– Gethzerion nincs velük – mondta Teneniel teljes bizonyossággal, amikor a következő este a hegyek közül lenéztek a börtönre. Teneniel a barna síkság felé idomtalan fémmadarakként vonuló rohamosztagosokból és birodalmi lépegetőkből álló menetoszlop felé bólintott. Titokban abban reménykedett, hogy Gethzerion a kis hadsereggel lesz. Teneniel nem igazán rajongott az ötletért, hogy azzal a tudattal kell bevonulnia a komplexumba, hogy bármelyik sarok mögött Gethzerionnal találhatja szemben magát. A komplexum körüli síkság száraznak látszott. A télen bővizű tó nyáron kiszáradt. Itt-ott néhány magasra nőtt nádszál nyújtózkodott az iszapkupacok körül, amelyek ilyenkor a burrák menedékéül szolgáltak. Ezek a halak mélyen beásták magukat a tó medrébe, hogy a lehető legtovább nedves maradjon a testük.

– Körülbelül nyolcvan birodalmi lépegető, és úgy hatszáz rohamosztagos – mondta Isolder. – Kár, hogy nem tudunk visszaüzenni a klánnővéreknek.

– Én kapcsolatba tudok lépni velük – mondta Teneniel. Lehunyta a szemeit, és félig suttogva, félig énekelve elmondta a nagy távolságokon keresztüli kapcsolatot létrehozó varázslat igéjét. – Augwynne – mondta. – Halld szavaimat, láss a szemeimmel. Az Éjnővérek ezt a sereget küldik ellenetek. – Teneniel érezte, hogy létrejött Augwynne-nel a kapcsolat, és hagyta, hogy a nő az ő szemein keresztül láthassa a menetelő birodalmiakat.

– Szerinted mennyi idő alatt érik el a Daloló Hegyet? – kérdezte Isolder.

Teneniel megszakította a kapcsolatot.

– Két nap alatt – mondta. – Még előttük visszaérhetünk.

Egy hegy tetején, magas viaszcserjék zöld leveleinek fedezékében álltak. Nyolc kilométernyire tőlük, a horizont szélén a börtön csillagokként ragyogó fényei világítottak. A talajból úgy meredt elő egy magas lövegtorony, akár egy hatalmas tövis. A fekete acélfalú börtön a zöld dombokon terpeszkedett. Teneniel elsuttogottt egy látáserősítő varázslatot, és az építményre nézett. A falakon kívül egy csapatnyi csuhás boszorkányt látott; a magasba nyúló tornyokban és a csillogó város fölött pásztázó fegyveres őrdroidok szükség esetén az egész komplexumot be tudták lőni. A levegőben egy hatalmas gép lebegett az épület előtt. Minden pontosan olyan volt, amilyennek Barukka makettjén látták.

Luke előhúzott egy makrotávcsövet.

– Csak egy siklójuk van kint, és nem látom a légautót. A tornyok tetején szenzorok vannak, de semmi különös, ennek ellenére Artu és Thripio itt fog maradni. Nem kockáztathajtuk meg, hogy miattuk felfedezzenek minket. Mivel ez egy börtön, lehet, hogy bioszenzoraik is vannak. A lehető legtovább a hatósugarukon kívül kell maradnunk, ezért a déli dombok felé fogunk kerülni. Utána úgyis el kell hagynunk a fedezéket.

Artu fütyülni és rázkódni kezdett.

– Uram – mondta Thripio. – Artunak sikerült befognia a Zsinj csillaghajói és a börtön közötti kommunikációt.

– Igen? És miről beszélgetnek? – kérdezte Han.

– Sajnos az üzenetek kódoltak – felelte Thripio. – Viszont ezt a kódrendszert a Felkelők Szövetsége már évekkel ezelőtt megfejtette. Ha kapok néhány órát, talán le tudom fordítani önöknek.

– Nem megy, Thripio – mondta Luke. – Szeretném tudni, hogy mit mondanak, de nem várhatunk tovább. Láss munkához, de mi indulunk.

– Rendben van, uram – felelte Thripio. – Teljes kapacitásommal ráállok a feladat megoldására.

– Helyes – mondta Luke. – Csubi, te maradj itt, és vigyázz a droidokra. Nemsokára visszajövünk.

