult, az alakváltóhoz, aki teljes lelki nyugalommal kísérte figyelemmel az eseményeket.

– Tudod, miben tudsz segíteni? – kérdezte tőle halkan. Lysandra mohazöld szeme fénylett, és az alakváltó bólintott.

Aelin nem engedte meg magának, hogy átölelje. Annyit sem engedett meg magának, hogy megérintse barátja kezét. Úgy nem, hogy közben Rolfe figyeli. Úgy nem, hogy a város polgárai, köztük az elveszett mikéniek utódai látják. Tehát Aelin csupán annyit mondott:

– Jó vadászatot!

Fenrys köhintett egyet. Valószínűleg rájött, milyen vadászatra indul az alakváltó. Gavriel Aediont nézte, aki a hátára erősítette pajzsát és kardját, felült egy nyomorúságos küllemű kancára, és elgaloppozott az őrtorony felé.

A tündérherceg ezüstös hajába belekapott a szél.

– Indulunk – súgta neki Aelin.

A Tengeri Sárkányon felszedték a horgonyt.

Amint a sötét erő alakot öltött a horizonton, az emberek az utcán pánikba estek. Hatalmas hajók fekete vitorlákkal, úgy közelítve az öböl felé, mintha tényleg természetfeletti szél sodorná őket. Aelin, Lysandrával az oldalán felment a Tengeri Sárkány fedélzetére. Rowan és két társuk követte őket.

Rögzítették, rendezgették a fegyverzetüket. Kések és kardok, Rowan bárdja megcsillant, miközben az oldalára akasztotta, egy íj és egy tegez, tele fekete tollas nyilakkal, amiket Fenrys halálos pontossággal tudott kilőni, és még pengék. Megálltak a lágyan ringó Tengeri Sárkány tisztára sikált fedélzetén. Aelin arra gondolt, hogy így együtt olyanok, mint egy sétáló fegyverraktár.

Gavriel az utolsó pillanatban lépett a fedélzetre. Rolfe emberei az evezőknél foglaltak helyet, ketten minden evezőnél. Rowan alig láthatóan biccentett. Gavriel és Fenrys szótlanul csatlakoztak az evezősökhöz.

Rolfe kilépett a kapitányfülke ajtaján. Két ember hatalmas vasláncokat hozott mögötte.

– Hogyan tovább? – kérdezte Aelint.

– Erősítsétek a láncot a főárbóchoz, és győződjetek meg arról, hogy elérnek pont… idáig.

A fedélzet közepén állt. A többit nem kellett magyarázni: a hajónak ebben a részében ő és Rowan fognak tevékenykedni.

Rolfe kiadta a parancsot az evezésre, rápillantva Fenrysre és Gavrielre akik egymaguk kezeltek egy-egy evezőt.

A Tengeri Sárkány távolodott a parttól. A többi hajón most kezdték felszedni a horgonyt. Most az volt a legfontosabb, hogy kijussanak a megtévesztően nyugodt öbölből úgy, hogy elkerüljék a Hajótörő láncot.

Rolfe emberei az árboc köré hurkolták a láncokat, és Aelinig húzták. A vas majd féken tartja őt és Rowant, nem engedi, hogy mágikus erejük elsodorja őket.

A Tengeri Sárkány lassan haladt át a kikötőn Rolfe embereinek kiállásai és morgásai közepette, elnyomva a város lármáját mögöttük.

Aelin vetett egy pillantást az őrtornyok felé, hogy lássa, amint Dorian megérkezik. Aztán meglátta Aedion arany haját, amint a férfi felfelé száguldott a külső csigalépcsőn, a hatalmas szigony felé, amit a torony tetejére szereltek. A szíve hevesebben dobogott egy pillanatra, ahogy felvillant előtte a múlt. Amikor Samet látta felfutni ugyanazon a lépcsőn. Nem azért, hogy megvédje a városát, hanem hogy elpusztítsa.

Lerázta magáról a jeges emlék szorítását, és Lysandrához szólt, aki a fedélzet korlátjánál állva szintén az unokatestvérét nézte.

– Most!

Még Rolfe is abbahagyta a parancsok osztogatását. Lysandra méltóságteljesen ült a széles fakorláton, átvetette a lábát a túloldalra… és beleugrott a vízbe. Rolfe emberei a korláthoz száguldottak. A szomszédos hajók legénysége szintén így tett, amint észrevették, hogy egy nő elmerült az élénk kékségben.

