Azon a délutánon Leia és Isolder átsétált a coruscanti botanikus kert egyik kevésbé látogatottá erdején, az Új Köztársaság sok ezer világáról származó növények között. Leia megmutatta a hercegnek az alderaani oro-ligetet. Az orók kecses fák voltak, ágaik többszáz lábnyi magasra nyúltak, és kérgük minden egyes négyzetcentiméterét irizáló, violaszínű, cinóbervörös és kanárisárga, szétkenődött szivárványhoz hasonló árnyalatú zuzmókolóniák borították. Az ágak között fehér cairoka madarak röpködtek, a fák tövében csillogó vörös, aranycsíkos őzek legelésztek. Az orók az Alderaanon is csupán néhány tucatnyi kisebb szigeten teremtek meg. Leia még gyermekkorában, és csak egyszer jutott el egy ilyen helyre, de látva, hogy hazájának egy darabkája még mindig él, felvidította a szívét. Kézen fogva sétálgattak.

– Felhívtam anyámat a holoviden – mondta Isolder. – Nagyon örült, hogy eljössz hozzánk látogatóba. A saját járművét küldi majd érted, hogy azon utazz át a Hapanákra.

– Járművét? – kérdezte Leia, és elcsodálkozott, hogy a herceg miért éppen ezt a szót használta. – Úgy érted, hogy a saját űrhajóját?

– Azt hiszem – felelte Isolder −, hogy ebben az esetben a jármű szó sokkal helyénvalóbb. Több ezer éves, és meglehetősen bizarr szerkezet. Ennek ellenére tetszeni fog.

A liget csendes volt. Isolder testőrei szétszóródtak a fák között, egyedül Astarta maradt a hátuk mögött.

Leia elmosolyodott, és megállt, hogy megszagoljon egy violaszínű, trombita alakú virágot. A pikáns illatú növény még az Alderaanon is ritkaságnak számított.

– Ez egy arallute – mondta Leia. – A népmesék szerint, ha egy menyasszony találta egy ilyet az udvarában, az azt jelezte, hogy nemsokára gyermeke születik. Persze a menyasszony anyja és nővérei az esküvő után mindig elültettek egy ilyen növényt az ifjú pár udvarán. Méghozzá éjszaka, mert rossz előjelnek számított, ha valaki közben meglátta őket.

Isolder elmosolyodott, és megérintette a virágot.

– Amikor kiszárad – folytatta Leia −, a bibéi és a magjai az elhalt szirmok között maradnak. Az anyák aztán odaadják a kicsinyeiknek, hogy játszanak ezzel a furcsa csörgővel.

– Milyen bájos! – mondta Isolder, és felsóhajtott. – Szörnyű, hogy mindez eltűnt, mindez elpusztult. Kivéve persze azt, ami itt van a Coruscanton.

– Ha a száműzötteink új hazát találnak – mondta Leia −, néhány mintapéldányt magunkkal viszünk, és új kerteket telepítünk az új világon.

Halk csipogás hallatszott. Leia vonakodva bekapcsolta a komlinkjét.

– Leia? Itt Threkin Horm. Óriási híreim vannak! Az Új Köztársaság törölte a küldetést, így nem kell elutaznia a Roche rendszerbe!

– Tessék? – kérdezte Leia döbbenten. Még soha egyetlen megbízást sem vontak vissza tőle. – Mi történt?

– Úgy tűnik, hogy a verpinek és a barabelek viszonya sokkal gyorsabban megromlott, mint gondoltuk – felelte Threkin. – A háború elkerülésének reményében Mon Mothma megváltoztatta a beavatkozás módját. Han Solo tábornok parancsot fog kapni, hogy vezessen át egy csillagromboló-flottát a Roche rendszerbe, és a krízis végéig védje meg a verpineket. Közben Mon Mothma a legmegbízhatóbb tanácsosaiból álló csapat élén személyesen veszi kézbe a problémák megoldását.

– Miféle krízisről beszél? – kérdezte Leia.

– Vámtisztjeink ma reggel a Roche rendszer közelében megállítottak egy barabel teherhajót, és átvizsgálták a szállítmányát. Bekövetkezett a leghosszabb, amitől tartottunk.

