Kilencedik fejezet

Miközben a napfelkelte csillogó hidat festett az Ezüst-tengerre, lassan a csapattagok is szállingózni kezdtek. A Halo utasterében gyűltek össze, és Jast, aki utoljára érkezett, általános hangzavar fogadta. Temmin épp azt magyarázta, hogy nem akar kihagyni egyetlen repülőleckét sem, és hogy mennyire imád X-szárnyúval gyakorolni. Jom azonnal kiigazította, mondván, hogy egy vadászgéppel repülni minden, csak nem gyakorlás. Sinjir pedig arról panaszkodott, hogy ilyen rövid idő alatt nem volt módja beszerezni egy extra üveg tsirakit, márpedig anélkül valahol félúton biztosan ki fog száradni. A fejvadász számára mindez csak háttérzaj volt. Igyekezett a saját gondolataival megtölteni az elméjét, és közben elégedetten konstatálta, hogy mint mindig, most is egészséges izgalommal tekint az új feladat elé. Volt ott azonban valami más is… valami nemszeretem érzés, mint valami régi, teljesen soha be nem gyógyult seb, amitől Jas Emari sokszor két különböző személynek érezte magát. Igyekezett mindig azzal nyugtatni magát, hogy mindent csak és kizárólag önmagáért tesz. „Nincs szükségem barátokra” – szokta mondogatni, mikor valami fegyverkereskedő, csapos vagy megbízó üzleti kapcsolatnál egy kicsit többet szeretett volna. Nincsenek barátok. Nem is kellenek barátok. Nincs rájuk szükség. Sajnálom, ez van. De azért köszönjük, hogy benézett! Természetesen jó oka volt erre: a barátok pénzbe kerülnek, márpedig neki minden fillérre szüksége volt, hogy visszafizesse a tartozásait.

Amik valójában nem is a saját tartozásai voltak, hanem a nagynénjéé, Sugié. A rohadt életbe, Sugi! Pedig Jas szerette a nagynénjét. Még magának sem szívesen ismerte be, hogy mennyire. Ezért is volt olyan rossz érzés látni, ahogy lassan, lépésről lépésre tönkreteszi a saját életét. Hogy egyes jól fizető megbízásokat nem hajlandó elvállalni a becsület nevében. Vagy hogy elvállalta ugyan a feladatot, de miközben végrehajtotta, egyúttal a megbízót is kellemetlen helyzetbe hozta. És olyan is volt, hogy csak valami jelképes összeget – vagy egy fillért sem – fogadott el azért, hogy segítsen valami szerencsétlennek, megmentsen valami deviánst, vagy kiváltson egy rabszolgát. És végül mi lett ebből? Adósság. Nagyon-nagyon sok adósság. Annyi, amennyivel a nagynénje egyedül már nem is boldogul, és egy részét neki kellett átvállalnia. De én sose leszek olyan, mint Sugi nénikém! Ezt mindennap többször is leszögezte.

Főleg hogy a fejvadászmunka nem csupán kegyetlen és kihívásokkal teli feladat volt, de egyfajta sajátos morális lelki tornát is igényelt. A fejvadász oda megy, ahova a pénz irányítja. Úgy iktatja ki a célpontot, ahogy lehet. És nem a barátság fogja vagyonhoz juttatni, hanem az, hogy gyors, pontos és nagyon-nagyon jó. Ebben a szakmában csak így lehetett hírnévre szert tenni. Így lehet nagy pénzt keresni. Jas nap mint nap föltette magának a kérdést, hogy mi a bánatot keres az Új Köztársaság oldalán, és nap mint nap azzal nyugtatta magát, hogy azért van itt, mert e percben ők a nyerő oldal. Egyelőre ugyan még nem az övék az egész galaxis, de egyik csillagrendszert a másik után állítják a maguk oldalára. Úgyhogy jelen pillanatban úgy tűnt, ők a befutók. És mikor az egész világegyetem egyetlen lobogó és kormányzat alatt egyesül majd, ő a győztes oldalán akart állni. És ha mégsem, ha másként alakulnak a dolgok…

