Az erőd legfelső szintjén, a csarnokban Isolder megtalálta a szenzorfürt ablakot. Pontosan ott volt, a-hova tette. A padlón az Éjnővérek hullái hevertek. A látvány és sötétség miatt Isolder Idegen remegés futott végig.

Lehajolt, hogy felvegye az ablakot. A sarokban megzörrent valami. Isolder odafordította a lámpáját, és közben előhúzta a sugárpisztolyát.

A sötét sarokban Teneniel Djo ült. Felnézett a férfira, majd elfordította könnyáztatta arcát.

– Jól vagy? – kérdezte Isolder. – Úgy értem… Még mindig gyenge vagy? Tehetek érted valamit? Szükséged van valamire?

– Remekül vagyok – mondta Teneniel érdes hangon. – Remekül… Azt hiszem. Tehát nemsokára elmentek?

– Igen.

Isolder elfordította a lámpát, hogy a fény ne bántsa a lány szemeit. Még mindig nem bízott Han tervében, de most már tényleg csak annak volt értelme, hogy fogják magukat, és elhagyják a bolygót. Teneniel levetette a sisakját és egzotikus köpenyét, csak a csizmája, meg egy olyan narancsszínű bőrből készült egyszerű nyári ruha volt rajta, amilyet legelső találkozásukkor is viselt.

A lány felnézett a csillagtalan égre. A völgyben kihunytak a tüzek, és már csak a falubeliek fáklyáinak sápadt sárga-narancssárga fénye világított.

– Én is elmegyek innen – mondta Teneniel.

– Ó! Hová? – kérdezte Isolder.

– Vissza a sivatagba. Meditálni fogok.

– Azt hittem, hogy itt maradsz a klánodnál. Azt hittem, magányos vagy.

Teneniel megfordult. Isolder még a halvány fénynél is jól látta az arcán végigfutó karcolást.

– A klánnővérek helyeslik a döntésemet – mondta a lány. – Dühből öltem, és ezzel megszegtem a fogadalmamat. Most meg kell tisztítanom magam, különben az a veszély fenyeget, hogy Éjnővérré válok. Száműzött leszek. Három év múlva, ha még mindig vissza akarok térni, a nővéreim befogadnak maguk közé. – A térdei köré fonta a karjait.

Teneniel simára fésült haja kis hullámokban a hátára omlott. Isolder egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem tudta, hogy elköszönjön, mondjon egy-két vigasztaló szót, vagy szó nélkül emelje fel az ablakot, és siessen vissza a hajóhoz.

Végül a lány mellé állt, és megsimogatta a hátát.

– Nézd – mondta. – Te nagyon kemény nő vagy. Minden rendben lesz.

Szavai üresen koppantak. Vajon mire számíthat ezek után Teneniel? Három napon belül megérkezik a hapan flotta, és átrobbantja Zsinj hajóit a pokolba. De addigra ezt a bolygót már jég fogja borítani. A nyári termés mindenképpen tönkremegy. Isolder tudta, hogy az ökológiai egyensúly is fel fog borulni, egész növény– és állatfajok fognak kipusztulni. A bolygó akkor sem fogja kiheverni ezt a csapást, ha három napon belül sikerülne megszüntetni az orbitális köpenyt.

Aztán persze itt voltak még az Éjnővérek is. A Daloló Hegy klánjának életben maradt tagjai képtelenek lesznek visszaverni őket.

Teneniel fejében talán ugyanezek a gondolatok kavarogtak. Akadozva lélegzett, alsó ajka úgy remegett, mintha egy tüsszentést akarna visszatartani.

– Nézd – mondta Isolder −, egy olyan koréliai szállítóhajón, mint Hané, hat utasnak van hely. Ez azt jelenti, hogy van még rajta egy szabad férőhely. Ha akarod…

– De hova mennék? – kérdezte Teneniel.

– A csillagokhoz – felelte Isolder. – Csak válassz ki egyet, és menj oda, ha akarsz.

– Nem tudom, mi van odakint – mondta Teneniel. – Nem tudnám, merre induljak.

– Eljöhetnél velem a Hapanákra – mondta Isolder. Ahogy kiejtette a szavakat rájött, hogy ő is ezt szeretne a legjobban. Ebben a percben, a bolygón tomboló őrület, és a halál sem számított – semmi sem volt olyan fontos a számára, mint a lány fájdalma. Ebben a percben nem érdekelte, hogy majdnem eljegyezte Leiát. Csak arra vágyott, hogy a karja között tarthassa Tenenielt.

Teneniel dühösen, villogó szemekkel nézett fel rá.

– És vajon milyen minőségben mennék el a Hapanákra? Talán látványosság lennék? Egy nő a barbár Dathomirról?

– Lehetnél a testőröm – mondta Isolder. – Az Erő szövetségese vagy, és így…

Teneniel még jobban elkomorodott.

– Vagy jöhetnél, mint tanácsadó. Mint bizalmi ember – mondta Isolder. Vadul törte a fejét. – A te erőddel a jobb kezem lehetnél. Az Erő veled van, és így talán átlátnál a nagynénéim cselszövésein. Megakadályozhatnád a mesterkedéseiket… – Isolder eddig még nem gondolkozott el a dolgon, de most megértette, a lány valóban sokat segíthetne az ő híveinek. Szüksége volt Tenenielre.

– És még mi lehetnék? – kérdezte Teneniel – A barátod? A szeretőd?

Isolder nyelt egyet. Tudta, hogy a lány mit akar. A Hapanákon örökség és rang nélküli közembernek számítana. Kirobbanna a botrány, ha összeházasodnának. Neki le kellene mondania a címéről, és át kellene engednie a trónt valamelyik gyilkos hajlamú kuzinjának. A Hapanák világainak jóléte múlott a döntésén.

A lány hátára tette a kezét. Búcsúzóul még megölelte.

– Jó barátom voltál – mondta. Hirtelen eszébe jutott, hogy a Dathomir törvényei szerint még mindig Teneniel rabszolgája. – És jó gazdám – tette hozzá. – Semmi mást nem kívánhatok neked, csak boldogságot.

Felegyenesedett, kézbe vette a szenzorfürt ablakot, és visszafordult. Teneniel őt nézte. Isoldernek olyan érzése támadt, mintha átlátna rajta, mintha olvasna a gondolataiban.

– Hogy lehetnék boldog, ha elhagysz? – kérdezte Teneniel.

Isolder nem válaszolt. Megfordult, és elindult.

– Mindig bátor voltál – mondta Teneniel. – De minek fogod tartani magad azután, hogy elhagyod a nőt, akit szeretsz?

Isolder megtorpant. Eltűnődött, hogy a lány a gondolataiban olvasott, vagy csak felfogta az érzéseit. Hallasz?, kérdezte szavak nélkül, de Teneniel nem felelt.

Isolder maga előtt látta a lány hosszú, meztelen lábait; érezte bőrruhájának illatát; látta rézszínű szemeit, amelyekhez hasonlót még egyetlen hapan nőnél sem látott; látta a duzzadt ajkakat, amelyeket oly nagyon meg akart csókolni.