Leia gyomra émelyegni kezdett, ahogy az űr mélyében keményre fagyott verpin testrészekkel teli raktárakra gondolt. Annak ellenére, hogy mindent megtett az Ilyen borzalmak megelőzése végett, minél többet foglalkozott a ragadozó hüllőkkel, annál inkább elkerülhetetlennek tartotta ez efféle atrocitásokat. Mégsem szabad egy egész fajt néhány egyed tettei alapján megítélni…

– És Mon Mothma? Nem tart igényt a segítségemre?

– Velem együtt ő is úgy gondolja, hogy van néhány más módja is, hogy szolgálatokat tegyen az Új Köztársaságnak – mondta Threkin. – Mon Mothma a következő nyolc standard hónapra ideiglenesen felmentette önt kötelezettségei alól. Bízom benne, hogy eredményesen fogja tölteni az idejét. – Már a hangsúlya elárulta, hogy mire gondol, de azért nyíltan is kimondta: – Akkor utazik el a Hapanákra, amikor akar.

Threkin képe eltűnt a kommunikátorról. Isolder megszorította Leia kezét. A nő egy pillanatra elgondolkodott. Tudta, hogy Hormmal nem vitatkozhat. A verpinek helyzete valóban jobb lesz, ha az Új Köztársaság egy flottája a közelükben tartózkodik. Különben is, már az elejétől fogva tehernek érezte ezt a feladatot. Kitűnően értett a diplomáciához, de a barabelekre sohasem gyakoroltak valami nagy hatást a szónoklatok és a bonyolult egyezmények. A barabelek, akiknek faja közösségben élő, egy falkavezért követő ragadozókból fejlődött ki, valószínűleg értékelni fogják, hogy maga Mon Mothma foglalkozik az ügyükkel. Várható volt, hogy már az a puszta tény, hogy az egész Új Köztársaság „falka-vezére” is beszállt a dologba, arra ösztönzi majd őket, hogy újból átgondoljak a helyzetet.

Most, hogy jobban belegondolt, Leia megértette, hogy Mon Mothmának egyáltalán nincs szüksége őrá. Arra is ráébredt, hogy túlzottan kíváncsi volt, és hogy miközben meg akarta érteni, hogy a verpin bolykirálynőnek miért volt lehetősége elálltiasodni, abszolút rossz oldalról közelítette meg a problémát.

Már tudta, hogy a verpinek tanulmányozása helyett inkább a barabeleket kellett volna figyelemmel kísérnie.

Úgy érezte, az egész tervben csak egyetlen értelmetlen mozzanat van: hiba az Új Köztársaság egy flottáját átvezényelni a Roche rendszerbe. A verpinek egyedül is meg tudták volna védeni bolyaikat. Az a tény, hogy képesek voltak közvetlenül rádióhullámokkal kommunikálni egymással, az, hogy a telepeiket egy aszteroid övben építették fel, és az, hogy harcmodoruk alapja a nagyteljesítményű B-szárnyú bombázókkal végrehajtott tömeges támadás volt, félelmetes ellenfelekké tette őket.

Isolder közelebb lépett Leiához.

– Miért vagy ilyen szomorú, kicsim?

– Csak elgondolkodtam valamin.

– Nem igaz. Te félsz valamitől – mondta Isolder. – Talán nem bízol benne, hogy Mon Mothma képes lesz kézben tartani a dolgokat?

– Túlságosan is kézben fog tartani mindent – felelte Leia, és belenézett a férfi szürke szemeinek viharos tengereibe.

– Még nem készültél fel az indulásra, ugye? – kérdezte Isolder.

Leia válaszolni akart, de mielőtt megszólalhatott volna, a herceg folytatta:

– Jól van, semmi baj. Mindezt magad mögött hagyni – mutatott a körülöttük álló oro fákra – nagy lépés lesz a számodra. Úgy fogod érezni, mintha mindentől elszakadnál… És talán, ha úgy döntesz majd, valóban magad mögöttfogod hagyni ezeket a világokat, és ezt az életet.

Megfogta Leia kezeit. A nő szomorkásán, mégis vágyakozva elmosolyodott.