Akkor lelépek. Ha kell, szépen visszamegyek a birodalmiakhoz, vagy ha kell, a szeparatistákhoz, vagy valami jól fizető bűnszervezethez. Kivéve a huttokhoz, mert azokkal a nyálgombócokkal nem lehet rendes üzletet kötni. És ha a Birodalom szét is hullik, a régi vezetők egy része majd csak megtalálja a módját, hogy átmenekítse a hatalmát. Bankárok és üzletemberek lesznek, akik azonban nyilván nem fognak tudni minden tekintetben szakítani a régi módszerekkel, és szükségük lesz verőlegényekre, pénzbehajtókra – olyanokra, akik, ha a szükség úgy hozza, lelkiismeret-furdalás nélkül eltörnek egy lábat, kinyomnak egy szemet, vagy leszaggatnak pár csápot. Pragmatizmus, nem idealizmus! Az „én” mindig fontosabb, mint a „mi”. A hideg fej fontosabb az érző szívnél. A munka és a pénz fontosabb bármilyen barátságnál. És mégis… és mégis… És most mégis itt volt. Ezzel a csapattal. Ott volt Sinjir, a maga szemtelen vigyorával és epés megjegyzéseivel, meg Jom, aki úgy nézett rá… úgy nézett rá, mint aki menten felfalja a tekintetével, és az sem érdekli, ha a többiek előtt kell leszaggatnia róla a ruhát, és itt helyben a magáévá tennie.

És a legnyugtalanítóbb az volt az egészben, hogy a férfira nézve sokszor ő maga is így érzett. Lehet, hogy egy nap én is olyan puha lelkű, idióta idealista leszek, mint a nagynéném? Vagy az is lehet, hogy a nagynénje tudott valamit, amit ő csak most kezd megtanulni. Nagyon nem tetszett ez neki. Az ilyen érzéseket egy fejvadásznak csírájában kellene elfojtania! Aztán ott volt Norra. Aki iránt barátságot érzett. Barátságot! Megőrülök! Ez olyan, mint valami neimoidi agylárva! Hogy a fenébe szabadulok meg ezektől az érzésekről?! Olyanok voltak ők, mint egy pakli pazaak-kártya, azzal a különbséggel, hogy az ő arcképük fölött az „Élve vagy holtan” felirat szerepelt, alatta pedig egy csinos összeg. Az Új Köztársaság legvérszomjasabb embervadászai, akik eddig a legtöbb birodalmi háborús bűnöst adták hóhérkézre. A raktér falát azok kinagyított képei díszítették, akiket már begyűjtöttek: Gedde admirális, Stradd parancsnok, Kosh prefektus, Keong moff és Nyall moff, Adambo tábornagy és a volt biztonsági miniszter, Venn Eowelt.

– Geddét megmérgezték – mondta Norra komoran. – Valószínűleg a kábítószerébe keverték az anyagot.

– Valami gombafélét, nem? – kérdezte Jas színtelen hangon.

– Honnan tudod? – szaladt föl Norra szemöldöke.

– Nagy valószínűséggel még azt is tudom, hogy ki a tettes. – Erre mind kíváncsian hajoltak közelebb. – Egy Mercurial Swift nevezetű fejvadász – magyarázta Jas. – A fickó imádja a mérgeket, és a gombamérgek a kedvencei.

– És ez most akkor mit jelent? – morogta Jom dühösen. – A Birodalom levadásztatja a sajátjait?

– Nem tudhatjuk, hogy a Birodalom áll-e Gedde meggyilkolása hátterében – rázta meg a fejét Norra.

– De azért volna benne ráció – mondta Temmin. – Végül is begyűjtöttük Geddét, és nyilván úgy gondolták, jobb, ha nem énekel – Ez akár működhetne is! – csillant föl Jom szeme. – Begyűjtünk embereket, aztán hagyjuk, hogy a Birodalom végezze a piszkos munkát!

– A halottakért nem sokan fizetnek – vonta össze a szemöldökét Jas.

– Nem baj! Nem a pénzért csináljuk.

– Ti lehet, hogy nem a pénzért csináljátok, én csak és kizárólag azért.

– És a galaxis? A benne élők biztonsága? Az, hogy törvényt és igazságot tegyünk?!

