LINDA LEWIN

San Francisco nem az volt, amire számítottam. Nem vagyok biztos benne, valójában mire is számítottam, talán a romok egy bűzlő Szodomájára és rothadó zombikra, de erre nem.

Az utcák tiszták voltak, a csinos épületeket szertettel karban tartották. Még jártak a híres, régi, kábelen vontatott villamosok, és a buszok is. A vendéglők nyitva, a bárok zsúfoltak, és kabarék és színházak is voltak. Még barátságos zsaruk is járták az utcákat.

Ételt és különböző szükségleti cikkeket átengedtek a Daly City-i Karanténvonalon, és a fertőtlenített termékek kifelé is mehettek, így hát a város gazdasága kapcsolatban állt a külvilággal. A hely természetesen szegény volt, de benne az emberek összetartottak, hogy gondoskodjanak magukról. Az étel drága volt a vendéglőkben, de mesterségesen olcsó a piacokon. A szálláshelyek zsúfoltak voltak, de a bérleti díjakat alacsonyan tartották, és a szegényeket vagy hontalanokat középületekben és elhagyott BART⁵-állomásokon helyezték el.

Ó igen, sok szörnyű végállapotú is járkált a környéken, de sokkal több olyan ember volt, aki könnyedén beolvadhatott volna a kinti illegális életbe. És volt valami megindító abban, ahogyan az ideiglenesen egészségesek elfogadták, és gyengéd törődést mutattak a nyilvánvaló Élőhalottak felé, valami, ami engem a drága öreg Maxre emlékeztetett.

Tényleg, mintha az ő szelleme lebegett volna efelett a halálra ítélt, de fatalisztikusan "szivárványszínű" város felett. Szükségből itt mindenkiből Szent Max lett, és habár a Miasszonyunk Szeretői, mint olyanok, nem léteztek, de itt mindenki az ő munkájukat végezte.

Itt senkinek nem kellett amiatt aggódnia, hogy beszopja, feketekártyás lesz, vagy elkapják az SZR-ek. Ez mind már mindannyiukkal megtörtén. Így aztán amíg itt sokkal több nyíltan felvállalt meleg volt, mint amennyit egész életemben látni véltem, még kimondani is furcsa, de kevesebb… perverziót tapasztaltam San Franciscóban, mint bárhol, ahol eddig jártam.

Húsbárok, mint olyanok, nem voltak, mivel minden bár húsbár volt. Szinte semmi szexgép-szalon, mert San Francisco népe már halálra volt ítélve, szabadon adhattak egymásnak szerelmet, mint azok a természetes férfiak és nők, akik egykor éltek. Még a nyilvánvalóan végállapotúak gyengéd kényeztetésre való igényét is kielégítették.

Sosem voltam még ennél otthonosabbnak tűnő helyen.

Csak a Járvány szemfedele, ami a város felett függött, csúfította el az atmoszféra édességét, azt viszont meglágyítani látszott a köd, rózsaszínné tenni a naplemente, felderíteni a siralomházi vigalom és sóvárgó filozofikus melankólia, amivel a polgárok szembe állították. "Különben is mindenki halálra ítélve születik" – szólt a népszerű mondás. "Itt legalább mindannyian tudjuk ezt. Előbb-utóbb már nem lesz holnap, így hát miért ne éljünk és szeressünk ma?"

Bizonytalan lévén abban, hogy mit tegyek ezután, elkezdtem Miasszonyunk munkáját végezni a szokásos módon, felkínálva magamat bárkinek és mindenkinek, lassan terjesztve az ágyúnaszád vírust, de bizonytalanul azt illetően, hogy vajon terjesszem-e, és mikor terjesszem a nagyszerű hírt is.

Richard azonban olyan volt, mint egy kisgyerek, akit vezetgetnem kellett, mint egy kábult teremtményt. Minden energiája és motivációja elenyészni látszott a feleségével és fiával együtt. Meg tudtam érteni a gyászát és bűntudatát, de ez nem tarthatott örökké.

– Elvégzendő munkánk van, Richard, nagyszerű és fontos munka – mondogattam neki. – Terjesztenünk kell az ágyúnaszádot ezek között az emberek között.

Többnyire csak üres tekintettel bámult rám. Néha sikerült egy gyenge "csináld te"-t kinyögnie.

Néhány ilyen nap után úgy döntöttem, nem várhatok tovább, amíg Richard magára talál. Nekem magamnak kellett meghoznom a végzetes döntést.

Az ágyúnaszád titokban való terjesztése túl lassú lett volna, ha csak én csinálom. Ha voltak gonosz emberek odakint, akiknek szándékukban állt leállítani azt, akkor már a nyomunkban lehettek. Ezreket, tízezreket kellett volna megfertőznöm, mielőtt cselekedni tudnak, és ennek az egyetlen módja az lett volna, ha San Francisco népe tudja, hogy mit terjeszt, és nekiáll szisztematikusan csinálni.

Először kezdtem felfedni magamat, mint Miasszonyunkat a szeretőimnek és a bárokban, és volt elég ember San Franciscóban, aki egykor a munkát végezte odakint – még olyanok is, akiket valamikor megismertem körútjaim során –, így hát állításom hitelességet nyert.

Egyrészt San Francisco népe mindig is Miasszonyunk, és Szent Max munkáját végezte, de másrészt a legenda itt sosem volt központi kérdés. San Franciscóban az emberek Miasszonyunk munkáját egymás, és önmaguk örömére végezték, nem azért, mert elhitték, hogy a faj egyetlen reménységét szolgálják.

De akkor elkezdtem toborozni Miasszonyunk Szeretőinek hadseregét, és tettem ezt a nagyszerű igazság kinyilvánításával.

Hogy az az összetört ember, akinek a szobáimban menedéket nyújtottam, egy nagy tudós, és egy még nagyobb hős volt. Hogy kifejlesztette az ágyúnaszád vírust. Hogy rajta keresztül én megfertőződtem az élet ajándékával. Hogy meg tudok fertőzni bárkit, akivel húsba megyek, a gyógymóddal, és bárki, akivel húsba mentem, szintén fertőző lesz majd. Hogy a Járvány évei Richard Bruno közbenjárása, és szörnyű személyes áldozata árán most a végéhez közelednek.

Hogy minden, amit tennünk kell, csak az, amit eddig is tettünk – szeretni egymást.

Először persze több volt a kétkedő, mint a hívő.

– Hozzátok el hozzám a végállapotúitokat – mondtam nekik. – Hadd menjenek húsba Miasszonyunkkal. Amikor kigyógyulnak, az egész város látni fogja, hogy igazat mondok.