53. FEJEZET

KÉT NAPJA BOLYONGTAK a Kőmocsár végtelen labirintusában, kettő, nem pedig másfél napja, ahogy az az átkozott Rolfe feltételezte, és Aelin már legszívesebben az egész helyet porig égette volna. A víz, az állandó pára miatt folyton nedves volt a bőre, verejtékezett, ragadt. De még ennél is kellemetlenebbek voltak a szúnyogok és az apró legyek.

A kis démonokat egy láthatatlan lángpajzzsal tartotta távol, csak a zümmögésüket lehetett hallani, amikor nekicsapódtak.

Nem érzett szemernyi lelkiismeret-furdalást sem, mert ha nem irtja őket, akkor a rovarok élve felfalták volna már az első naptól fogva.

Ha nem vakarta volna véresre a duzzadt, vörös csípéseket. Rowannek kellett gyógyítgatnia.

Az ilktámadás óta gyógyító képességei még nem álltak helyre. Rowan és Gavriel játszották mindenki számára a gyógyító szerepét, ápolták az égő csípéseket, a szúrós növények miatti vörös hurkákat, a romok okozta horzsolásokat, amik összevissza vagdosták őket, ha nem figyeltek a sós vízben gázolva.

Manon érezte a legjobban magát. Őt nem csípték a szúnyogok, és a mérges növények se bántották. Egyszer sem vágta meg magát, sőt, ő kellemesnek találta a mocsár rothadó, elvadult szépségét. Aelint az egyik itt élő, borzasztó folyami állatra emlékeztette: aranyló szeme és éles, csillogó fogai voltak annak is… Aelin próbált nem sokat gondolni rá. Inkább azt próbálta elképzelni, hogy kijut erről a helyről, és száraz, porhanyós földön fog lépkedni.

De ennek a nyomorult területnek a szívében volt Mala Zárja.

Közeledett az este. Rowan sólyom alakban repült előre és derítette fel a környéket, Lysandra pedig a vizeket fürkészte a kis dombok között. Egy nyálkás, pikkelyes mocsári lény alakját öltötte magára. Aelin fintorogva nézett rá, és villás nyelvével haragosan rásziszegett. Az alakváltó a vízbe csobbant.

Aelin megint elfintorodott, és felcammogott az egyik dombra. A dombot szúrós szederbokrok borították, a tetején két ledőlt oszloppal. Nem akarta átverekedni magát ezen a zöld labirintuson, ezért egy lánghullámot küldött előre. A domb egy pillanat alatt elszürkült, a csizmája hamuba süllyedt, és cuppogott.

Fenrys nevetgélt, miközben együtt ereszkedtek le a dombról.

– Nos, így is utat törhet magának az ember! – A kezét nyújtotta, hogy segítsen Aelinnek a vízben. Aelin majdnem tiltakozott, mondván, nagylány ő, egyedül is tud boldogulni, de… lent nemcsak éles dolgok voltak, hanem mély gödrök is. És semmi kedve nem volt ahhoz, hogy rothadó csontok és koponyák között úszkáljon.

Fenrys megszorította a kezét, és együtt gázoltak át a mellkasig érő vízben. Fenrys segített neki kimászni a partra, utána ő is kimászott. Farkas alakban biztosan át is ugorhatott volna egyik szigetről a másikra, ahogy Gavriel is. Aelin nem értette, miért maradtak tündér alakban.

Aelin a mágiájával, amennyire csak tudott, megszárítkozott, aztán egy mágiaindával Fenrys és Gavriel ruháit is megszárította.

Az erejét ilyen ártalmatlan, mindennapi helyzetekben is alkalmazta, bár sokat kivett belőle, hogy Eyllwe égő partvidékén három napig egyfolytában használta. Nem a láng maga, hanem a fizikai erőfeszítés. És a szellemi. Most is úgy érezte, hogy egy hétig tudna aludni egyfolytában. A mágiája duruzsolt. Folyamatosan, megállás nélkül. Többet követelt, akkor is, ha ő fáradt volt. Legalább azzal el tudta hallgattatni, ha a ruháikat a mocsári vízbe merülések után ezzel szárította. Egy ideig.