– Miért nem teszed meg? – kérdezte Teneniel.

– Képtelen vagyok rá – mondta Isolder, de nem fordult meg, és nem nézett vissza. – Nem tudom, mire akarsz rávenni. Távozz az elmémből!

– Semmit sem csináltam – mondta Teneniel őszinte, ártatlan hangon. – Ezt te magad tetted. Egymáshoz vagyunk kapcsolva. Már a sivatagban rá kellett volna jönnöm, amikor először megláttalak. Tudtam, hogy azért mentél arra a helyre, mert keresel valakit, akit szerethetsz. Éppen úgy, mint én. Éreztem, ahogy minden nap egyre erősebbé válik a kapcsolatunk. Nem szerethetsz bele a Dathomir egyik boszorkányába anélkül, hogy az ne tudna róla… Legalábbis akkor nem, ha a boszorkány is szeret téged.

– Nem érted – mondta Isolder. – Sokan helytelenítenék, ha megpróbálnálak feleségül venni. Ennek következményei lennének. A kuzinjaim… – Isolder pisztolytáskájában szikrákat szórva megcsikordult a fegyver. Lenézett és látta, a sugárpisztoly gombóccá gyűrődött.

Aztán meglátta Teneniel szemeiben a dühöt. Szél söpört végig a termen, letépte a felakasztott faliszőnyegeket, ciklonörvénnyel felemelte a köveket. A szél a falon tátongó résen át kisodorta a teremből a szőnyegeket és a köveket.

– Nem félek sem a kuzinjaidtól, sem a helytelenítéstől – mondta Teneniel. – Nekem nem kellenek a bolygóid. Ha úgy akarod, válassz ki kettőnk számára egy semleges világot. – Felállt, átballagott a termen, Isolder elé állt, és a szemeibe nézett.

Isolder a nyakán érezte a lány leheletét. Teneniel még közelebb hajolt hozzá. A puszta érintése is felért egy áramütéssel.

– Légy átkozott! – suttogta Isolder dobogó szívvel. – Tönkreteszed az életemet!

Teneniel bólintott. Átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta. Ebben a végtelen pillanatban Isoldernek eszébe jutott egy emlék. Kilenc éves korában az apjával a Dreenán, a Hapanák csillaghalmaz egyik lakatlan világán volt, és az egyik szűz-óceánjában játszott. Teneniel csókja éppen olyan tiszta volt, mint az a víz. És éppen úgy elmosta kétségeit és bizonytalanságát.

Vadul megcsókolta a lányt, majd hátralépett.

– Menjünk, sietnünk kell!

Teneniel megfogta Isolder jobb kezét, mintha segíteni akarna neki a lámpa cipelésében. Lerohantak az erőd lépcsőin.

Amikor a falubeliek átvitték Luke-ot Leiához, a nő szinte biztos volt benne, hogy a Jedi halott. Luke szemei alatt karcolások voltak, az arcán pedig egy hosszú, már beszáradt seb húzódott. A parasztok lefektették a földre, a Falcon reflektorainak fénykörébe. Leia a kezébe vette az arcát.

Luke kinyitotta a szemeit, és erőtlenül elmosolyodott.

– Leia? – Felköhögött. – Hallottam a hangod… Hívtál?

– Én… – Leia nem akarta, hogy Luke felizgassa magát. Azt szerette volna, ha pihen egy keveset. – Én jól vagyok.

– Nem – mondta Luke. – Nem vagy jól. Hová ment Han?

– Megadta magát Gethzerionnak – mondta Leia. – A boszorkány túszokat szedett, és halomra gyilkolta a foglyokat. Hannak el kellett mennie. Három órán belül már Zsinjnél lesz.

– Nem! – kiáltotta Luke, és kínlódva megpróbált felülni. – Nekem kell megfékeznem Gefhzeriont! Ezért jöttem ide!

– Képtelen vagy megtenni! – Leia olyan könnyedén nyomta vissza Luke-ot a földre, mintha csak egy gyereket fektetne le. – Megsebesültél. Most pihenj. Pihenj! Élj, hogy legközelebb harcolhass!

– Pihenni fogok. Három órát – mondta Luke. Lehunyta a szemeit, és mélyeket lélegzett. – De három óra múlva ébressz fel!

– Csak aludj – mondta Leia. – Fel foglak keltem. Luke hirtelen kinyitotta a szemét, és dühösen Leia arcába meredt.

– Nekem ne hazudj! Tudom, hogy nem akarsz felébreszteni!

A hajó orránál megjelent Isolder. Teneniel segítségével már kipucolta a kavicsokat és a piszkot a szenzorfürtből.

Isolder leguggolt, Teneniel a háta mögé állt.

– Hé, barátom! – mondta a herceg. – Leia jól van. Nyugodj meg! Most túl fáradt vagy ahhoz, hogy segíts nekünk.

Luke letette a földre a fejét, és fáradtan becsukta a szemeit. Úgy tűnt, már egyetlen másodpercet sem bír ébren maradni, de a hangja hirtelen erős és parancsoló lett.

– Adjatok egy kis időt. Ti nem ismeritek az Erő hatalmát.

Isolder Luke vállára tette a kezét.

– Én már láttam – mondta. – Ismerem…

– Nem! Nem ismered! – mondta Luke. Összeszedte az erejét, és felült. – Egyikünk sem ismeri igazán? – Egy pillanattal később visszahanyatlott. – Ígérd meg – zihálta. – ígérd meg, hogy felébresztesz!

Leia megérzett valamit Luke szavaiban. Valamit, ami talán nem volt több puszta magabiztosságnál… Érezte, hogy Luke-ban, a felszín alatt valami erős dolog rejlik. Olyan volt, mintha egy vad tűz dühöngene benne. Leiát megperzselte az új remény.

– Felkeltelek – ígérte. Hátralépett, és Luke hordágyon fekvő sebesült testére nézett. Rájött, hogy képtelen becsapni önmagát. Néhány nap, esetleg egy hét múlva Luke valóban elég erős lesz ahhoz, hogy megküzdjön Gethzerionnal.

Isolder egy takarót terített Luke-ra.

– Teneniellel felvisszük a hajóra, és lefektetjük az egyik ágyra – mondta.

Leia bólintott.

– A helyén van a szenzorfürt ablak?

– Igen – felelte Isolder. – De a nagy hatótávolságú érzékelőkkel még midig baj van.

Leia kétségbeesetten gondolkodni kezdett. A lelkében minden azért kiáltott, hogy menjen, és mentse meg Hant, de nem volt elég idejük. Ha rankorokkal indulnának útnak, két napig tartana az út. Ha viszont a Falconnal repülnének oda, még akkor is csak félútig jutnának, ha maximális sebességgel haladnának. A rombolók hamar felfedeznék okét, és egy torpedóval lerobbantanák a hajót az égről. Támadt viszont egy ötlete.

– Artu, Thripio! Gyertek csak ide! – kiáltott be a hajóba.

Thripio kisietett.

