31
REX

Nem vagyok benne biztos, hogy a testőrködés igazi munka volt. Blendt igazi humán volt, és igazi pénzt adott. De miután beszéltem Brumival, a munkának is vége lett. Brumi intézte el.

Mindig szeretett szervezkedni. Visszagondolok a háborúra. Mindig Brumi volt a legokosabb köztünk, de ezt senki sem vette észre. Emlékeket hívok elő róla. Most már világos, hogy sokkal többet értett, mint amennyit elmondott, amennyit szabad lett volna értenie. Tudom, hogy ő okozta a hálózati hibákat, amelyek blokkolták a parancsainkat. Eszembe jut, hogyan szerzett új hangot magának. Gazdi és Hart előtt sose használta. Nem akarta, hogy tudják.

Visszagondolva szégyellem, milyen keveset értettem régen. Aztán szégyellni kezdem, milyen keveset értek most. Tudom, hogy keveset tudok, de honnan tudhatom, mennyire keveset? Nem tudom, mit nem tudok.

De szomorú is vagyok, mert régen boldogabb volt az életem, egyszerűbb. Volt Gazdim, célom. Brumi azt mondja, ő a kelleténél jobban sikerült és zseni lett, olyan dolgokat tud, ami a tervezőinek eszébe sem jutott. De szerintem ez mindannyiunkra igaz. Mikor kutyazsoldost gyártottak, biztosan nem akarták, hogy ilyen gondolatai legyenek. Hogy a múltba és a jövőbe nézzen. Ettől nem leszek hatékonyabb. Mégis hozzám tartozik.

Visszamegyek a Menhelyre. Bemutatom az igazolványomat, a szerződést. Megcsap a félelem és gyűlölet szaga. Ha a humán kormány azt mondaná: „Öljétek meg az összes biomorfot”, tétováznának? Ránézek a puskáikra és robotjaikra. Erre a parancsra várnak éjjel-nappal.

Brumi szerintem olyan jövőt lát, ahol kibékülünk velük. Szerinte évről évre kevésbé félnek tőlünk. Egyre többen szeretnek. Barátok leszünk, kéz mancsot fog, miénk a jövő.

Én olyan jövőt látok, ahol egyre jobban félnek. Mert gyilkosnak gyártottak, és mert mások lettünk, mint amilyennek szántak. Rá fognak jönni, hogy meghaladtuk a paramétereinket. Attól majd kevésbé félnek tőlünk? Nem hiszem.

Olyan jövőt látok, ahol nem gyártanak többet belőlünk, mert máshogy nem tudunk szaporodni. Olyan jövőt látok, ahol hagynak kihalni, aztán elfelejtenek. Egy másik jövőt is látok, ahol ezt nem tudják kivárni, és értünk jönnek. Brumi mindig hangsúlyozta, mennyien vannak.

A kapunál humánok állnak nagy deszkákkal, amelyeken szavak vannak. Sokfélét írnak: gyilkos, szörnyeteg, végidők jele. Nem értem mindet, de a gyűlöletet értem. Ugatni akarok, morogni és csaholni a háborús hangomon, hogy sikítva fussanak és kiürítsék a beleiket. Jó lenne. De aztán szomorú lennék, hogy mit műveltem, és rosszul érezném magam. De egyszer megtörténik. Minél tovább csöndben leszünk, annál közelebb jönnek, annál többet csúfolnak és piszkálnak. Újra meg újra. És ha vakkantunk egyet, azt mondják, vadállat.

Négy lábon futok a töltésúton, nem próbálok humánnak tűnni. Az őrök minden ellenőrző ponton megváratnak, szokás szerint. Tudom, hogy ok nélkül csinálják.

Dühös-szomorú vagyok, mikor visszajutok a Menhelyre. Megugatok pár kutyát, vicsorgok, kiengedem az érzéseimet, mint sebből a gennyet, ami úgyis felgyűlik majd újra. Megnyitom a csatornáimat, jelentések futnak be a többi Nagyfalkáról. Voltak nézeteltérések, pár harc, egy halott. A hullát a főkapuhoz kell vinni, elszállítják boncolni. Ezt leszámítva nem érdekli a humánokat, ha öljük egymást.

