Negyvenegyedik fejezet

A felszabadulás-napi merénylet utóhatásai több hét leforgása alatt, lassan gyűrűztek szét az Új Köztársaságban. Az első napokban kiderült, hogy Sloane admirális eltűnt. Leesett egy hídról, de egy másikra zuhant – a helyszínen csak egy vérfolt maradt utána, illetve egy halász-droid kifogta a hálójával a zubbonyát. Az elmélet úgy szólt, hogy Sloane egy könnyű teherhajóval menekült el, egy chandrilai HHG–42 Bulkstarral, ami a közelében volt, amikor lezuhant a hídról. Röviddel Norra és az admirális párbaja után a gép felszállt. Ezt követően nyomát sem látták a Chandrila más településein. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a zűrzavart kihasználva átcsúszott a blokádon, és a hipertérbe ugrott. Brentin Wexley is eltűnt, hogy hová, azt senki sem tudta. Nem találták meg sem élve, sem holtan. Kísértetté vált, és megint száműzött lett belőle. Az aljas merényletben sokan meghaltak. A felszabadított foglyok fegyverei grafénből készültek, emiatt a szenzorok nem észlelték őket. Ezekkel a pisztolyokkal csak néhány lövést lehetett leadni, de attól még halálos fegyverek voltak. A jelek arra utaltak, hogy a pisztolyokat egyetlen őr osztotta szét a rabok között, egy szőke hajú, sebhelyes képű alak, egy Windorn Traducier nevű chandrilai férfi. Az egykori rabok a tömegbe is belelőttek, és ezzel polgárokat sebesítettek meg, illetve öltek meg. Az Új Köztársaság kormányának tagjai közül is többeket lelőttek. A hírek szerint Madine életét vesztette, és ugyanerre a sorsra jutott Hostis Ij is, valamint több szenátor, diplomata és magas rangú katonatiszt. A főkancellár súlyos sebet kapott, de életben maradt, és az orvosok arra számítottak, hogy teljesen fel fog gyógyulni. Norrával közölték, hogy kitüntetést kap, amiért megmentette Mon Mothma életét. Attól, hogy félrelökte a férje kezét, a lövedék a vállán találta el a főkancellárt, és nem a mellkasán vagy a fején. Norra nem vágyott az újabb medálra. Valami egészen másra vágyott.

Temmin összetörte az X-szárnyút. Alacsonyan repült az Ezüsttenger felett, hogy a szenzorok ne észlelhessék, de túl alacsonyra ereszkedett. Egy forduló közben a bal oldali vezérsík elérte a felszínt, és a gépe az oldalára dőlve a tengerbe vágódott. Temmin arra eszmélt, hogy a hajója fejre áll, darabok szakadnak le róla, aztán már csak azt látta, hogy a víz átcsap a fülke felett, majd elnyeli őt a géppel együtt. Végül minden sötétségbe borult körülötte.

Wedge kihúzta őt a szimulátorból.

– Megint elvesztettünk egy gépet – jelentette ki közben, és a hangjából jól érződött a csalódottsága.

– De nem igazi gépet, mivel csak a szimulátorral engedtek repülni! – vágott vissza Temmin, és idegesen megropogtatta az ujjait. Döngő léptekkel odébb vonult, és leült a fal melletti padra.

– Már megmondtam, Snap – felelte Wedge –, hogy nem ülhetsz bele azonnal egy igazi vadászgépbe.

– Azért, mert az vagyok, aki vagyok.

– Nem azért – tiltakozott Wedge. – Tudod, most zárlat alá került egy csomó dolog. Kicsivel szorosabbra húzták a bürokratikus szíjat. Ha jól teljesítesz a szimulátorban, és nem törsz össze egy gépet minden egyes alkalommal, talán még a következő hold-együttállás előtt vissza tudunk juttatni téged egy hajóra.

– Csodás! Az apám megpróbálta megölni a főkancellárt, és hirtelen senki sem bízik meg bennem – mérgelődött Temmin, és rövid szünet után hozzátette: – Mondjuk, ha így hangosan kimondom, logikusnak tűnik. Mit tudom én…

– Anyáddal rendben vannak a dolgok? – Amiatt, ahogyan Wedge feltette ezt a kérdést – és amiatt, hogy mindennap feltette –, Temmin kezdte gyanítani, hogy van valami, amiről ő nem tud. Lehetséges, hogy Wedge Antilles titokban szereti az anyját? Mi a pokol? Az azért nem lenne rendben. Temmin olyan arcot vágott, mintha megnyalt volna egy szivárgó akkumulátort. Rettentő kínosnak érezte ezt a dolgot, viszont… Wedge legalább nem birodalmi orgyilkos, és már ez is valami – gondolta, aztán eszébe jutott az apja, és azonnal feltámadt benne a harag. Ez az izzó düh sosem hagyta nyugodni. Éjszakánként lehunyta a szemét, és egyből megérezte az apja iránti végtelen haragot.

