Közjáték

Az Alderaani Flottilla

Amíg a szem ellátott, aszteroidák lejtették lassú, méltóságteljes táncukat. A legkisebbeket legfeljebb távcsővel lehetett volna észrevenni, míg a nagyobbak akár akkorák is lehettek, mint egy kisebb hold. És minden alkalommal, mikor két sziklaóriás egymásnak ütközött és darabokra hasadt, Teven Gale arca megrándult. Mert számára ez nem egy közönséges aszteroidamező volt, hanem az a kevés, ami a szülővilágából megmaradt. A flottilla egyelőre biztonságban volt. Hét kisebb-nagyobb hajó, köztük a Sunspire nevű alderaani fregatt, az Új Köztársaság ajándéka.

Vagy inkább a hercegnő ajándéka. A hajók egymáshoz közel, szinkronpályán mozogtak, hogy az egymást átfedő energiapajzsaik több védelmet nyújtsanak a meteoritek és az esetleg köztük megbúvó kalózok ellen. A galaxis olyan, mint ez az aszteroidamező… Végül minden darabokra hasad, és szétesik… De még ez is jobb, mint Darth Vader vasmarkában vergődni. Odakint a nagyobb sziklák felszínét kutasz-droidok járták emlékek után kutatva. Olyasmit kerestek, ami a régi Alderaanból maradhatott meg: tárgyak, épületek maradványai, ásványok és fémek. Bár a túlélők sokszor már egyetlen épen maradt téglának is örültek. Olyasmi volt ez, amire a Birodalom uralmának idején nem lett volna lehetőségük. A Teven háta mögött kibontakozó vita kezdett egyre parttalanabbá válni. Eglyn Valmor dühösen eresztette ki a hangját:

– Ez az otthonunk! A világűrnek ez a szeglete a miénk! Itt volt a szülővilágunk! És most visszatértünk, hogy visszavegyük! Ez az otthonunk, és én nem vagyok hajlandó többé elhagyni!

Veszett dühvel dobálta szőke fürtjeit, és csak úgy szikrázott a szeme. Bátor és elszánt – gondolta Gale –, de még nagyon fiatal. Annak ellenére visszajöttek ide, hogy egyikük ereiben sem csörgedezett királyi vér. Az uralkodói családból mindössze egyvalaki maradt életben, és Leia Organa valószínűleg nem tart igényt egy halott világ jelképes uralkodói trónjára. Ilyen erővel akár Valmor is lehetne a királynőnk. 

– Ugyan! – legyintett Icar Orliss, aki valaha egyetemi tanárként dolgozott. – Ez már nem egy világ, kedvesem, csak egy rakás halott kő. A Birodalom gondoskodott róla, hogy ne legyen hová hazajönnünk, és… bár nem vagyok még idős ember, nagyon is érzem az otthon elvesztésének fájdalmát. Ugyanakkor… valahogy nincs kedvem életem végéig azon jajongani, hogy milyen volt. Azt hiszem, itt lenne a legfőbb ideje, hogy új otthont keressünk magunknak. Egy egész listát állítottam össze a kolonizálható bolygókról…

– Ez nem így működik! – hurrogta le Argus Tanzer. Argus fiatal ember volt, szoborszerűen jóképű, és mellé kellően arrogáns is, hogy sikeres bürokrata lehessen. – Nem hiszem, hogy az Új Köztársaság jó szemmel nézné, ha csak úgy kolonizálnánk egy bolygót! – mutogatott fenyegetően a mutatóujjával. – Az ilyen eljárásokat számos törvény szabályozza, bár…  még nem találkoztam senkivel, aki meg tudta volna mondani, hogy miféle törvények is ezek.

– Akkor pedig annál inkább most kell megragadnunk a lehetőséget! – tamáskodott Orliss. – Az Új Köztársaságnak most kisebb baja is nagyobb annál, mint hogy velünk foglalkozzon, és nem értem, hogy mi miért ne halászhatnánk a zavarosban, ha mindenki ezt teszi?!

– És nem ártana azt is figyelembe venni – tette hozzá Janis Pol, az idős diplomata –, hogy formálisan az Alderaan nem tagja az Új Köztársaságnak. – Alacsony nő volt, olyan sápadt és éles, akár egy csorba fog.

