17.

Daniel egészen hátradőlt a székében, egy sárga ceruza radíros végével ütögette alsó ajkát, úgy figyelte Sloant. Andersen és Lester két egymás melletti széken ült magába roskadtan. Davenport járkált.

– Szóval azt mondja, nincs semmink – mondta Daniel, miután a nyomozó befejezte.

– Semmi olyan, amit a pasas kézre kerítéséhez használhatnánk – felelte Sloan. – Csak olyanok, amelyek segítségével az elfogása után ráverhetjük a balhét. Például megmutathatjuk Jefferson Sparksnak, ismerős-e neki. De olyan, amin elindulhatnánk, nincs.

– Mi van a jogosítványokkal? Van valami?

Anderson megrázta a fejét. – Nincs nekik ilyen nyilvántartásuk.

Davenport körbe-körbejárt a fal mentén. – És mi a helyzet a postákkal?

– Már kaptunk néhány választ, túl sokan vannak. Eddig százharminchat ideköltözőt jelentettek, és ez csak az utóbbi-két évre vonatkozik, és még tízszer ennyi postahivatal visszajelzését várjuk. Ha ez az arány marad, akkor összesen kábé ezernégyszáz névvel kell számolnunk. Az is kiderült, hogy a költözködők között magas az egyedülálló férfiak aránya, körülbelül az egyharmaduk az. Ez is csaknem ötszáz gyanúsítottat jelent. És ez az egész azon alapul, hogy a pasasnak esetleg van valami akcentusa.

– És ha nem két, hanem három éve költözött ide, máris pofára estünk – mondta Daniel. De azért ez mégis valami – erősködött Davenport. – Az eddigiek közölt, hány egyedülálló férfi van? Már hogyha ezek kellenek nekünk.

– Harmincnyolc a százharminchatból. De a jelek szerint ezek közül jó páran nővel jöttek ide, vagy miután idejöttek, beköltöztek egy nőhöz, vagy öregek. Két emberünk már rostálja a neveket, és eddig huszonkét olyat talállak, aki megfelel az alapvető kritériumoknak: fiatal, egyedülálló, nőtlen, független férfi.

– Fehérgalléros? – kérdezte Davenport.

– Kettő kivételével mind az. Az emberek általában nem melósnak költöznek ide. Fizikai meló több van Texasban, és ott melegebb is van – mondta Anderson.

– Akkor most miről beszélünk? – kérdezte Daniel.

– Hát arról, hogy ezt a huszonkettőt meg kellene nézni. Ha csak egy kicsit is körülszimatoljuk őket, valószínű, hogy a fele rögtön kiesik. Aztán egy kicsit, közelebbről is megnézzük a maradékot. Persze eközben folyamatosan jönnek a postákról az újabb adatok.

– Davenport! Van még valami?

Davenport ismét a szoba közepe felé fordult. Az éjjel beszélt Daniellel a veszett újabb hívásán és a megbeszélés elején a többieknek is beszámolt róla. A beszélgetést magnóra vette. A magnó most már állandóan rá volt kapcsolva a telefonjára. Reggel az első dolga volt, hogy lemásolta a kazettát, átvitte az egyetemre, és megkért két nyelvészt, hogy hallgassák meg.

A megbeszélés közben hívták fel Danielt: texasi, mondta az egyik. A másik már nem volt ennyire biztos benne. Texas vagy valamelyik másik dél nyugati terület: esetleg New Mexico keleti sarka, talán White Sands környéke. Oklahoma és Kansas kizárva.

– Az akcentusában erős középnyugati beütés tapasztalható – mondta a második nyelvész,… Itt van az a mondat, hogy „Mindjárt látni fogom”. Ha jól odafigyelnek, maguk is hallják, hogy ez valójában úgy hangzik, hogy „Mingyá látni fogom”. Ez jellegzetes középnyugati jelenség. Pontosabban közép nyugat felső vidékén, északi részén tapasztalható leginkább. Szóval szerintem eltöltött ott némi időt. Nem olyan sokat, hogy teljesen levetkőzze a délnyugati kiejtését, de ahhoz eleget, hogy legyen benne némi középnyugati beütés.

– Most jut eszembe – szólalt meg Davenport. A nyomozók érdeklődve néztek rá. – Tegnap történetesen a Nyolcas csatornát néztem. Láttam Annie McGowant, amikor előadta azt a disznópásztorosdit. Háromnegyed óra múlva fölhívott a veszett. Felhívtam a Pioneer Presst és a Star Tribune-t, hogy megkérdezzem, mikor jött ki az első kiadás. Mindkettő McGowan műsora után. Mikor a veszett hívott, még egyik sem volt utcán.

