DR. RICHARD BRUNO

Tod teljesen leizzadt a lelkesedéstől, amikor elmondtam neki, hogy elviszem egy valódi emberi kurvához.

– Ó, apu, köszönöm… – kiáltott fel. Aztán tétovázni kezdett. – Az a lány… úgy értem, biztos vagy benne, hogy… tudod…

Most én kezdtem tétovázni. Aközött, hogy mondjak-e neki valami könnyű hazugságot, miszerint találtam neki egy igazi kékkártyást, vagy elmondjam az egész valószínűtlen igazságot. Felsóhajtottam. Összeszedtem a bátorságomat. Túl régóta éltem már együtt a megtévesztéssel.

– Ez tényleg igaz? – kérdezte Tod, amikor befejeztem. – Az ágyúnaszád vírus? Az, amit a Sutcliffe-nél csináltak? Az a sok pénz?

Bólintottam.

– Hiszel nekem, Tod?

– Hát ja… úgy értem, akarok, de… de miért nem mondtad el anyunak? Miért nem… tudod, adtad át neki?

– Ő talán megbízott volna bennem?

– Nem t'om. Azt hiszem, nem…

– Te bízol bennem?

– Szeretnék… úgy értem… – Hosszú pillanatokig nézett a szemembe.

– Azt hiszem, eléggé megbízom benned ahhoz, hogy vállaljam a kockázatot – mondta végül. – Én vagyok az, aki mindig arról beszélt, hogy legyünk bátrak, ugye, apu…

Magamhoz öleltem a fiamat. És elvittem őt Linda Lewin szobájába. Félénken lépett be, de majdnem két óra hosszat maradt.