Ötödik fejezet

– A férjem, Han Solo eltűnt.

A férje? – kerekedett el Norra szeme. – Han Solo Leia hercegnő férje? Leia Organáé, aki hercegnő és tábornok, és az Új Köztársaság egyik legemblematikusabb figurája?! Leia könnyű esésű, hófehér ruhát viselt. Ékszert egy darabot sem, és rangjelzés sem volt az öltözékén. De nem is volt rá szükség. Leia Organát mindenki ismerte. A hercegnő az Ezüst-tengerre néző irodájában fogadta Norrát, aki idegességében folyton egyik lábáról a másikra állt.

– Norra Wexley hadnagy vagyok… Úgy értesítettek, hogy… beszélni óhajt velem?

– A férjem, Han Solo eltűnt.

– Tessék? – hebegte Norra. – Ezt most… nem igazán értem. Han Solo tábornok…

– Lemondott a rangjától, úgyhogy már nem tábornok.

– Ó, én nem is tudtam, hogy… – Leia lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, majd elszántan fölszegte az állát. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy kőbe faragott, tökéletes szobor, aztán ismét csak egy emberéért aggódó asszony volt.

– Azt hiszem… talán nem a legszerencsésebben vágtam ebbe bele – mondta halkan. – Kérem, bocsásson meg az udvariatlanságomért! Leia Organa vagyok. Wexley hadnagy, örvendek a szerencsének!

– Számomra megtiszteltetés, felség! – pirult el Norra. – El sem tudom mondani, hogy milyen különleges dolog, hogy… – Leia Organa a kívülállók számára mindig áthatolhatatlan fallal vette körül magát. Hűvös volt, távolságtartó és udvarias, s olyan magabiztosság sugárzott belőle, ami gyakran már az arrogancia határát súrolta. Pedig nem arról volt szó, hogy lenézett volna másokat, egyszerűen csak… megszokta, hogy parancsol nekik. Hogy uralkodik fölöttük. Ez ugyanolyan természetes volt a számára, mint másoknak a levegő vagy a gravitáció. Norra azon kevesek közé tartozott, akik láthatták, amint ez a maszk, ha csak egy rövid időre is, lefoszlik a hercegnőről.

– Engem mindenki felségnek szólít – mondta Leia halkan. – De itt most négyszemközt vagyunk, és amúgy is szívességet szeretnék öntől kérni, úgyhogy… megtisztelne, ha nem a rangomon, hanem a nevemen szólítana.

– Már megbocsásson, fel… Nem, egyszerűen nem áll rá a szám a Leiára! – szabadkozott Norra.

– Ha akarja, megparancsolhatom, hogy így szólítson!

– Az lehet, hogy segítene…

– Ez esetben – húzta ki magát Leia, és ünnepélyes arckifejezést öltött –, én, Leia Organa, az Alderaan utolsó királyi sarja, az Új Köztársaság Legfelsőbb Szenátusi Bizottságának tagja ezennel megparancsolom Norra Wexley hadnagynak, hogy ne a rangomon, hanem a nevemen szólítson!

– Hát megpróbálhatom… Leia.

– Miután átestünk a formaságokon, most már arra is szeretnék rátérni, hogy miért kérettem ide – kínálta hellyel Norrát a hercegnő. – Antilles kapitány elismerően beszélt önről és a csapatáról. Azt mondta, hogy eredményesek. Hogy alig néhány hónap leforgása alatt fél tucat magas rangú birodalmit sikerült bíróság elé állítaniuk.

– Ma szállítottuk le Gedde admirálist, de… sajnos nem élte túl az utazást.

– Talán egy alaposabb vizsgálat majd fény derít rá, hogy mi is történt – bólintott Leia. – Ez azonban semmivel sem tünteti fel önöket rosszabb színben. Azt mutatja… azt bizonyítja, hogy az Új Köztársaság képes törvény elé citálni és megbüntetni azokat, akik rászolgáltak.

 – A csapatom nevében is köszönöm az elismerő szavakat, de… azt még mindig nem értem, hogy mi köze van ennek Solo tábo… úgy értem, hogy Solo kapitányhoz.

A hercegnő arca és hangja nyugodt maradt, egyedül a szemén látszott a visszafojtott, jól kontrollált indulat.

– Han eltűnt – mondta lassan. – És szeretném, ha megkeresnék nekem.

– Mármint hogy… mi?!

– Félre ne értse, Norra, ez nem parancs, csak kérés! Én mint magánember kérem az ön segítségét. Ha úgy gondolja, nyugodtan mondhat nemet.

– Mielőtt bármit mondok, beavatna a részletekbe?

– Han, és a másodpilótája, Csubakka megpróbáltak a saját szakállukra dolgozni – ingatta a fejét Leia. – Úgy gondolták, itt a legfőbb ideje, hogy felszabadítsák a vukik szülőbolygóját, a Kashyyykot. Szerintem még tervük is volt – ha nem is annyira kiforrott –, ami azonban valahol félresiklott. A birodalmiak elfogták Csubakkát, és Hannak is alig sikerült elmenekülnie. Mikor utoljára beszéltem vele, az üzenete váratlanul félbeszakadt, és azóta sem hallottam felőle. Félek tőle, hogy nagy bajba keveredett, és én nem tehetem meg, hogy itt hagyok mindent és mindenkit, hogy a párom felkutatására induljak.

Egy pillanatra elhallgatott, és látszott rajta, egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül, hogy visszanyelje a könnyeit.

– Én… nem is tudtam, hogy önök ketten összeházasodtak.

– Közvetlenül az endori csata után döntöttünk így. Kis szertartás volt, csak azokat hívtuk meg, akikben tökéletesen megbíztunk. És igaz, hogy nem tartjuk titokban a dolgot, de nem is verjük nagydobra.

– Biztosan… nehéz lehet így… nélküle.

– Igen – bólintott Leia –, de ez olyasmi, amiről ön nálam is többet tud.

Norra még tisztán emlékezett arra az éjszakára, mikor a birodalmi rohamosztagosok rájuk törték az ajtót, és elhurcolták a férjét. Hajnalig csak ült az egyik sarokba kuporodva, órákon át a karjában ringatva Temmint, azt magyarázva neki, hogy reggel majd elmegy, és visszahozza apát. Ez évekkel ezelőtt volt, és azóta sem hallott Brentin felől. Mostanra már szinte sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy a férje meghalt. Nem volt rá bizonyítéka, de így talán könynyebb volt elfogadni a világot.

– Igen, tudom – bólintott Norra szomorúan. – Honnan jelentkezett utoljára Solo kapitány?

– A Külső Gyűrűből, nem messze a Vad Űr határától. Amennyiben elfogadja a felkérésemet, átküldöm a koordinátákat a számítógépére.

– Szerintem egyenesen a hajónk számítógépére küldje. És Leia… Megtaláljuk a kapitányt! – Norra tisztában volt vele, hogy olyan ígéret ez, amit egyáltalán nem biztos, hogy módjában áll majd betartani, de… mi mást mondhatott volna egy nőnek, aki egyre kétségbeesettebben kutat a férje után? És most már, hogy megígérte, tudta, állnia kell a szavát.

– Köszönöm, Norra Wexley! – mosolyodott el Leia őszintén, melegen. – Hiszek önnek. Az Erő legyen önnel!