2.

A boltos egy pornómagazinokból emelt barikád mögött ült. Balszárnyát cigarettásdobozok, nyalókák, celofánzacskóba csomagolt sajtgolyócskák, sültkrumpli-karikák, mexikói húsos aprósütemények és egyéb rákkeltő” anyagok védelmezték. A pénztárgép mellett egy különféle kitűzőket bemutató forgópult állt. A fehér kitűzőkön ki-ki megtalálhatta az élete vezérelvét tükröző jelmondatot.

Leginkább a Kíméld a bálnákat, inkább a dagadt csajokat lődd? – fogyott, de csaknem ugyanekkora népszerűségnek örvendett a Nem leszek többé jófiú – térdre, lotyó! is.

A boltos oda se bagózott. Már nagyon unta. Csak bámult kifelé a légypiszkos kirakatablakon, és csóválta a fejét.

Lucas Davenport ezenközben egy Turftippekkel a kezében előkászálódott a bolt mélyebb rétegeiből, és leszámolt a pultra két dollárt meg tizenkét centet.

– Rohadt kölykök – mondta a boltos csak úgy, a levegőbe, s nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy messzebbre lásson az utcán. A pénzcsörrenés hallatán hátrafordult. Megpróbált elmosolyodni, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy buldogképén eggyel több ránc képződött.

– Mizújs? – lihegte.

– Mi az ábra? – kérdezte Davenport, elnézve a tulaj válla fölött, ki az utcára.

– Két srác, gördeszkán. – A tulajnak tüdőtágulása volt, levegőkészleteiből csak kurta mondatokra futotta. – Húzatják magukat a busszal. – Fújás. – Ha ráfutnak egy csatornafedlapra… – Beszívás. – Kinyiffannak.

Davenport megint kinézett az utcára. Nem látott egy srácot sem.

– Már elmentek – mondta morózusan a hollós. Kezébe vette a Turftippeket, és olvasni kezdte a vezércikket. – Megnézi a könyveket? – Szusszanás. – Egy pofa hozott valami verseket.

– Tényleg? – Davenport megkerülte a pultot, és szemügyre vette az asztalon heverő' ütött-kopott könyveket. Két kemény borítós, huszadik századi novellagyűjtemény között, nagy örömére, talált is egy vékonyka, vászonkötésű Emily Dickinson-verseskötetet. Nem volt szokása verseskönyvekre vadászni, sose vett új könyvet. Kivárta, amíg véletlenül rájuk bukkan valahol, és meglepő gyakorisággal rájuk is bukkant, hol egy termoelektrikával, hol egy biokémiával foglalkozó munka vagy valami hasonló mellett.

Ez az Emily Dickinson-kötet 1958-ban, ami kor valami homályos kiadó kinyomtatta New York városában, egy dollárba került. Harminc esztendővel később, itt St. Pauliban, az University Avenue-n, ebben a könyvesboltban nyolcvan cent az ára.

– Ehhez a gebéhez mit szól? – Gurgulázás. – Ehhez a Wabasha Harcoshoz? – A boltos a mutatóujja körmével megveregette a Turftippeket.

– Bányalónak megjárja. – He?

– Én inkább Napocskával meg Félpénzessel próbálkoznék. – Davenport a pultra tette a Dickinson-kötetet, s mellé a ráragasztott címkén szereplő nyolcvan centet, meg az öt cent adót. – Ne hívja addig a bukiját, amíg itt vagyok. Nem akarom, hogy bevarrjanak tuti tippek árusításának a vádjával.

– Én várhatok… – Beszívás. – Hadnagy úr – mondta a boltos, és összeráncolta a szemöldökét. Davenport magával vitte az Emily Dickinsont vissza Minneapolisba. A városházával szemben lévő parkolóban állította le a kocsit. Megkerülte a szerencsétlenül elfuserált, ronda gránithalmazt, átment egy utcán, elsétált egy csillogó tavacska mellett, és bement a Hennepin Közigazgatási Központba. Beszállt a liftbe, lement a büfébe, ott egy automatából vett egy szép piros almát, megint fölment, és az épület túlsó végén kilépett a gyepre. Két fehér törzsű nyírfa közt leült a fűbe, süttette magát a melegen tűző augusztusi nappal, ette az almát, és olvasott:

…de férfi nem hatott reám,

míg egy langy hullám

el nem érte kis cipőm,

harisnyám, majd ruhám.