Csubakka felmordult, és búcsúzásképpen hátba veregette Hant. Teneniel leszedte a nyerget a ranko-rokról, és beküldte őket az erdőbe vadászni. Mint mindig, a Dathomir napja most is hirtelen süllyedt le a látóhatár mögé. A bíborvörös fényben Han Leia, Luke, Isolder és Teneniel a foltokban magasló nádszálak fedezékébe húzódva átvágott a sík mezőn. Teneniel egy elsuttogott varázslattal megerősítette a hallását és a látását, de ezután már csak a gyíkok krákogását, és az iszapba búvó burrák cuppogását lehetett hallani. Teneniel fülét megütötte Tosh ü-völtése – a rankor elbúcsúzott gazdáitól.

Két óra múlva, amikor a Dathomir egyik kis holdja felemelkedett az égre, elérték a kopár dombokat. Ezután északnak fordultak, és végigmentek a vízmosásokon. A sziklák és a talaj visszatükrözte a hold tompa fényét, és még mindig sugárzott belőlük a nap száraz melege, de a hegyek felől érkező szél már megzörgette a kiszáradt fűcsomókat. Az egyik mélyedésben két szarvas lényre bukkantak. Az allatok éppen kiásták magukat a homokból. Luke megállt. A jól megtermett gyíkok meglepetten csapkodtak hegyes farkukkal, de annyira nem ijedtek meg, hogy harcba bocsátkozzanak. Inkább egyszerűen visszahúzták a fejüket kemény testpáncéljukba, lerázták magukról a homokot, és a dombon át elindultak a nádmezők, a vacsorájuk felé.

Nem sokkal ezután a csapat befordult az egyik vízmosásba. Hirtelen egy őrállással találták szemben magukat. A fehér, tizenöt méter magas torony tetején két szék, és sugárágyútalapzat állt. Magának a lövegnek nyoma sem volt, és őr sem tartózkodott a közelben.

– Mi folyik itt? – kérdezte Leia. – Hol vannak az őrök?

– Viszonylag nagy csapattal vonultak ki – mondta Han. – Lehet, hogy a börtönben csak keretlegénység szolgál, ezért némelyik őrt is visszarendelték.

– Nem – mondta Luke. – Nézzétek azokat a szén-

zorokat! Ott, a torony tetején. A tányérantenna már elrozsdált. – Rádöbbent, hogy a többiek a sötétben nem láthatják ezt az apró részletet. Megfeszítette Jedi-érzékszerveit. – Azt hiszem, ezt a tornyot már egyáltalán nem használják. Évek óta nem állítottak ide őrt. Gondoljátok csak végig: mivel a Császár tiltottnak nyilvánította a bolygót, Itt mindenki fogoly. Hiába szökik meg valaki, úgysem tud sehová elmenekülni.

– Én akkor sem hiszem – mondta Leia −, hogy a birodalmiak hagynák, hogy a gyilkosok és gonosztevők szabadon kódorogjanak.

Volt valami nyugtalanító abban, amit mondott. Luke eltűnődött, hogy mi lehet az, de nem gondolkozhatott sokáig, mert másra kellett koncentrálnia. Felsóhajtott.

– Nos, ez van. Menjünk tovább.

Felment az őrtorony melletti emelkedőre. Egy perccel később a többiek is utolérték. Egy széles, barna folyó előtt álltak. Luke arra számított, hogy egy tó partjára fognak kiérni. Miközben a kanyargós vízmosásokban haladtak, véletlenül átkelhettek a kis dombvonulaton.

Északi irányban, egy kilométernyire tőlük tucatnyi óriási, lapátokkal, vagószerszámokkal és többfunkciós karokkal felszerelt droid serénykedett. Öntő-zőcsöveket fektettek a gondozott mezőkre. Barukka térképén nyoma sem volt ezeknek a droidoknak. Ezek szerint a boszorkány által létrehozott makett mégsem volt egészen pontos.

A droidokon túl Luke csak a börtön fekete, keleti falát látta, ami olyan magas és meredek volt, hogy még egy rankor sem tudott volna átmászni rajta. A fal két végében egy-egy őrtorony magaslott, mindegyikben egy-egy megközelítőleg emberformájú droidlö-vész őrködött. A droidok és a lövegek a börtön belső udvara felé fordultak.