– Pihenj néhány napig – folytatta Isolder. – Találkozz a barátaiddal. Köszönj el tőlük, ha úgy látod jónak. Megértelek. És ha úgy gondolod, hogy ettől jobban érzed magad, akkor ismételd el, amit az Alderaan-i Tanács előtt mondtál. Mondd azt, hogy csupán látogatóba jössz a Hapanákra. Nincs semmi kötelezettséged.

Leia meleg, lelket bátorító vízhullámoknak érezte a férfi szavait.

– Ó, Isolder! Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy? – A herceg mellére hajtotta a fejét. Isolder átölelte. Egy másodpercig Leia különös vágyat érzett, hogy hozzátegye: „Szeretlek”, de tudta, még túl korai volna kimondani ezt a szót, és túlságosan elkötelezné magát, ha megtenné.

– Szeretlek – suttogta Isolder Leia fülébe.

Han Solo a Millenium Falcon vezérlőpultja előtt ült, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy valahogy átmanőverezze a hajót a Coruscant legkisebb holdját körülvevő orbitális szemétbánya űrhulladékai között. A repülési rendszert a komputerekkel is leellenőriztethette volna, de Han már régen rájött, hogy egyedül az élő pilóta által elvégzett tesztek eredményében lehet megbízni.

A szeméttelepen való áthatolás sokban hasonlított egy aszteroid mezőn való átkeléshez. Csupán annyi volt a különbség, hogy itt nem csinos kis széntartalmú, puha aszteroidok kellett kerülgetnie, hanem kemény fémtömböket. Nem volt könnyű dolog, de valahogy mégis megnyugtatta és lecsillapította. Lebuktatta a hajót egy TIE vadász lassan forgó, szétroncsolódott stabilizáló szárnya alá, és egy ócska, Victory típusú csillagromboló rég kibelezett és lecsupaszított fémteste mellé fordult.

Pontosan erre volt szükségem, gondolta. A Falcon fedélzetén volt néhány alrendszer, amit a baráti űrben képtelenség lett volna kipróbálni – de el kellett végeznie a tesztelésüket, mert ott, ahová készült nem számíthatott baráti fogadtatásra. Lelassította, és csillagrombolóéhoz igazította a hajó sebességét, majd hajtóműgondolához, a turbóhajtómű-generátor helyére irányította, és óvatosan letette a Millenium Falcont.

Han bekapcsolta az átalakított Birodalmi IFF transzponderét, és beállította rajta a tizennégyes értéket. Ahogy a hajó rádió-szignáljai nekiütköztek a fúziós kamra fémburkolatának, a proximitás indikátorok felsikítottak, minden irányból közeledő ellenséges Incom Y4 utasszállító hajókat jeleztek, és a vezérlőpult fölötti holomonitoron felvillantak a kékesszürke fémes képek. A transzponder kódot Han Zsinj hadúr rohamosztagosainak egyik seregszállító hajóján szerezte. A hajó különben Zsinj Ragadozó Madarainak tizenkét tagú csapatát szállította. Ezt a speciális egységet feltehetően a célbolygók haderejébe való beépülésre, a védelmi rendszer kikémlelésére és megsemmisítésére képezték ki. A Ragadozó Madarak amiatt váltak hírhedtté, hogy ők képezték Zsinj titkosrendőrségének magját, és hogy többezer világon tulajdonképpen ők uralkodnak.

Han elégedett volt. Ha azonosításra kerül a sor, az új transzponder által kibocsátott jelek alapján mindenki egy Zsinj flottájához tartozó hajónak fogja tartani a Falcont. Han bekapcsolta a zavaróadóit. A hajó szenzorai hirtelen annyi sztatikus zörejt és rádiójelet érzékeltek, hogy még a monitorról is eltűntek a szellemhajók. Han magában elmosolyodott. Az új transzponder, és a nagyteljesítményű zavaróegységek is remekül működtek. Ellenséges űrben még szüksége lehet rájuk.

Most, hogy letesztelte a műszereket, Han beindította a fényseb. alatti hajtóműveket, és óvatosan kiemelte a Falcont a roncsromboló rozsdás belsejéből. Miközben átmanőverezett az orbitális pályán keringő szemétrengetegen, végre megérkezett az a rádióhívás, amire már oly régen várt.