Majd fölfalt szemeivel,

úgy bámult e legény.

Nem is tudtam, mit tegyek…

És visszanéztem én.

Mosolyogva harapdálta az almát. Amikor felnézett, egy fiatal, fekete hajú nőt pillantott meg az épület előtti téren, aki egy iker-babakocsit tolt. A két gyerek egyforma, rózsaszín ruhácskában ringatózott a kerekek fölött. A mamájuknak hatalmas keble és vékony dereka volt, fekete haja úgy libegett fehér arca mellett, mint egy selyemfüggöny. Szilvakék szoknyát viselt, puha, bézsszínű blúzt, és olyan szép volt, hogy Davenport megint elmosolyodott, annyira jólesett ránézni.

Aztán egy másik nő tűnt fel, aki az ellenkező irányban haladt, rövid, punkos, szőke frizurával, sokat sejtető kötött ruhában, rikítósága csábított. Davenport csak nézte, és egy ütemre sóhajtott léptei ritmusával.

Davenporton fehér tenisztrikó volt, khaki pantalló, kék térdzokni, lábán mokaszin, hosszú bőrszíjakkal. A trikóját a nadrágján kívül hordta, hogy eltakarja a revolverét. Nyúlánk, kreolos bőrű férfi volt, a haja fekete, egyenes szálú, a halántékán őszülő, orra hosszú, mosolya megtévesztő, jobb felső egyes metszőfogából egyszer letört egy darabka, azóta se tetetett rá koronát. Ha nincs a kék szeme, indiánnak is elment volna.

A tekintete meleg és engedékeny volt, amely melegséget csak még inkább kihangsúlyozta az a függőleges, fehér forradás, amely a haja tövéből kiindulva futott le a jobb szemgödréig, majd a szemen átugorva folytatódott végig az arcán, egészen a szájzugáig. A sebhely némiképp züllött külsőt kölcsönzött neki, ugyanakkor valamiképp ártatlanságot is sejtetett, valahogy olyasféleképpen, mint Erről Flynn maszkja a Blood kapitány kalandjaiban. Szerette volna, ha a fiatal nőknek azt mondhatná, hogy a sérülést egy törött borosüvegtől szenvedte el kocsmai bunyóban, Subic Bayben, ahol sose járt, vagy esetleg Bangkokban, ahol szintén nem volt még. A sérülését ezzel szemben a St. Croix folyón szedte össze, pecázás közben, mikor a horga beleakadt egy úszó fatörzsbe, és ahogy rángatta, kiszakadt, és az acélelőke az arcába vágódott. És ezt mondta el a nőknek. Akadt közöttük olyan is, aki elhitte. A legtöbb viszont azt hitte, titkol valamit, mondjuk valami távol-keleti kocsmában történt verekedést.

A tekintete tehát barátságos volt, de a mosolya elárulta. Egyszer elment egy nővel – aki történetesen ápoló volt az állatkertben – egy St. Paul-i éjszakai mulatóba, amelynek alagsorában, a vécében, kábítószert árultak a külvárosi srácoknak. A parkolóban összefutottak Kenny McGuinness-szel, akiről Davenport azt hitte, ül.

– Kopjon le rólam, de villámgyorsan, Davenport – mondta McGuinness, és hátrálni kezdett. A parkoló hirtelen megtelt elektromossággal, a rágógumi papíroktól az elhajított, üres, negyedgrammos kokainzacskókig hirtelen mindennek borotvaéles kontúrjai rajzolódtak.