Lysandra kidugta undorító fejét a szederbokrok sűrűjéből, mire Aelin ijedten felsikoltott. Az alakváltó vigyorgott, és közben két nagyon éles fogat villantott ki. Fenrys dörmögve elnevette magát, az alakváltót nézte, aki néhány lépést előrecsusszant.

– Ezek szerint ki tudod cserélni a tested, de a rád égetett pecsét megmarad?

Lysandra megállt néhány hüvelyknyire a víztől és a szigettől. Úgy tűnt, hogy Aedion megdermed, bár ment tovább. Jól van. Legalább nem Aelin lesz az egyedüli, aki képes lenne bárkinek kitépni a torkát, ha gúnyolódna Lysandrával. A barátnője ekkor újra alakot váltott, felvillant, szétterjedt, és az alakja emberszerűvé vált: tündér lett belőle.

Fenrys egyszer csak saját képmásával nézett szembe, alacsonyabb változatban.

A partra kászálódó Gavriel is tátott szájjal bámult.

Lysandra szinte megszólalásig Fenrysre emlékeztető hangon szólalt meg:

– Azt hiszem, ez örökre az ismertetőjelem marad. – Kinyújtotta a csuklóját, felhúzta a kabátujját, és aranybarna bőrén ott éktelenkedett a pecsétnyom.

Lysandra egy ideig még nézegette magát, a többiekről teljesen megfeledkezve.

– A hallásod viszont tényleg jobb – ismerte el. Végignyalt kissé megnyúlt szemfogain. Fenrys a homlokát ráncolta. – Miért ilyen a fogad? – kérdezte a lány.

Gavriel közelebb lépett, arrébb taszigálta az alakváltót, néhány lépést előrementek, és így szólt:

– Fenrys az utolsó, akitől ezt megkérdezném. Majd én megmagyarázom neked.

Lysandra nevetve nézett az Oroszlánra, és együtt baktattak fel egy dombra. Furcsa volt őt Fenrys arcával mosolyogni látni. Fenrys elkapta Aelin pillantását, és fintorgott, láthatólag el is bizonytalanította a látvány. Aelin is nevetett.

Szárnyak verdestek, Aelin pedig megcsodálta Rowant, aki erőteljes szárnycsapásokkal, gyorsan odarepült hozzájuk. Szélsebes volt, erős, határozott.

Gavriel néhány lépésnyire lemaradt, Lysandra pedig a domb tetejére érve megállt Aedion mellett, és visszaváltozott önmagává. Egy picit megtántorodott, Aelin azonnal odaugrott, de Aedion megelőzte. Gyengéden Lysandra hóna alá nyúlt. Rowan is leszállt, és ő is alakot váltott. Mindenkinek szüksége volt egy hosszú, kiadós pihenésre.

A tündérherceg szólalt meg.

– Ha nyílegyenesen továbbmegyünk, holnap délutánra odaérünk.

Aelin elhatározta, ha legközelebb találkozik Rolfe-fal, akkor elbeszélget vele arról, mégis hogy számította ki a távolságokat azon a pokoli térképén.

Rowan is elfáradt. Aelin rég látta ilyen sápadtnak.

– Megtaláltad a helyet? – kérdezte Aelin.

– Érzem. A mágiám érzi.

– Ugye nem egy mély tó fenekén van?

Rowan határozottan a fejét rázta.

– Túl kockázatos lett volna közel menni hozzá. Valamiért a Bűnevők Templomára emlékeztetett.

– Akkor tényleg lesz hol pihennünk egy kiadósat – mondta Aelin.

Aedion somolygott, és a tekintetével a horizontot fürkészte. Dorian és Manon másztak ki utoljára a vízből, és a boszorkány csuromvizesen az előttük lévő számtalan szigetet nézte. Nem szólt semmit, bármit látott is.

Rowan azt a szigetet vette jobban szemügyre, amelyiken álltak. A domb viszonylag magas volt, egyik oldalon egy omladozó kőfal védte, a másikon tüskés bokrok.

– Itt verünk tábort ma estére, biztonságosnak tűnik a hely.