Brentin Wexley, a lázadás hőse birodalmi ügynök lett? A gonosz Birodalom drónja és katonája? A rendőrök kihallgatták a volt foglyokat – azokat, akik részt vettek a merényletben –, és valamennyien zavarodottnak bizonyultak. A legtöbben bezárkóztak. Úgy viselkedtek, mintha nem döbbentek volna rá, hogy mit követtek el. Temmin igyekezett ebbe kapaszkodni, megpróbált vigaszt meríteni a gondolatból, hogy az apja talán nem tudta, mit tesz… Az ökle sebes volt még, mivel egy héttel korábban belevágott egyet abba a szekrénybe. Most is ezt akarta tenni, és már majdnem hátrahúzta a kezét, hogy ütni kezdje a falat, de mert Wedge ott állt mellette, visszafogta magát. Úgy döntött, hogy inkább megpróbál valami jó dologra gondolni, és rövid töprengés után megszólalt:

– Izé… még nem is mondtam, hogy milyen szép munkát végeztél a Kashyyykon.

– Az nem én voltam, hanem Leia – felelte Wedge.

– Tudom is én… Úgy hallottam, hogy rohadtul menő voltál a Fantom osztaggal. Bárcsak láthattam volna… – folytatta Temmin, és magában hozzátette: Ahelyett, hogy itt voltam, és végignéztem, ahogy az apám belelő Mon Mothmába. Az, hogy Wedge így hozta össze a Fantom osztagot – egy rakás kiégett veteránból és furcsa különcből –, valami zseniális húzás volt, és Temmin éppen ezért szeretett volna csatlakozni hozzájuk.

– Megtettem azt, amit Leia kért tőlem. Ő irányította az akciót – mondta Wedge, és gyorsan hozzátette: – És vigyázz a szádra, rendben? Nem akarom, hogy anyád azt higgye, tőlem tanulod az ilyen szövegeket.

– Igen, apu, úgy lesz – hadarta Temmin, és sóhajtott egyet. – A következő kör sikerülni fog. Ültess vissza a szimulátorba! Most rögtön! Gyerünk, csináljuk! – kérte, mert csinálni akart valamit, hogy elterelje a figyelmét mindenről.

– Biztos vagy benne? – Temmin éppen mondani akarta, hogy átkozottul biztos benne, ám ebben a pillanatban Wedge adó-vevője zenélni kezdett. A férfi elolvasta a beérkezett üzenetet, és közölte Temminnel, hogy az anyja azt kéri tőle, azonnal küldje haza őt.

– Muszáj?– kérdezte Temmin.

– Sajnálom, Snap. Jobb lesz, ha hazamész. Mint már mondtam, nem akarom, hogy anyád haragudjon rám. Holnap újra mehetsz egy kört a szimulátorral. Még az is lehet, hogy csodával határos módon nem töröd össze a gépet.

– Jól van, jól van – dünnyögte Temmin. – Holnap találkozunk.

Maga is tudta, hogy az lesz a legjobb, ha hazamegy, és megtudja, hogy az anyja mit akar tőle.

A kihallgató-helyiség ajtaja sziszegve kinyílt.

– Windorn Traducier őr… – mondta Sinjir. A férfi a neve hallatán felemelte a fejét. A szőke hajsáv most laposan terült el a fején.

– Maga… – mormolta, és lebiggyesztette a száját.

– Igen, én – felelte Sinjir, azzal leült a fogollyal szemben.