– Nem sok mindent látok – mondta Luke, miután a makrolátcsővel végigpásztázta a tájat. – Van itt egy pár mezőgazdasági droid, meg egy szivattyúállomás. Látom a börtön hátsó kapuját, de nehéz megmondani, mekkora őrség van körülötte.

Luke már el akarta tenni a látcsövét, de Teneniel kikapta a kezéből, belenézett, és elmosolyodott. Még a varázslatai segítségével sem látott ilyen tisztán a sötétben.

– Menjünk be azon a kapun – mondta Luke.

– Nem sétálhatunk csak úgy oda – vélte Han.

– Megszerezhetnénk az egyik aratódroidot – mondta Isolder. – Ezek elég primitív szerkezetek. Ha bemászunk a tartályukba, azt fogják hinni, hogy már elég termést összegyűjtöttek, és visszamennek az élelmiszerfeldolgozo telepre.

– Maga szerint ez sikerülhet? – kérdezte Han. – Mi van akkor, ha a kapunál álló őrök leellenőrzik a tartályt? Mi van, ha a toronyban levő droidok meglátnak minket, és ránklőnek? És mi van akkor, ha az aratódroidok gyűjtőtartályába őrlőszerkezetet is építettek? Hirtelen legalább egy millió olyan apró dolog jut az eszembe, amin lebukhatunk!

– Talán van valamijobb ötlete? – kérdezte Isolder. – Először is: az őrök elsődleges feladata az, hogy megakadályozzák, hogy a rabok kijussanak a börtönből. Amiatt egy percig sem aggódnak, hogy valaki be akar törni hozzájuk. Másodszor: a toronyokba ültetett őrdroidok miatt sem kell aggódnunk, mert a vetés között kúszva fogjuk megközelíteni az aratókat. Harmadszor: ezekben a droidokban nincs semmiféle beépített aprítószerkezet. Ebben egészen biztos vagyok, ugyanis hapan gyártmányú HD-2-34-C modellek.

Han Isolderre meresztette a szemét, Luke pedig Leiára pillantott, hogy lássa a reakcióját. Egyértelmű volt, hogy a két férfi Leia kegyeiért harcolt, és az is biztosnak látszott, hogy az első pontot Isolder fogja megszerezni. Persze csak akkor, ha beválik a terve.

– Remek – mondta Han. – Én megyek előre. Előkapta a sugárpisztolyát, és ügyelve arra, hogy a talaj kitüremkedései eltakarják az őrdroidok elől, elindult lefelé a domboldalról. A többiek követték. Amikor elérték a sáros mezők szélét, Han a bogyókkal teli, magasra kapaszkodott kacsos növények sorai között, kétrét görnyedve rohanni kezdett. Időnként le-lekapott egy-egy bogyószemet, és a szájába dobta.

Nemsokára az egyik aratódroid közelébe értek. A droid többtucatnyi kis keze volt – ezekkel szedte le, és hajította be a bogyókat a tartálya szájszerű nyílásába. A szerkezet három méter magas volt, és merev lábakon lépkedett. Han Nem túl értelmes tekintettel végignézett rajta, de Isolder közben már felmászott a droid oldalán levő kis létrán. A droid észre sem vette; zavartalanul, és megállás nélkül pakolta a tartályába a lecsipkedett termést. Isolder kénytelen volt kilökdösni a bogyókat.

– Gyertek be! – mondta Isolder. – Ez a tartály majdnem üres.

Han, Leia és Luke villámgyorsan követték. Teneniel habozott. Luke megérezte a lány félelmét. Tenenielnek nem tetszett az ötlet, hogy be kell másznia a szűk nyíláson, és el kell bújnia egy sötét kamrában.

A droid megfordult, és elindult vissza, a börtön felé. Elégedett volt, hogy tele a tartálya. Luke kidugta a fejét a tartályból.

– Teneniel! Siess! – suttogta.

A lány a létrához rohant, és felugrott.

A tartály elég szűkösnek bizonyult öt ember számára. Luke térdig bogyóban, Teneniel és Isolder közé ékelődve állt. Újra megérezte Teneniel kétségbeesését.

– Minden rendben – mondta, és a lány vállára tette a kezét. – Nem fog bajod esni.

