Azon az estén Han hirtelen a coruscanti alvilág legsötétebb mulatójában találta magát, egy olyan kaszinóban, ami több mint kilencszáz éve a szó legszorosabb értelmében véve nem látta a napvilágot – úgy kuporgott a fölé épített utcák és épületek alatt, akar egy őskövület a rárakódott üledékrétegek mélyén. A nyirkos levegőnek itt rothadás-szaga volt, a galaxisban létező több, földalatti életmódot kedvelő faj számára azonban mégis ez pokoli hely biztosította az élethez szükséges feltételeket. A kaszinó sötét árnyai mélyén Han több óriási, titkon őt figyelő szempárt látott.

Han eleve egy olyan kártyapartiba akart beszállni, ahol kivételesen nagy tétben játszottak. Amikor azonban elhaladt három, kisebb tétben játszó társaság mellett, és a negyedik asztalhoz ért, el kellett ismernie, hogy erre azért nem számított. Tőle balra egy antigrav hevederben egy kolumi tanácsos ült. A feje olyan hatalmas volt, hogy az agyát körülhálózó, féregszerű, lüktető kék erek sokkal nagyobbak voltak, mint hasznavehetetlen, vézna lábai. Óriási intelligenciájuk a galaxis legfélelmetesebb kártyásaivá tette a kolumiakat. Hannal szemben Qmogg, a hihetetlen gazdagságáról híres drakmari hadúrnő ült. Világoskék pikkelyeit csillogóra fényeztette; a sisakjában kavargó zöld metánfelhők elrejtették iszonyatos fogait és disznószerű orrát. Han jobb oldalán az a gotal nagykövet ült, akivel előző nap már találkozott. A szürkebőrű, szürke szakállú lény lehunyt szemekkel játszott, de közben a parti tagjai felé fordította a feje tetején levő két jókora érzékelő szarvat, és a segítségükkel megpróbálta felfogni a többiek érzelmeit, megpróbált olvasni a gondolatukban.

Han ilyen társaságban még sohasem játszott szabakkot. Tulajdonképpen már évek óta nem játszott, ezért most olyan izgatott volt, hogy a testén végigcsorgó veríték átnedvesítette az egyenruháját.

A játék egy ezeréves, Erő-szabakknak nevezett változatát játszották. A normál szabakkban az asztalba épített randomizátor periodikusan megváltoztatta a kártyalapok értékét, és ezzel olyan intenzitást, olyan izgalmat adott a játéknak, hogy generációkon keresztül nem ment ki a divatból. Az Erő-szabakk szabályai azonban megtiltották a randomizátor használatát; itt a többi játékos adta meg a játék véletlenszerűségét. Miután kézbe kapták az első lapot, mindegyik játékosnak ki kellett jelentenie, hogy a sötét, vagy a világos lapokat fogja-e gyűjteni. Az a játékos nyert, amelyiknél a legerősebb világos vagy sötét lap volt – de csak akkor, ha ugyanakkor az általa választott Erő-oldalt szimbolizáló lapok egyesített ereje a legnagyobb volt. Például, ha Han úgy dönt, hogy a sötét oldalt játssza, amikor a többiek a világost, minden valószínűség szerint veszítenie kellett.

Han a lapjaira bámult. Eléggé rosszak voltak: nála volt Két Kard, a Gonosz, és a Bolond. Együttes értékük olyan kevés volt, hogy Han egyáltalán nem bízott benne, hogy ennyi elég lesz. Az első néhány menetet a világos oldalhoz tartozó lapok kijátszásával sikerült megnyernie. Talán csak babonából, de úgy érezte, nem lenne valami szerencsés, ha éppen most pártolna át a-sötét oldal szimbólumaihoz – viszont nem tehetett semmit: csak azokkal a lapokkal variálhatott, amit osztottak neki.

– Tartom a tétet – suttogta a gotal Hannak, de közben nem nyitotta ki vörös pillájú szemeit −, és ráemelek negyvenmillió kreditet.