– Solo tábornok – mondta Leia. – Úgy hallom, hogy ma este átvezetsz egy flottát a Roche rendszerbe.

– Igen, azt mondták, hogy ezt tegyem – felelte Han.

– Sajnálom, hogy el kell menned. Azt reméltem, hogy még együtt lehetünk egy pár órát, mielőtt útnak indulsz.

Egy flottát? Leia azt hiszi, hogy egy flottát vezetek? Egyetlen csillagrombolót aligha lehet flottának nevezni. Han tudta, ki áll a parancs hátterében – ki volt az, aki hátba támadta. Threkin Horm. Han alábecsülte a kövér embert. Valószínűleg ő tervelte ki, hogy elküldik őt, jó messzire, hogy Leia elfelejthesse.

– Igen – mondta Han −, ez nagyon jó lenne. De most elég elfoglalt vagyok. Még el kell intéznem egy pár dolgot. Nem mehetek le a bolygóra… De nem találkozhatnánk nálad, a Rebel Dream fedélzetén, mondjuk tizenöt órakor? Beszélgethetnénk egy kicsit, esetleg megihatnánk valamit.

– Jól hangzik. Várni foglak. – Leia megszakította a kapcsolatot.

Han a vezérlőpulton levő órára pillantott. Csubakkával és Thripióval pontban tizenhét órakor, a Millenium Falconon kell találkoznia.

Az idő meg csak telt…

Han fáradt mosollyal az arcán érkezett meg Leia ajtajához. Gyorsan megölelte a nőt, majd belepett a lakosztályba vezető folyosóra, és idegesen körülnézett. Leia hátra lépett, és végigmérte. Han haja kócos volt, szemei fáradtak, és egyáltalán nem látszott boldognak.

– Hozzak egy italt, vagy valamit? – kérdezte Leia. Han megrázta a fejét.

– Ööö… Nem.

Egy szóval sem mondott többet, csak állt a helyén, a falakat bámulta, és át-átlesett a szobákba. Leia hálószobájában, az öltözőasztalon ott csillogtak a tompa fényű Gallinore-i drágakövek. A selabfa fölött olyan sötét volt a két ikernap, mintha éppen éjszakai ciklusban lennének.

– Ugye nem vagy valami boldog, hogy átirányítottak a Roche rendszerbe? – kérdezte Leia.

– Hát… Hmmm… Az igazat megvallva… Nem megyek – mondta Han.

– Nem mész? – kérdezte Leia.

– Visszautasítottam a megbízást.

– Ez mikor történt? – kérdezte Leia. Han megvonta a vállát.

– Öt perccel ezelőtt.

Átsétált a nő hálószobájába, lebámult az ágyra, majd a drágakövekre, meg a Hapanákról érkezett többi kincsre bámult.

Most valahogy még Leia is meglepődött, hogy mindez még mindig itt van. Ha józanul gondolkodom, tűnődött, már rég elzárattam volna.

– Nos, akkor hová mész? – kérdezte Leia. – Mit fogsz csinálni?

– Átmegyek a Dathomirra – felelte Han.

Leia szája egy pillanatra tátva maradt a csodálkozástól.

– Oda nem mehetsz – mondta. – Az Zsinj felségterülete. Túl veszélyes lenne.

– Mielőtt visszautasítottam a megbízást, még megparancsoltam az Indomitable-nek, hogy indítson figyelemelterelő támadást Zsinj néhány, az Új Köztársaság határának közelében levő helyőrsége ellen. Zsinj így rá fog kényszerülni, hogy megerősítse ezeknek az állomásoknak a védelmét, és, ezt csak úgy teheti meg, ha a Dathomir közeléből elirányít egy pár hajót. Így aztán olyan rés támad majd a védelmi rendszeren, amin keresztül becsúszhatok. Még azt sem fogja tudni, hogy egyáltalán ott vagyok.

– Ez hivatali hatalommal való visszaélés! – mondta Leia hangosan.

Han elfordult a drágakövektől, és vigyorogva a nőre nézett.

– Tudom.