– Nem is tudtam, hogy kint vagy, seggfej – felelte mosolyogva Davenport. Az állatgondozó nő elkerekedett szemekkel figyelte a jelenetet. Davenport odahajolt a férfihoz, két ujját beleakasztotta annak ingzsebébe, és szelíden maga felé húzta, mintha csak egy régi jó barátjával beszélgetne a régi szép időkről, és halk, rekedtes hangon így szólt hozzá:

– Tűnj el a városból. Menj Los Angelesbe. Eredj New Yorkba. Ha nem mégy, megbánatom veled.

– Feltételesen vagyok, nem hagyhatom el az államot – hebegte McGuinness.

– Akkor eredj Duluthba. Vagy Rochesterbe. Kapsz egy hetet – sziszegte Davenport. –Búcsúzz el a papádtól. Búcsúzz el a nagymamádtól. Köszönj el a nővéreidtől. Aztán húzd a csíkot.

Még mindig mosolyogva, ismét az állatgondozó nő felé fordult, mintha McGuinness már ott se lett volna.

– A frászt hozod rám – mondta a nő, amikor már bent voltak a bárban. – Mi volt ez az egész?

– Kenny szereti a kisfiúkat. Kokót ad nekik a seggecskéjükért.

– Ó. – A nő nem most hallott először ilyesmiről, de nemigen hitte el, valahogy úgy volt vele, mint azzal a tudattal, hogy egyszer ő is meghal – olyan messze van még, és korántsem olyan biztos.

Később azt mondta: – Nem tetszett nekem az a mosoly. A mosolyod. Olyan voltál, mint az egyik állatom.

Davenport rávigyorgott. – Tényleg? Melyik? A makimajom?

A nő beharapta az alsó ajkát. – Nekem egy rozsomák jutott az eszembe. Ha mosolyának hidegsége néha erősebb volt is, mint tekintetének melegsége, ez nem fordult elő olyan gyakran, hogy a hétköznapi életben nehézségeket okozott volna a számára. Most csak ült, és figyelte a kötött ruhás szőkét, amint épp befordul a kormányzati központ épületének sarkán, ám még mielőtt végleg eltűnne szem elől, visszanéz, és rá vigyorog.

A keservit. Tudta, hogy nézem. A nők mindig megérzik. Gyerünk, tápászkodj föl, nyomás utána. De nem állt föl. Rengeteg a jó nő. Nagyot sóhajtott, visszadőlt a fűre, és megint fölvette Emily Dickinsont.

Meg lehetett volna róla mintázni az elégedettség szobrát. Sőt. A fényképét is el lehetett volna készíteni.

El is készítették, méghozzá egy olajzöld furgon rakteréből, amely ott parkolt a Déli Hetedik Street túloldalán. Detektívtükörből készült ablakai mögött, a kocsiszekrény börtönében a belső elhárítás két nyomozója izzadt háromlábú állyányra szerelt fényképezőgépével és videokamerájával.

Az idősebbik zsaru kövér volt. A kollégája sovány. Ettől eltekintve nagyon hasonlítottak egymásra: kefehaj, rózsaszín arc, sárga, rövid ujjú ing, barna hosszúnadrág. Egyikük vagy másikuk időről időre belekukkantott a fényképezőgép keresőjébe. A masina egy 300 milliméteres lencsével fölszerelt Nikon F3-as volt, dátumozós, elemmel működő órája folyamatos működés esetén a használati útmutató szerint 2100-ra késett vagy sietett volna egy másodpercet. Minden egyes felvétel szélébe beleégette az exponálás pontos dátumát és időpontját. Az ilyen fényképeknek jó hasznát lehet venni egy olyan bírósági tárgyaláson, ahol a megfigyelt személy tevékenysége a téma.

Davenport csaknem két hete, egy órával megfigyelése kezdete után kiszúrta a két zsarut. Nem tudta, miért figyelik, de amint észrevette, kerülte az érintkezést az informátoraival, a barátaival, a többi rendőrrel. Nem tudta, miért szálltak rá, csak azt tudta, hogy előbb-utóbb meg fogja tudni. Ez holtbiztos.