– A volt birodalmi tiszt eljött, hogy kivallasson – állapította meg Traducier, és fagyos mosolyra húzta a száját. Megpróbált hátradőlni, ám a bilincse át volt vezetve egy az asztal közepébe épített acélkarikán, ami miatt alig tudott mozogni. – Sok szerencsét! – Sinjir csak vett egy mély lélegzetet, és hallgatott. Jeges érzés telepedett a csontjaiba és az egész bensőjébe. Amikor ő és Jas megtudták, hogy mi történt a távollétükben, Jas dühös lett. A haragja úgy lángolt, mint egy üzemanyagtócsa, ha felgyullad. Sinjirben nem forró, hanem dermesztően hideg düh áradt szét. Mintha egy jégcsapot döftek volna a szívébe. De talán az, amit érzett, nem is harag volt, hanem inkább csalódottság. Csalódott lett, mert a galaxis megint megmutatta neki a legrosszabb oldalát. Hirtelen bizonyítékot kapott azon gyanakvása, amely szerint minden eltörött, méghozzá javíthatatlanul. Ugyanakkor, egyes dolgok letisztultak a számára – a galaxissal és az Új Köztársasággal kapcsolatos dolgok. És az is kiderült, hogy ő maga hová tartozik, és kicsoda is valójában.

– Nem azért jöttem, hogy vallassam – válaszolta végül.

– Ó, valóban? Nem a köztársaságiak küldték?

– Nem. Nem nekik dolgozom. Lefizettem az őrt, hogy engedjen be ide. Ha kivallatnám, azzal nem érnék el semmit. Már elmondott mindent, amit tudott. Tudomásom szerint az Új Köztársaság Biztonsági Szolgálata megtalálta az ön titkos lakását, és sok mindenre fény derült. Tudják, hogy maga adott fegyvert a raboknak. Tudják, hogy maga telepített jeltovábbítót Hannaváros operaházának tetejére, és az sugárzott egy kódolt birodalmi jelet a parányi biocsipeknek… a szenzorokkal észlelhetetlen apróságoknak, amelyeket beágyaztak az Ashmead Zárkája foglyainak agyába. Tudják, hogy maga ölte meg Jylia Shale-t és Arsin Crassust, és maga szöktette meg Yupe Tashut – sorolta Sinjir, majd előrehajolt, és halkan hozzátette: – Megkérdezhetném, hogy miért tette, de nem érdekel. Nem érdekel az egész.

– Akkor minek jött ide? – kérdezte Traducier. – Miért hozatott ebben a szobába? Nem akarja hallani az indokaimat? Nem akarja hallani, hogy szerintem az Új Köztársaság eleve egy sántító, nyomorék valami? Hogy a köztársaságiak hogyan nézik végig tétlenül a káosz terjedését, és…

– Cssss! – szólt közbe Sinjir, és rányomta a mutatóujját a saját szájára. – Maga ostoba emberke! Hadd mondjam el, hogy én miért vagyok itt! Engem már nem érdekel a galaxis állapota. Átkozottul nem érdekel a Birodalom, sem az Új Köztársaság, sem ami majd utánuk következik, amikor ez a kettő elbukik és eltűnik. Engem azok a teremtmények érdekelnek, akik körülöttem élnek. A barátaim! – Megvonta a vállát, és felállt, majd odament a sarokba, és ráterített egy selyemkendőt a falra szerelt biztonsági kamerára. – Régebben nem voltak barátaim – folytatta, mialatt visszatért az asztalhoz. – Fogalmam sem volt róla, hogy milyen érzés kedvelni másokat, törődni másokkal. Őszintén szólva már-már utálatos dolog. Egyelőre nem tudom elnyomni ezeket az érzéseimet. De nem is akarom elnyomni őket. Többé nem. Inkább átadom magam nekik.

– Ez eléggé unalmas – dünnyögte Traducier. – Rátérne a lényegre? – Sinjir leült az asztalhoz, és tovább beszélt:

– Talán túl ostoba ahhoz, hogy megértse, merrefelé tartok, szóval nyíltan kimondom. Ártott a barátaimnak, és ők szomorúak lettek maga miatt. Én pedig ettől dühös lettem. A háta mögé nyúlt, előhúzott egy kisebbfajta vibro-tőrt, és aktiválta. A halkan zúgó penge kicsi volt, de tökéletesen megfelelt a célnak. Traducier tiltakozni kezdett, Sinjir azonban gyorsan elhallgattatta azzal, hogy a torkába döfte a zümmögő pengét. Az őr akármit akart is mondani, a szavai bugyborékoló sziszegésbe fúltak. Sinjir kihúzta a pengét, Traducier pedig holtan borult az asztalra. Sinjir éppen csak egy pillantást vetett a tetemre, és elhagyta a helyiséget.

