LINDA LEWIN

Hónapokon át autózgattam céltalanul ide-oda Kaliforniában, le a 101-esen vagy a Parti Autópályán Los Angelesbe, tovább az 5-ösön San Diegóba, újra fel L.A.-be, az 5-ösön San Francisco környékére, aztán megint vissza, akár a mókus a kalitkában, vagy azok a körzetről körzetre járó prédikátorok egy régi westernben.

Beszoptam. A napjaim meg voltak számlálva. Készpénz kellett – benzinre, ételre, kecóra egy motelben, bármilyen bogyóra, amihez hozzá tudtam jutni, a kamu kék kártyám adatcsíkjának frissítésére. Luvnyálkodtam, ahol tudtam, mindig az interfészemet használva, mivel megesküdtem magamnak, hogy én soha nem fogom azt tenni senkivel, amit Rex tett velem. Nem akartam úgy eljutni a végállapotba, hogy ilyen súly nyomja a lelkemet.

Apránként, centiről centire sodródtam az illegalitás felé. Meglepődnétek, mennyi feketekártyás élt a Karanténzónákon kívül kamu SZIG-ekkel. Egy titkos Amerika Amerikán belül, az SZR szeme előtt bujkálva, egyik napról a másikra, és a saját törvényei szerint élve.

Valami megmagyarázhatatlan telepatikus úton mindig megtaláltuk egymást. Bogyó-dílerek. SZIG-bűvölők. Kurvák, olyanok, mint én.

És nem olyanok, mint én.

Voltak bárok, ahol találkozgattunk, hogy bogyókkal, SZig-ekkel, és információval kereskedjünk. Mindenféle alakkal találkozhatott itt az ember. Bogyó- és drogdílerekkel. SZIG-bűvölőkkel. Magamfajta kurvákkal, férfiakkal és nőkkel, akik interfész-szexet árultak a tisztességes polgároknak. És másfajta kurvákkal.

Kurvákkal, akik húst árultak.

Hihetetlen, milyen sok kékkártyás volt hajlandó kockáztatni a halált egy valódi dugásért. Hihetetlen, milyen gyermetegen együgyű tudott lenni némelyikük. Először nem is akartam elhinni a történeteket, amiket a húskurvák meséltek a bárokban, gonoszul vihogva egész idő alatt. El sem akartam hinni, hogy ezek szándékosan terjesztették a Járványt, és nevettek rajta. El sem akartam hinni, hogy a kékkártyások ennyire hülyék lehetnek.

De lehettek, és voltak is. És egy idő után megértettem.

Voltak emberek, akik fantasztikus összegeket fizettek volna a hússzexért más igazolt kékkártyásokkal. Voltak titkos húsbárok, ahol lógni szoktak, bárok SZIG-leolvasókkal. Az ember felcsíp egy ilyen bolondot, bedugja a kamu kártyáját egy leolvasóba, és figyeli, hogyan ragyog fel a szeme, amikor a csík kéket jelez ki, mert itt nincs kapcsolat a nemzeti adatbankokhoz, és az SZR sem razziázik semelyik ilyen bárban, ahol nincs kapcsolat. És többet kapsz egy gyors húsbaszásért, mint amennyit egy hét alatt keresnél interfészes kurválkodással.

Persze engem is csábított a dolog. És nem csak a pénz miatt. Hát nem vágytam én magam is a húsra? Hát nem így szoptam be én is az első alkalommal? Ezek az átkozott kékkártyások nem érdemelték meg, amit kaptak?

Ki tudja, talán végül én is így tettem volna, ha nem találkozom Szent Max-szel, a Virágos Miasszonyunkkal.

Szent Max feketekártyás volt. Saját SZIG-leolvasót hordott magánál, és nem aggódott a kéket kiadó kamu kártyák miatt.

Szent Max csak igazolt feketekártyásoknak adott húst, és soha senkit nem utasított vissza, még a leglerobbantabb végállapotúakat sem.

Egy illegális bárban voltam Santa Monicában, amikor Szent Max besétált, és fél tucat ember mesélte el nekem a történetét, még mielőtt a saját szájából hallottam volna. Szent Max egy legenda volt a kaliforniai illegalitásban. Az egyetlen igazi hős, aki nekünk jutott.