– Eszerint a tévében látta – mondta Anderson.

– Én meg elgondolkoztam Annie McGowanről – mondta Davenport. – Az a típus, amelyikre bukik a veszett…

– Jézusom…! – hördült fel Daniel.

– Volt valami abban a hívásban. Van valami nem hétköznapi a körül a „választott” körül, akiről beszél. Érzem.

– Maga szerint lehet, hogy el akarja kapni McGowant?

– Nézte a tévében. McGowan külsőre beleillik az eddigiek sorába. Ráadásul jön ezekkel a bizarr sztorikkal. Az emberünk a jelek szerint igényt tart a közfigyelemre, de amit McGowan mondott róla, az idáig mind negatívum. Ez a pasas büszke magára, McGowan meg azt állítja róla, hogy impotens, büdös, és disznókat tenyészt. Az éjjel elég pipás volt.

– Na, erről van szó – mondta kivörösödött arccal Daniel. – Éjjel-nappal figyeljék Annie McGowant.

– De főnök… – kezdte Anderson.

– Nem érdekel, hány ember kell hozzá. Ha kell, vetesse le néhánnyal az egyenruhát. Éjjelnappal rajta legyen a szemük.

– De csak finoman – mondta Davenport.

– Hogy?

– Annie McGowan a legjobb esélyünk rá, hogy elkapjuk a pasast – felelte Davenport, és fölemelte a kezét, hogy lecsendesítse a közbeszólókat. – Tudom, tudom. Nagyon óvatosaknak kell lennünk. Nem vállalunk semmiféle kockázatot, Annie McGowannek nem eshet baja. Tudom. Akkor is ő a legjobb csalink.

– Ha magának igaza van, akkor lehet, hogy az az őrült már nézegeti is – mondta Lester. –Most, mialatt mi itt beszélgetünk.

– Nem hiszem, hogy napközben próbálkozna. McGowan nappal állandóan emberek közölt van. Ha megpróbálkozik vele, akkor azt este fogja tenni. Amikor McGowan útban van hazafelé vagy már otthon van. Lehet, hogy napközben betör a lakásába, és ott várja. Erre is fel kell készülnünk.

– Lehet, hogy igaza van – mondta Daniel összeszűkülő szemekkel.

Davenport vállat vont. – Lehet. Meg az ellenkezője is. Mindenesetre nem lehet kizárni. Mint amikor engem figyeltetett.

– Rendben – mondta Daniel. Féloldalra fordult, lenyomta a szobatelefon kapcsolóját. – Linda! Hívja fel nekem a Nyolcas csatornát, és mondja meg nekik, hogy sürgősen beszélni szeretnék az igazgatójukkal. – Elengedte a gombot. – Davenport, maga maradjon még egy percre. A többiek térjenek vissza a bázisukra. Kezeljék el az ideköltözők ellenőrzését. Tudom, nem érünk vele semmit, ha már régebb óla itt lakik, de meg kell vizsgálnunk. Anderson, maga nézze át az eddigi papírokat, ellenőrizze, nem hagytunk-e ki valamit, aminek utána kellett volna néznünk.

Mialatt a többiek kitolongtak a szobából, Davenport a falnak vetette a hátát, és a szőnyeget bámulta.

– Nos? – kérdezte Daniel.

– Ez a tag nem úgy őrült, ahogyan gondoltam. Nem egy közönséges, hidegvérű gyilkos. Valami más nem stimmel a fejében. Ahogy kimondta azt, hogy „ő”, meg hogy „a választott”.

– Mi a különbség?

– Nem tudom. Lehet, hogy nehezebb lesz túljárni az eszén. Esetleg nem úgy reagál, mint ahogy gondoljuk.

– Majd meglátjuk – mondta Daniel, mintegy lezárva ezt a vonalat. – Valami mást akartam kérdezni magától. Honnan veszi McGowan ezeket a marhaságokat, amikkel telekürtöli a várost?

Davenport a fejét ingatta. – Valószínűleg egy egyenruhástól, aki elég közel van a nyomozáshoz, hogy felcsipegessen egy-két információt, de nem elég közel ahhoz, hogy tisztán hallja, amit kell.