De a vízből nem egy nő bukkant fel. Alant, mélyen lent Aelin ki tudta venni a ragyogást, az átváltozást és a terjeszkedést. A férfiak káromkodni kezdtek. De Lysandra csak nőttön-nőtt a felszín alatt, a kikötő homokos medre mentén. Gyorsabban, mint ahogy a férfiak eveztek. A hajó sebessége semmi volt a lény sebességéhez képest, amely kiemelkedett a hullámok közül. Széles jádezöld pofája volt, tépőfogakkal telehintve. Vett egy erőteljes lélegzetet, majd visszamerült a vízbe, felfedve egy pillanatra hatalmas fejét és ravasz szemét, aztán eltűnt.

Valaki felordított. Rolfe a kormánykerékbe kapaszkodott. Az első tisztje tompán bámulta a kardja markolatát, amit a csata előtt fényesre sikált. Az acélból készült tengeri sárkány hű mása volt annak a lénynek, ami az előbb az öbölben megjelent.

Lysandra kibukkant, megmutatta hosszú, erős testét, aztán újra alámerült. Jáde pikkelyei ékkövekként csillogtak a vakító déli napsütésben. A legendákban megörökített prófécia így szól: a mikéniek akkor térnek vissza, amikor a tengeri sárkány. Aelin tehát gondoskodott róla, hogy megjelenjen egy ilyen sárkány, pontosan az istenverte kikötőjük kellős közepén.

– Szent istenek! – motyogta Fenrys evezés közben. Valóban, Aelin sem tudott másképp reagálni, ahogy a tengeri sárkány lemerült a mélybe, majd előreúszott.

A rendkívüli uszonyok szárnyakra hasonlítottak, amiket Lysandra kiterjesztett a víz alatt. Hegyes farkával kormányzott.

– Egy sárkány, egy sárkány, ami a mi hajónkat jött megvédeni… Atyáink mondáiból… – mormolta Rolfe néhány embere.

Rolfe sápadtan bámult abba az irányba, amerre Lysandra eltűnt a kékségben, és még mindig úgy markolta a kormánykereket, mintha az tartaná vissza az ájulástól.

Két wyvern… egy tengeri sárkány ellen. A világ összes tüze sem működik a víz alatt. És ha még lenne is esélyük, hogy megtizedeljék a hajókat, akkor sem kaphatnának segítséget a felszín alól.

– Gyerünk, Lysandra! – lehelte Aelin, és küldött egy imát Temisnek, a vad dolgok istennőjének, hogy óvja meg az alakváltó épségét.

Aedion letépte hátáról a pajzsát, és lehajította a hatalmas szigonyágyú előtti ülésre. A kivetőszerkezet körülbelül egy tenyérnyivel magasabb volt nála, és a torka szélesebb volt Aedion fejénél. Csak három szigony volt. Minden egyes lövésének célba kellett találnia.

Az öblön keresztül még éppen látta a királyt, ahogy elhelyezkedik a másik torony legalsó szintjén. Az öbölben Rolfe hajója egyre közelebb és közelebb ért a Hajótörő leeresztett láncához.

Aedion rátaposott a három irányítópedál egyikére, amelyik lehetővé tette, hogy a fedélzetre rögzített ágyút elforgassa, majd mindkét oldalon megragadta a fogantyúkat, amikkel a szigonyt a helyére állította. Óvatosan, pontosan az öböl legkülső széle felé irányította a szigonyt, ahol a sziget két ága egymás felé hajlott, szűk átjárót képezve az öböl felé.

Hullámok támadtak éppen mellette – egy zátony. A Koponya-öböl másik védvonala. Rolfe manőverezni fog, és az ellenséges hajókat rávezeti a zátonyra.

Aedion a háta mögül lépteket hallott. Az egyik őrszem volt.

– Lentről nem látom jól – mondta. – Egy árnyékot láttam, de nem tudom, mi az.

Hatalmas, hosszú árnyék söpört végig a víz alatt a Tengeri Sárkány előtt, gyorsabban, mint a hajó, gyorsabban, mint egy delfin. Hosszú, kígyózó teste keresztülsiklott a tengeren, vitték a szárnyai, amik akár uszonyok is lehettek.