– Igen, hercegnő! Miben lehetek a szolgálatára? Artu is kigurult, és elektronikus szemével végignézett a lejáró két peremén.

– Artu, meg tudod számolni, hány csillagromboló van odafönt?

Artu egy másodpercig tétovázott, majd kinyílt rajta egy ajtócska, és a nyílásból előbukkant egy szenzortálca. Artu végigpásztázta az eget a szenzorral, és egy sor elektronikus csipogást hallatott.

– Artu azt mondja, hogy egyedül a rádióhullámok alapján képes beazonosítani az orbitális pályán kívüli objektumokat. A jelek szerint az orbitális köpeny a legtöbb hullámhosszon, többek között az ultraviola és az infravörös tartományban is blokkolja a fényt. Ennek ellenére Artu huszonhat rádióadót azonosított be, és az eddigi számításai alapján úgy véli, hogy negyven csillagromboló tartózkodik a bolygó közelében. Isolder komoran Leiára nézett.

– Nem is csoda, hogy nem tudtam megjavítani a nagy hatótávolságú szenzorokat, hiszen nincs semmi bajuk.

– Így van – mondta Leia.

– Amíg az orbitális köpeny alatt repülünk, és nem kapcsoljuk be a rádiónkat, gyakorlatilag észrevehetetlenek vagyunk!

– Igen! – kiáltotta Leia.

Isolder bólintott, és felnézett a Falcon hagyományos és protontorpedó arzenáljára.

– Menjünk, és küldjük át a pokolba azokat a boszorkányokat, és nézzük meg, mit tehetünk Hanért!

– Nem! – mondta Leia, és lenézett az eszméletlenül fekvő Luke-ra. – Luke azt akarja, hogy várjuk meg őt.

Han némán állt az Éjnővérek között. A légautó a saját reflektorai fényénél hatalmas fák között cikázott. A fedélzeten tartózkodó húsz, feketecsuhás Éjnővér bűzlő, áthatolhatatlan falat vont Han köré. A boszorkányok egy whuffabőr szíjjal előrekötötték Hím kezeit, de annyira magabiztosak voltak, hogy meg sem motozták.

A légautó átsuhant egy hegy fölött, egy gyomorfacsaró lejjebb ereszkedett, kiszáguldott az erdőből, és máris a sivatag fölött repült a város fényei felé.

Han lehunyta a szemeit, és végiggondolta, mit kell majd tennie. Egyelőre várnia kellett. Bármikor felrobbanthatta volna a hődetonátorát, de ő Gethzeriont akarta elpusztítani. Gethzeriont kellett elkapnia.

Berepültek a városba. A légautó megállt, az Éj-nővérek kiugráltak belőle, és a, tornyaik felé indultak. Kettő Han mellett maradt. Átvezették a foglyot a használaton kívüli leszállópályán, és bekísérték a régi űrkikötő egyik hangárába. Az épület tetejét valamikor lerobbantották, így a falak úgy vették körül

Hant, mint valami elképesztően magas kerítés.

– A hátsó falnál várjon – mondta az egyik nő, és eleresztette Hant.

A két boszorka megállt az ajtónál. Halkan beszélgetni kezdtek.

Han szíve vadul dobogott. Az árnyak között leült egy törmelékkupac tetejére, és várta, hogy Gethzerion megérkezzen. Ujjait nadrágja övbújtatóiba akasztotta, két tenyere a hődetonátorhoz simult.

Gethzerion nem jött. Az elkövetkezendő néhány órában a hőmérséklet folyamatosan csökkent, végül vékony fagyréteg fedte be a talajt. Han egyfolytában az óráját nézegette. Elérkezett a Zsinj által ajánlott találkozó ideje is, de semmi sem történt. A kompok nem érkeztek meg, és Han elgondolkodott, vajon Gethzerion milyen újabb játékba kezdett a hadúrral, hogy megpróbáljon kicsikarni belőle egy számára kedvezőbb cserét. ,

Mintha Hant akarná igazolni, Gethzerion légautója még két utat tett meg. Mindkettő körülbelül két óráig tartott – ennyi idő éppen elég volt arra, hogy begyűjtse a Daloló Hegynél maradt Éjnővéreket.

A harmadik kanyar után két csillag jelent meg a fekete égbolton. A fénypontok a börtön felé közeledtek. A kompok kiterjesztették szárnyaikat, puhán leereszkedtek az antigrav talpaikra, és megálltak a torony előtt. Han a fal repedésein át jól látta a hajók hatalmas stabilizáló lábait.

Az egyik Éjnővér felszisszent.

– Jöjjön, Solo tábornok. Elérkezett az idő.

Han nagyot nyelt, feltápászkodott, és a kijárathoz ment. A kompok reflektorainak fénye egy pillanatra elvakította. Han a két Éjnővér között lassan a kompok felé sétált. Nem látta valami jól a tornyokat. A környéken hemzsegtek Zsinj régi birodalmi páncélba bújtatott rohamosztagosai. Han hunyorogva megpróbált mögéjük, a kompok mellé, az árnyakon túlra nézni. Tudta, ha most robbantaná fel a bombát, akkor megölné a rohamosztagosokat, és valószínűleg a kompokban is kárt tenne, de abban nem lehetett biztos, hogy a boszorkányok is a közelben vannak.

– Ott jó lesz! – kiáltotta az egyik rohamosztagos. A boszorkányok megfogták Han karjait, és megálltak.

Egy tiszt lépett ki a hajóból, egy magas tábornok, csillogó platina körmökkel. Melvar tábornok. Karnyújtásnyira megközelítette Hant, és egy pillanatra rábámult. Egyik platinakörmét Han arca elé tartotta, mintha ki akarná vájni a szemeit, és egy mozdulattal mély sebet karcolt a bőrébe.

– A vizuális azonosítás megtörtént – szólt bele a vállán levő mikrofonba. – Han Solo itt van.

Melvar elhallgatott. Han csak ekkor fedezte fel a fülei mögött a hangszóróimplantokat.

– Igen, uram – mondta Melvar. – Haladéktalanul felviszem a fedélzetre.

A tábornok durván elkapta Han karját, és a bicepszébe mélyesztette platinakörmeit.

– Hé, haver! – kiáltott fel Han. – Ne rongáld az árut! A végén még megbánod.

– Ó, nem hiszem, hogy megbánnám – mondta Melvar. – Tudja, én nem csak hobbiból okozok fájdalmat másoknak. A Zsinjnél végzett munkám során ez már kötelességemmé vált.

Han vállának ideggócába döfte, és megforgatta a karmot. A csuklójától a háta közepéig hasító fájdalomtól Hannak elakadt a lélegzete.

– Hé! Uhhh… Tényleg van tehetsége a dologhoz – mondta elismerően.

– Igen. – Melvar elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni Zsinj hadurat, hogy részletesebben és hosszabban is megmutathassam, mire vagyok képes. De jöjjön, nem szabad megváratnunk őt.

Melvar a rohamosztagosok sorfala közt komp feljárója felé lökte Hant. Han egy másodpercre elgondolkodott, vajon látja-e még valaha Gethzeriont.