Leia nem szólt egy szót sem. Már elég jól ismerte Hant ahhoz, hogy tudja, ha ilyen makacskodó hangulata van, úgysem lehet meggyőzni semmiről.

Han újra megvont a vállát.

– Senkinek sem lesz belőle baja. Parancsba adtam, hogy csak nagy hatótávolságú robotvezérlésű cirkálókkal támadjanak. A katonáknak egyetlen haja szála sem fog meggörbülni. Tudod, azt hiszem, túlságosan is sokszor megnéztem a Dathomirról készült holofelvételt. A múlt éjjel azt álmodtam, hogy az egyik tengerpartján futok, a szél az arcomba csap, a bokám körül víz hullámzik… Minden olyan kellemes volt! Amikor aztán ma megkaptam a parancsot, elhatároztam magam. Odamegyek.

– És mit fogsz ott csinálni?

– Ha tetszik, talán ott maradok. Már régóta nem éreztem homokot a talpam alatt. Túl régóta…

– Kiégtél – mondta Leia. – Ne utasítsd vissza a megbízatást. Majd én elintézem, hogy újra megkapd az eredeti feladatodat. Persze ha akarod, néhány hétig pihenhetsz…

Han eddig a padlóra meredt, de most hirtelen felkapta a fejét, és a nő arcába nézett.

– Mindketten fáradtak vagyunk – mondta. – Mind a ketten kiégtünk. Miért nem jössz velem? Miért nem menekülsz el innen?

– Nem tehetem – mondta Leia.

– Pedig úgy tudom, éppen ezt tervezed. El akarsz menekülni… Isolderrel. Velem miért ne tehetned meg? Egy órán belül a Falconon találkozom Csubival és Thripióval. Velünk jöhetnél. Ki tudja, talán a végén még megkedvelnéd a Dathomirt. Az is lehet, hogy újra belém szeretnél…

Han annyira szánalmas volt, hogy Leiának hirtelen bűntudta támadt, amiért az elmúlt néhány napban magára hagyta, és szinte tudomást sem vett róla. Eszébe jutott, mit érzett akkor, amikor Vader karbonizálta Hant, és átküldte Jabbának, a huttnak; eszébe jutott közös boldogságuk, amit a Császár halála után éreztek. Akkor még szerelmes volt Hanba. De ez már régen volt, gondolta.

– Nézd, Han, én mindig kedvelni foglak – hallotta Leia a saját hangját. – Tüdőm, hogy ezt nehéz megérteni…

– De éljek boldogan, nélküled? – kérdezte Han. Leia rádöbbent, hogy egész testében remeg. Han átsétált az öltözőasztalhoz. Leia látta, hogy a csillogó, fekete fémből készült Parancslöveget meregeti.

– Ez tényleg működik? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét.

Leia egyszeriben megértette, hogy mire készül.

– Hozzá ne nyúlj!

Han megmarkolta a fegyvert, és olyan gyorsan fordult meg, hogy Leia alig hitt a szemének. Han Leiára irányította a Parancslöveget.

– Gyere velem a Dathomirra!

– Ezt nem teheted! – könyörgött Leia, és úgy emelte maga elé a kezeit, mintha el akarná téríteni a fegyverből kivágódó sugarat.

– Azt hittem, a kalózokat szereted – mondta Han. A Parancslövegből kék szikraeső fröccsent. Leia mindent elfelejtett, és belemerült a sötét éjszakába.

***

– Biztos vagy benne, hogy Solo tábornok elrabolta a hercegnőt? – kérdezte az anyakirálynő.

Annak ellenére, hogy az anyja csak a holoviden keresztül szólt hozzá, Isolder herceg nem mert felnézni az elfátyolozott arcra.

– Igen, Ta’a Chume – felelte. – Az egyik hírcsatorna betelepített egy kémszemet a Leia lakosztályába vezető folyosóra. A szerkezet filmre vette, ahogy a hercegnő a tábornok kíséretében távozik. Úgy lépkedett, mintha közben aludna, Solo kezében pedig ott volt a Parancslöveg.