– Maga tegnap Cedar Rapidsban járt, és ez volt az első alkalom, hogy valaki a nyomozás során kiejtette a száján a „farmer” szót. Ezután pedig már csak akkor hallottam, amikor a nő a tévében kijelentette, hogy a veszett farmer.

– Azt mondta: disznótenyésztő. Ez nem ugyanaz. Bárki informálja is McGowant, a füleseivel besározza a veszettet. Még Sparks sem hiszi, hogy a veszett farmer volna. Én sem. Útban hazafelé megálltam, és beszóltam Andersonnak, és bediktáltam neki a Sparks-féle dolgokat, hogy betehesse az adatbankba. De hogy azután…? Nem lehet tudni. Valakinek eljár a szája, az biztos.

– Jó – mondta Daniel.

Gyanakszik, gondolta Davenport. Sőt, tudja. Tudja, és most rendőrfőnöki hangján beszél. – Én nem faggatom magát többet ezzel a véletlen egybeeséssel kapcsolatban. Viszont megjegyzem, hogy ha itt valaki valamiféle játékot játszik, az a játék veszélyes lehet.

– Máris veszélyes játékot játszunk – felelte Davenport. – A veszett nem enged más választást.

Davenport az utcán töltötte a délutánt, felkereste informátorait, barátait, ismerőseit, hadd tudják, hogy él még. Egy kolumbiai tartózkodott a városban, állítólag azért, hogy megszervezze a nagyváros nagybani kokain-elosztó hálózatát. A feltevése szerint az üzletet három férfi és egy nő fogja vezetni, mindegyik külön területen és egymástól függetlenül. Ha bármelyikük is megpróbál betörni egy másik territóriumára, a kolumbiai elvágja a bajkeverő utánpótlási vonalát.

Davenportot érdekelte az ügy. Twin Citiesbe a forgalomban lévő kokain legnagyobb része három vagy ennél kevesebb unciás tasakokban jutott el, s javarészt detroiti és chicagói, illetve kisebb részben Los Angeles-i közvetítők útján. Korábban keringtek hírek bizonyos közvetlen kolumbiai kapcsolatokról is, de ezek eddig még nem bizonyosodtak be. Ennek most más szaga volt. Davenport neveket kért az informátoraitól, pénzt és sértetlenséget kínálva cserébe.

Egyre többet lehetett, hallani fiatalkorú bandák tevékenységéről, újabban Chicagóból és Los Angelesből jártak ide új tagokat toborozni. Citiesben nem nagyon volt tere a bandák működésének. A rendőrség mindkét városban szisztematikusan zaklatta őket, és oly gyakran és oly hosszú időkre ültették le a bandatagokat, hogy 90-es IQ alatt nem akadt srác, aki egy ilyen csapatba kívánkozott volna.

A Franklin Avenue-i indiánok egy asszonyról beszéltek, aki vagy beugrott a Franklin-hídról, vagy a vízbe lökték. A holttest még nem bukkant fel. Davenport feljegyezte magának, hogy ne felejtse el, értesíteni a vízi rendőröket.

Késő délután volt már, mire visszatért az irodájába. Alig ült le az asztalához, mikor McGowan rátelefonált.

– Lucas! Hát nem csodálatos? – repesett.

– Micsoda?

– Hát ez az egész história a veszettel. Ugye tudja, hogy védőőrizetben vagyok?

– Igen, gondoltam, hogy a főnök lépni fog.

– Hát én meg beleegyeztem, de csak azzal a kikötéssel, hogy időnként szalagra vehetem. Együttműködünk meg minden, de időnként, amikor nem feltűnő, csinálunk rólam néhány snittet, ahogy főzök vagy varrok, vagy valami ilyesmit csinálok otthon. Két ügyelőállás lesz, egy velem szemben, egy meg a ház mögött. Azt is meg fogják engedni, hogy felvegyük a házamat figyelő zsarukat a távcsövükkel meg a szerkentyűikkel együtt.

– A jó ég áldja meg, Annie, ez nem egy sportesemény. Természetesen vigyázni fognak magára, de az a pasas őrült.

– Nem érdekel – szögezte le McGowan. – Ha ez a pasas rám ácsingózik, az bekerül a hírekbe. Benne leszek az egész ország minden hírműsorában, és mondok én magának valamit, ha én kapok egy ilyen magas labdát, én azt le is csapom, nem lesz abban hiba. Ki fogok ugrani. Hat-hét múlva már New Yorkban leszek.