A Han mögött álló Csubakka felnyüszített, Thripio pedig egészen közel hajolt, és suttogni kezdett Han fülébe.

– Szabadna, emlékeztetem rá, uram, hogy annak esélye, hogy valaki a kezében tartott lapokkal nyolcszor nyer zsinórban egymás után, csupán hatvan-ötezer-ötszázharminchat az egyhez?

Nem kellett hangosan kimondania, de Han tudta, mi lehetne a mondat vége: És a győzelem valószínűsége még ennél is kisebb volt ilyen lapokkal…

– Tartom – mondta mégis, és előretolta az előző játszmában szerzett nyereségét, egy halott naprendszer bányászati jogait átruházó kötelezvényt. A naprendszer nevét egyébként csak a kolumi tudta kiejteni. – És emelem még nyolcmillióval. – A tétkupacba tolt egy tőzsde-chipet, ami a Késsel fűszerkitermeléséből származó haszon jókora hányadát jelképezte.

Han idegessége valószínűleg zavarta a gotalt, mert a nagykövet hirtelen felemelte a kezét, és leárnyékolta bal oldali szenzorszarvát.

A többieknek feltűnt a gotal reakciója, ami csak egyet jelenthetett: Han őszinte kétségbeesését. Mindannyian tartották a tétet.

– Nos, kívánja valaki befejezni a játszmát? – kérdezte Han. Abban reménykedett, hogy a másik három csak a következő kör után fogja kérni a lapok bemutatását.

– Én. Mutassák – mondta a gotal.

Mind a négyen leterítették a lapjaikat az asztalra. A gotal a sötét oldalra játszott rá, de pillanatnyilag meg gyengébben állt, mint Han. A másik kettő viszont a világos oldal lapjait szedte össze, és ezzel potenciális veszélyt jelentettek Hanra. Megvárták, míg a mennyezethez erősített osztó-droid eléjük tette az utolsó lapokat is.

Az ósdi osztó-droid karjai nyekeregve elfordult, és a kolumi elé nyúlt. A kolumi megérintette a lapot. Testének melege aktiválta a kártyalap mikroáram-köreit, és a sima felületen feltűnt az ábra. Han szíve kis híján megállt. Az Érmék Parancsnoka, a Lombikok Parancsnoka, és a Levegő-Sötétség Királynője volt a kolumi előtt – a három lap, és a huszonkét pontos érték szinte felülmúlhatatlan volt. Han már csak abban reménykedett, hogy a sötét lapok összessége valahogy mégis túltesz ezen.

Az osztó a drakmari elé dobta az utolsó lapot. A hadúrnő érintésére megjelent egy Jedi Lovag kérje, mégpedig a Mérséklet, fejjel lefelé. Az, hogy a Mérséklet fejjel lefelé lett kiosztva, ellenkezőjére fordította a drakmari világos lapjainak értékét, így az erejük hozzáadódott a Hannái és a gotalnál levő sötét figurákhoz.

Han szíve majd kiugrott a helyéből. Ez, akár az egész játszma kimenetelét megfordíthatja! Ám a szabályok szerint a drakmari egy lapot eldobhatott. A hadúrnő félre is lökte a fordított Mérséklet-kártyát, és megtartotta a világos oldal lapjait – összesen tizenhat pont értékben.

A gépkarok most a gotal felé mozdultak, és elé ejtették a Hét Pálcát. Ez egy alacsonyabb értékű lap volt, de a sötét oldal figuráit erősítette. A gotalnál tehát már ott volt a Levegő-Sötétség Királynője, az Egyensúly, és a Halál. Ez összesen negatív tizenkilenc pontot jelentett. Han megörült, mert érezte, mindenképpen a sötét oldal fog nyerni. A gotal megérezhette Han örömét, de tévedett, amikor arra gondolt, hogy a férfi saját, személyes győzelme miatt ujjong. A gotal féltékenyen Han lapjaira pillantott, és elhajította a Hét Pálcát. A sötét oldalt jelentő lapok összértéke így negatív huszonhárom pont alá került, ez pedig azt jelentette, hogy a sötétség automatikusan veszíteni fog – hacsak Hannak nem sikerül pozitív vagy negatív irányban túltennie ezen az értéken.