Aelint szinte minden ereje elhagyta a megkönnyebbüléstől, Lysandra pedig röpke hálaimát mondott az isteneknek.

Testi és mágikus erejük bevetésével percek alatt megtisztították a területet. Tüzet raktak, és megcsinálták az alvóhelyet. Aedion nekiállt főzni: száraz kenyerük ugyan volt, és mellé még azokból a nyálkás élőlényekből hozott össze valami siralmas vacsorát, amiket Rowan és Dorian fogott és fogyasztásra alkalmasnak ítélt. Aelin főzés közben inkább oda se nézett, úgy vélte, jobb, ha nem tudja, hogy mit fog legyűrni a torkán. Úgy tűnt, hogy a többieket sem érdekli, mi lesz a vacsora.

Aedion meglepő tehetséggel tudott bánni szűkös fűszerkészletükkel, és amennyire csak tudta, feljavította a húst. Azért kicsit rágós maradt. Nyálkás. Lysandra öklendezett tőle.

Aedion, aki mellette foglalt helyet, átnyújtotta neki a boroskulacsot, ami már szinte teljesen kiürült. Lysandra meghúzta, örült, hogy a savanykás folyadék elmossa a hús utóízét.

– Soha ne áruld el, mit ettünk ma! – kérte Aelin Aediont. A többiek is gyorsan végeztek az adagjukkal. Lysandra egyetértőn hümmögött.

Aedion gonoszul vigyorgott. Manon néhány lépésről figyelte őket az árnyékból. Aedion pillantása Dorianen időzött el. Aelin már tartott tőle, mi lesz, de unokafivére csak mosolygott.

– Továbbra is úgy eszik, mint egy finom udvarhölgy.

Dorian felkapta a fejét, Aelin pedig majdnem elnevette magát. Tizenkét évvel ezelőtt ugyanis pontosan ezt mondta neki. Akkor sem fogta vissza magát, és elmondta a hercegnek a véleményét, hogy milyen túlzottan illemtudóan viselkedik. Dorianen látszott, hogy ő is felidézte az emléket, a többiek viszont értetlenül néztek rájuk.

A király barátságosan meghajolt.

– Köszönöm a bókot! – A keze rendszerint valóban tiszta volt, a ruhája most is száraz, makulátlanul tiszta.

Ami Aelin kezét illeti… a zsebébe nyúlt, hogy elővegyen egy zsebkendőt, ami épp olyan mocskos volt, mint mindene, de mégis jobb, mintha a nadrágját használná. Kihúzta Elena Szemét onnan, ahol rendszerint bebugyolálva tartotta, letette a térdére. Megtörölte a zsíros ujját, aztán a selyemkendőt átnyújtotta Lysandrának. Aelin lazán végigsimított a hajlott fémen, miközben az alakváltó is megtörölte a kezét. A kő visszatükrözte a tábortűz fényét, és kobaltkéken csillogott.

– Ha jól emlékszem – folytatta Dorian somolyogva –, ti ketten…

A támadás olyan gyorsan történt, hogy Aelin is csak azon kapta magát, hogy megtörtént.

Manon az egyik pillanatban még a tűz mellett ült, mögötte a mocsárral. A következő pillanatban pikkelyeket látott, és a part menti bozótosból villogó fehér fogak támadtak rá. Aztán teljes mozdulatlanság, csend, mintha a hatalmas mocsári vadállat kővé dermedt volna.

Láthatatlan, erős kezek állították meg.

Manon félig kivont karddal állt, zihálva nézte az opálos rózsaszínű pofát, amit az állat szélesre tárt, hogy leharapja a fejét. Hüvelykujj nagyságú fogai voltak.

Aedion káromkodott, a többiek meg se moccantak.

Dorian a mágiájával kővé dermesztette a szörnyeteget, megfagyasztotta, de jeget nem lehetett látni. Ugyanazzal az erővel csinálta, amivel a rémkutyát is térdre kényszerítette. Aelin nézte, felfedez-e rajta valami különöset, a mágiája csillámló fonalát, de semmi… Még csak nem is emelte fel a kezét. Érdekes.