Jas megnézte az Új Köztársaság Biztonsági Szolgálatának faliújságját – mindenütt teljes volt a zűrzavar, immár hetek óta. A merénylettel kapcsolatos nyomozás elsőbbséget kapott, és ez azt eredményezte, hogy az egész épület olyan volt, mint egy felrúgott darázsfészek. Nemüpűüö sokat segített a tény, hogy az ÚKBSZ csak nemrégiben jött létre, még egy hónapja sem működött, amikor megtörtént a felszabadítás-napi merénylet. A nyomozók felkészületlenek voltak. És úgy tűnt, azok is maradnak, ugyanis a hirdetőtábla üres volt. Nem akartak felvenni senkit a szolgálathoz. A robbanásbiztos üvegfal mögött ülő tiszt kijelentette:

– Megváltoztak a hangsúlyok. Mostanában nem alkalmazunk fejvadászokat. Sajnálom, kedves!

Jas megértette. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. A fejvadászokat szinte mindenki a csőcselékhez sorolta. Az Új Köztársaság jelenleg nem nézett ki valami jól. A merénylet előtt számos rendszerben azt fontolgatták, hogy képviselőt küldenek a szenátusba, de azóta kezdték meggondolni magukat. Hallani lehetett híreket arról, hogy az egész szenátus átköltözik a Chandriláról egy másik, jobban védett bolygóra. És hírek érkeztek arról, hogy a határvidéken formálódni kezdett a Független Rendszerek Szövetsége, amelynek tagjai nem akarnak a Köztársasághoz tartozni, de a Birodalomhoz sem. Ha ebben a helyzetben a Köztársaság fejvadászokat alkalmazott volna, azt sokan a gyengeség jelének vették volna – holott Jas átkozottul jól tudta, hogy a fejvadászok alkalmazása rendkívül jó módszer a dolgok elintézéséhez. Szóval, nem kellek nekik? – füstölgött magában. – Rendben. Valakinek biztosan kellek majd! Ezek szerint eljött az ideje annak, hogy elhagyja a bolygót. De hová menjen? A Kalózfészekbe? Kanata kastélyába?

Az Ord Mantellt vélte a legjobbnak. Éltek ott ismerősei, méghozzá olyan ismerősei, akik nem adták volna el őt azoknak, akiknek tartozott. Természetesen hallott több kisebb kalózállamról, amelyek odakint működtek a Külső Gyűrűben, és a Birodalom szétesését követően jelentősen megerősödtek. Ezt a lehetőséget is meggondolandónak ítélte. Végül elhagyta az épületet, és továbbra is a jövőjén töprengett, amikor megszólalt az adó-vevője. Norra kereste, és találkozni akart vele. Jas úgy gondolta, hogy ebből nem lehet baj, és elfogadta a meghívást.

– Norra Wexley megpróbál behálózni téged – jelentette ki Conder, amikor Sinjir belépett a lakásukba.

– Hm… – dünnyögte Sinjir.

– Jól vagy? – kérdezte Conder, holott tudnia kellett, hogy Sinjir nincs jól. Akármilyen, áldás szállt is rájuk a felszabadulás-napi ünnepség előtt, úgy tűnt el, mint a homokvár a tenger ostromának hatására. A feszültség mindkettejüket hallgataggá tette. Conder immár szabadúszó ügynökként dolgozott az ÚKBSZ-nek, Védett rendszereket tört fel a nyomozók megrendelésére – ezt a munkát elsősorban Leia hercegnő ajánlásának köszönhette. Ez azt is jelentette, hogy neki kellett megvizsgálnia azokat a vezérlőcsipeket, amelyeket a chandrilai merénylet elkövetőinek agytörzsében találtak, hogy kiderítse, ki készítette azokat, és hogyan működnek. A munka miatt Conder sokat volt távol. Sinjir viszont mindig idehaza üldögélt, és nem volt semmi tennivalója. Naphosszat fel-alá járkált, töprengett és tervezgetett.

Így aztán, amikor Conder feltette a kérdést, Sinjir fontolóra vette, mennyire lenne bölcs dolog az igazi válasszal felelni. De már torkig volt a színleléssel és hazudozással.

– Jobban vagyok, mint voltam, és rosszabbul is – válaszolta, és magában hozzátette: Megöltem egy embert, mert ártott a barátaimnak. Ez a tett megerősítette abban, amit régóta gyanított, de mindig letagadott: hogy ő rossz ember. Rossz ember, akinek a rossz dolgokhoz van tehetsége. Conder odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Conder keze meleg volt, Sinjiré hideg.

