Ballada a Senki
Fiáról
| Mint nagy kalap, borult reám a
kék ég, |
| és hű barátom egy akadt: a
köd. |
| Rakott tálak között kivert az
éhség, |
| s halálra fáztam rőt kályhák
előtt. |
| Amerre nyúltam, csak cserepek
hulltak |
| s szájam széléig áradt már a
sár, |
| utam mellett a rózsák
elpusztultak |
| s lehelletemtől megfakult a
nyár, |
| csodálom szinte már a
napvilágot, |
| hogy néha még rongyos vállamra
süt, |
| én, ki megjártam mind a hat
világot, |
| megáldva és leköpve
mindenütt. |
|
| Fagyott mezőkön birkóztam a
széllel, |
| ruhám csupán egy
fügefalevél, |
| mi sem tisztább számomra, mint az
éjjel, |
| mi sem sötétebb nékem, mint a
dél. |
| A matrózkocsmák mélyén
felzokogtam, |
| ahogy a temetőkben nevetek, |
| enyém csak az, amit a sárba
dobtam, |
| s mindent megöltem, amit
szeretek. |
| Fehér derével lángveres
hajamra |
| s halántékomra már az ősz
feküdt, |
| s így megyek, fütyülve
egymagamban, |
| megáldva és leköpve
mindenütt. |
|
| A győztes ég fektette rám a
sátrát, |
| a harmattól kék lett a
homlokom |
| s így kergettem az Istent, aki
hátrált, |
| s a jövendőt, amely az
otthonom. |
| A hegytetőkön órákig
pihentem, |
| s megbámultam az izzadt
kőtörőt, |
| de a dómok mellett fütyülve
mentem, |
| s kinevettem a cifra
püspököt: |
| s ezért csak csók és korbács
hullott árva |
| testemre, mely oly egyformán
feküdt |
| csipkés párnák között és
utcasárban, |
| megáldva és leköpve
mindenütt. |
|
| S bár nincs hazám, borom, se
feleségem |
| és lábaim között a szél
fütyül: |
| lesz még pénzem és biztosan
remélem, |
| hogy egy nap nékem minden
sikerül. |
| S ha meguntam, hogy aranytálból
éljek, |
| a palotákat megint
otthagyom, |
| hasamért kánkánt járnak már a
férgek, |
| és valahol az őszi avaron, |
| egy vén tövisbokor aljában,
melyre |
| csak egy rossz csillag sanda
fénye süt: |
| maradok egyszer, François Villon,
fekve, |
| megáldva és leköpve
mindenütt. |
|
|
|