Dorian ekkor Manonhoz szólt, aki továbbra is az állat kitátott, halált ígérő pofájába bámult.

– Öljem meg, vagy engedjem szabadon?

Aelinnek természetesen volt véleménye, de Rowan figyelmeztető pillantásának hatására befogta a száját, és döbbenten nézett a hercegre.

Hogy te milyen egy rafinált rohadék vagy! Rowan durva, tetovált arca nem árult el semmit.

Manon Dorianre nézett.

– Engedd szabadon!

A király arcvonásai feszültté váltak, aztán a szörnyeteg elrohant a sötétbe, mintha egy isten kergette volna át a mocsáron. A távolból csobbanás hallatszott.

– Hát nem gyönyörűek? – sóhajtott Lysandra.

Aelin metsző pillantást vetett rá, de az alakváltó csak vigyorgott.

Aelin visszanézett Rowanre. Milyen különös, hogy a védelmi pajzsod pontosan akkor tűnt el, amikor az az izé idetotyogott! Milyen kiváló lehetőség a mágia gyakorlására! Mi lett volna, ha rosszul sül el?

Rowan szemei csillogtak. Mit gondolsz, a boszorkány miért nyitotta a lyukat?

Aelin maga se tudta, mit gondoljon. Feketecsőrű Manon tekintete ekkor a királyra siklott, a kezét továbbra is a kardján tartotta. Aelin nem próbálta leplezni, hogy figyeli, és a boszorkány is rávillantotta aranyló szemét. Elena Szemét is megnézte, amit Aelin továbbra is a térdén tartott.

Manon fogai kivillantak.

– Honnan szerezted?

Aelin karja libabőrös lett.

– Elena Szemét? Ajándékba kaptam.

A boszorkány újra Dorianre pillantott, ahogy a megmentőjére néz az ember. Aelinnek nagyon nem tetszett a gondolat, hogy Rowan csak azért engedte le a pajzsot, hogy Dorian gyakorolhasson. Manon közben a földön kezdett rajzolni az ujjával.

Egy nagy kört rajzolt, bele két másikat, egymás fölé. A két kör egymást metszette.

– Ez a háromarcú istennő jele – mondta Manon mély hangon. – Mi ezt az istennő szemének hívjuk… – Újra áthúzta a szem alakú részt, ahol a két kör egymásba ért. – Nem Elena szemének. – Végigment a külső körön. – Banya – mondta, és végighúzta az ujját a felső belső körön. – Anya. – Végighúzott az alsón. – Szűz. – A belül lévő szemre bökött. – Benne pedig a sötétség szíve.

Most Aelinen volt a sor, hogy a fejét csóválja. A többiek is döbbenten figyeltek.

Manon folytatta.

– Ez egy vasfogú jelkép. A kékvérű prófétanők a szívük fölé tetováltatták. És amikor a Pusztaságokban éltünk, akkor azok, akik egy csatában hősiesen küzdöttek, szintén ilyen kitüntetést kaptak. Az ilyenekről azt mondták, hogy az istennő megáldotta őket.

Aelinben felmerült, hogy az átkozott amulettet bedobja a mocsárba, de inkább így szólt:

– Amikor először láttam Sárgalábú Bábát, az amulettet a jelenlétében súlyosnak és melegnek éreztem. Azt hittem, hogy figyelmeztet valamire, de ezek szerint… csak felismert egy hozzá közeli személyt.

Manon az Aelin nyakát elcsúfító hegláncot tanulmányozta.

– Akkor is működött? Annak ellenére, hogy Adarlanban elnyomták a mágiát?

– Azt hallottam, hogy bizonyos tárgyak ennek ellenére működtek. – A hangja feszültté vált. – Sárgalábú Bába a Rémkulcsok és rémkapuk egész történetét ismerte. Ő beszélt nekem erről. Ez a ti történelmeteknek is a része?

– Nem, úgy nem – felelte Manon. – Sárgalábú Bába viszont a vén banyák közé tartozott, és olyan dolgokat tudott, amiket mi már nem. Ő egymaga lerombolta egy crochan város falait.

– A legendák szerint a pusztítás… szörnyű volt – tette hozzá Dorian.