Aedion szíve szinte megszűnt dobogni.

– Az egy tengeri sárkány. – Ennyit tudott csak mondani.

Hát, most már legalább tudta, mit titkolt Lysandra. És hogy Aelin miért akart annyira Brannon templomába menni. Nem csak azért, hogy találkozzon a király szellemével. Nemcsak vissza akarta foglalni a várost a mikénieknek és Terrasennek, hanem… Lysandra miatt is mentek oda, hogy tanulmányozhassa azokat az életnagyságú, aprólékosan kifaragott tengeri sárkányokat. Hogy élő legendává válhasson.

Ezek ketten… Ó, ezek a ravasz, cselszövő ördögök! A legendák királynője, valóban.

Még két őrszem jelent meg. Valamit dünnyögtek egymás között.

– Ő fog minket megvédeni? – kérdezte az egyik.

Lysandra megközelítette a Hajótörőt, még mindig a felszín alatt, tekeregve, hajlongva és a sziklák közt kanyarogva, mintha próbálná kitapasztalni új formáját. Megszokni az alatt a kevés idő alatt, ami rendelkezésükre állt.

– Igen – lehelte Aedion. – Igen, ő.

A víz meleg volt, nyugodt és időtlen. Ő pedig egy pikkelyes árnyék volt, az ékkőszínű halak korall otthonaikba menekültek előle, szárnyaló fenyegetés volt a vízen keresztül, a felszínen úszkáló fehér madarak szétszéledve elrepültek, amikor megérezték, hogy elhalad alattuk.

Napsugarak oszlopai hatoltak át a vízen, és Lysandrának az a pici része, ami megmaradt embernek, úgy érezte, mintha egy fényből és árnyékból épült templomon keresztül siklana.

De ott, kint a távolban, hang és rezgés hullámain keresztül, érezte őket. Még az itteni vizek nagyobb ragadozói is eltávolodtak, a szigeteken túli nyílt vizek felé véve az irányt. Még a vértől vörös víz ígérete sem tudta őket a két összeütközni készülő erő útjában tartani. Elöl a Hajótörő hatalmas láncszemei leereszkedtek a mélybe. Egy istennő óriási nyakláncára emlékeztettek, aki lehajolt, hogy igyon a tengerből.

Olvasott róluk – régen elfeledett és régen kihalt tengeri sárkányokról – Aelin parancsára. Mert a barátnője tudta, hogy a mítoszokat újra kell éleszteni, és akkor a hasznukra fordíthatják őket. Ehhez viszont meg kell erősíteni a legendákat, különben nemcsak Rolfe, de a mikéniek se fogják a kisujjukat se mozdítani. És ha erőt mutatnak fel…

Miután Aelin a templomban leégette a faragványokról a mocskot, Lysandra is szemügyre vette a tengeri sárkányokat ábrázoló mintákat. Varázslattal egészítette ki azokat a hézagokat, amik a faragványokon nem látszottak. Orrcimpáival nem létező szagokat érzett meg, füleivel különleges hangokat hallott.

Lysandra a zátony felé suhant, ami közvetlenül a sziget nyitott bejáratánál volt. Vissza kellett húznia a szárnyait, és amíg van idő, tanulmányoznia a csata helyszínét.

Itt félre kell tennie az emberi gondolkodást, és felébreszteni magában állati ösztöneit. Ezek a szörnyek, akárhogy keletkeztek is, kizárólag szörnyek voltak. Állatok. Harc közben nem követtek semmiféle morált vagy törvényt. A halálig harcoltak, és a túlélésért. Nem volt sem kegyelem, sem együttérzés. Neki is ugyanúgy kell harcolnia, mint nekik. Már csinált ilyet korábban – vadállattá vált, nemcsak azon a napon, amikor az üvegkastély összetört, hanem azon az éjszakán is, amikor elfogták, és azok a férfiak megpróbálták elvinni Evangeline-t. Ez sem lesz más.

Lysandra belevájta csontaprító karmait a zátony medrébe, hogy meg tudja tartani magát az áramlattal szemben, és az előtte végtelenségbe nyújtózó, csendes kékségbe bámult. És ezzel megkezdte halálos virrasztását.