Az elmúlt két hét legnagyobb részét a szabadban töltötte, hadd fulladozzon csak a sleppje abban a tüzes kemencére emlékeztető, levegőtlen kocsiban, ahol nem tudnak enni, nem tudnak pisilni. Most elmosolyodott magában, azzal a kellemetlen rozsomákmosollyal, letette a Dickinson-kötetet, és a Turftippeket kezdte tanulmányozni.

– Lehet, hogy ez a kurvapecér örök időkre letanyázott itt? – kérdezte kényelmetlenül fészkelődve a kövér nyomozó.

– Úgy néz ki, nagyon beásta magát.

– Akkorát fogok hugyozni, mint egy sörösló – mondta a kövér.

– Nem kellett volna kólát innod. A koffein csinálja.

– Mi volna, ha kiugranék leereszteni a fáradt gőzt?

– Ha odébbáll, követnem kell. Ha lemaradsz, Bendl letépi a töködet.

– De csak akkor, ha te köpsz neki, te seggfej.

– Nem tudok egyszerre vezetni meg fotózni. A kövér nyomozó tovább fészkelődött, és lázasan járt az agya. Abban a pillanatban el kellett volna mennie csapolni, amikor látta, hogy Davenport letelepszik. Viszont akkor még nem kellett ilyen nagyon. Most meg, amikor Davenport bármelyik pillanatban elindulhat, úgy feszül a hólyagja, mint egy jól felpumpált focilabda.

– Figyeld csak – mondta, miközben távcsövön keresztül figyelte Davenportot. – A muffot stíröli, amelyik elmegy előtte. Nem gondolod, hogy ezért kell figyelnünk? Valami köze volna a muffhoz?

– Nem tudom. Valami tetves ügy lehet. Csak leadták, de senki nem mondott egy rohadt kukkot sem.

– Úgy hallottam, valamivel szorongatja a főnök tökét.

– Lehet benne valami. Nem csinál ez semmit, csak furikázik ide-oda abban a Porschéban, és mindennap kimegy a lovira.

– Pedig a személyi lapja egész rendes. Dicséretek meg minden.

– Volt néhány nagy dobása – ismerte el a sovány nyomozó.

– Nem néhány. Sok – mondta a kövér.

– Sok.

– Kinyírt néhány tagot.

– Ötöt. Ő a legjobb lövész a testületnél. Senki másnak nincs kettőnél több telitalálata.

– Hja, ha valaki annyit pufogtat…

– A sajtó imádja. Ő a második Wyatt Earp.

– Mert van dohánya – mondta a kövér nyomozó megfellebbezhetetlenül. – A sajtó szereti az olyanokat, akik tele vannak dohánnyal, imádják a gazdag hapsikat. Még sose láttam olyan firkászt, aki ne bukott volna a pénzre.

Egy percre elhallgattak, a riportereken járt az eszük. A riporterek némiképp hasonlítanak a rendőrökre, csak éppen hamarabb jár el a szájuk.

– Szerinted mennyit szakíthat le ez a Davenport? – kérdezte a kövér.

A sovány összecsücsörítette vékony ajkait, s eltöprengett. A fizetés fontos kérdésnek számított. – Hát az ő rangjával meg a szolgálati idejével… Úgy évi negyvenkét-negyvenöt ezrest kaphat a várostól – kockáztatta meg. – Na és ehhez jön még a játék. Azt mondják, előfordul, hogy egy sima százast is leszakít néhanapján, ha olyanok az oddsok.

– De hiszen az rengeteg – mondta elképedve a kövér. – Ha én egyszer leszakítanék ennyi dohányt, egyből kilépnék. Vennék egy vendéglőt. Vagy esetleg egy kiskocsmát, valahol odalent, a tavaknál.

– Én is kiszállnék – bólintott rá a sovány. Olyan sokszor beszéltek már erről, hogy a válaszai teljesen gépiesek voltak.