Han újra áttanulmányozta a lapjait. A Bolond semmit sem ért, a Két Kard két pontot, a Gonosz pedig negatív tizenötöt. Hannak egy Bolond-sorral – a Bolond lap, a Két Kard, meg egy terc bármelyik színből – lett volna a legtöbb esélye a győzelemre, mert így laza huszonhármat csinált volna. Tisztában volt vele, hogy nagyon kicsi az esélye arra, hogy összeszedjen egy szín-tercet – körülbelül egy a tizenöthöz – de nem volt más megoldás.

A gépkar hangos csikorgással Han elé pördült. A fémkezek leemelték a pakliról a legfölső lapot, majd az asztalra hajították. Han tétován kinyújtotta a kezét, és megérintette a lapot. Az ujjai alól előragyogott a Második Próba. Nyolc negatív pont! Han hitetlenkedve a lapjaira nézett, és eldobta a kettest. Negatív huszonhárommal szabakkja volt.

– Győzött! – kiáltotta Thripio.

A gotal nagykövet összeroskadt, és halk, ugató hangokat hallatott – Han csak arra tudott gondolni, hogy zokog. A kolumi hűvösen végigmérte Hant óriási fekete szemeivel.

– Gratulálok, Solo tábornok – mondta vékony hangon. – Bevallom, ez a parti az én számomra már túl költséges. – Beindította az antigrav egysége hajtóműveit, és ügyelve rá, hogy hatalmasra duzzadt agya ne koppanjon hozzá a berendezési tárgyakhoz, óvatosan kimanőverezett a helyiségből.

A gotal nagykövet ellökte magát az asztaltól, és elmerült az alvilág árnyai között.

– Maga mossst nagyon gazzzdag lett, emberrr – sziszegte a drakmari hadúrnő a sisakján keresztül. Két gigantikus mancsát az asztalra tette, karmaival végigszántott a régi fekete fémfelületen. – Túl gazzzdag. Lehet, hogy azzz alvilágban ezzzt nem ússza meg élve.

– Azért megpróbálok kijutni innen – mondta Han. A derekára kötött pisztolytáskában levő sugárvetőre csapott, és a hadúrnő sisakjába bámult. A zöld gázfelhőkön keresztül is jól látta a nedves kövekként csillogó sötét szemeket. Egyetlen jókora oszlopba rakta a kredit-chipeket, a részvényeket és a kötelezvényeket. Több mint nyolcszázmillió kredit volt előtte. Soha még csak nem is álmodott arról, hogy valaha ennyi pénze lehet, de még ez sem volt elég.

A drakmari átnyúlt az asztal fölött. Karmai Han csuklójába mélyedtek.

– Állj! – sisteregte. – Még egy menet.

Han elgondolkodott az ajánlaton, és közben megpróbált nyugodtnak látszani. A szája és a nyelve kiszáradt, de ahelyett, hogy megnyalta volna az ajkait, inkább legurított egy korsónyi fűszeres koréliai barnasört.

– Dupla vagy semmi? – kérdezte.

A drakmari bólintott – a sisakján megremegtek a becsatlakozó metántartályok. Han tudta, valamennyi ellenfele közül, akivel eddig játszott, egyedül ennek a hadúrnőnek lehet a birtokában az, amire neki szüksége volt: egy bolygó, annyi pénz volt az asztalon, hogy Omogg tétje sem lehetett kevesebb, mint egy lakható világ.

Omogg elsuttogott valamit a háta mögött álló biztonságidroidnak. A droid rászegezett Hanra egy pár fegyvert, majd kinyitott a hasán egy rekeszt, a drakmari benyúlt, és előhúzott egy holokockát.