– Kedves elgondolás, de a halál nagy hátulütője lenne – mondta Davenport.

– Kizárt eset – felelte magabiztosan Annie McGowan. – Nyolc zsaru vigyáz rám a nap huszonnégy órájában. Ki van zárva, hogy a pasi a közelembe férkőzhessen.

És ha mégis, akkor nem menekülhet, gondolta Davenport. – Remélem, felszerelték valamilyen vészjelzővel.

– Persze. Épp most állítjuk be. Olyasmi, mint egy berregő, és az övemen viselem. Sose veszem le. Amint megnyomom a gombot, máris rohan mindenki.

– Azért csak ne bízza el magát. Tudja, hogy Carla Ruiz is csak akkor vette észre, amikor már, rajta is volt. És ha egy kicsit félősebb, és nem megy le este vásárolni, és véletlenül nem veszi meg azt a spray-t is, már nem is él.

– Ne aggódjon, Lucas, nem lesz semmi baj. –A lány hangja egy árnyalatnyival lehalkult. –Szeretnék találkozni magával, de nem munkaügyben. Mikor legutóbb beszéltünk, akartam mondani magának valamit, de most hogy a nap minden percében figyelnek…

– Tudom – vágott közbe sietve Davenport. – Nem volna jó, ha a nagyfőnök vagy akár a maga barátai megtudnák, milyen közel állunk egymáshoz.

– Akkor jó – mondta Annie McGowan. – Viszlát, jó öreg Vörös Csataló.

– Vigyázzon magára.

Kábítós, erkölcsis és betörésis nyomozók látták el a közvetlen figyelőszolgálatot, a hátvédet civilbe öltöztetett, jelöletlen autókban ücsörgő egyenruhások szolgáltatták a McGowan háza körülötti utcákban. Davenport nem ment oda az első este, amikor az őrhelyeket felállították. Nem akarta, hogy a túl sűrű jövés-menés felkeltse a szomszédok figyelmét. A második este aztán, egy Henley nevű erkölcsrendészetis nyomozó társaságában odament.

– Látta már a lakását? – kérdezte Henley.

– Nem. Guszta?

– Nem rossz. Kisebbfajta, idősebb ház a Minnehaha-öböllel szemben. Kétszintes. A kelet felőli oldalán egy nagy kert, egy-két almafával. A nyugati oldalától körülbelül tízméternyire a szomszéd ház. Kerítés nincs. Takaros kis házikó, fájhatott, neki vagy száz lepedőbe.

– Megkeresi a magáét. – mondta Davenport.

– El is hiszem. Egy ilyen pofikával a tévében…

– Azt mondta, két oldalról figyelik.

– Igen. Van egy figyelőállásunk pontosan a házzal szemben, egy másik meg hátul, az utca túloldalán – mondta Henley. – Mindkét helyen a padlásról kukkoljuk.

– Kibéreltük?

– A Minnehaha felőli ház tulajdonosa azt mondta, nem kell neki pénz, örül, hogy ott vagyunk. Mondtuk neki, hogy eltarthat akár egy-két hónapig is, erre azt mondta, nem számít.

– Rendes tag.

– Öregfiú. Nyugdíjas építész. Szerintem örül, hogy nincs egyedül. Még azt is megengedte, hogy berámoljunk a hűtőjébe, meg hogy használjuk a konyhát.

– Na, és hátul?

– Az egy öreg házaspáré. Nem zárkóztak el előle, hogy beengedjenek minket, de látszott rajtuk, hogy nagyon hajtanak a pénzre, így aztán kibéreltük a padlást. Havi kétszázért, két hónapot kifizettünk nekik előre. Nagyon örültek neki.

– Furcsa. Ez egy elég gazdag környék – mondta Davenport.

– Elbeszélgettem velük, az öreg azt mondta, az a baj, hogy megérték ezt a magas kort. Valamikor a hatvanas években mentek nyugdíjba mindketten, és azt hitték, onnantól kezdve semmi gondjuk. Aztán jött az infláció, fölment az ára mindennek, emelték az adókat… Épp hogy csak megélnek.

– Mm. Melyik oldal felől megyünk?

– Az építész felől. Az öböl túloldalán parkolunk le, és átmegyünk a hídon. A vízpart felől jövünk fel, egy házsor mögött, hátulról megyünk be a házba, így nem kell fölöslegesen mutatkoznunk a nő háza előtt az utcán.