Max biszexuális volt, férfi vagy nő neki nem számított, és soha nem fogadott el pénzt. Az emberek etették, rendeltek neki italt, adták neki a legújabb bogyókat, kerestek neki ingyen kecót, és igazították útba. "Én idegenek jóindulatától függök" – szokta mondani. És viszonzásképpen bármelyik feketekártyás idegen számíthatott az ő jóindulatára.

Max öreg volt; azt nézve, hogy milyen régóta élt Isten tudja hány Járvány-törzzsel a szervezetében, ős-öreg. Valamikor a San Franciscói Karanténzónában élt, amikor az még nem volt Karanténzóna. És küldetése volt. Egy őrült elmélete.

Ezt tőle hallottam azon az éjszakán, amikor egy vacsorát, és vagy fél tucat italt fizettem neki.

– Én minden létező Járvány-törzs élő gyűjtőhelye vagyok, drágám – mondta. – És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy beszerezzem a legújabb mutációkat.

Max hitt benne, hogy minden feketekártyásnak erkölcsi kötelessége annyit hússzexelni egymással, amennyit lehetséges, hogy így felgyorsítsa az evolúció menetét. Az egymást keresztül-kasul fertőző Járvány-áldozatok egy kellően nagy populációjában a vírus valami jóindulatú változattá mutálódhat. Vagy kifejlődhet valamiféle multi-immunitás, ami gyorsan elterjedhet a populációban. Elvégre egy fertőző ágens, ami megöli a gazdaszervezetét, az egy rosszul alkalmazkodó organizmus, és amíg minket megöl, azok vagyunk mi is.

– Természetes szelekció, drágám. Hosszú távon ez a fajtánk egyetlen reménye. Hosszú távon mindenki be fogja szopni, és a többségünket el is viszi majd. De ha a milliók közül, akik meg fognak halni, az evolúció végül kiszelektálja a multi-immunitást vagy egy jóindulatú Járvány-változatot, az emberi faj túl fogja élni. És ameddig ezek a bogyók életben tartanak, nekem szándékomban áll ezt a folyamatot szolgálni.

Számomra ez őrültségnek tűnt, hogy az ember kitegye magát a Járvány minden törzsének, aminek csak tudja, és ezt meg is mondtam neki. Ez nem azt jelenti, hogy csak meggyorsítja a végállapot eljövetelét?

Szent Max megvonta a vállát.

– Mindannyian úgyis halálra vagyunk ítélve születésünktől fogva, nem igaz, drágám? Még a szerencsétlen kékkártyások is. A kérdés csak az, hogy hogyan, mikor, és minek az érdekében halunk meg. És mint a jó öreg John Henry⁴, én is kalapáccsal a kezemben szándékozom meghalni. Gondolkodj el ezen, Linda.

Megtettem. Felajánlottam Maxnek egy fuvart felfelé a part mentén, ő elfogadta, és végül együtt utaztuk végig szokásos lassú köreim egyikét. Figyeltem, ahogyan Max ingyen ad húst kivétel nélkül mindenkinek, az illegalitásban újoncnak számító magamfajta kölyköknek, tolvajoknak, ringyóknak, és rettenetes, a végüket járó végállapotúaknak. Senki sem vette komolyan Szent Max őrült elméletét. De mindenki szerette őt.

Én is. Én a szokásos interfész-szexszel fizettem az utamat, és Max hagyta, míg végül visszaértünk Santa Monicába, és eljött a búcsú ideje.

– Te fiatal vagy, Linda – mondta nekem. – Elég bogyóval még éveid lehetnek hátra. Én, tudom, már a végét járom. Neked volna hozzá szíved, drágám. És ez a vén köcsög boldogabban menne ki a világból, ha tudná, hogy van valaki hozzád hasonló, aki folytatja a munkáját. Gondolkodj el ezen, drágám. 'Egy rövid, de boldog élet', ahogyan az Élőhalottak Hadseregénél mondják. És ne hidd, hogy mi mindannyian nem közéjük tartozunk.

Elgondolkodtam rajta. Jó sokáig. De nem tettem semmit ezt illetően, amíg újra nem találkoztam Max-szel, míg Max ott nem feküdt haldokolva.