Han felhúzódzkodott, és kilesett a börtön felé masírozó droid „száján”.

– Úgy látom, két őr áll a kapunál – suttogta, és visszahuppant.

Teneniel szíve vadul vert. Megpróbált a lélegzésre koncentrálni, megpróbálta lenyugtatni magát, és érezni az Erőt, amiről Luke-tól hallott.

Luke csendesen figyelte a lány erőfeszítéseit. Teneniel végül lassabban lélegzett.

– Jól van – suttogta Luke, és megszorította a kezét. A „szájon” keresztül fény villant be hozzájuk. A droid elérte a kaput, és megállt.

– Egy szállítmány hwotha bogyót viszek a feldolgozóhoz – csikorogta fémhangon.

– Ilyen hamar megszedted magad? – kérdezte az egyik őr. – Azok az indák biztos roskadoznak a sok terméstől. Na, menj!

A droid bevonult a börtönbe. Luke-hoz beszűrődött az őrök hangja.

– Ha ilyen bő a termése, szerinted mi is kapunk belőle egy keveset? – kérdezte az egyik.

– Hova gondolsz? – mondta a másik. – A stráfosok fogják felzabálni az egészet.

A droid vakítóan fényes folyosókon döcögött végig, sziszegő, gőzt okádó gépek mellett haladt el, majd megtorpant. A tartály alja kinyílt. Luke azon kapta magát, hogy lefelé csúszik egy sima, sötét fémcsőben. Teneniel rémülten felsikoltott. Luke elkapta a kezét.

– Semmi baj! – suttogta.

Szállítókerekek taszították tovább őket, a cső felső részébe épített csapokból pedig víz zubogott rájuk. Keresztülsodródtak a mosóberendezésen, és hirtelen megcsapta őket a szárítófúvókákból kiáramló dermesztő levegő.

Megláttak egy fényfoltot – a cső véget ért. Luke legördült a feldolgozógépsorról, és magával rántotta Tenenielt is. Égy perccel később az egész csapat egy rakás zümmögő-csattogó gép tövében feküdt.

Az élelmiszerfeldolgozó gépek derékmagasságú lábakon álltak. A levegő meleg volt és nyirkos. Luke nem sokat látott. Jobbról hangokat hallott végigvisszhangzani egy keskeny folyosón.

– Hol vagyunk? – kérdezte Teneniel.

– A konyha alatt, a feldolgozógépek szervízalagútjában – felelte Han. – Most már csak ki kell jutnunk innen.

– Erre – suttogta Luke. A fülét hegyezve figyelte hangokat. Kúszva átvezette a társait a fémláb– és géperdőn, a csőmennyezet alatt, keresztül a por-pamacsok szőnyegén. Hat perccel később egy nehéz vasrostéllyal lezárt padlónyílás jelent meg fölöttük. Luke kilesett a rácsok között.

Egy hatalmas ebédlő alatt voltak. A teremben több száz, narancssárga kezeslábast viselő rab eszegetett. A legtöbbjük ember volt, de szép számmal akadtak közöttük merőkanálarcú, hatalmas szemű, szőrtelen ábrázatú hüllők is.

– Ithoriaiak – mormolta Han.

– Mit keresnek ithoriaiak egy börtönben? – kérdezte Leia, de elhallgatott, és o is kibámult.

Egy zöld nő sétált el előttük. Az ebédlő fölötti keskeny függőfolyosókon sugárkarabélyokat szorongató birodalmiak sétálgattak.

Luke végignézett a géperdőn, és megpillantott egy másik fényfoltot.

– Erre – mondta, és elindult.

Néhány perccel később egy másik rostély alá értek. A rács másik oldalán egy forró és nedves terem volt. Itt egy idősebb férfi felügyelt egy pár droidra, amik egyenruhákat akasztgattak vállfákra. Luke mögött a többiek lekuporodtak, és kilestek.

– És most? – kérdezte Han.

A vén mosodás ráparancsolt a droidokra, hogy vigyék ki a ruhákat a teremből. A droidok kivonultak.

– Idejössz, és felnyitod ezt a rostélyt! – mondta Luke hangosan. A hangja nyugodt volt.