– Ezzz már generrrációk óta a családom birrr-tokában van – mondta. – Két egész négy tized milliárrrd krrreditet érrr. Most harrrmad árrron számítom. Ha maga nyerrri meg a következő játszmát, magáé a bolygó. Ha én nyerrrek, enyém a bolygó, meg az összes krrredit, ami az asztalon van.

A drakmari megnyomott egy gombot a kockán. Egy bolygó képe jelent meg a levegőben. M-osztályú, nitrogén-oxigén atmoszférával rendelkező világ volt. Három kontinens egy hatalmas óceánban. A hologram forogni kezdett, és mellette megjelent néhány másik felvétel: egy bíborszínű mezőn kétlábú haszonállatok csordái guggoltak és legelésztek; egy trópusi dzsungel fölött ragyogó kékes nap éppen lebukott a látóhatár mögé; a kék csempékkel kirakott padlóhoz hasonló óceán fölött vakítóan fényes, színes üvegcserepekként csillogó madarak repültek. Minden tökéletes volt.

Han megint izzadni kezdett.

– Mi a neve?

– Daaathommmirrrrr – lihegte a drakmari.

– Dathomir? – ismételte Han megigézve. Csubakka figyelmeztetően felmordult, nyugtatóan

Han karjára tette a mancsát, és kérlelni kezdte, legyen óvatos. Thripio egészen közel hajolt Hanhoz.

– Szabadna, emlékeztetem rá, uram – hasított át fontoskodó hangja a füstfelhőkön −, hogy annak esélye, hogy valaki a kezében tartott lapokkal kilencszer nyer zsinórban egymás után, csupán százharmincegyezer-hetvenkettő az egyhez?

* * *

Amikor Leia a csengetésre kinyitotta az Alderaan-i konzulátuson levő szobájának ajtaját, Hannái találta magát szemben. A férfi teste verítékben fürdött, a haja kócos volt, ruhája gyűrött. Füstszagot árasztott magából, de amikor szélesen Leiára mosolygott, véreres szemei boldogan csillogtak. Egy aranyszínű fóliába csomagolt csomagot tartott a kezében.

– Nézd, Han, ha azért jöttél vissza, hogy bocsánatot kérj, akkor tudd meg, hogy megbocsátok, de most igazán nincs időm ilyesmire. Perceken belül találkoznom kell Isolder herceggel, és valami barabel kém is beszélni akar velem…

– Nyisd ki – mondta Han, és a nő kezébe nyomta a kis csomagot. – Nyisd csak ki!

– Mi ez? – kérdezte Leia. Hirtelen rájött, hogy a csomagot nem csupán aranyszínű, hanem színarany fóliába csomagolták.

– A tiéd – mondta Han.

Leia kioldozta a zsineget, is szétnyitotta a fóliát. Egy adattároló chip volt benne; amolyan régi fajta, beépített holokockával. Leia a hüvelykujjával megpöccintette a kapcsolóját, és ez előtte megjelenő bolygóra, az űrből készített felvételre nézett. A terminator peremén ritkás, rózsaszínű felhők fénylettek, szétválasztva a nappalt és az éjszakát; az óceánból hatalmas viharfellegek örvénylettek ki. A háttérben négy kicsiny hold lebegett. Leia végigpillantott az élettől zöldellő kontinenseken, a széles, bíborszín szavannákon, a sarkvidékeken levő pici jégsapkákon.

– Ó, Han! – mondta az izgalomtól akadozó lélegzettel. Az arca mintha felragyogott volna a boldogságtól. – Mi a neve?

– Dathomir.

– Dathomir? – Leia összeráncolta a homlokát, és elgondolkodott. – Már hallottam ezt a nevel… Valahol. Hol van? – Hirtelen megint hivatalossá vált a hangja.

