Huszonnegyedik fejezet

Ashmead Zárkájának annyi volt. Az összes kamera elsötétült, és minden kapcsolat megszűnt. Gallius Rax elégedetten nyugtázta a dolgot. Itt az idő!

– Azt hiszem, eltört a bordád – mondta Jas Norrának.

– De azért, ugye, majd meggyógyul? – fintorgott Norra, akinek minden légvétel nehezére esett.

– Idővel, persze. És úgy nézem, szerencséd volt, és nem sértette meg a tüdődet. Még akkor sem, ha esetleg úgy érzed, hogy igen. Nyugodj meg, Wexley, én is jártam már így, úgyhogy tudom, hogy rendbe jössz!

Körülöttük apró helyzetjelző fények világították meg az elsötétült börtönt. A nagy, kétszárnyú kapun kiszabadított foglyok tucatjai botorkáltak ki. Sokuk a Felkelők Szövetségének egyenruháját viselte, még az első Halálcsillag idejéből. A többségük még mindig nem tért magához a hibernációból, és az utasításnak, hogy várjanak odakint, jámbor automatizmussal engedelmeskedtek. Norra nagy levegőt vett, és megpróbált felállni.

– Maradj a fenekeden! – förmedt rá Jas.

– Nem vagy orvos, úgyhogy csak ne mondd meg nekem, mit csináljak! – mondta Norra dühösen. – És egyébként is, te képes lennél most egy helyben ülni?

– Hát… nem – vonta meg a vállát a fejvadász.

– Akkor… én sem fogok. És most… ez piszkosul fáj… segíts föl! – Körülöttük mindenfelé deaktivált droidok mozdulatlan tetemei hevertek. Mikor megszűnt az energiaellátás, úgy rogytak össze, mint a zsinórjukat vesztett bábok.

– Hol van Sinjir meg Jom?

– Jom odakint van, a foglyoknak segít – biccentett Jas. – Sinjirt viszont nem láttam már… 

– Hát kérem, itt mindennek olyan íze van, mint az akkumulátorsavnak!– nyögött föl mögöttük valaki a félhomályban. – Segítsen már valaki! – Sinjir úgy nézett ki, mint akit megrágott és kiköpött egy bantha: a haja kócos volt, a szemei gyulladtan vörösek, körülöttük mély, sötét karikákkal.

– Á! Norra! Csak nem te is egy ilyen hibernátorban végezted?

– Majdnem.

– Meg kell mondjam, nagyon másmilyennek képzeltem! Csöppet sem szórakoztató, de leginkább fájdalmas. Úgyhogy egyikőtöknek sem ajánlanám… – Leült a fal mellé, és lassan, hitetlenkedve csóválta a fejét. – Azt hittem, hogy olyan lesz, mintha aludnék. De nagyon nem. Gondolom, egyikőtök sem hozott magával innivalót… Egy csepp skeet vagy egy kortynyi korva-sört… Nem? Gondoltam. Ti csak itt beszélgettek, én meg kiszáradok…

– Mondták már neked, hogy gondod van az alkohollal? – kérdezte Jas.

– Én mondom, hogy gondom van az alkohollal! Merthogy nincs!

– Ha sikerült kipanaszkodnod magad, menj, és segíts Temminnek és Solónak a foglyokkal! Egy perc, és én is ott vagyok. Ami pedig téged illet, Norra…

– Én is megyek, és segítek. És még mielőtt tiltakoznál, muszáj, hogy valamivel lefoglaljam magamat! Mert úgy érzem, ha nem csinálok valami értelmeset, menten megszakadok! – Azzal lecsatolta az övéről a lámpáját, és azzal világította meg a kifelé vezető utat. Odakint a börtönhajó és a halott erdő közötti sávban közel száz fogoly várakozott csöndben. A többségük felkelő volt, a Birodalom elleni háború legkülönfélébb szakaszaiból. Volt ott pilótaegyenruhát viselő rodiai, kék lebernyegbe burkolózó sullusti, valamint nem egy markáns arcú, idősebb koréliai. Norra lassan körbesántikált, kivel kezet rázott, kit megölelt, és mindenkihez volt néhány bátorító szava. És közben egyre inkább úgy érezte, mintha valaki egy nagy, hegyes kést forgatna a mellkasában. Még nem is tudják, hogy vége a Birodalomnak! Fogalmuk sincs, hogy ők már nem a Felkelők Szövetségének katonái, mert már nincs olyan, hogy felkelés, csak Új Köztársaság…

– Itt van? – Solo viharzott ki a börtönhajóból, és úgy vágott át a tömegen, hogy egy idő után már mindenki próbált kitérni az útjából. – Igen-igen, persze… én is örülök… hogyne… Egy vukit keresek! Nagydarab, izmos, szőrös fickó! A neve Csubakka! Norra! Hol van Csubi?!

– Han, tényleg nagyon sajnálom…

– Nem érdekel a sajnálkozás! Hol van Csubi?! – Solo kezdett pánikba esni. Ő, az Új Köztársaság Hőse átverekedte magát a fél galaxison, és hajlandó volt betörni a Birodalom egyik legjobban őrzött, titkos börtönébe, csak hogy azzal kelljen szembesülnie, hogy nincs a barátja sehol… Ez már Han Solónak is sok volt. Hirtelen elbődült valaki, és ahogy megperdültek, hosszú, szőrös mancsok karolták át a koréliait.

– Csubi! – ragyogott föl Solo arca, aztán a két csempész összeölelkezett. A vuki hátravetette a fejét, s úgy hörgött és üvöltött, hogy a többség azt hihette, most fogja darabokra tépni a koréliait. Solo úgy festett, mint a tékozló fiú, akit most fogadott vissza az atyja. – Ezt eltoltam, cimbora! – szabadkozott Han, amint a vuki leeresztette a földre. – Nem, ez most tényleg az én hibám volt! Ott lett volna melletted a helyem! De ígérem, helyrehozzuk a dolgot!

Csubakka, aki most nézett körül először igazán, hirtelen megdermedt. A közelben állók bajt szimatoltak, és lassan mindenki elcsendesedett. A vuki halk, kérdő hangon mordult föl, mire Solo ünnepélyesen bólintott.

– Igen, Csubi, itthon vagy. – Csubakka kikerekedett szemmel bámulta a toronymagas fákat, és olyan döbbenet látszott az ábrázatán, ami már szinte komikusan hatott. Mindenki azt várta, hogy most mihez kezd, de a hegynyi lény nem csinált semmit. Temmin sétált elő a hajóból, a nyomában négy másik vukival.

– Egy másik hibernátorban találtam őket – magyarázta.

– Kösz, kölyök! – A vukik szótlanul, borzadva bámulták a halott fákat és a megfeketedett erdőt. Norra, aki már maga is nemegyszer megélte a veszteség fájdalmát, meg sem próbálta elképzelni, mit érezhetnek ezek a szőrös húshegyek. Neki épp elég volt elveszteni a férjét, száz meg száz bajtársát, és kis híján a fiát is – de elveszteni az ember szülővilágát… azt ép ésszel nem sokan élhetik túl.

– Norra? Tényleg te vagy az? – Ez a hang… Az nem lehet! Ennyi idő után… 

– Brentin! – suttogta maga elé Norra, és ahogy megfordult… Valóban a férje állt előtte. Kicsit idősebb és soványabb volt, a bőre viaszosan sápadt, a szemei véreresek, de… akkor is Brentin volt. Nem egy fantom, hanem a férje.

– Apa? – csuklott el Temmin hangja.