Közjáték

Velusia

Kolo-ha. A felszínen csodaszép atoll, de elég mélyebbre tekinteni, és az ember látja, hogy ez a szépség egy víz-mélyei vulkán kráterében született. Maga a hely leginkább egy hatalmas karomra hasonlított, melynek fekete vulkanikus talajában a legbizarrabb életformák telepedtek meg. Kicsavarodott törzsű fák, pazar virágokkal, melyek éhes szájakként kapkodtak a tovaröppenő rovarok után. A sziget túloldalán egy csillogó, kristályforma zátony emelkedett ki a vízből, amiről csak közelebbi, tüzetes vizsgálódás után lehetett volna megállapítani, hogy apró, ragyogó, zselégömbforma lények fosszilis tetemeiből kövesedett össze.

– A helyi velusiaiak megeszik őket – mondta Mon Mothma. – Élve.

Leia már a gondolattól is megborzadt. Hercegnőként, nagykövetként és az Új Köztársaság tábornokaként számos olyan fogadáson és diplomáciai tárgyaláson vett már részt, melyek bármelyike felért egy kulináris kínzással. Volt, hogy savanyított ikrákat kellett ennie (már az érintésük gondolatától is felfordult a gyomra), volt, hogy előerjesztett és előemésztett, majd visszaöklendezett gyümölcsöket (ezeknek kifejezetten halálbűzük volt), és legutóbb elevenen nyársra húzott, élve megsütött gyíkokat (amik egészen étvágygerjesztőnek tűntek, ha az ember nem nézte végig a sütés folyamatát). Furcsamód a legborzasztóbb azonban még mindig az a fehérjepaszta volt, amit a felkelés első időszakában fogyasztottak rendszeresen. Ez úgy nézett ki, mint a cipőpaszta, és az íze is épp olyan volt.

Sőt azon sem lepődött volna meg, ha egyszer kiderül, hogy valóban az is volt. A státusza azonban időről időre megkövetelte, hogy furcsa lényekkel találkozzon és furcsa dolgokat egyen. Egy kívülállónak talán mindez megtisztelőnek tűnhetett volna, számára azonban inkább csak kényelmetlenség és szükséges rossz volt. Szerencsére ma nem lesz semmiféle kulináris erőpróba. Leia a vízfelszín fölött lebegő cirkáló tatfedélzetén állt. A jármű még mindig impozánsan festett, az azonban nyilvánvaló volt, hogy az egykori luxuscirkáló már jobb napokat is látott. Az Új Köztársaság majd minden hajója ilyen. Csupa leselejtezett, ütött-kopott roncs, ami meg nem, az egyszerűen csak régi. Persze, azért lassan csak változtak a dolgok, ahogy rendszerről rendszerre mind kijjebb szorították a Birodalmat a galaxisból, s ha fogcsikorgatva is, de a politikai rendszert is sikerült átalakítaniuk. A mai napra azonban ez a leselejtezett luxushajó is megtette.

– Nyugtalannak látszik! – lépett melléje Mon Mothma. A magas, karcsú, vörös hajú nő ma is fehéret viselt, és az ajkán barátságos, lefegyverző mosoly játszott. Volt benne valami – a mosolyában, a hangjában, a viselkedésében –, ami csillapította a haragot és nyugtalanságot.

– Csak nem értem, hogy mit keresünk itt kint – csóválta meg a fejét Leia. – Valahogy ez az egész olyan… szürreálisnak tűnik.

– Igaz, de attól még nem kizárt, hogy működhet. És nem kell aggódnia, nem vagyunk védelem híján. – A fejük fölött, a felhők takarásában köztársasági hadihajók és vadászgépek várakoztak, az atollon pedig a sereg legkiválóbb gyalogosai bújtak meg. – Már többször átfésülték a környéket, úgyhogy nem kell aggódnunk! Biztonságban vagyunk.

– Attól még lehet, hogy csapda.

– Nem paranoiás egy kicsit? – nevetett föl Mon Mothma.

– Csodálkozik? – vonta föl a szemöldökét a hercegnő. – Minden szép és jó dolog, amit nagyra tartottunk ebben a galaxisban, ellenünk fordul. Emberek, kormányok és csillagrendszerek… Mintha mind csak arra várnának, hogy a kezünkre tekeredhessenek, és belemarhassanak.

– És hol van az a fiatal, idealista nő, akivel az Alderaanon találkoztam? – mosolyodott el Mon Mothma. – Az utóbbi időben nagyon keveset találkoztunk, Leia. És meg kell mondjam, hiányzik! Hogy van a férje?

