LINDA LEWIN

A sztori, hogy mi történt Szent Max halálos ágyán, legendává vált az illegalitásban. És míg Max öreg volt, már régen túl minden racionális túlélési elváráson, én fiatal voltam, egészségesnek látszottam, így aztán könnyen belátható volt, hogy mit kockáztatok.

Mint ahogyan Szent Max, Miasszonyunk is testi vigaszt nyújtott bárkinek, aki megkérte rá. Ingyen adtam a testemet a hozzám hasonló fiatal feketekártyásoknak, a lerobbant végállapotúaknak, és minden illegalitásban élő feketekártyásnak a két véglet között.

Talán mert fiatal voltam, talán mert én voltam az első megtértje Szent Max víziójának, aki elég bátor volt átültetni azt a gyakorlatba, talán mert én annyival naivabban vettem komolyan a dolgot, mint ő, talán mert látszólag kitűnő egészségnek örvendtem, akadtak olyanok, akik már hittek benne, hittek bennem, hittek Miasszonyunk vallásos hitében. Ha Szent Max volt egykor a mi Jézusunk, és én voltam Pál, most már akadtak tanítványok is, akik terjesztették a hitet. Talán csak néhányan, de legalább többen, mint a kereszténység eredeti tizenkettője.

Terjesztettük Szent Max, és Miasszonyunk hitét. Térítettünk reményünkkel és testünkkel, miközben fel-alá vándoroltunk Kaliforniában. A Járvány törzsei most gyorsabban terjedhettek. Lehet, hogy milliók haltak meg hamarabb, akik tovább húzhatták volna. De nem vagyunk-e egyébként is halálra ítélve, kékkártyások és feketekártyások egyaránt?

Lehet, hogy milliónyi élet lett rövidebb, de mindezen halálok ellenére a faj túlélhetett. Ki akartuk hívni a Járványt szemtől szembe, az egyetlen módon, ahogyan tudtuk – szerelemmel az elkeseredés ellen, szexszel a halál ellen. Gyorsabb ütemre akartuk kényszeríteni az evolúciót, és/vagy meghalni, miközben megpróbáljuk.

És amíg éltünk, legalább szabadon akartunk élni. Élni akartunk és szeretni, és természetes férfiakként és nőkként küzdeni fajunk túléléséért. Inkább tűzben, mint jégben.