Manon szemében árnyék suhant át.

– Legutoljára azt hallottam, hogy a csatamező még mindig kopár, egy fűszál nem nő ki rajta. Azt mondják, hogy Rhiannon Crochan átka vagy a vér miatt, ami a háború utolsó három hetében a földbe szivárgott.

– Pontosan mit mondott ki az átok? – kérdezte Lysandra komoran.

Manon a vaskörmeit vizsgálgatta, elég hosszú ideig ahhoz, hogy Aelin már azt hitte, hogy nem válaszol. Aedion visszadobta Aelin ölébe a boroskulacsot, Aelin meghúzta, és Manon ekkor válaszolt.

– Rhiannon Crochan három nap és három éjszaka védte a város kapuit három vasfogú főboszorkánnyal szemben. A nővérei mind elhullottak mellőle, gyerekeit lemészárolták, hitvesét az egyik vasfogú szekérre nyársalták fel. Az utolsó crochan királynő, egy ezeréves dinasztia utolsó reménye… A halála nem volt csendes, észrevétlen. A negyedik nap hajnalán esett el, és a város feladta az ellenállást. A csatamezőn haldoklott, amikor a vasfogúak lerombolták a városfalakat, és mészárolni kezdték az embereit… Ekkor átkozott meg bennünket. Megátkozta a három főboszorkányt és rajtuk keresztül az összes vasfogút. A Sárgalábú Bábát is megátkozta, aki a végső csapást mérte rá.

Senki nem mozdult, hallgattak, még hangosan lélegezni se mertek.

– Rhiannon utolsó leheletével kijelentette, hogy bár megnyerjük a háborút, de az országunkat nem nyerjük vissza. A földünk elsatnyul, és rajta minden pusztulásnak indul. Ivadékaink halva születnek, megmérgezik őket a patakok és a folyók. A halak azelőtt megrohadnak, mielőtt kifognánk őket. A nyulak és a szarvasok elmenekülnek a hegyekből. Az egykor zöldellő boszorkánykirályságból pusztaság lesz.

– A crochan vértől megittasult vasfogúak csak nevettek. Aztán halva született az első kis ivadék, majd a következő és az őt követő is. A jószág elpusztult a földeken, a termény egyik napról a másikra kiszáradt. A hónap végére élelem nélkül maradtak. Két hónap múlva a vasfogú klánok egymás ellen fordultak, egymást ölték. A főboszorkányok úgy döntöttek, hogy elhagyjuk a meghódított területeket. A klánokat szétválasztották, kijelentették, hogy száműzetésbe vonulunk: át kellett kelnünk a hegyeken, menni, amerre a szemünk lát. Néhány évtizedenként csapatokat küldtek a pusztaságba, hogy megnézzék, hat-e még az átok. Ezek a csapatok soha nem tértek vissza. Ötszáz évig vándoroltunk, és a sebet az is fájóbbá tette, hogy az emberekre, akik időközben benépesítették a területet, az átok nem hatott.

– De továbbra is vissza akartok térni, ugye? – kérdezte Dorian.

Az aranyló szemekből másvilági fény csillogott.

– Rhiannon Crochan azt mondta, hogy az átkot csak egyféleképpen lehet megtörni. – Manon nagyot nyelt, és hűvös, semleges hangon folytatta. – Vér vérért, lélek lélekért, így kezdődött, így is kell, hogy véget érjen. Híd kell, fény kell. Ha olvad a vas, ha virágok sarjadnak a véráztatta földből, akkor térjetek haza! – Manon a copfja végével játszadozott, a hajába kötött kis vörös szalaggal. – Nem él olyan vasfogú a világon, aki ne töprengett volna az átkon. Ötszáz évig próbáltuk megtörni.

– És a szüleid… azért léptek szövetségre, hogy megtörjék az átkot? – érdeklődött Aelin óvatosan.

Biccentés.

– Én nem tudtam, hogy Rhiannon családja nem halt ki.

És Manon kékvérű ereiben csörgedezik tovább a vérük.