– A Drakmar rendszerben. Omogg hadúrnőtől nyertem.

A nő a holóra pillantott, és végignézte, ahogy a bolygó helyén megjelenik az első részletesebb kép: egy kék mezőn óriási, zöld, valószínűleg hüllőszerű lények csordája legelészett.

– Ez nem lehet a Drakmar rendszerben – mondta teljes bizonyossággal. – Ennek csak egy napja van.

A Coruscant komputerhálózatához kapcsolt konzoljához lépett, és lekérte a Dathomir koordinátáit. Beletelt egy kis időbe, amíg a gigászi adatbank előkereste a megfelelő adatállományt. Majdnem egy teljes percet kellett várniuk, míg a monitoron végre megjelentek a koordináták. Leia Han arcába nézett, és látta, hogy a férfi már-már mániákus öröme komorsággá változik.

– De… De ez nem lehet! – mondta Han. – Ez a Quelii szektorban van… Zsinj hadúr felségterületén!

Leia elnézően elmosolyodott, és olyan mozdulattal simogatta meg Han haját, mintha csak egy kiskölyök lenne.

– Ó, te édes, kócos bolond! Tudtam én, hogy túl szép ez ahhoz, hogy igaz lehessen! De azért kedves tőled, hogy felajánlottad. Időnként tényleg nagyon kedves vagy hozzám!

Leia egy gyors csókot cuppantott Han arcára. Han döbbenten hátra lépett.

– A… A Quelii szektor?

– Menj haza, és aludj egy kicsit – mondta Leia egy kissé bosszúsan. – Semmi hasznod sem lesz belőle, ha mostantól ezen töröd majd a fejed. Ebből majd megtanulod, hogy soha többé ne ülj le kártyázni egy drakmarival.

Leia kikísérte Hant az Alderaan-i konzulátus ajtaján. A férfi egy pillanatra megállt, megdörzsölte a szemeit, és megpróbált ébren maradni, és köbben gondolkodni. Felnézett a körülötte tornyosuló épületekre. A napfény olyan vékonyka sugarakban jutott le hozzá, mintha egy dzsungel mélyén lenne.

Han már jó előre elképzelte, Leia mennyire meg fogja szeretni az új bolygóját, hogyan fog az ő karjai közé ájulni a boldogságtól, amikor megkapja. Úgy tervezte, hogy megvárja ezt a pillanatot, aztán megkéri kezét. Most azonban kiderült, hogy a nyereménye csupán egy értéktelen gyarmatvilág, Leia pedig úgy borzolta össze a hajat, mintha a kisöccse lenne. Most biztos nagyon hülyének látszom, gondolta Han. Hülyének és szánalmasnak. Megcsörgette a zsebében levő pénzt. Annyi kredit-chipje még maradt, hogy kiváltsa a Falcont a zálogból. Szerencsére Csubakka előrelátóan gondolt rá, hogy ezt az összeget még időben kivegye a tétkupacbol. Majdnem kétmilliárd kreditet nyert – és ugyanennyit vesztett. Han tulajdonképpen csak azért nem sírt dühében, mert túl öregnek érezte magát az ilyesmihez. Átbotorkált a szürke coruscanti utcákon a városban fenntartott kis lakásához, és már csak arra várt, hogy alhasson egy kicsit.

– De igazán nem kellene elmennie erre a megbeszélésre – mondta Isolder. – Nem igazán tetszik az ötlet, hogy egyedül akar szétnézni az alvilágban.

Leia megértően a hercegre mosolygott. Tudta, hogy Isoldert csak az érdekli, hogy megvédje őt, de miután már második napja kísérgették a napán testőrök, kezdte túlzottnak érezni a herceg aggódását.

– Minden rendben lesz – mondta. – Már korábban is elboldogultam az efféle népséggel.

– Ha valóban olyan fontos információ van a birtokában – mondta Isolder −, akkor miért adta már át önnek? Miért ragaszkodik ehhez a találkozóhoz?