– Ezek nem igazán érdekelnek – vonta meg a vállát a fejvadász. – A pénz és a személyes biztonságom annál inkább. Egyébként pedig… ha annyira a galaxis és a benne élők biztonsága foglalkoztat, a legutóbb miért Gedde volt a célpont, és miért nem Canker? Gedde szép csöndben meghúzta magát, és nem csinált semmit. Már azt leszámítva, hogy néha betépett… Canker viszont rabszolgákkal kereskedik. Mi pedig nem tettünk ellene semmit. Nem iktattuk ki, nem szabadítottuk ki a rabszolgáit… Tulajdonképpen mi hasznosat tettünk?

– Teljesítettük a kapott parancsot! – mondta szigorúan Barell.

– Ezt egy igazi birodalmi sem mondhatta volna szebben! – vágott vissza Jas. A kérdése szarkasztikus volt, de a válaszra – az őszinte válaszra – valóban kíváncsi lett volna. Sőt igazán arra lett volna kíváncsi, hogy miért érdekli őt ez az egész? Jom dühösen fújtatva emelkedett föl az asztal mellől, és Jas izgatott mosollyal figyelte. Szerette bosszantani a férfit, és imádta, mikor sikerült kihozni a sodrából. Most is legszívesebben magával rángatta volna a szállására, hogy leteperje, de Norra, a mindig hűvös és kimért Norra most is tudta, hogyan rontsa el mások mulatságát.

– Ez most a legkevésbé sem érdekes – mondta. – Órákat vitatkozhatnánk a hogyan-okon és miérteken, de most fontosabb dolgunk van. Csöndben, szőrmentén felkértek bennünket, hogy kerítsünk elő valakit, aki eltűnt.

– Kiről van szó? – kérdezte Jas.

– Ide a rozsdás bökőt, hogy Solo vagy Skywalker! – füttyentett Temmin.

– Hát… valahogy úgy – motyogta Norra.

– Igazad lehet, kölyök – bólogatott Jas. – Mindketten az Új Köztársaság hősei, és egy ideje már egyiküket sem lehet látni.

– Hát igen… tényleg Han Solót kellene előkerítenünk – mondta Norra halkan.

– Solo tábornokot! – szegte föl az állát Barell.

– Miután lemondott a rangjától, már csak Han Solo – biggyesztette le az ajkát Norra.

– Ha lemondott a rangjáról, akkor nem több, mint csempész. És hogy egy csempész hol kódorog, az nem a mi dolgunk! – szögezte le a katona.

– Pedig igen. Tekintve, hogy a felkérés az Új Köztársaság vezetőségétől érkezett…

– Leia hercegnőtől? – szúrta közbe Jas.

– Te lehallgatót tettél rám? – vonta föl a szemöldökét Norra.

– Nem, csak össze tudom rakni a részleteket. A pletykák szerint közte meg Solo közt már az Endor óta van valami, úgyhogy ha Solo eltűnt, nyilván a hercegnő a legelső, aki szeretné előkeríteni. És mivel mi vagyunk a legjobbak az eltűnt emberek előkerítésében, teljesen logikus, hogy minket kér föl erre a feladatra.

– Én úgy hallottam, hogy össze is házasodtak! – tette hozzá Temmin.

– Én meg azt, hogy a hercegnő terhes! – tette hozzá Sinjir mosolyogva. – Most miért néztek így rám? Tudjátok jól, hogy az én szakterületem az információgyűjtés! Elég ránézni a hercegnőre: ahogy beszél, ahogy mozog, ahogy öltözködik… a rózsás pír az arcán… A nyakamat rá, hogy állapotos!

– Áállaappoottooss – próbált meg Csont uraság is belefolyni a társalgásba.

– Elég lesz! – szólt rá Sinjir, mire a droid azonnal elhallgatott.

– Szép ez a melodráma – bólogatott Jas –, de engem jobban érdekelne, hogy van-e valami nyom, amin elindulhatunk Solo után!