– Elena a boszorkányháborúk előtt élt ezer évvel. Elena Szemének ehhez az egészhez semmi köze – töprengett hangosan Dorian a nyakát dörzsölgetve. – Igazam van?

Manon nem felelt. Kinyújtotta a lábát, hogy letörölje a sárba írt szimbólumot.

Aelin kiitta a maradék bort, és visszatette a Szemet a zsebébe.

– Talán most már érted – mondta Doriannek –, hogy miért esett mindig olyan nehezemre Elenával kommunikálni.

A sziget elég nagy volt ahhoz, hogy tudjanak úgy beszélgetni, hogy mások ne hallják őket.

Rowan szerint egykori csapata pontosan egy ilyen beszélgetést akart. Egy szőlőindákkal benőtt, omladozó lépcsőn mentek fel egy kis térre, ahonnan be lehetett látni az egész szigetet és a környező vizeket. A csillagok visszatükröződtek a vízben. Rowan nekidőlt egy csonka boltívnek, és rákérdezett:

– Mi a baj?

Gavriel így felelt:

– Vidd el innen Aelint, mielőbb! Minél messzebb!

Rowan mágiája fellángolt, de kifinomult ösztönei azt súgták, hogy a közvetlen környezetben semmilyen veszély nem leselkedik rájuk. Gavriel szavai mégis aggodalommal töltötték el. Az Oroszlánnak nem volt szokása ilyen dolgokból tréfát űzni.

– Akármi vár is ránk holnap, már régóta vár, Rowan – mondta Fenrys.

– És ti erről honnan tudtok?

Gavriel homokszínű szeme az állatokra jellemző fénnyel csillant fel a sötétben.

– Szerelmed és a boszorkány sorsa valamiképp összefonódott. Valami idevezette őket, olyan erők, amiket mi fel nem foghatunk.

– Gondold csak végig! – tette hozzá Fenrys. – A két nő sorsa ma este úgy találkozott össze, aminek mi ritkán voltunk tanúi. Királynők, akik a kontinens felét is uralhatnák, egy érme két oldala. Mind a kettő félvér. Manon vasfogú és crochan. Aelin…

– Ember és tündér – fejezte be helyette Rowan.

– A földön élő három legfontosabb fajt képviselik. Halandók és halhatatlanok, az egyik a tüzet, a másik a sötétséget szolgálja. Folytassam? Olyan érzésünk van, mintha valakinek a kezére játszanánk, egy olyan illetőnek, aki már egy örökkévalóság óta játssza ezt a játékot.

Rowan olyan pillantást vetett Fenrysre, amitől a férfiak rendszerint hátrahőköltek, bár el is gondolkodott a szavain.

Gavriel szólt közbe:

– Maeve vár, Rowan. Brannon óta. Valakire, aki elvezeti őt a kulcsokhoz. Aelinre vár.

Maeve tavasszal nem említette se a Zárat, se Mala gyűrűjét.

– Ezek szerint nem Lorcan miatt küldött benneteket, hanem a Zár miatt? – kérdezte Rowan halált ígérő hangon.

– Nem – felelte Fenrys. – A Zárról nem volt szó. – Toporgott, és egy távoli, brutális üvöltés forrása felé fordult. – Ha Maeve és Aelin között háború tör ki, ha találkoznak egy csatában…

Rowan próbálta nem elképzelni. A mészárlást és pusztítást.

Talán északon kellett volna maradniuk, és megerősíteni Terrasen védelmét.

– Maeve nem engedheti meg magának a vereséget – suttogta Fenrys. – Már le is váltott téged.

Rowan Gavriel felé pördült.

– Kire?

Az Oroszlán tekintete elsötétült.

– Cairnre.

Rowan vére megfagyott, hidegebb lett, mint a mágiája.

– Ez a nő megőrült?

– Egy nappal az indulásunk előtt jelentette be. Amikor kisétáltunk a palotából, Cairn úgy vigyorgott, mint egy macska, szájában egy kanárival.

– Cairn egy szadista. – Semmilyen kiképzés, csatában vagy csatán kívül szerzett tapasztalat nem törte meg a tündérharcos kegyetlen hajlamait. Rowan bezárta, megvesszőzte, próbálta az együttérzés bármilyen apró szikráját felfedezni benne, de semmi nem segített. Cairn élvezte mások szenvedését.