– Ó… remekül! – Leiának a szeme sem rebbent a hazugság közben. – A küldetése egész jól halad. És amúgy is tudja, milyen elfoglalt ember… – Mon Mothma tekintete hosszan elidőzött a fiatalabb nő arcán, aztán úgy döntött, inkább más irányba tereli a beszélgetést.

– Biztos nem egyszerű egy olyan férfi feleségének lenni, aki… Akárhogy is, ígérem, hogy ez az átmeneti időszak hamarosan véget ér, és minden visszatér a régi, normális kerékvágásba!

Aztán, ahogy a fejük fölött szétváltak a felhők, mindketten az égre emelték a tekintetüket. Egy Kinro 9747-es, felségjelzés nélküli bányászhajó bukkant föl, régi és csúf, akár egy himlőhelyes holdfelszín.

– Megérkezett, kancellár! – közölte a hátuk mögött álló Kaveen törzsőrmester. Mon Mothma testőrségének vezetője magas, szakállas pantorai volt, aki eddig hibátlanul végezte a dolgát (a kancellár épp eleget rágta Leia fülét, hogy neki is szüksége lenne már testőrségre, amire általában az volt a válasz, hogy majd megvédi ő magát, ha kell).

– Egyedül jött? – kérdezte Leia, miközben a bányászhajó az őt kísérő Y-szárnyúakkal együtt ereszkedni kezdett.

– Egy hajó, és azon is csak egy életjel – bólintott Kaveen. Az atoll egyik végében szabaddá tettek egy akkora helyet, ahol a bányászhajó is le tudott szállni. A hatalmas Kinro 9747-es manőverező-hajtóművei felkorbácsolták a vizet, és a légnyomástól földig hajoltak a fák. Aztán a hajó kieresztette a stabilizáló-lábait, és a hajtóművek egy utolsó hördüléssel elhallgattak. Az Új Köztársaság állig felfegyverzett katonái azonnal körülfogták a bányászhajót, és ahogy a rámpa leereszkedett, már be is hatoltak a járműbe. A langyos, balzsamos levegő ellenére Leia hirtelen megborzongott. Lelki szemei előtt egyik szörnyűség a másik után pergett le. Szinte biztosra vette, hogy a hajó azonnal a levegőbe röpül, megölve a katonákat, vagy valami ocsmány vegyi fegyvert szabadít erre a világra. Esetleg kibernetikus implantátumokkal fölszerelt vérszomjas szörnyetegeket. Bármit kinézett volna a birodalmiakból, és egyedül talán azon döbbent volna meg, ha a rámpán maga Darth Vader sétál le. Azonban semmi ilyen nem történt. Mi több, néhány perc múlva Kaveen kimérten bólintott, jelezvén, hogy minden rendben.

– Rendben – mondta Mon Mothma halkan –, kísérjék ide! – A katonák szoros gyűrűbe fogva hozták le a hajóról, és kísérték végig a tengerparton a pilótát. Mas Amedda valóban impozáns látványt nyújtott. Érdes bőre szürkéskék színben játszott, és a homlokából előmeredő hosszú, hegyes szarvak láttán az ember ösztönösen is valami mérgezőre és vérszomjasra asszociált. Ami talán nem is jár olyan messze a valóságtól – gondolta Leia. – Végtére is ez a férfi itt a császár jobbkeze volt. A Birodalom legfőbb adminisztrátora, aki Palpatine halálával mindenki másnál közelebb került hozzá, hogy a trónra ülhessen. A katonák felsegítették a birodalmit egy terepsiklóra, és ahogy a jármű megindult a cirkáló felé, Leia idegesen harapta be az ajkát.

– Kezdődik! – motyogta maga elé. Ahogy a sikló közelebb ért, már Mas Amedda sem tűnt olyan lenyűgözőnek. Öregnek, fáradtnak és elnyűttnek látszott, és a tekintete… a tekintete kétségbeesett volt. Majdhogynem üresnek tűnt. A sikló a cirkáló mellé manőverezett, mire Leia és Mon Mothma a tatfedélzet korlátjához lépett.

– Feljöhetek? – nézett föl rájuk a Mas Amedda élettelen mosollyal.

– Nem – rázta meg a fejét a kancellár. – Ön marad ott, mi itt, és majd így beszélgetünk.