– Csak arra volnék kíváncsi, miért nem minősítették vissza őrmesterré, amikor kirúgták a rablásiról.

– Én úgy hallottam, azzal fenyegetőzött, hogy akkor kilép. Azt mondta, semmi kedve hátrafelé menni. A főnökségnek meg szüksége volt rá… Ennek minden csehóban, minden borbélyműhelyben vannak vamzerei… így aztán meghagyták neki a rangját.

– Mint felügyelő az agyára ment az embernek – mondta a kövér rendőr.

A sovány rábólintott. – Csak a tökéletessel volt elégedett, de senkit nem talált annak. – A sovány nyomozó megcsóválta a fejét. – Nekem egyszer azt mondta, hogy még életében nem volt olyan pocsék munkaköre. Tudta, milyen röhejes, de nem bírta abbahagyni. Ha valaki csak egy milliméterrel is melléfogott, úgy ráfeküdt, mint süket a csöngőre.

Megint elhallgattak egy percre, Davenportot figyelték a detektívtükrön át. – De ha nem főnöke az embernek, nem rossz gyerek – mondta más vágányra térve a kövér nyomozó. Figyelőszolgálatos zsaruknál könnyen áll az ilyesmi. – Egyszer adott nekem egy játékprogramot. A fiam szerint számítógépzseni. Mindenféle űrlények rohangásznak rajta föl-alá, olyanok, mint a svábbogarak, csak éppen vagy háromméteresek és sugárfegyverekből lövöldözik egymást.

– Szóval tetszett a srácnak? – A sovány nyomozót valójában nem érdekelte a válasz. Elkényeztetett mama kedvencének tartotta a kövér rendőr fiát, bár ezt sose mondta meg.

– Tetszett. Bevitte a központba, és „megkérte, hogy dedikálja neki. Rá is írta a tasakra, hogy Lucas Davenport.

– Szerintem nincs neki díványa – mondta a sovány, és várakozóan elhallgatott. Egy perc múltán a kövér rendőrnek leesett a tantusz, és elnevette magát. Nemigen könnyített vele a hólyagján. Megint fészkelődni kezdett.

– Te, nekem muszáj mennem, vagy a gatyámba eresztek – mondta végül. – Ha Davenport elmegy valahova, és nem a központba megy, akkor úgyis oda kell trappolnia a kocsijához. Ha nem vagy itt, amikor visszajövök, akkor utánad rohanok a garázs elé.

– Te meg a rohanás… – felelte erre a társa, a fényképezőgép keresőjébe nézve. – Épp most kezdte nézegetni a Turftippeket. Talán elugorhatsz egy-két percre.

Davenport látta, hogy a kövér nyomozó kisurran a furgonból, és a Pillsbury Building felé rohan. Elvigyorodott magában. Csábította a gondolat, hogy elsétáljon. Tudta, hogy a soványnak követnie kellene, kénytelen volna hátrahagyni a dagadtat. De ez bonyodalmakat okozhatna. Jobb, ha mindkettőről pontosan tudja, hol van.

Amikor a kövér nyomozó négy perc elteltével visszaérkezett, a furgon még mindig ott állt. A sovány ránézett, és csak annyit mondott: – Semmi.

Mivel Davenport mind ez idáig semmit sem csinált, a róla készített feltételeket nem is hívták elő. Ha előhívják, akkor észreveszik, hogy a legtöbb fotón ökölbe szorítja egyik vagy másik kezét, és csak a középső ujja mered fölfelé belőle. Ebből valószínűleg rájöttek volna, hogy kiszúrta őket. Mivel azonban a negatívokat nem hívták elő, ez nem számított.

A kövér nyomozó visszamászott hát a furgonba, Davenport meg ismét elterült a füvön, lapozgatta a verseskönyvet. Egyikük sem tudta még, milyen közel járnak a figyelőszolgálat végéhez.

Davenport épp A kígyó című költeményt olvasta, és a kövér rendőr a Nikon keresőjén át figyelte őt, amikor a veszett ismét lecsapott.