Rowan ezért kirúgta a seregéből, és átadta Lorcannek. Nagyjából egy hónapot maradt meg nála, aztán egy távoli, elszigetelt légióba küldték, ahol egy olyan tábornok parancsolt neki, aki nem volt Rowanék csapatának tagja, de nem is akart az lenni. Amilyen hírek szárnyra kaptak arról, hogy Cairn mit tett a katonákkal és az útjába kerülő ártatlanokkal…

Kevés törvény szabályozta a tündérek által elkövetett gyilkosságokat. Rowan akárhányszor látta Cairnt, mindig azon rágódott, hogyan tudná megkímélni a világot Cairn aljasságától. Erre Maeve kinevezi, szinte korlátlan hatalmat és befolyást ad neki…

– Az összes aranyamba hajlandó vagyok fogadni, hogy az a terve, hogy Aelin az utolsó csepp erejét is bevetve pusztítsa el Erawant, és akkor sújt le rá, amikor Aelin a leggyengébb – töprengett hangosan Fenrys.

Nem véletlen, hogy Maeve a véreskün keresztül nem kötelezte őket a teljes hallgatásra. Azt akarta, hogy Rowan és Aelin tudjon minderről. Aggódjanak, számolgassanak.

Fenrys és Gavriel aggódó pillantásokat váltottak egymással.

– Őt szolgáljuk továbbra is, Rowan – dünnyögte halkan Gavriel. – És meg akarjuk ölni Lorcant, ha eljön az ideje.

– Miért mondtátok el mindezt? Higgyétek el, én nem fogok az uratokba állni! És Aelin se.

– Maeve-nek továbbra sem stílusa a gyors kivégzés – felelte Fenrys. – Lassan büntet. Évekig. Azt akarja, hogy Lorcan haljon meg. Ne félig-meddig, ne csak vágjuk el a torkát, hanem visszavonhatatlanul haljon meg.

– Fejezzük le, égessük el – mondta Gavriel komoran.

Rowan nagyot sóhajtott.

– Miért?

Fenrys a lépcső szélére pillantott, ahol Aelin aludt, és aranyszőke haja csillogott a holdfényben.

– Ti vagytok Lorcannel a legerősebb férfiak a világon.

– Elfelejted, hogy Lorcan és Aelin ki nem állhatják egymást. Nem hinném, hogy bármi esély lenne arra, hogy szövetséget kössenek egymással.

– Mi csak azt akarjuk mondani – magyarázta Fenrys –, hogy Maeve nyomós ok nélkül nem hoz döntést. Légy készenlétben! Az csak a kezdet, hogy előreküldi az armadáját.

A mocsárbeli szörnyetegek felüvöltöttek. Rowan legszívesebben visszaüvöltött volna. Ha Aelin és Cairn összetalálkozik, ha Maeve még tervez valamit azon kívül, hogy mohón vágyik a kulcsokra…

Aelin megfordult álmában, és morcosan nézett a ricsaj miatt. Lysandra bolyhos farkát csóválva szellemleopárd alakban szunyókált mellette. Rowan eltolta magát a faltól, a királynőjéhez akart csatlakozni, de látta, hogy Fenrys is a lányt nézi, arcvonásai feszültek, elcsigázottak.

Fenrys megtört hangon, suttogva szólalt meg.

– Ölj meg! Ha így szól a parancsod. Ölj meg, Rowan, mielőtt nekem kell ezt megtennem.

– Meghalsz, ha közel merészkedsz hozzá.

Nem fenyegetés volt, hanem ígéret és egyszerű ténymegállapítás. Fenrys megkönnyebbülve engedte le a vállát.

– Tudod, én örülök – mondta szokatlanul komolyan. – Hogy kaptam még időt, hogy Maeve szándékán kívül adott nekem még időt, és megtudtam, milyen itt lenni, része lenni ennek.

Rowannek elakadt a szava, és Gavrielre nézett.

Az Oroszlán csak biccentett, és végignézett a kis táboron. Alvó fián.