Az építész háza tágas, szépen karbantartóig épület volt, politúrozott bútorokkal, keleti szőnyegekkel, acélból és bronzból készült műtárgyakkal, a tojáshéjszín falakon gyönyörű rézkarcok és metszetek függtek. Henley vezetésével fölmentek egy négyszer forduló falépcsőn, s beléptek a gyengén világított, nem teljesen kiépített padlástérbe. A két zsaru két fotelben üldögélt, egy telefonnal a lábuknál, kettejük között egy kétcsövű messzelátó, és egy állványra szerelt távcső. A helyiség egyik fala mellett a padlón egy matrac hevert. Mellette egy nagy sztereó rádió állt, amelyből könnyűzene áradt.

– Adjisten – mondta az egyik nyomozó. A másik csak biccentett.

– Van valami érdekes? – kérdezte Davenport.

– Kutyasétáltatás.

Davenport odament az ablakhoz, és kinézett. Az üvegre belülről vékony, filmszerű hártya volt tapasztva. Az utca felől olyan, mintha átlátszó volna, a mögötte lévő tér pedig üres.

– Otthon van?

– Még nincs. Lekeveri a tízórás híradót, lesminkel, aztán többnyire beül valahova vacsorázni. Utána, ha nincs randija, hazajön. Megbeszéltük, hogy mostantól kezdve két hétig egyenesen hazajön.

Davenport leült a matracra. – Azt hiszem, de nem vagyok biztos benne, hogy ha a veszett nekiugrik, akkor sötétedés után, de még éjfél előtt fog jönni. Elővigyázatos. Nem akar olyan időpontban csámborogni itt, hogy esetleg feltűnjön valakinek, viszont kell neki a sötét, hogy ne lássák az arcát. Szerintem megpróbál majd bejutni a házba, amikor a nő nincs itthon, és akkor kapja el, amikor hazaér, így csinálta azzal a Ruiz nevű nővel is. A másik lehetőség, hogy közvetlenül az ajtó előtt kapja el, amikor épp megy befelé. Elkapja, belöki, és ha jól csinálja, úgy néz ki, mintha a nő boldogan beengedte volna.

– Nekünk az is eszünkbe jutott, hogy esetleg valamilyen trükkel próbálkozik – szólalt meg a másik nyomozó. – Mondjuk, bekopog, hogy a stúdióból küldték vagy valami ilyesmi. Csak hogy a nő kinyissa az ajtót.

– Elképzelhető – mondta Davenport. – De szerintem még mindig az a legvalószínűbb, hogy…

– Jön – mondta az ablaknál álló zsaru. Davenport felkelt, s mélyen meggörnyedve odament az ablakhoz. McGowan háza elé egy vörös Toyota sportkocsi állt be. Egy pillanattal később, kezében egy bevásárlózacskóval, kilépett belőle a lány. Magabiztosan indult, a ház felé, nem nézett körül, kinyitotta az ajtót, és bement.

– Bekap – mondta az ablaknál álló figyelőszolgálatos. A másik a karórájára világított miniatűr zseblámpájával, és számolni kezdett. Harminc másodperc. Egy perc. Másfél. Egy perc negyvenöt.

Megszólalt a telefon. Az ablaknál álló nyomozó fölvette.

– Miss McGowan? Minden rendben? Helyes. De azért a berregőt ne vegye le, míg ágyba nem bújik. Aludjon jól.

– Minden este jön majd? – kérdezte amúgy mellékesen Henley.

– Hétköznap általában igen. Úgy három órára, mondjuk kilenctől éjfélig, egyig – felelte Davenport.

– Ha ezt sokáig csinálja, kipukkad.

– És ha nem a figyeléstől, akkor ettől a limonádé zenétől – mondta Davenport. A fülbemászó zene még mindig szólt a rádióból.

Az egyik ügyelőszolgálatos zsaru elvigyorodott, s fejével a társa felé intett. – Kompromisszum – mondta. – Én imádom a rockot, ő ki nem állja. A countryzenéért bolondul, a cowboy nótákért, én meg attól megyek a falnak. Így jött létre ez a kompromisszum.

– Lehetne rosszabb is – vélekedett Henley.

– Kizárt eset – mondta Davenport.

– Hallotta már a New Age-et?

– Nyert – adta meg magát. Davenport. – Lehetne rosszabb is.

– Ébresztő, emberek! Megint, csinálja!