– De igen! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Riyana Torr. Alig volt még több kislánynál, de ez a világ valaha neki is az otthona volt. Neki és a szüleinek, akik misszionáriusként járták a világegyetemet, tudást és jó szándékot terjesztve mindenütt. Talán ő maga is úgy érzi, hogy szent küldetést teljesít, mikor megpróbálja visszahódítani ősei hazáját – tűnődött Teven. – De ez már akkor sem egy világ, csak egymásnak ütköző, halott kövek. – Igenis az Új Köztársasághoz tartozunk! – kiabálta Riyana. – Leia Organa az Új Szenátus egyik legfontosabb tagja!

– És? – biggyesztette le a száját Orliss. – Ugyan mit kaptunk az utolsó Organától? Legfeljebb a nevében a hercegnőnk! És amúgy is, egyikünk sem nemesember, úgyhogy nem is értem, miért kellene, hogy hallgassunk rá! – Mostanra már Gale-nek is megfájdult a feje a sok üres szócsépléstől, és elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon.

– Hogy mit kaptunk tőle? Ezt az egész flottillát tőle kaptuk! Négy hajót a saját költségén szerelt föl. Az ételt és a rakományt is tőle kaptuk. Az ő segítsége nélkül még mindig nem lennénk sehol! Úgyhogy nem akarok még egyszer rosszat hallani róla! – A vitázók lassan elcsendesedtek, és Gale bízott benne, hogy idővel az elégedetlenkedők véleménye is megváltozik. Mintha csak végszóra történt volna, a fekete, kőborítású asztal fölött egy beérkező holo-üzenet szignálja villant föl.

– Hajók közelednek! – jött a hírközlőn a kommunikációs tiszt, Rickert Beagle hangja.

– Kik azok? – kérdezte Valmor.

– Én… még nem tudom, de ezek a hajók nagyon nagyok!

Még szép, hogy nagyok! – gondolta Teven. – Az ilyen irdatlan tömeget vontató hajóknak irdatlanul nagynak is kell lenni! Mindenki elcsendesedett, és a szemekben tisztán látszott a növekvő aggodalom. Kik lehetnek? Kalózok? Birodalmiak? Vagy valami még náluk is rosszabb? Az űrjárók közt csúf pletykák terjedtek azokról a birodalmiakról, akik a világűr legeldugottabb, legsötétebb zugaiban húzták meg magukat, s lassan, észrevétlenül falta föl a lelküket és az elméjüket a téboly.

– Egy pillanat!– mondta váratlanul Rickert. – Megvannak az azonosítók. Ezek köztársasági hajók!

Az aszteroidamezőn túl űrhajók bukkantak elő a hiper-űrből – hatalmas teherszállító fregattok, amik gigászi méretük ellenére még mindig túl kicsik lettek volna a rakterükben történő szállításhoz. Kénytelenek voltak vonósugarakkal húzni maguk után irdatlan terhüket: mintha valami ősi isten levedlett páncélját hozták volna darabokra vagdosva.

– Ez meg… mi a csoda? – kérdezte Valmor döbbenten.

– Ajándék a hercegnőnktől – biccentett Teven. – Minden kapcsolatomat meg kellett mozgatnom, hogy egyáltalán hajlandóak legyenek tárgyalni róla, annak ellenére, hogy senki sem tudta, hogy mihez is kezdjenek vele. Valószínűleg egy roncstemetőben végezte volna. De ehhez egymagamban kevés voltam, úgyhogy… ehhez is Leia Organára volt szükségünk.

– Ettől még mindig nem lettünk okosabbak – morogta Orliss.

– Mi a fene ez?!

– Ez, barátaim, az egykori Halálcsillag – mosolyodott el Tanzer hitetlenkedve. – Legalábbis egy része.

– Pontosan!– biccentett Teven. – Ők darabokra szedték a mi világunkat, és a sors furcsa iróniája folytán mi most összerakjuk az övékét, hogy legyen megint hol laknunk.

– Azt akarod mondani, hogy egy kicseszett űrállomást fogunk építeni?! – kérdezte Valmor, aztán elvigyorodott, és akár egy kisgyerek, a pilótafülke ablakára tapadt.

– Hát, remélem – mondta Teven. – Mi szóltok hozzá?

Orliss elégedetlenül morgolódott, Pol pedig csak a vállát vonogatta.

– Szóval… megpróbálhatjuk, de… én azért nem vetném el a; kolonizáció ötletét sem! És ha már itt tartunk, szeretném, ha nem csupán egy szenátorunk lenne a Köztársaságban. – Ismét vitatkozni kezdtek, de Teven ebből szinte már semmit sem hallott. Valmort nézte, aki még mindig az ablakhoz tapadva itta magába a látványt.

– Ez itt a jövőnk! – suttogta a nő maga elé, és Teven csak bízni tudott benne, hogy igaza lesz.