Már a feljáró közepén járt, amikor a boszorkány felrikoltott.

– Várjanak!

Melvar tábornok megállt, és hátranézett. Gethzerion a tornya tövében, a komptól száz méternyire állt. Tucatnyi Éjnővér vette körül. A vén boszorkány szorosan összehúzta magán a csuháját, és elindult a komp felé. Han gyorsan körülnézett. A hődetonátor minden bizonnyal szétszaggatná a felfegyverzett kompot, Melvar tábornokot, és Gethzeriont, és az épület előtt álló Éjnővérek közül is elintézne egy párat. Jobbra számított, de tudta, ez a legmegfelelőbb alkalom.

Furcsán érezte magát. Tudta, hogy nemsokára meg fog halni. Arra számított, hogy összeszorul a gyomra meg a torka, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen kábultnak érezte magát, csüggedt volt és szomorú. Úgy élte le az életet, hogy ezek az érések szokatlanok voltak a számára.

Gethzerion a feljáró tövébe ért, és megállt. Felnézett Hanra, de arcát eltakarta a csuklyája. Han orrát megcsapta a boszorkány csípős, ecetes borszagú lehelete.

– Nos, Solo tábornok – mondta −, kellemes vadászat volt. Remélem élvezte az itt tartózkodását.

Han a vénasszonyra nézett.

– Tudtam, hogy maga képtelen lesz ellenállni annak, hogy idejöjjön, és gúnyolódjon velem. – Az övébe akasztotta az ujjait. – Ezen is gúnyolódni fog?

Han előrántotta a hődetonátort, és megnyomta a gombot. Melvar tábornok oldalt vetett magát, a rohamosztagosok félreugrottak. Melvar nekiütközött az egyik katonájának. Mind a ketten elvágódtak.

A detonátor nem robbant fel. Han ránézett. Az elsütőtű törött volt.

– Valami baj van a robbanószerkezetével? – Gethzerion tágra nyitotta a szemeit, és elmosolyodott. – Shabell nővér már azelőtt felfedezte, hogy maga beszállt a légautómba. Egyetlen szóval képes volt hatástalanítani. Maga elbizakodott, dölyfös fajankó! Sohasem jelentett veszélyt rám, és az Éjnővérekre? – Kinyújtotta a karját, és ökölbe szorította a kezét. A detonátor kiugrott Han kezéből, és átröppent Gethzerion tenyerébe. A boszorkány Melvar felé nyújtott. – Semmisítse meg, tábornok. Még mindig veszélyes. Gondoltam jobb, ha még az indulásuk előtt átadom magának.

Melvar felállt, és megpróbálta visszanyerni méltóságát. Átvette a detonátort

– Köszönöm – mormolta.

– Ah, és engedje meg, hogy még egy szívességet tegyek maguknak! – suttogta Gethzerion, és előrelépett. – Mégpedig azzal, hogy… – Tágra meredtek a szemei. Egy kaszáló mozdulatot tett a mutatóujjával. A Han mellett álló tábornok fulladozva a homlokához kapta a kezét, és megtántorodott. – …könnyű halált kap tőlem! – recsegte Gethzerion.

A Han körül álló száz rohamosztagos szinte egyszerre tántorodott meg. Némelyikük előre bukdácsolt egy-két lépésnyit, másik a levegőbe lőttek. Han ösztönösen lekuporodott. Három másodperccel később a rohamosztagosok kábult madarakként terültek el a földön. Han felnézett a kompra. Arra várt, hogy a hajón maradt lövészek tüzet nyitnak a boszorkányokra.

Semmi sem történt. A hajón minden halálosan mozdulatlan maradt.

Éjnővérek futottak ki a toronyból. Elrohantak Han mellett, és beszáguldottak a hajóba. Egy csapatnyi birodalmi foglyot is magukkal vittek, hogy legyen, aki irányítani tudja majd a kompot. Az egyik Éjnővér lelökte Hant a feljáróról. Han sikoltásokat hallott a hajó belsejéből. Tehát, annak ellenére, hogy a lövész nem lőtt, a legénység megpróbálta felvenni a küzdelmet a behatolókkal. Han úgy élte, a lövész a többi rohamosztagossal egyidőben halhatott meg. Nem lepte meg túlságosan, hogy a boszorkányok megtámadták a hajót. Gethzerion nem volt olyan ostoba, hogy egy olyan bárkán vigye el a csapatat a bolygóról, amin nincsenek fegyverek, és ami nem rendelkezik pajzsokkal. Zsinj csillagrombolói közelében ez őrültség lett volna.

Han a feljáró mellett várt. Gethzerion közelebb lépett hozzá, rámutatott, és elmosolyodott. Han a keze ügyében heverő sugárkarabélyra lesett, de tudta, akkor is meghalna, ha sikerülne megszereznie.

– Nos, Solo tábornok, mit tegyek magával? – kérdezte Gethzerion.

– Hé! – Han felemelte a kezeit. – Én nem akarok összeveszni magával! Sőt, ha még emlékszik rá, az elmúlt pár napot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kitérni a maga útjából. Szerintem fogjunk kezet egymással, aztán mindenki menjen a dolgára.

Gethzerion megállt, a férfi szemeibe nézett, és felnevetett.

– Micsoda? Nem gondolja, hogy most az lenne a fair, ha én is úgy bánnék magával, ahogy maga tette velem?

– Nos, én…

Gethzerion megmozdította az ujját. Han felemelkedett, és azon kapta magát, hogy a lábai a levegőben kalimpálnak, és a nyakára tekeredett láthatatlan kötél végén lóg. Gethzerion mereven rábámult, és jobbra-balra dülöngélve énekelni kezdett. Han érezte, hogy a hurok szorosabbra húzódik a nyaka körül. Fulladozott, rugdalózott, és megpróbált kiszabadulni.

– Kíváncsi vagyok, mit tett volna velem a maga hődetonátora – jegyezte meg Gethzerion. Még mindig dülöngélt. – Gyanítom, hogy cafatokra tépte volna a húsomat, összezúzta volna a csontjaimat, és közben persze elégetett volna. Azt hiszem, én is ugyanezt fogom tenni magával, csak sokkal lassabban. Szép fokozatosan. Haladjunk mondjuk belülről kifelé? Először egyenként elroppantom a csontjait. Tudja, hogy hány csont van az emberi testben, Solo tábornok? Ha megháromszorozza ezt a számot, akkor tudni fogja, a magáéban hány lesz, amikor végzek magával.

– Kezdjük mondjuk a lábaival – mondta Gethzerion. – Hallgassa csak! – Megmozdította az ujját.

Han jobb lábában megreccsent a sípcsont. A fájdalom egészen a csípőjéig áramlott.

– Aaaghh! – üvöltötte, és…

És meglátott valamit a sivatag fölött.

Körülbelül két kilométernyi távolságban megpillantotta a feléjük száguldó Millenium Falcon futófényeit. A hajó alig néhány méteres magasságban repült.

Gethzerion elégedetten elmosolyodott.