– Van – biccentett Norra. – A hercegnő átküldte a Millennium Falcon legutolsó ismert tartózkodási helyét és mozgási vektorát. Úgy tűnik, Solo valamiféle lázadást próbált szervezni a Kashyyykon, de valami nagyon rosszul sülhetett el, mert a másodpilótájának, Csubakkának, a vukinak is nyoma veszett. – Kitett egy apró lejátszóegységet az asztalra, és ahogy aktiválta, egy háromdimenziós csillagtérkép jelent meg előttük. – Ez a fényes vonal Solo útját mutatja, és itt… a Vad Űr közelében… valahol itt lehet, ennek a tucatnyi csillagrendszernek valamelyikében.

– Kezdetnek jó – vonta meg a vállát Jom.

– Nem tartom kizártnak, hogy valamelyik birodalmi barátunk – azok közül, akiket mi gyűjtöttünk be – esetleg tudhat valamit – illesztette össze az ujjhegyeit Sinjir. – Talán érdemes lenne elbeszélgetni velük.

– Már ha sikerül megszervezned, hogy beszélhess a foglyokkal – bólogatott Jas. – A magam részéről én annyit tehetek az ügy érdekében, hogy beszélek pár alvilági kapcsolatommal. Hátha ők tudnak valamit. Ha Solo elég elkeseredett volt, még az is lehet, hogy sikerült annyi figyelmet magára vonnia, ami esetleg támpontot adhat a nyomozásunkhoz.

– Remek! – csapta össze a kezeit Norra. – Én közben áttanulmányozom a repülési naplót, hátha sikerül rájönnöm, hogy hova vihették a birodalmiak Csubakkát. Az leszűkítené a kört, amin belül vizsgálódnunk kell.

– Jó – bólintott Jom. – Akkor munkára!

Mind tudták, hogy mi a feladatuk. Elsőnek Jas távozott, aki szerette volna elkerülni, hogy útközben szót kelljen váltania Barell-lel. Most valahogy nem volt kedve hozzá. Egyébként meg ki a fenét érdekel, hogy a többiek mit gondolnak? És ha kedvem lenne rámászni? Felnőttek vagyunk, azt csinálunk, amit szeretnénk! Sinjir valahogy csak megelőzte, mert a rámpa aljában várt rá, amitől Jas csak még pocsékabbul érezte magát. Főleg, hogy a férfi úgy vigyorgott rá, mint a közmondásos kiskölyök, akinek sikerült eldugnia az anyja kreditkártyáját.

– Gond van?

– Akad.

– Mivel?

– Veled.

– Mi a gond? – állt meg a nő, és fenyegetőn vonta össze a szemöldökét.

– Az, hogy nem kérdezted meg.

– Mi a bánatot nem kérdeztem meg?! – csattant föl dühösen a nő. – Nincs kedvem most ilyet játszani, Sinjir! Mondd el szépen, hogy mit akarsz, hadd ne kelljen szétrúgnom a seggedet!

– Nem kérdeztél a pénzről. Egyetlenegyszer sem kérdezted meg, hogy mit kapunk azért, ha előkerítjük Solót.

– Én… – kezdte a nő, de nem tudta, hogy fejezhetné be a mondatot. Hideg félelem áradt szét a mellkasában, szürke és nyúlós, akár az ónos eső. Igen, igaza van. Sőt ami még ennél is rosszabb, hogy még csak nem is gondoltam rá. – Azért, mert… tudtam, hogy úgyis kapunk majd jutalmat! – próbált olyan elánnal beszélni, hogy még önmagát is majdnem sikerült meggyőznie. – Leia hercegnőnek épp elég pénze van ahhoz, hogy jól megfizessen minket azért, ha előkerítjük Solót. És sohasem árt, ha egy királyi hercegnő a lekötelezettünk! Gondolj csak bele! Már a reménybeli szívességekért megérné belevágni!

– Nézzenek oda! Kezdesz úgy beszélni, mint egy politikus!

– Szívjál gázt, Rath Velus!

– Jó, majd igyekszem! – nevette el magát a férfi.

Nem azért vagyok itt, hogy barátokat szerezzek! Nincs szükségem barátokra!

A nő addig ismételgette ezt magában, mint egy mantrát, míg a szavak értelmetlen hangokká nem hullottak szét.