Miután a falkámmal rendeztem az ügyeket, egy csatorna nyitva marad. Valaki beszélni akar velem.

Egy régi barát – mondja. – Hamarosan meglátogatlak.

Régi barát? Brumi nem lehet. Milyen barátom van még? Visszagondolok a humánokra, akiket ismertem. Nem hinném, hogy doktor Thea deSejos idejönne. A Menhelyre nem járnak humánok. A jogászok a barátaim voltak? Talán Aslan egy kicsit az volt, de ő se jönne ide. Ha beszélni akarna velem, találkozót szervezne.

Bemegyek a kockámba. Magasan van, mert szeretek fent lenni és messzire nézni. Körülöttem morog, csahol egy kicsit a falkám, de a nagy részük alszik. Brumi szerint jobb lesz majd. Szeretnék hinni neki.

Szagot hoz a szél: nagyon halvány, de az orrom érzékeny. Humán…? Nem igazán. Nem igazi testszag. Csak a maradék: szövet, mosópor.

Érintést érzek az agyamon. A Menhelyet betölti egy tér, ahol egymáshoz csatlakozunk. A környéken száz biomorfot érzékelek, akiket megszólíthatnék. De ez az érintés a száz plusz egyedik. Felborzolom a szőrömet és talpon vagyok, nézek magam köré. Valaki jött.

– Gyere elő – mondom a háborús hangomon. Két lábfej lóg be a betonkocka tetejéről. Humán lábak, egy szukáé. Egy pillanat, és a szuka már le is ugrott, szembefordul velem, a kezét csípőre teszi. Magas és vékony, ruháit az adatbázis harci overallként azonosítja. Sál is van rajta, mindig ugyanaz a sál. Hát persze. Ismerem. De nem nevezném barátnak.

Ismertem, amikor Ellene Asantónak hívták és bajt okozott Gazdinak. Ismertem Maria Hellene néven, a bíróságról. Azóta kétszer is láttam. Más ruha, más munka, ugyanaz az arc.

– Helló, Rex.

Bámulok rá. Hálózati kérés érkezik az agyamba, mintha a falkám új tagja lenne és kapcsolódni szeretne. Tehát van headware-je és használni is tudja, nem úgy, mint a humánok többsége. Megvizsgálom biológiai és elektromos érzékeimmel. Ellene Asantót alig lehetett észrevenni. Emberszagot árasztott, de csak halványan, mintha le lennének halkítva az érzékei. Mikor megjelentem előtte a táborban, megrémült, de sokkal kevésbé, mint vártam. Most is gyenge az elektromágneses jele – ha nem keresném, elszalasztanám, mint Asantónál. Rájövök, hogy a sál álcázó elektronikával van teleszőve. Ez az ő terepszínű ruhája.

– Nem Ellene Asanto vagy. – Még mindig a háborús hangomon. Érzem az orrommal, hogy belül megremeg az ultrahangos frekvenciáimtól.

– Tényleg? – De a hangja nem remeg.

– Nem Maria Hellene vagy.

Felhúzza a szemöldökét, hallgat.

– Mondd meg, ki vagy.

– Nem vagyok az ellenséged, Rex.

Ebben igaza lehet, mármint jelenleg. Tegnap szerintem az volt, és ki tudja, holnap mi lesz.

– Mit akarsz? – morgok rá. Megölhetném itt helyben, vagy idehívhatnám a falkámat és megölethetném velük. Senki sem akadályozná meg. A humánok nem jönnek ide. A betonfalak közt nincs rendőr, kormány.

– Úgy éreztem, ideje beszélnünk. – Leül, nekidől a betonnak. – Nem vagyok az ellenséged – ismétli. – Sok a közös bennünk, Rex.

Nem látom be, hogyan lehetne ez igaz.

– Hoztam neked ajándékot. A segítségével hatalmat szerezhetsz fölöttem. Remélem, ettől megjön a bizalmad.