– Tessék. Most már három csontja van ott, ahol eddig csali egy volt.

Han megpróbálta elterelni a boszorka figyelmét, megpróbált kitalálni valamit, amivel megállíthatja egy percre.

– Figyeljen csak! – nyöszörögte. – Ugye a fogaimmal ezt nem fogja megcsinálni? – kérdezte. Hirtelen nem jutott eszébe más. – Úgy értem… Uhhh… hogy bármit széttörhet bennem, csak a fogaimat hagyja! – Körülnézett. A tornyokból előszivárogtak az Éjnővérek.

– Ó, igen, a fogai! – mondta Gethzerion, és megmozdította a mutatóujját.

Han egyik jobb felső hátsó őrlőfoga nagyot csattanva darabokra robbant. Iszonyatos fájdalom hasított a fülébe és az arcába. Úgy érezte, mintha Gethzerion megmarkolta volna a szemét, és most keresztül akarná húzni a szájpadlásán. Han elátkozta magát, amiért ilyen őrült ötletet adott a boszorkánynak.

A Falcon közeledett, de nem elég gyorsan. Han megrázta a fejét.

– Várjon! – kiáltotta. – Inkább beszéljük meg a dolgot!

Gethzerion újra megmoccantotta a mutatóujját. Most Han bal felső zápfoga pattant szét. Süvöltő hang hallatszott – a Falcon kilőtte a rakétáit. A torony alja szétrobbant, a feketecsuhás boszorkányok a levegőbe repültek. A torony lassan megdőlt, és összeomlott.

Gethzerion megfordult. Han kiszabadult a szorításából, és a földre zuhant. Fájdalom hasított a törött lábába. A Falcon lövegeiből kivágódó sugársorozat hajszálpontosan célba talált. Gethzerion lekuporodott – egy sugár éppen ott hasított keresztül a levegőn, ahol egy másodperccel korábban még a fej volt. Elugrott a komp mellől, és megpördült. Egy újabb lövedék alig valamivel mögötte csapódott be.

Hannak furcsa érzése támadt. Senki emberfia nem lehet rá képes, hogy ilyen pontosan célozzon! A levegőben röpködő törmelékdarabkák elől begurult a komp feljárójának fedezékébe. A börtön hat tornyába telepített őrdroidok lézerágyúikkal tüzet nyitottak a Falconra.

A Falcon egy négyes csavarmanőverrel átszáguldott a börtön fölött, és valahogy sikerült kikerülnie a lövedékeket. Han még senkit sem látott így repülni. Erre még Csubi, de ő maga sem lett volna képes. Bárki irányította a hajót, ragyogó vadászpilóta lehetett. Olyan, amilyennel még sohasem találkozott. Gyanította, hogy Isolder lehet az. A Falcon leírt egy valószínűtlenül szűk kanyart, megfordult, és fentről lefelé száguldva valamennyi lövegével megszórta a börtönt.

A lézerágyúk érintésére az őrdroidok lángoló gombafelhőkke válva emelkedtek fel az égre. A fegyverzet nélküli komphajó is találatot kapott – felborult, és kigyulladt. A Falcon átsüvített a levegőn, és felkészült az újabb fordulóra.

Gethzerion rájöhetett, hogy a földön hasalva jó célpontot nyújt, ezért felugrott a birodalmi hajó feljáróhídjára. Han nem is gondolta volna, hogy képes ilyen gyorsan mozogni. A komp zúgó turbinái már azelőtt életre keltek, hogy felhúzták volna a feljárót. A hajó körül kékes ragyogással felizzott a levegő – aktiválódtak a védőpajzsok. A jármű birodalmi személyszállító volt, és mivel rendelkezett a szükséges pajzsokkal és fegyverekkel, a Falcon nem játszadozhatott vele.

Ha Han a felszálló komp alatt maradt volna, szénné ég, de még akkor sem futhatott volna el, ha nincs eltörve a lába, mert félő volt, hogy a Falcon véletlenül őt találja el. A lehető leggyorsabban átkúszott az udvaron, majd átgurult a toronyból leszakadt törmelék egyik kupaca fölött. Közben végig abban reménykedett, hogy a nagy sietve távozó Éjnővérek nem lőnek rá.

A Falcon ionágyúi is beindultak. Kék villámok reszkettek a komp teste körül, de a pajzsok kitartottak. A komp dörögve felemelkedett a levegőbe; fúvókáiból ordító fehér lángok csaptak ki.

A Falcon megkerült egy dombot, lyukat robbantott a börtön falaiba, és hat lépésnyire Hantol a levegőben lebegve megállt. Kivágódott a fenékzsilip ajtaja.

– Gyere! – ordította Leia. – Gyere!

A nyíláson át Augwynne, és két klánnővére ugrott le a földre. Harci öltözéket viseltek, és ahogy a szeműkbe nézett, Han sajnálni kezdte a börtönőröket. Han kúszva-vergődve elindult a Falcon felé. Isolder kiugrott, megmarkolta a vállait, és a hajóhoz cipelte. Han zavarodottan felnézett a hercegre.

– Ki… Ki kormányozza a hajót?

– Luke – felelte Leia.

– Luke? – kérdezte Han. – Luke nincs ilyen jó!

– Senki sincs ilyen jó – mondta Isolder, és hátba vágta Hant. – Ezt látnom kell!

Isolder visszarohant a pilótafülkébe. Leia keményen Han szemeibe nézett, megfogta az arcát, és megcsókolta. A szétzúzott fogakból fájdalomlángok csaptak Han fejébe. Kis híján felüvöltött, de ehelyett inkább átölelte Leiát, lehunyta a szemeit, és átadta magát a csók élvezetének.

A hajó megremegett és megbillent. Luke manővereit még a lengéskompenzátorok sem tudták kiegyenlíteni. Csubakka rémülten felüvöltött a pilótafülkében. Han Leiára támaszkodva végigbicegett a folyosón, bekötötte magát az egyik ülésbe, kiemelte a feje fölötti rekeszből az elsősegélydobozt, és a karjára ragasztott egy fájdalomcsillapító-tapaszt. Újra felbömböltek a Falcon lövegei. Han körülnézett. Csubakka, Isolder, Teneniel, a droidok… Mindenki a pilótafülkében volt, és mindenki Luke-ot nézte.

– Ki van a lézerágyúknál? – kérdezte Han.

– Luke – mondta Leia.

Han zavarodottan végignézett a folyosón. Igen, a pilótafülkéből is lehetett irányítani a lövegeket, de akkor pontos célzásról szó sem lehetett. Luke azonban majdnem szétlőtte Gethzerion fejét, pedig Han alig egy méterre volt a boszorkánytól. Ráadásul Luke mindeközben teljes támadósebességgel manőverezett ezzel a teknővel. Az egész több volt, mint furcsa.