– Az a lény barabel. Ön is tudja, milyen paranoiássá válnak a ragadozók, amikor úgy érzik, valaki vadászik rájuk. Ha valóban tud valamit a tervezett támadás időpontjáról és a haditervekről, fontos, hogy mindezt én is megismerjem, mielőtt átmegyünk a Roche rendszerbe. Figyelmeztetnünk kell a verpineket.

Isolder tiszta, átható pillantású szemeivel végigmérte Leiát. A herceg rövid, sárga köpenyt viselt; a derekára csatolt hatalmas aranyöv, és széles arany karkötői még jobban kihangsúlyozták bőrének bronz színét. Előre lépett, és kezeit könnyedén Leia vállaira tette. A nő bőre megbizsergett az érintésétől.

– Ha mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy lemegy az alvilágba, akkor én is önnel tartok.

Lela tiltakozni próbált, de Isolder az ajkaihoz emelte az ujját

– Kérem, engedje meg. Úgy érzem, hogy önnek van igaza, és nem lesz semmi baj, de soha nem bocsátanám meg magamnak, ha esetleg mégis történne önnel valami.

Leia a férfi szemeibe nézett. Tiltakozni akart, de tudta, valóban veszély fenyegeti az életét. Isolder homályos célzásaiból kiderült, hogy a Hapanákon bizonyos frakciók ellenzik a szövetséget, és az Új Köztársaság kémhálózata is közvetített olyan híreket, hogy már a galaxis túlsó végén állomásozó hadurak is tettek bizonyos lépéseket, hogy szabotálják. Nem örültek volna neki, ha a hapanok flottái is az Új Köztársaság hadseregét erősítik. Leia kezdte megismerni, milyen érzés lehet anyakirálynőnek lenni, és uralkodni.

– Rendben van, csatlakozhat hozzám – mondta. Imponált neki, Isolder udvariassága, hogy kérte, hogy elkísérhesse. Han ezt egyenesen követelte volna. Leia eltűnődött, hogy Isolder jó modora vajon természetes része-e a személyiségének, vagy csupán azért viselkedik így, mert egy matriarchális társadalomból származik, ahol a nőket mindig nagyobb tisztelet illeti meg, mint a férfiakat. Bármi is volt rá a magyarázat, elbűvölőnek találta a dolgot.

Isolder megfogta Leia karját, és a herceg amazon testőrei kíséretében kisétáltak az épület előtti járdára, és a márvány porte cochere alatt megvárták Leia légsiklóját. Az utcán az öreg Threkin Horm közeledett búgó-zümmögő repulziós székén. A széles utak ebben a reggeli órában viszonylag üresek voltak, csak néhány kószáló ishitibet lehetett látni, meg egy ócska droidot, ami a lámpaoszlopok átfestésével foglalatoskodott. Threkin könnyed hangon üdvözölte Leiáékat, és noha úgy tett, mintha csak véletlenül járt volna arra, nem nagyon akart tovább menni. Egy kapcsoló elkattintásával megállította a repulziós széket, és nyugodtan ült a légsiklóra várva.

– Úgy hallottam, odafönt egész kellemes ma az idő – mondta Threkin, és a föléjük tornyosuló épületek teteje, a napfényben, magasan röpködő légsiklók felé biccentett. – Olyan kellemes, hogy szinte megkívántam egy kis napfürdőzést. Szinte…

Isolder szelíden megszorította Leia karját. A nő hirtelen azt kívánta, bárcsak leszállna már róluk Threkin. Felnézett Isolderre. A férfi úgy mosolygott rá, mintha neki is valami ilyesmi járna a fejében.

– Ah, megérkezett a siklójuk! – mondta Threkin. Egy fekete légsikló ereszkedett le az úttestre. Lassítva közeledett.

Hirtelen kirobbant az utasfülke sötétre színezett üvegablaka, és a nyílásban megjelent egy fegyver csöve.