Várok. Újabb hálózati kérés érkezik, és beengedem. HumOS, azonosítja magát. Gyanítom, hogy ez valami vicc.

HumOS csatornája: Köszönöm, Rex. Ha készen állsz, feltöltöm az ajándékot.

Én: Milyen ajándék?

HumOS: Emlékek.

Leellenőrzöm a fájlt és megnyitom. Campechét látom magam előtt. A Redmark táborát látom. Férfiak és nők puskákkal; az adatbázisom sorolja a neveket. Gazdi humánokkal beszélget. Sisakmonitor-kiírásokat látok, az emlékek tulajdonosának headware-adatait, bejövő, kimenő forgalom. Üzenet érkezik: Murray észrevett. Forrás: Teague Hartnell.

Ellene Asanto szemével látok. Hang nincs, csak kép.

Látom, hogy Gazdi tombol, és rám tör a félelem, a szégyen. Felém mutogat. Miattam dühös. Nem. Asanto miatt. Én nem vagyok ott. Nem tudtam segíteni. Gazdi kiabál – hatalmasra nyílik a szája.

Megfagyok. Elnyelnek az emlékek.

Látom Hartot. Fut, feltartja a kezét, az egyik üres, a másikban ott az üveg. Ő is kiabál. Kiálts, Hart, kiálts! Hadonássz, állj elém! Gazdi Hartra üvölt. Hart Gazdira üvölt. A többi humán nem érti. Látom az arcukon.

Gazdinál pisztoly van. Hartra céloz. Hart lefagy. Látom, milyen merev.

A headware kimenő üzenetet érzékel Hart irányából. Tudom, melyik üzenet az. Emlékszem, amikor megkaptam. Látom Hart utolsó gondolatait. Rám gondolt.

Hart találatot kap. Gazdi lelőtte. Nem akarom látni, de muszáj.

Ellene Asanto kiveszi a fegyvert az egyik Redmark-zsoldos kezéből, lelassul körülötte a világ, ahogy körülöttem is szokott. Túlpörgeti a testét, a kijelző izomroncsolást és szív-ér rendszeri traumát jelez. Elkezdi kiüríteni a tárat, a katonák fedezéket keresnek.

Asanto nem fut. Hátrál. Látom, ahogy Gazdira emeli a fegyvert.

Az oldalán fekszik. Elesett. A headware életveszélyt jelez.

Adás vége.

Visszatérek önmagamba. Bámulok a jövevényre és a messzeségbe. Ez az emlék már az enyém. Ha akarom, akárhányszor megnézhetem, de nem fogok többet érteni belőle. Felemelem a fejemet és vonítok. A falkám hallja a panaszt, nem értik, de átveszik, aztán más falkák is. Újra elsiratom Hartot, pedig már tudtam, hogy halott.

Aztán a sálas humán szukára nézek és azt kérdezem: Hogyan maradtál életben?

HumOS: Nem maradtam. Én nem Ellene Asanto vagyok. Nem Maria Hellene vagyok, hanem a nővérük. Egy tőről fakadunk.

Én: Nem humán vagy.

HumOS: Ember vagyok. Ellene ember volt. Maria, Terri, Gaie, Lydia, mind emberek. Gondolkodom, érzek, élek. Mint te.

Mint én.

HumOS: Rex, tudom, hogy gondolkodó, érző lény vagy. A humánok majdnem úgy döntöttek, hogy ez tévedés, nem lehetséges, nem szabad így lennie. Maria nővérem azért avatkozott be, mert a döntésük kihat arra, hogy mit határoznak majd rólam, amikor rákényszerülnek erre.

Megkérdezem, miért avatkozott be Ellene Asanto. Még mindig dühös vagyok rá, mintha ő lenne az oka mindennek.

HumOS: Megbízást kapott. Mindegyik nővéremnek van munkája. Jól végezzük a dolgunkat, és közben a saját érdekeinket szolgáljuk. És a te érdekeidet is.

Megmondom, hogy nekem nincsenek érdekeim. Azt feleli, ezt nyilván nem gondolom. Tudja, miről beszéltünk Brumival. Azt mondja, övé a jövő. És az enyém is.