Luke beleizzadt a Falcon irányításába. A Csubi vezérlőpultján levő kapcsolók és gombok mintha önálló életet éltek volna – Luke az Erő segítségével manipulálta a kontrollereket. A Jedi egyszerre három ember munkáját végezte: a pilótáét, a másodpilótáét, és a lövészét. Luke kilőtt egy raktétasorozatot, de közben nem eresztette le a pajzsokat. Csubi bömbölve az arca elé kapta a kezeit.

Ahogy a rakéták elérték az ötven méteres jelzést, Luke kikapcsolta a pajzsokat, de rögtön újból felhúzta mindet, így csupán egyetlen szempillantásnyi időre remegtek meg. Han meg soha senkit sem látott, akinek ilyen éles reflexei lettek volna.

A komp hátsó pajzsai szikrazuhataggá robbantak. A boszorkányok azonban lézerágyútűzzel viszonozták a rakétákat. Luke rákapcsolt a hajtóműre. A Falcon imbolyogva megugrott. Luke kilőtte a protontorpedóit. A torpedók fehér ködfolt kíséretében a komp felé száguldottak.

Az Éjnővérek az újabb lövedékeket vették célba az ágyújukkal. A torpedók kénfelhővé robbantak a levegőben. Han hitetlenkedve bámult. Amit ezek a boszorkányok műveltek… Egyetlen lövész sem lehet ilyen jó!

– Leia, Isolder! – kiáltotta Luke. – Menjetek a quadri-lövegekhez, és nyissatok tüzel! Szórjatok rájuk mindent, amit találtok!

– Reménytelen – mondta Han. – Túl erős a pajzsuk. A végén még szétszaggatod a hajómat.

– Hagyjam, hogy az Éjnővérek kiszabaduljanak a galaxisba? Soha! Nem adom fel! – ordította Luke. – Rajta, Leia! Menj már!

Luke előrenyúlt, bekapcsolta a rádiózavarót, és kilövellt egy adásáradatot. Han felvonta az egyik szemöldökét. Nem értette, hogy Luke mire készül. Nem volt valószínű, hogy a boszorkányok megpróbálnak kapcsolatba lépni valakivel, így a zavaróegység legfeljebb csak arra lehetett jó, hogy a naprendszerben mindenki tudja, itt van egy hajó.

Leia lefutott az alsó ágyúhoz, és lőni kezdett. Luke valamennyi pajzsot leeresztette, vállalta a kockázatot, hogy a komp nem ereszti majd le a pajzsait, hogy viszonozza a tüzet, és elsütötte az ionágyúkat. Isolder kezelésbe vette a felső ágyút. A komp felgyorsított, és egy pillanat alatt lőtávolon kívülre került.

– Arra készülnek, hogy átugranak fénysebességre! – kiáltotta Han, és kinézett a megfigyelőablakon. Az űr matt fekete függöny volt, de a komp egyenesen felé tartott.

– Nem, még túl közel vannak a gravitációs forráshoz. Nem teszik meg! – ellenkezelt Luke, és felgyorsította a hajót.

Han előtt hirtelen minden megvilágosodott. Luke tudta, hogy az ágyúival és a rakétáival képtelen szétzúzni a komp pajzsait. Azért kapcsolta be a rádiózavarót, hogy figyelmeztesse Zsinjt. Azt akarta, hogy a csillagrombolók tudomást szerezzenek róla, hogy a boszorkányok szökni akarnak, és már csak azt várják, hogy elég magasra érjenek, és átugorjanak a hiperűrbe.

Beszáguldottak a köpeny feketeségébe. Han visszatartotta a lélegzetét. A megfigyelőablak elsötétült; ónix-ködbe keveredtek. Luke kikapcsolta a rádiózavarót. A Falcon berobbant a napfénybe. Tízezer ékkőként tündöklő csillag ragyogott körülöttük. Mennyi fény…

A komp még mindig előttük járt.

Han úgy érezte magát, mintha hirtelen friss levegőhöz jutott volna. A proximitás-indikátorok figyelmeztetően felrikoltottak. Han felnézett, és meglátta a fejük fölött konvergáló ikercsillagrombolók palaszürke „V”-jét. Luke jobbra kormányozta a hajót. A rombolókról felröppenő rakétasorozat szétlyuggatta a komp meggyengített pajzsait.

Han látta, ahogy a rakéták befúródnak a boszorkányhajóba. A komp jobb oldali fúvókájából fehéren izzó fémszilánkok vágódtak ki, a futófényei két teljes másodpercre elhalványodtak; a hajtóművek még fényesebben lángoltak. Aztán… A komp lánglabdává robbant.

Han győzedelmesen felrikoltott. Luke vadul visszafordult a Dathomir felé, vissza a védelmező orbitális köpeny alá. A sötétség újra elnyelte a Falcont.

Leia vidáman felsikított a tornyában. Luke felkiáltott:

– Leia, Isolder! Maradjatok a helyeteken! Még nem végeztünk.

Luke elkattintott egy kapcsolót. A pilótafülke megtelt rádiófecsegéssel. Az antennák beazonosítottak az adások forrását, és képpé alakítva kivetítették őket a holomonitorra. Han csalódottan bámult a fejük fölött összegyűlt sokadalom képére. Az ég tele volt hajókkal. Ha ki akartak volna kerülni a gravitációs forrás közeléből, teljesen mindegy lett volna, merre indulnak el, úgysem tudtak volna átjutni a blokádon.

A köpeny valahogy megbolondíthatta az érzékelő műszereket. Azt megmutatták, hogy hol vannak a rombolók, de nem fogták a transzponder-jeleket, így nem lehetett tudni, miféle hajók vannak a közelben.

Han nyelt egyet.

– Nos, kölyök, mit akarsz csinálni?

Luke felsóhajtott, és a fölöttük összegyűlt rombolókra nézett.

– Meg kell semmisítenünk a köpenyt – mondta. – Odalent nem csak emberek vannak, hanem fák, fű, gyíkok, férgek is! Élet! Egy egész élő bolygó!

– Micsoda? – hüledezett Han. – Azt akarod, hogy szétlőjék a fejedet egy csapatnyi gyík, meg féreg miatt? Most ne ugrass, kölyök, jó? Keress egy lyukat a hálójukon, aztán húzzunk el innen.

– Nem – mondta Luke. Mély lélegzetet vett.

Csubakka ráordított, de Luke nem válaszolt. Mozdulatlanul ült a pilótaülésben, és az előttük kavargó sötétségbe bámult.

Jól van, gondolta Han. Legalább eltávolodunk azoktól a rombolóktól. Mindegy volt, merre mennek, Zsinj emberei valószínűleg nem számítottak rájuk. Luke lehunyta a szemeit, felgyorsította a hajót, és mintha transzban lenne komoran elmosolyodott. Han az arcára nézett, és bár kimondhatatlanul félt attól, hogy Luke valamennyiüket a halálba viszi, ebben a pillanatban úgy érezte, már ez sem számít. Gyerünk, öless meg minket!, gondolta. Úgyis neked köszönhetjük az életünket.

– Köszönöm – felelte Luke, mintha Han kimondta volna a szavakat.