– Mit? – indult el négykézláb Davenport az ablak (elé.

– Szerintünk nem vette észre, hogy van egy kis rés a két függönyszárny között – mondta a zsaru. A társa a házra szegezte a messzelátót, úgy morogta: – Gyerünk már, cica. – Davenport, arrébb tolta a másik nyomozót, a lábakon álló távcső mögül, és belenézett az okulárba. A távcső az egyik emeleti ablakra volt belőve, arra a pontra, ahol a két függönyszárny kissé szétvált egymástól. Eleinte sem mi érdekeset sem lehetett látni, majd McGowan jelent meg az oldalról jövő fényben, amely Davenport feltételezése szerint a fürdőszobából jöhetett. A haját fésülgette, mindkét karját a feje fölé emelve. Fehér bugyi volt rajta. Más semmi. Ezt kapd ki – mondta a messzelátós nyomozó.

– Add már ide azt a szarságot – próbálta meg ki venni a kezéből Henley.

– Azannya cicikés riporternője… – mondta ábrándosan a messzelátós, és átengedte a kukkert. Maga szerint tudja, hogy nézzük?

– Tudja, gondolta Davenport, Annie McGowan arcát nézve. Nagyon piros volt. Annie McGowan fickós. – Nem hiszem – mondta fennhangon.

Ötnapi megfigyelés semmi eredményt nem hozott. Annie McGowan háza előtt nem járt gyanús kocsi, nem járt gyanús járókelő. Nem történt semmi, csak a levelek hulldogáltak, s a szél időnként megzörgette az építész háztetőjének cserepeit. A függöny nem zárult, össze.

– Vörös Ló?

Dél volt, Davenport otthonról telefonált.

– Én vagyok, Annie. Ez most nem szenzáció, de körülnéztem a környéken, és észrevettem valamit, ami talán érdekelni fogja. Az egyik női klubban lesz egy előadás, egy egyetemi tanár tartja, egy pszichológus, egy szórólapról olvasom: „A szexuálszociológiai inadekvencia és az antiszociális tevékenység közötti összefüggésről, különös tekintettel a Twin Citiest rettegésben tartó gyilkosra.” Ez egész jól hangzik. Mi volna, ha még az előadás előtt kamera elé ültetné ezt a diliszakértőt?

– Remekül hangzik. Hogy hívják a pasit?

– Lucas? – Jennifer volt, kissé kifulladtan.

– Jennifer! Már épp hívni akartalak. Hogy érzed magad?

– Reggelente émelygek egy kicsit.

– Orvosnál voltál?

– Jaj, Lucas, ne csináld már. Semmi bajom. Ez benne van a pakliban. Remélem, nem lesz rosszabb. Csaknem kiadtam a reggelimet.

– Hát, amiket te összeeszel reggelire, nem is csodálom. Fel kellene hagynod a kolbászos rántottával meg a vajaskenyér zabálással. Ebbe akkor is belepusztulnál, ha reggelenként nem volna hányingered. Olyan magas lehet a koleszterinszinted, hogy szerintem már mérni se tudják. Egyél inkább zabpelyhet vagy müzlit. Meg vitaminokat. Nem is értem, hogy nem vagy még egy mázsa. Az ég szerelmére, figyelsz rám?

– Igen, persze, figyelek. De nem azért, hívtalak, hogy étrendi tippeket kérjek tőled. Hivatalos ügyben kereslek. Furcsa dolgokat hallok. Valami komoly fejlemény van a veszett körül. Hogy állítólag tudod, kicsoda, és figyelteted.

– Egy szó sem igaz az egészből – felelte határozottan Davenport. – Ezt persze nem tudom bebizonyítani, de nem igaz.

– Nem kérem a cserkész, becsületszavadat, mert az személyes ügyekre vonatkozik, ez pedig most hivatalos beszélgetés.

– Jó, hát akkor figyelj úgy, mint leendő gyermekem anyja, nem akarom, hogy föl-alá rohangálj, és kimerülj. Rendben? Épp ezért szigorúan személyes alapon, cserkész, becsületszavamra közlöm veled, hogy fogalmam sincs, ki a gyilkos.

– De csinálsz valamit?

– Ez hivatalos kérdés. Ezek szerint, kezdhetek megint hazudni.

Jennifer felkacagott, Davenport is felderült.

– Úgy olvasok benned, mint egy nyitott, könyvben – mondta Jennifer. – Fogadok veled, hogy mondjuk, egy héten belül úgyis megtudom, mi az ábra.