– Ó, Luke! – suttogta Leia. – Ne próbálkozz ezzel a trükkel, kérlek! Eddig még sohasem sikerült!

Az öreg a rácshoz lepett, és lenézett.

– Hát Ü mit csináltok odalent?

– Nyisd fel ezt a rácsot! – mondta Luke, és átáramoltatta az öregbe az Erőt.

– Nem ismerem a nyitókódot – suttogta a vénember készségesen. – Pedig szívesen segítenék. Mit csináltok odalent? Eltévedtetek, vagy valami ilyesmi?

Luke rádöbbent, hogy a Jedi-trükk tényleg nem vált be az öregnél, de mivel rab volt, valóban örömmel segített volna rajtuk.

– Várj egy kicsit, Luke – mondta Han. – Itt a zárszerkezet. Talán meg tudom olvasztani.

– Meg ne próbáld tenni! – kiáltotta Leia. – A végén még beindítasz Valami riasztórendszert!

Han mit sem törődve a figyelmeztetéssel előrántotta a sugárpisztolyát, és szétlőtte a zárat. Kék szikrák martak Luke arcába. A csapat tagjai visszafojtott lélegzettel figyeltek.

– Látod? – kérdezte Han. – Nincs riasztójuk.

– Szerencséd! – suttogta Leia. – Most biztos azt tervezed, hogy órákig elszórakozol majd a vezetékekkel. A végén még tényleg idecsalod az őröket!

Han felnyújtotta az egyik kezét.

– Au! – A forró fém megégette a kezét, a rács azonban félrecsúszott. – Látod? – suttogta diadalmasan. – Csak nyugi!

– Hencegő! – sziszegte Leia, miközben felmászott a mosodába.

– Csak azért mondod ezt, mert másképp nem tudod kifejezni, mennyire imádsz – felelte Han.

– Szép munka volt – mondta Luke, és átmászott a nyíláson.

A mosodás felsegítette.

– Mit csináltok itt? – kérdezte az öreg.

– Éppen betörünk – vetette oda Han.

Amikor Teneniel is kimászott, a vén rab félreállt.

– Hmmmm… – mondta, és végigmérte Isoldert. – Ilyen ruhában nem mászkálhattok errefelé. Mit akartok felvenni?

– Mid van? – kérdezte Han.

– Minden, ami átmegy itt – mondta az öreg. – Rabruha, őregyenruha… Még abból a göncből is van, amit a boszorkák szoktak hordani. Honnan jöttetek?

– Innen-onnan – mondta Han gyanakvóan. – Mit kérdezősködsz?

– Nyugi – csitította Luke. – Ez az ember nem jelent ránk veszélyt.

– Ebben meg miért vagy ilyen biztos? – kérdezte Han. – Elvégre bűnöző, vagy nem?

– Várj csak, Han! – szólt rá Leia. – Én is azt érzem, amit Luke. Miért van itt? – nézett a rabra.

– Szembeszálltam a Birodalommal – felelte a mosodás. – A Coruscanton volt űrrepülő üzemem. Amikor a birodalmiak megpróbáltak ellopni egy párat a legutolsó terveink közül, porig égettük az egész gyárat. Attól tartok, ha veszélyes bűnőzüket kerestek, rossz helyen jártok.

– Politikai foglyok vagytok? – kérdezte Han.

– És olyanok, akik lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadták a birodalom katonai szolgálatát – mondta Leia. – Mivel túl értékesek a Birodalom számára, nem végezték ki őket, de nem hagyhatták, hogy szabadlábon maradjanak, és esetleg csatlakozzanak a felkeléshez.

– Ezért bebörtönözték őket ide, erre a bolygóra, ami még a térképeken sem szerepel – tette hozzá Luke. – Ha veszélyes gonosztevők lennének, valami maximális biztonsági rendszerrel őrzött helyre vitték volna őket. Olyan helyre, ahonnan sohasem szökhetnének meg. A Birodalom azonban egyszerűen el akarta tüntetni ezeket az embereket.

Leia a vénember kedves arcába nézett.

– Hány magához hasonló van még itt? – kérdezte.

– Háromezer – felelte a mosodás. – De kérem, lássanak hozzá az öltözködéshez! Közben is beszélgethetünk. Siessenek! Különben mit keresnek itt? Hová akarnak eljutni? Ki akarják szabadítani a foglyokat?