– Feküdj! – ordította Isolder egyik testőre.

Amikor az első vörös sugárnyaláb átszelte a levegőt, az egyik nő Leia elé vetette magát. A lövés a melle közepén találta el. A testőrnő felemelkedett, és hanyatt zuhant. A levegőben vércseppek csillantak, és Leia orrát megcsapta az ismerős szag. Ózon és égett hús bűzét érezte.

Threkin Horm felrikoltott, és rácsapott a repulziós széke egyik kontroll gombjára. Olyan gyorsan száguldott el dél felé, mintha egy robogón ülne, és közben úgy üvöltött, ahogy a torkán kifért.

Isolder a porte cochere egyik vastag oszlopa mögé rántotta Leiát, majd egy másodperc alatt lerántotta magáról az övét. A bal kezébe szorította az öv egy darabkáját – egy apró aranypajzsot −, és valahonnan előrántott egy sugárvetőt. Leia zümmögő hangot hallott. A sikló ablakából kivágódott egy második sugárnyaláb is – ám a vörösen lángoló lövedékek mintha nem sokkal előttük beleütköztek volna a levegőbe.

Isolder előtt egy vékony, kék, kör alakú ködfolt csillámlott. A szélein olyan fehér volt, akár egy fénygyűrű valami hold körül egy hideg éjszakán. Egy személyes pajzs, döbbent rá Leia. Hirtelen meghallotta, hogy az életben maradt amazon testőr kihasználva a pajzs nyújtott védelmet, erősítést kérve beleordít a kézi komlinkjébe.

Leia feje mellett elzúgott egy újabb sugárlövedék, és nem sokkal fölöttük becsapódott a márványfalba. Leia megfordult. A sarkon festegető droid is tüzet nyitott rájuk.

– Astarta! Szedd le a droidot! – kiáltotta Isolder.

A herceg pajzsa nem védhette meg őket a kereszttűztől, és arra sem számíthattak, hogy a márványoszlopok mögött biztonságban lehetnek. Leia a halott amazon fegyvere felé vetődött, gyorsan kilőtt két sorozatot. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a droid behúzódjon az egyik lámpaoszlop mögé. Leia csak ekkor látta meg furcsán egyenes testét, a kúp alakú fejét, és a hosszú lábait. Egy Eliminator 434, egy orgyilkos droid volt. Astarta is tüzet nyitott rá.

A légsikló megállt, és két, lövöldöző ember ugrott ki belőle. Leia tudta, hogy Isolder egyszemélyes pajzsa már csak néhány másodpercig képes megállítani a lövedékeket. Az ilyen védőfelszerelések csak minimális védelmet nyújtottak, mert az ember nem hurcolhatott magával egy olyan erős energiaforrást, aminek a segítségével a pajzs pár percnél tovább semlegesíthette az ellenség sugarait. Sőt, már maga a pajzs is veszélyessé vált, mert az energiamező úgy felforrósodott, hogy ha a védelmébe húzódók véletlenül megérintik, minden bizonnyal megégetik magukat.

Isolder maga elé rántotta a pajzsot, és a támadóik felé vetődött. Két újabb sugár zizegett el a feje mellett. Astarta lőtt. Leia látta, hogy az amazon sugárlövedéke becsapódik az orgyilkos droid torzójának közepébe. Fémcafatok röppentek fel a levegőbe, majd amikor felrobbant a droid energiatelepe, egy hatalmas robaj hallatszott.

A herceg fegyverként előre lendítette a pajzsát. Az energiamező hátra taszította a támadókat. Kék szikrák villantak a levegőben, amikor a két férfi teste érintkezett a pajzzsal. Az egyik fickó felüvöltött, elejtette a fegyverét, és égett arca elé kapta a kezeit. Isolder a feje fölé emelte a pajzsot, meglóbálta, és a másik ember felé lökte. Az energiamezé úgy szelte át az orgyilkos mellét, akár egy fénykard pengéje. Isolder felemelte a fegyverét, és célba vette az arcát markolászó, sikoltozó férfit.