– Sok szerencsét, pókhasú.

Anderson és Davenport az utóbbi szobájában beszélgetett, amikor Daniel belépett. A rendőrfőnök még sose járt Davenport irodájában. – Nem is rossz – mondta. – Majdnem olyan tágas, mint a faliszekrényem.

– Van itt egy titkos átjáró, ami egy elnöki lakosztályba vezet, de csak olyankor használom, ha egyedül vagyok – felelte, Davenport. – Nem akarom, hogy a plebs irigykedjen.

– Rágódunk – mondta Anderson a rendőrfőnökre nézve. – Tíz nap telt el a veszett utolsó akciója óta. Ha a pszichológusok jól tippelnek, a jövő héten megint előrukkol valamivel.

– Muszáj csinálnunk valamit – sóhajtott Daniel. Davenport úgy látta, lefogyott egy kicsit. Rá nem jellemző módon zilált volt a haja, mintha elfelejtette volna lekefélni, mielőtt eljött otthonról a veszett kezdte megviselni.

– McGowan körül semmi újság? – kérdezte.

– Egy szál se.

– Davenport… Mondjon valamit.

– Nemigen tudok mit. Talán le kellene hűtenünk egy kicsit a médiát. Arra gondolok, hogy ki kellene adnunk valami információt a veszettről. Valami olyasmit, amivel megnehezítjük a dolgát.

Daniel nem felelt azonnal. – Például?

– Például, hogy milyen típusú nőket kedvel: fekete haj, fekete szem, fiatal vagy középkorú, csinos. És ehhez esetleg néhány utalás őrá. Hogy nagyon fehér bőrű, fekete hajú, kissé kövérkés, esetleg nemrég költözött ide délnyugatról. Hogy legalább egyszer farmernek volt öltözve, de véleményünk szerint értelmiségi. Felhívjuk az ebbe a típusba sorolható nők figyelmét, és felszólítjuk őket, hogy amelyikük úgy érzi, hogy egy ilyesfajta férfi kerülgeti, szóljon nekünk.

– Jézusom, tudja, hány hívást kapnánk? – kiáltott fel Anderson.

– Ezen nem segíthetünk – mondta Davenport. – Viszont pillanatnyilag nem tartunk sehol, és ha a jövő héten megint megöl valakit… Azt hiszem, könnyebben megúsznánk, ha a sajtó úgy tudná, hogy csinálunk valamit

Daniel csücsörített, üres tekintettel meredt az iroda rücskösen vakolt falára. Végül bólintott. – Igen. Csináljuk. Legalább csinálunk valamit.

– Esetleg készültséget is el lehetne rendelni a jövő héten – vetette fel Davenport. – Egy rakás zsaru ki az irodákból az utcára. Úgy, hogy a média tudjon róla, de megkérjük őket, hogy ne tegyék közzé. Nem fogják közzétenni, ráadásul még úgy is érzik, hogy egy kicsit ők is benne vannak az ügyben.

– Nem rossz – ismerte el Daniel egy kesernyés mosollyal. – Aztán ha majd vége lesz, testületileg bevonulhatunk a tévébe, elvitatkozgatni az újságírói etikáról, hogy együtt kell-e működniük a rendőrséggel vagy sem.

– Most telibe talált – mondta Davenport. – Imádják ezt a tésztát.

Davenport egy utcai fülkéből telefonált.

– Vörös Ló?

– Figyeljen, Annie. Daniel most utasította Andersont, tudja, az az, őrmester a gyilkossági-rablásin, most utasította, hogy állítson össze egy lajstromot a veszett és az áldozatai jellemző tulajdonságairól, és adja át a médiának. Erre valamikor délután fog sor kerülni. Az adatok között van egynéhány közismert is, de a legtöbbjét eddig bizalmasan kezeltük.

– Ha tíz percen belül megkapom, még be tudom nyomni a déli híradóba.

– Mindent nem tudok elmondani, de szerintünk csak nemrég lakik errefelé, legfeljebb néhány éve, és valahonnan délnyugatról költözött ide.

– Úgy értsem Worthingtonból, Marshallból, egészen lentről?

– Nem, nem Minnesota délnyugati részéből, hanem az Államokéból. Mondjuk Texasból vagy New Mexicóból, arról a környékről. Daniel hivatalosan közölni fogja, hogy látták farmeröltözékben, úgy, ahogy maga korábban leadta. Most azonban már az a véleményünk, hogy ez valójában csak álruha volt, és az illető igazából értelmiségi.