– Egyelőre szeretnénk szétnézni a komplexumban – mondta Han.

A mosodás gyorsan átválogatta a ruhakupacokat, és kiválasztott két fekete csuhát a nők számára, három őregyenruhát pedig a férfiaknak. Hirtelen azonban mozdulatlanná dermedt. A folyosóról közeledő léptek zaja hallatszott. Két jól megtermett rohamosztagos haladt el az ajtó előtt. A kis csapat tagjai megmerevedtek, de megpróbáltak közömbösnek látszani. A rohamosztagosok visszaléptek, és ujjukat a karabélyaik ravaszán tartva belestek a mosodába.

– Hé! Maguk ketten! – kiáltott rájuk Han. – Jöjjenek be! Mind a ketten! Befelé!

– Nekünk szólt? – kérdezte az egyik rohamosztagos, és a hüvelykujjával magára mutatott.

– Igen, maguknak, katona! – mondta Han. – Jöjjenek már be!

A rohamosztagosok egymásra néztek, majd óvatosan beléptek a helyiségbe.

– Gruun őrmester vagyok – lépett előre Han. – Külbiztonsági szolgálat. Az embereim a maguk orra előtt megszállták a komplexumot. Már régóta vagyok a biztonságlaknál, de még soha, sehol sem tapasztaltam a magukéhoz hasonló felelőtlenséget! Ki a parancsnokuk?

A rohamosztagosok újra egymásra néztek, és szinte egyszerre lőni kezdtek. Han megmarkolta a két sugárkarabély csövét. A sugárlövedékek a mennyezetbe csapódtak. Isolder és Luke előre vetődött. Feldöntötték az őröket, Han pedig sziszegve elhajította a fegyvereket.

– Aúúú! Ez forró!

A rohamosztagosokat a testpáncéljuk hátráltatta a közelharcban. Egy perccel később Luke és Isolder már leráncigálta a fejükről a sisakjukat. Néhány jól elhelyezett ütés aztán lecsendesítette a két őrt. Leia megkötözte őket, és felpeckelte a szájukat. Han és Isolder közben leszedte róluk a páncéljukat, és egy mosodai zsákba bugyolálta a két testet. A csomagot vénember az egyik hátsó kamrában rejtette el.

Luke, Han és Isolder magára kapkodta a rohamosztagosok öltözékét. A mosodás végig figyelte őket, de már semmit sem kérdezett. Luke tapasztalatból tudta, hogy bizonyos helyzetben jobb nem ismerni a válaszokat. A vénember még akkor sem árulhatná el őket, ha később esetleg kínzásoknak vetik alá.

– Köszönjük. – Amikor elkészültek, Han megveregette a mosodás vállát. – Ezt nem felejtjük el. Ha sikerül meglépnünk erről a kődarabról, visszajövünk értetek.

Luke a vén rabra nézett. Hirtelen rájött, hogy még keményen megfizethet azért, mert segített az idegeneknek. Persze ennek is elejét lehetett venni.

– Várjatok!

Luke a kábult őrökhöz lépett, a fejükre tette a kezeit, és hagyta, hogy a beléjük áramló Erő kimossa az agyukból a rövid harcra vonatkozó részleteket. Amikor végzett, zihálva lélegzett.

– Hajítsd be őket a rács alatti alagútba – mondta a mosodásnak. – Amikor felébrednek, nem fognak emlékezni rá, hogy találkoztak veled. Csak évek múlva fognak eszükbe jutni a részletek.

A vénember komoran bólintott, és Luke-ra nézett.

– Tudom, hogy mi vagy. Már láttam hozzád hasonlókat. Én még emlékszem a Jedikre – mondta, és Luke vállára csapott. – Köszönöm.

– Én köszönöm – mondta Luke, és felállt. Egy pillanatra megtántorodott a fáradtságtól. Nem könnyű dolog alterálni egy másik élőlény memóriáját. Luke tartott tőle, hogy ezzel egész napra kimerítette magát. Egyszerűbb lett volna megölni az¹ őröket – de ezt nem hagyhatta. Abban reménykedett, hogy nem fogja megbánni ezt a döntését.

Elindultak a börtönkomplexum belseje felé.