– Mit fogsz tenni, hogy visszaszerezd a hercegnőt? Isolder szinte érezte a T’a Chume tekintetének súlyát. Tudta, az anyakirálynő próbára akarja tenni. A Hapanákon a hatalommal bíró nők gyakran beszéltek a „férfiúi együgyűségről”, sokszor hangoztatták, hogy a férfiak képtelenek rá, hogy bármit is jól tegyenek.

– Az Új Köztársaság már összegyűjtötte ezer legjobb detektívjét, hogy kutassák fel Han Solo nyomait. Astarta óránként kap helyzetjelentést, és már értesítettük a fejvadászokat is.

– Nézz a szemembe – mondta a Ta’a Chume halk, fenyegető hangon.

Isolder felpillantott, és megpróbált megnyugodni. Az anyja egy arany homlokpántot viselt, az arcát pedig egy vékony, sárga fátyol mögé rejtette. A körülötte égő fények megcsillantották az aranypántot, és ettől úgy nézett ki, mintha egy erő-aura világítana a feje körül. Isolder a fátylon túlra fókuszolta a tekintetét, és belenézett anyja sötét, átható pillantású szemeibe.

– Ez a Solo tábornok egy mindenre elszánt fickó – mondta a nő. – Tudom, most mit gondolsz. Te magad akarod kimenteni a karmai közül Leia hercegnőt. De ne felejtsd el, hogy mi a kötelességed a népeddel szemben. Te vagy a Chum’da. Egy nap az asszonyodnak és a leányaidnak kell majd uralkodniuk. Ha veszélybe sodrod magad, kockára teszed néped reményeinek és álmainak beteljesülését. Hagynod kell, hogy a bérgyilkosaink végezzenek Solo tábornokkal, ígérd meg, hogy így teszel!

Isolder keményen tekintettel az anyja arcába bámult. Megpróbálta elrejteni szándékait, de hiába. A Ta’a Chume túlságosan jól ismerte őt. Az anyakirálynő mindenkit túl jól ismert.

– Én fogom elkapni Solo tábornokot – jelentette ki Isolder. – És én fogom hazavinni a menyasszonyomat.

Isolder arra számított, hogy az anyja menten szétrobban; szinte már várta, hogy a nő hangjából sugárzó forró düh lángoló magmaként végigfolyjon rajta. Még a hallgatásából is kierezte az indulatot, ám a Ta’a Chume nem olyan asszony volt, aki kimutatja az érzelmeit. Nyugodtan, szinte suttogva beszélt:

– Szembe szegülsz velem, de nem számít, mit gondolsz. Az önző hősködés Iránti hajlamod nem erény. Kigyógyítalak belőle, ha tudlak.

Egy percre elhallgatott. Isolder már azt várta, hogy közli, milyen büntetést ró ki rá.

– Azt hiszem, túlságosan hasonlítasz az apádra – folytatta az anyakirálynő. – Solo tábornok valószínűleg valamelyik hadúrnál keres majd menedéket. Egy olyasvalakinél, aki remélheti, hogy dacolhat az Új Köztársaság hatalmával. Haladéktalanul összegyűjtöm a bérgyilkosaimat, és átviszek egy flottát a Coruscantra. Azt hiszem, nem is kell mondanom, ha előtted találom meg Solo tábornokot, azonnal végzek vele.

Isolder lesütötte a szemét, és a padlóra nézett. Eddig azt remélte, hogy Leia elrablása miatt az anyja elhalasztja az utazását, és otthon marad. Természetesen ezt nem tehette meg, mert Solo az ő utódját rabolta el, a becsület pedig megkövetelte, hogy mindent elkövessen a hercegnő kiszabadítása érdekében.

– Tudom, hogy elégedetlen vagy velem. De ne felejtsd el, mit mondogattál gyermekkoromban. „A hapanok csak olyan erősek lehetnek, amilyen erős a vezetőjük.” Sokszor eszembe jutnak ezek a szavaid, és komolyan is veszem őket.

Isolder megszakította a kommunikációs kapcsolatot, hátradőlt a székében, és eltűnődött. Szinte már sajnálta Hant. Solo tábornok valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy az anyakirálynőnek milyen eszközei vannak az elpusztítására.