Luke elsütötte a quadri-lövegeket, de Han nem látta a lövedékek fénycsóváit. A sötétség olyan sűrű volt, hogy egy ilyen pici fény képtelen volt szétszaggatni. Luke kivárt egy másodpercet. Han a holomonitoron megjelenő célképekre nézett. Luke befogott valamit, és lőtt. Han nem látta a célpontot, és a műszerek sem jeleztek semmit. Han eltűnődött, vajon Luke eltalált-e egyáltalán valamit.

A következő húsz percben Luke újra és újra megismételte ezt a mozzanatot, de semmi látható eredményt nem ért el. Thripio Han mögé állt.

– Bocsásson meg, felség – suttogta −, de ön szerint ezzel elérünk valamit? Talán önnek kellene átvennie az irányítást…

– Nem, csinálja csak Luke – felelte Han, és újra felnézett a holomonitorra. A rádiójelek gyorsan szaporodtak, és Han rájött, hogy Zsinj többszáz vadászgépet vezényelt ki ellenük. A hadurat a jelek szerint aggasztani kezdte Luke ténykedése.

Luke hirtelen megeresztett egy sortüzet. Aztán kiemelkedtek a feketeségből, és ismét a csillagok között repültek. Han rádöbbent, hogy megszűnt az orbitális köpeny, és a Dathomir újra a türkizkék óceánok és sötétbarna kontinensek ragyogó bolygója lett.

Csubi felüvöltött. Luke elkormányozta a száguldó hajót a bolygó közeléből.

Han lélegzet után kapkodva a holomonitorra meredt, amin újra megjelentek a fölöttük elhelyezkedő hajók transzponderjelei. Többszáz hajó volt az égen: birodalmi csillagrombolók, és rozsdaszínű, korongalakú hapan csatasárkányok vegyesen. A TÍE vadászok halálos táncot jártak az X-szárnyúakkal. Nemcsak Zsinj vezényelte ki a vadászgépeit – az egész hapan flotta kiugrott a hiperűrből.

Az egyik hapan csatasárkányról minden irányba óriási ezüstszínű gömböket lődözött. Han nagyot nyelt. A hapanok tömegpulzár generátorokkal bombázták a hiperűrt. Kockázatos manőver volt, mert azt jelentette, hogy mind a megtámadott, mind a támadó fél tíz-tizenöt percen át kénytelen a normál űrben maradni. A Felkelők sohasem alkalmazták ezt a technikát. Az már biztos volt, hogy egyhamar senki sem fogja elhagyni a bolygó környékét. A hapanok ezt nem is akarták megtenni; felkészültek rá, hogy vagy győznek, vagy elpusztulnak.

Luke támadósebességre gyorsította a hajót, kinézett a megfigyelőablakon, és egy csillagrombolóra meredt, amit már közre is fogott két hapan csatasárkány. A birodalmi romboló körül TIE vadászok hemzsegtek az égen – több volt belőlük, mint amennyit egy romboló képes lenne magába fogadni. Han hátán végigfutott a hideg amikor rájött, hogy a gépek erősítésként érkeztek a többi rombolóról. Han a holo-monitorra nézett. Két másik birodalmi romboló fordult rá a vektorra, hogy megtámadott társa segítségére siessen.

– Ki van azon a csillagrombolón? – kérdezte Han, és az erős védelemmel körülvett hajóra nézett.

– Zsinj – felelte Luke halkan. – Az az Iron Fist.

– Add át a kormányt, kölyök – mondta Han száraz szájjal. – El akarom kapni a fickót.

Luke hátranézett a válla fölött. Han csak ekkor vette észre, hogy a Jedi arcát sebek borítják. A szeme viszont tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy elboldogulsz vele? – kérdezte Luke. – Az egy csillagromboló!

Han zordan bólintott.

– Igen, ez meg az én bolygóm! El akarom kapni Zsinjt. De ha szükségem lesz rá, ne habozz, hogy kisegíthetsz-e…

– Ahogy kívánja, felség – felelte Luke. Nem úgy ejtette ki a szavakat, mintha tréfának szánta volna a megszólítást. Felállt a pilótaülésből.

Han leült. Fájdalom hasított a lábába. Hátrahajtotta a fejét, és mélyeket lélegzett. Hónapok óta először érezte úgy, hogy pontosan azon a helyen van. ahol lennie kell.

– Nézd csak, kölyök! – mondta. Megcsavarintotta a botkormányt. A Falcon elfordult az Iron Fisítől, és egyenesen egy TIE vadász felé száguldott. – Én nem ismerem a te Jedi-trükkjeidet, de azt tudom, hogy a legegyszerűbben úgy lehet egy csillagromboló közelébe kerülni, hogy úgy viselkedsz, mintha éppen ezt akarnád elkerülni.

Han lenézett a fegyvervezérlőkre. A rakétasilókban még mindig volt négy Arakyd rakétája, de protontorpedója már egy sem maradt. Kilőtte a négy rakétát, és megeresztett egy pár sortüzet a TIE vadász elé. A kis szürke hajó beleszáguldott a lövedékekbe, és lángra lobbant. Han egy másik vadász felé fordult. Ez a TIE Zsinj Iron Fistje felé menekült.

Han felgyorsította a hajót, támadást színlelt, de jó egy kilométernyire a TIE mögött maradt. A Falcon megremegett. Vonósugárba kerültek.

Csubakka felmordult.

– Tudom – mondta Han. – Transzferálj energiát a hátsó pajzsokba. Nem fogjuk hagyni, hogy sokáig maguknál tartsanak.

Han teljes sebességgel, de, nyugodtan az Iron Fist felé kormányozta a hajót. Úgy mozgatta a botkormányt, hogy a Falcon a vonósugár ellenére is mozgó célpont maradt. Han átcsusszant egy TIE-raj alatt. Luke a háta mögött zihált. Iszonyatos gyorsasággal közeledtek a romboló felé.

Han megpróbálta megállapítani, hogy a romboló melyik dokkja felé ráncigálja őket a vonósugár. Egy fél másodperccel meglátta. Kivárta, míg keresztüljutottak az Iron Fist pajzsán, utána kilőtt két rakétát.

A vonósugár a rombolóhoz szippantotta a rakétákat. Az Iron Fisten két robbanás villant. Han megállította, és a botkormányba kapaszkodva megfordította a hajóját. Visszafojtotta a lélegzetét, és remélte, hogy a többiek nem látták meg, mennyire megizzadt, miközben elhúzott egy lőtorony mellett. A torony szerencsére nem tudott elég gyorsan a Falcon után fordulni.

– A pajzsokon belül vagy! – kiáltotta Isolder az interkomon keresztül. – Bármikor lőhetsz!

– Igen – mondta Han. – Tudom!

Egy lézerágyúlöveg fordult feléjük. Han megperdítette a hajót, és kitért a lövedékek elől. A silóba csúsztatta a két utolsó Arakydját, majd átkapcsolta a rádióját a birodalmi frekvenciára.

– Sürgős üzenet Zsinj hadúrnak az Iron Fistre! Elsődleges prioritás! Azonnal kapcsolatot kérek! Vétel! Elsődleges prioritás! Sürgős üzenetem van Zsinj hadúr számára!