– Rendben – bólintott a férfi. – Akkor nem is vesztegetném az időt. Én, Mas Amedda nagyvezír, a Birodalmi Kormányzótanács feje megadom magam Mon Mothma kancellárnak és Leia Organa hercegnőnek! Kérem a hölgyeket, hogy vegyenek őrizetbe!

– Nem – rázta meg a fejét Leia.

– De… tessék?!

– Nem fogadjuk el a megadását!

– Ki akarnak végeztetni? – kerekedett el Mas Amedda szeme. – Itt és most… de nem… ez nem vallana önökre. De… de akkor… 

– Kérem, csillapodjék! – mondta Mon Mothma. – Nem szokásunk kivégeztetni a hadifoglyokat… vagy a reménybeli hadifoglyokat.

– Egyszerűen csak nem vagyunk hajlandóak letartóztatni – tette hozzá Leia.

– De… én a Galaktikus Birodalom feje vagyok! Én vagyok a… a legfontosabb tisztviselője! A Köztársaságnak nem lehet nálam fontosabb célpontja!

– Ön csak egy báb – mondta Mon Mothma halkan.

– De én… sokat tudok! Neveket és adatokat! Segíthetek önöknek! Azért is menekültem el a Trónvilágról, és jöttem önöknek segíteni, hogy… Nem! Nem fognak ilyen könnyen lerázni! Nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy saját jó-szántamból megadtam magam! Ez ellentmondana a galaktikus csillagrendszerek szerződésének, amit akkor hoztak létre, amikor…

– Tudom, mikor hozták létre – bólintott Mon Mothma. – És azt is mindketten tudjuk, hogy a Birodalom az első perctől kezdve figyelmen kívül hagyta ezt a törvényt. Mi több, mindketten tudjuk, hogy az ön hathatós közreműködésének segítségével sikerült hatályon kívül helyezni. És tartok tőle, hogy a nevek és adatok, amiket az előbb említett, messze nem olyan fontosak, mint amilyennek hiszi őket.

– Viszont, ha szeretne valamiféle megállapodásra jutni, mi nem zárkózunk el, nagyvezír! – mosolyodott el Leia.

– Bármilyen megoldás érdekel!

– Akkor írja alá a megadási dekrétumot!

– Micsoda?! – nevetett föl Mas Amedda, aztán pillanatok alatt lelohadt a jókedve. – Ezt… komolyan gondolják? Azt akarják, hogy az egész Galaktikus Birodalom nevében tegyem le a fegyvert?

– Pontosan.

– De én nem… – Azzal elhallgatott.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy nincs meg hozzá a hatalma? – kérdezte Leia halvány mosollyal.

– Én…

– Hát akkor szerezze vissza a hatalmát! Akkor nyitva áll ön előtt az ajtónk!

– Másfajta megállapodást azonban nem vagyunk hajlandóak önnel kötni – tette hozzá a kancellár. – Ennél jobb ajánlatot nem fog tőlünk kapni. Viszont számíthat nyilvános tárgyalásra, ahol ízekre szedik, és utána életfogytig tartó börtönbüntetésre… a legjobb esetben. Már ha a saját fajtája nem löki ki hamarabb egy légzsilipen…

– És ezt mégis hogy érjem el? – kérdezte Mas Amedda kétségbeesetten. – Hogy szerezzem vissza a hatalmamat?

– Maga az adminisztrátor – vonta meg a vállát Mon Mothma. – Biztos vagyok benne, hogy majd kitalál valamit.

Azzal intett a katonáknak, akik megfordították a terepsiklót, és visszavitték a birodalmit a partra. Mas Amedda egész úton heves taglejtésekkel tiltakozott, egészen addig, amíg a katonák vissza nem kísérték a bányászhajóhoz.

– Ahhoz képest, hogy milyen nagy hal, meglepően gyenge – mondta Leia.

– Igaz, de tartok tőle, hogy mégis szörnyű hibát követtünk el – ingatta a fejét Mon Mothma. – Lehet, hogy a birodalmi színfalak mögött puccs volt, amit a saját eredményünkként állíthattunk volna be a Köztársaság támogatói előtt. De ha jól emlékszem, ön nem az a fajta, aki szeret idegen tollakkal ékeskedni.

– Jól – sóhajtott föl Leia. – Ennyire még a háború sem tudott kifordítani önmagamból. Én a hosszú távú, biztos győzelemben hiszek, nem a csillogó szappanbuborékokban.

– Akkor egyet gondolunk – bólintott a kancellár. – És most ideje lesz visszatérni a Chandrilára. Mert a háború közben nem áll meg.