– Minden rendben lesz – ígérte Conder, de ezt az ígéretet nem tarthatta meg. Kedves és optimista volt, más szavakkal: naiv, mint egy vándorló waif. Sinjir ebben a pillanatban döntött. Előrehajolt, megcsókolta Condert, majd elhúzódott tőle, és megszólalt:

– Nem én vagyok a hozzád illő férfi, Conder Kyl! Erkölcsi szélkakas vagyok, és összevissza forgok ebben a hurrikánban. Neked egy sokkal rendesebb fickó kell. – Mialatt beszélt, magában azt gondolta: Szeretlek, de ez nem számít. Aztán nem tett mást, csak gyorsan és csendesen elhagyta a lakást.

Szinte normálisnak tűnt, hogy összegyűltek a Moth belsejében. Sinjir, Jas, Temmin és Csont uraság jelent meg a találkozón. Összeölelkeztek, váltottak néhány szót, és úgy érezték, évek óta nem látták egymást, holott csak néhány hete váltak el. Annyi minden történt azóta. Annyi minden megváltozott azóta. Norra egyből a lényegre tért:

– Sajnálom, hogy iderángattalak titeket, és semmiképpen sem vagytok kötelesek igent mondani arra, amiről…

– Igen – szólt közbe Sinjir.

– Még nem is tudod, hogy mit kérek – felelte Norra a szemöldökét felvonva.

– Nem érdekel. A válaszom mindenképpen: igen. – Temmin vigyorogva vállon veregette Sinjirt.

– Én már megmondtam, Norra – közölte bizonytalanul Jas. – Nem csinálom tovább. Komoly adósságom van. El kell intéznem az ügyet, mielőtt elintéznek engem.

– Tudom, és nyugodtan mondhatsz nemet – válaszolta Norra. – Csak egy utolsó küldetést kérek.

– Mi a feladat? – kérdezte Jas. – Ki a célpont? Mert, gondolom, megint vadászatról van szó.

Norra letett az asztalra egy kisméretű, fekete korongot. Megnyomta az oldalát, és a készülék felett megjelent Rae Sloane admirális holo-képe. A lassan forgó felvételt egy biztonsági kamera rögzítette a felszabadulás-napi ünnepségen. Valamennyien döbbenten bámulták, mígnem Norra vett egy mély lélegzetet, és belekezdett:

– Kétszer elvétettük őt, és emiatt felelősök vagyunk azért, ami történt. Nem is… én vagyok felelős. De attól tartok, egyedül nem tudom elintézni. Ha muszáj, egyedül is megpróbálom…

– De nem kell, úgyhogy fejezd be! – szólt rá Sinjir.

– Ha valaki tudja, hogy apa hol van – tette hozzá Temmin –, akkor az ő. Benne vagyok.

– Én élvezem a gyilkolást – közölte derűsen Csont uraság. – Én is részt veszek ebben az őrült kalandban.

Jas a szemét forgatta, és vonakodva megkérdezte:

– Gondolom, pénz nincs ebben a dologban, ugye? Pár szédült alak megpróbálja elkapni a Birodalom legmagasabb rangú tisztjét. A szenátus nyilván nem adott rá engedélyt. Jól mondom?

– Így van – erősítette meg Norra –, viszont…

– Én támogatom önöket – szólt közbe Leia, aki ebben a pillanatban lépett be a zsilipen. – Elnézést a késésért! – Közelebb ment a társasághoz, közben ösztönösen rátette a kezét jócskán kidomborodó hasára. – Az Új Köztársaság vezetői hallani sem akarnának erről a küldetésről. De én támogatom. Vannak forrásaim, és fel fogom használni ezeket annak érdekében, hogy segítsek önöknek. Nagy fizetséget semmiképpen sem ígérhetek. A kashyyyki tetteimmel egyfajta politikai számkivetettet csináltam magamból. Az Új Köztársaság manapság már nem tűz ki vérdíjat senki fejére, és nekem nincs politikai tőkém, amit bevethetnék. De ezt a munkát el kell végezni, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy segítsek önöknek.

– Szóval, az égbolt legfényesebb csillaga a célpont – tette hozzá Norra. – Ha lehetséges, elfogjuk a nőt.

– És ha nem lehetséges? – kérdezte Temmin. Norra nem válaszolt. Nem kellett válaszolnia.

– Remek – mondta Jas –, én is benne vagyok. Jól van, hölgyek-urak, még egy utolsó küldetés. Menjünk, és fogjunk magunknak egy admirálist!