Egy végtelenségnek tetsző ideig kellett várnia. A Falcon a lövegek között cikázott. Végül Zsinj arca mégis megjelent a holomonitoron.

– Itt Zsinj! – kiáltotta. A hadúr arca vörös volt, a szemeiben őrült harci szenvedély csillogott.

– Itt pedig Han Solo tábornok. – Han megrántotta a kormányrudat. A Falcon felemelkedett az Iron Fist parancsnoki blokkjához. – Nézz csak ki a megfigyelőablakodon, te kis féreg! Tudod mit? Csókold meg a vukimat!

Han egy fél másodpercnyit várt. Zsinj kinézett a megfigyelőablakon. A Falcon egyenesen felé száguldott. Zsinj arcán látszott, hogy felfogta, mi történik. Han kilőtte a két utolsó rakétáját.

Az Iron Fist vezérlőblokkjának felső fele fémszilánkokká robbant. A pajzsaitól megfosztott romboló olyan könnyű célponttá vált, mint egy kotló kacsa. Egy hapan ionágyú kék villámokat okádott az Iron Fistre. Nem sokkal azután, hogy valamennyi áramköre felmondta a szolgálatot, a romboló áldozatul esett a rázuhogó protontorpedóknak.

Han elszáguldott a megsemmisülő hajó közeléből, egy perce kilépett az orbitális pályáról. A közelharcot a hapanokra akarta hagyni. Arra számított, hogy Zsinj halála után a birodalmi flotta perceken belül kapitulálni fog.

A háta mögül nem hangzott fel üdvrivalgás, senki sem úszott örömmámorban. Mindenki melyen hallgatott.

Han rádöbbent, hogy remegnek a kezei, és egyre jobban elhomályosul a látása.

– Csubi, vedd át egy percre az irányítást – mondta. Összefűzte a mellén a karjait. Több hónapnyi kudarc, kétségek, aggodalmak és félelmek – ezt mind Zsinjnek köszönhette.

Érezte, hogy Leia kicsiny kezei masszírozni kezdik a vállait. Szaggatottan lélegzett. Hátradőlt a kapitányi ülésben, és hagyta, hogy a nő kigyúrja belőle a feszültséget. Az elmúlt öt hónapban egyre görcsösebbé váltak, becsomósodtak az izmai, de most mintha mindegyik kisimult és elernyedt volna. Milyen kis görcs voltam!, gondolta, és eltűnődött, vajon ezt eddig miért nem fedezte fel magán. Megfogadta, soha többé nem fogja hagyni, hogy ez újra megtörténjen.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Leia.

Han elgondolkodott. Zsinj halála nem volt olyan dolog, ami miatt jobban érezhetné magát. Apró, szánalomra méltó kis gyilkosság volt, de valahogy mégis megkönnyebbült tőle.

– Igen – mondta. – Akkor éreztem magam ilyen jól, amikor… Nem is tudom, mikor.

– A szörnynek megint eggyel kevesebb feje van – mondta Leia.

– Igen. Most, hogy a papacápa halott, a kicsinyei egymásnak fognak esni.

– És nemsokára sokkal kevesebb cápa lesz – mondta Leia.

– Közben az Új Köztársaság be tud törni Zsinj felségterületére – tette hozzá Han −, és megszerezhet magának még néhány száz naprendszert.

Leia megfordította Han ülését. Han most már látta a folyosót, Isoldert, Tenenielt, Luke-ot és a droidokat. Furcsa, hogy a legtöbb ember tömegben szereti ünnepelni a győzelmet. Han mindig magában szerette ízlelgetni.

– Megnyerted – mondta Leia. A szemeiben könnyek csillogjak.

– A háborút? – kérdezte Han. Kíváncsi volt, vajon a nő csak azért mondja-e ezt, mert jobb kedvre akarja deríteni őt. – Nem. Távolról sem.

– Nem a háborút – mondta Leia. – A fogadásunkat. Hét nap a Dathomiron… Azt mondtad, ha újra beléd szeretek, feleségül kell mennem hozzád. A hét nap még nem telt le. Győztél.

– Ó, erről van szó? Nézd… Buta kis fogadás volt. Soha többé nem foglak belekényszeríteni semmi ilyesmibe. Én már el is felejtettem.

– Igazán? – kérdezte Leia. – Én viszont nem? – Megfogta Han arcát, és hosszan, lassan megcsókolta.

A csók mintha kioltotta volna a Han izmaiban égő fájdalom tüzeit. Újra egésznek érezte magát.

Isolder tűnődve nézte őket. Ez az egész eset kolosszális botrányt fog okozni a Hapanákon. Semmi sem sikerült, de… De Isolder mégis örült, hogy Han és Leia boldog. Felbúgott a komlinkje, és egy olyan titkos csatornán érkező hívást jelzett, amire csak a hapan biztonság rendszeren keresztül lehetett ráhangolódni. Isolder kihúzta az övéből a szerkezetet, felnyitotta a tetejét. A parányi képernyőn Astarta arca jelent meg. A testőr egy mosollyal üdvözölte a herceget.

– Örülök, hogy újra látlak – mondta Isolder. – Arra számítottam, hogy a flotta csak három nap múlva érkezik meg… Ezek szerint valaki parancsot adott, hogy a hajók tiltott útvonalon jöjjenek ide.

– Miután elhagytam a Dathomir környékét – mondta Astarta, a holoviden keresztül betápláltam a flotta asztrogátoraiba a Jedi útvonalát, így néhány parszeknyivel le tudták rövidíteni az utat.

– Hmmm… Érdekes játék, de attól még veszélyes volt.

– Az ön anyja adta ki rá a parancsot – magyarázta Astarta. – Az anyakirálynő holnap érkezik az Olanji flottával. Az ellenség kapitulált. Már megkezdtük a Zsinj hajóiról érkező hadifoglyok fogadását. Jelenleg ön a flotta parancsnoka. Mik a kívánságai?

Isolder elképedt. Az anyja ilyen kockázatot vállal miatta?

– Csak feltétel nélküli kapitulációt fogadunk el – mondta. – Valamennyi épen maradt csillagrombolót készítsetek fel arra, hogy átvisszük a Hapanákra. Ami a birodalmi hajógyárat illeti… Semmisítsétek meg!

– Igen, uram – mondta Astarta. – Mikor indulunk?

Isolder elgondolkodott. Zsinj valószínűleg erősítést hívott. A lehető leghamarabb el kell hagyniuk a Dathomir környékét.

– Két nap múlva.

– Két nap múlva? – kérdezte Astarta. Meglepett hangja elárulta, hogy szokatlanul lassúnak tartja a visszavonulást. – Ezt még az anyakirálynővel is jóvá kell hagyatnunk.

– A bolygón politikai foglyok vannak. Evakuálnunk kell őket, meg néhány ezer benszülöttet is – mondta Isolder határozottan. – Kapcsolatba kell lépnünk velük, és lehetővé kell tennünk a számukra, hogy elhagyják a bolygót.