Reezen tizedesnek valahogy hét éven keresztül sikerült bent maradnia a hadseregben, mégpedig úgy, hogy sohasem hívta fel magára különösképp a figyelmet, nem kapta meg azt az elismerést, amit érzése szerint megérdemelt volna. De hát így van ez a katonai hírszerzésnél: az ember beépül, éveken át végzi a rabszolgamunkát, és közben vár a nagy alkalomra, hogy egyszer csak belebotoljon valami hasznos információba.

Éppen ezért azt tervezte, hogy ezt a jelentést egyenesen Zsinj hadúr kezeibe ajánlottan küldi el, mégpedig úgy, hogy az általa aláírt dokumentumból egyetlen elöljárója se húzhasson hasznot. Ez így volt fair. Reezen tizedes volt az egyetlen, akinek feltűnt a dolog: a kilenc nap alatt végrehajtott három gyors, visszavonulással végződő támadás csupán manőver volt, amivel Zsinj flottájának átcsoportosítását a-karták elérni. Az Új Köztársaság a jelek szerint valamilyen komolyabb támadást tervezett, és ezekkel a rajtaütésekkel akarta elérni, hogy a hadrendben álló hajók között rés támadjon, amin aztán át lehet dobni egy egész flottát. Mert csakis erről lehetett szó. Egy flottáról, nem pedig egyetlen kémhajóról, különben senki sem áldozott volna ennyi pénzt arra, hogy az átjárót biztonságossá tegye.

Reezen a csontjaiban érezte, hogy valami nagy dolog készülődik, ezért kiszámította a vektorokat, és készített egy listát, amin a valószínűségi fok szerint sorba állítva hat lehetséges katonai célpont szerepelt. A bizonytalansági faktor és az érintett terület nagysága miatt nem lehetett pontosabban meghatározni a célt. Reezen még egyszer, utoljára végignézte a lehetséges célpontokat, majd számba vette az első látásra nem nyilvánvaló lehetőségeket. Ahogy a térképe legszélén levő Dathomirra pislantott, furcsa bizsergést érzett a csontjaiban.

A Dathomir védelmi rendszere nagyon jó volt, és olyan mélyen bent volt Zsinj felségterületében, hogy az Új Köztársaság valószínűleg nem szerezhetett tudomást a hadúr ott zajló hadműveleteiről. Talán a hajógyár…? Lehet, hogy az Új Köztársaság a hajógyár megtámadására készül? Nem, ez nem elképzelhető. Sokkal inkább hihető, hogy a bolygón akarnak valamit. Egy ilyen barátságtalan és veszélyes helyen? A Dathomiron volt ugyan néhány fogoly, akikre az Új Köztársaságnak szüksége lehet – ha egyáltalán tudtak a fegyenctelep létezéséről −, de senki sem lehet elég őrült ahhoz, hogy oda megpróbáljon leszállni. Reezen egyszer már találkozott a bolygó őslakóival, és ezért a Dathomiron való landolás puszta gondolatára végigfutott a hideg a hátán.

Mégis… Reezen úgy érezte, mintha jelezne neki a Dathomir. Idejönnek! Ide indultak!

Reezen egyszer, még kamaszkorában, az apjával együtt végignézett egy katonai parádét a Coruscanton. A felvonulás közben Darth Vader, Szith Fekete Lovagja egészen közel ment el mellette. Vagyis… Lord Vader megállította a menetet, megállt, ránézett a kis Reezenre, és megpaskolta a fejét. Reezen még mindig emlékezett rá, milyen érzés volt látni saját rémült arcának a Sötét Úr sisakjáról visszaverődő tükörképét; emlékezett a jeges rémületre, ami akkor áradt szét benne, amikor a páncélos kéz megérintette a fejét. Vader azonban csak ennyit mondott:

– A Birodalom szolgálata közben hagyatkozz a megérzéseidre!

Aztán tovább ment.

Reezen érezte, hogy az Új Köztársaság nem fog támadásba lendülni, mégis tétova javaslatot tett a Dathomir védelmének megerősítésére, majd beütötte a komputere terminálján a jelsorozatot, a Zsinjnek szánt, más számára hozzáférhetetlenné tett ü-zenetet.

A hadúr alapos ember hírében állt.

Zsinjnek majd mindenre gondja lesz.