Ez is jóképű volt, gondolta Leia, amikor ránézett az égett arcra. Túl jóképű. Hapan…

– Ki bérelt fel benneteket? – kérdezte Isolder. A bérgyilkos felrikoltott.

– Llarel! Remarme!

– Teba illarven? – kérdezte Isolder hapanul.

– At! Remarme! – könyörgött a férfi.

Isolder még egy másodpercig az orgyilkosra szegezte a fegyverét. A férfi újra felüvöltött, és az arcáról leszakadt egy égett húsdarab. Az úton heverő fegyvere felé ugrott. Isolder habozott. Az orgyilkos megmarkolta a sugárvetőt, célba vette a saját arcát, és meghúzta a ravaszt.

Leia elfordult. Isolder testőre hirtelen megragadta a karját, és kiáltozva húzni kezdte.

– Befelé! Menjük vissza!

Isolder is belekapaszkodott Leiába, és az amazon segítségével visszavitte az épületbe. Bent, a kapu mellett volt egy kis alkóv, ahol a vendégek fel tudtak akasztani a kabarjaikat. Isolder ide húzta be Leiát, majd védelmezőén az ajtó elé állt, és nehezen lélegezve a folyosó felé fordult. Astarta, a testőr bezárta a kaput. Mint a legtöbb konzulátus épületében, ezt a kaput is olyan régimódi, kovácsolt lemezből készítették, ami még egy komoly ostromnak is képes lett volna ellenállni. A te4stőr újra beleordított a kommunikátorába. Nagy ricsajt csapott, ám Leia egyetlen szót sem értett a hapan nyelvű kiáltozásból.

– Ki küldte őket? – kérdezte Leia.

– Ezt semmiképpen nem árulták volna el – felelte Isolder. – Az a férfi csak azért könyörgött, hogy öljem meg.

Leia a falakon át is jól hallotta, hogy az Új Köztársaság alakulatai megszállják és biztosítják az épület környékét.

Isolder lihegve hallgatózott. A testőre, és az odakint dolgozó biztonsági őrség elcsípett szavaiból megpróbálta kideríteni, hogy biztonságban vannak-e. Könnyedén, védelmezőén átölelte Leiát. a nő szíve hevesen dobogott. Szelíden eltolta magától a herceget.

– Köszönöm, hogy megmentett – mondta.

Isolder herceg olyan erősen koncentrált a körülöttük felharsanó kiáltásokra, hogy úgy tűnt, mintha észre sem venné, hogy Leia kibújt a karjai közül.

Hirtelen lenézett, és a nő szemeibe meredt. Felemelte Leia állát, szenvedélyesen megcsókolta a száját, majd olyan közel lépett hozzá, hogy teste teljes hosszában a nőéhez simult.

Leia úgy érezte, mintha egyszeriben kiürülne az agya, és az egész testét elektromosság járná át. Remegett az állkapcsa, de lassan, hosszan viszonozta a herceg csókját. A másodpercek elképesztően lassan teltek, és egyáltalán nem voltak összhangban a mellében lüktető dobogással. Közben csak egyetlen dologra tudott gondolni: Most elárultam Hant. Nem akarok fájdalmat okozni neki!

Aztán Isolder követelőzőén a fülébe súgta:

– Gyere velem a Hapanákra! Gyere, nézd meg a világokat, amelyeken te fogsz uralkodni!

Leia rádöbbent, hogy sír. Valójában soha még csak eszébe sem jutott, hogy hagyni fogja, hogy valami hasonló történjen, de abban a percben minden vonzalom, amit valaha Han iránt érzett, mintha anyagtalan köddé, ritkás fehér párává változott. Olyan párává, amit Isolder, a nap felszárított. Az arcán patakzottak a könnyek, de Isolder nyaka köré fonta a karjait, úgy ígérte:

– Veled megyek!