– Remek, ez igazán remek, Vörös Ló. Mi van még?

– A listán lesz még más is, de ez a legjobb része. De nagyon megkérem, hogy mielőtt kiadja, hívja fel Andersont, és kérdezze meg tőle. El fogja mondani magának. Most ott ül az asztalánál. – Megadta Anderson közvetlen számát. – Köszönöm. Negyedóra múlva nézni fogom a képernyőn.

Kora délután volt. Davenport ebéd utáni tunyaságban szenvedve, lassú, fáradt, mozdulattal vette föl a kagylót.

– Te vagy az, Lucas?

– Hogy érzed magad, Jennifer?

– Mi van ezzel a McGowannel?

– Jennifer, az ég szerelmére…

– Nem, nem, nem. Nem azt akarom kérdezni, hogy megkefélted-e. Arra már a cserkész becsületszavadat adtad. Azt szeretném tudni, mi ez a cécó McGowan körül, mi ez a megfigyelési história. Miért, figyelik a zsaruk McGowant?

Davenport, egy pillanatig tétovázott a válaszi előtt, és rögtön tudta, hogy ezzel hibázott.

– Áhá. Szóval tényleg figyelitek – mondta kárörvendő hangon Jennifer.

– Jennifer, emlékszel még, mikor megkértelek, hogy mielőtt bármit is kiadsz Carla Ruizról, kérdezd meg előbb a főnököt? Most is ezt kérem. Beszélj előbb vele.

Este. A nap már észrevehetően hamarabb nyugodott le. Elmúlt a nyár. Davenport Daniel ajtaja előtt várt. Tizenöt perce várakozott már, amikor Daniel – kintről – bejött.

– Jöjjön be – mondta. Levette a nagykabátját, és a kanapéra dobta. – Őszinte választ várok magától. Maga adta le a drótot Jennifer Carey-nek a megfigyelésről?

– Eszem ágában sem volt. Megvannak a maga külön forrásai. Fölhívott, én meg azt mondtam, forduljon magához.

Daniel fölemelte a mutatóujját. – Ha rájövök, hogy átejt, szétrúgom a seggét.

– Nem én voltam. Mi történt, miután jelentkezett?

– Fölhívtam az állomás igazgatóját, bekapcsoltattam vele a beszélgetésbe Carey-t is, és rendesen beolvastam nekik. Carey erre rákezdte a szokásos sajtóetikai kiselőadását, de a főnöke rászólt, hogy hagyja abba. Azt mondta, nem tűri, hogy az állomásra bárki is ráfoghassa, hogy ha bármilyen csekély mértékben is, de felelős abban, hogy a veszett meggyilkolta egy másik állomás egyik vezető riporterét.

– És miben maradtak?

– Meg akarták kapni ugyanazt az esélyt, mint a nyolcas. A hétvégén, valamikor olyankor, amikor semmi sincs, be akarnak menni egy kamerával McGowan házába, és csinálni néhány snittet. McGowanről, amint vasalja a blúzait vagy valami ilyesmit csinál. Néhány percre beengedjük őket a figyelőállásokra is. De csak egyszer.

– És mindaddig dobozban tartják a filmet, míg el nem kapjuk a veszettel?

– Így egyeztünk meg.

– Nem rossz egyezség – mondta Davenport. – Na és mit szólt hozzá Jennifer?

– Nem örült, de belement. Ö fogja szerkesztetni a McGowan-interjút. A riporter valami kezdő lesz – felelte Daniel. – Az igazat, megvallva, azt hiszem, kicsit féltékeny. Szerintem szeretne McGowan helyében lenni.

– Emlékszel még arra a rémes klapanciára, amit akkor írtál nekem, amikor kezdtünk összemelegedni? Tudod, amelyikben az van, hogy ha egyszer gyerekem lesz.

– Nem is volt olyan rémes – felelte Davenport fél könyökre emelkedve. Volt némi él a hangjában. – Szerintem nagyon bonyolult szerkezetű, finom írásmű volt.

– Finom? Úgy hangzott, mint egy rossz rock 'n'roll szöveg 1959-ből.

– Nézd, tudom, hogy nem kedveled különösebben a…

– Állj, állj. Tetszett. Megtartottam. Odaragasztottam az íróasztalom kihúzható írógéptartójára, amit hetente egyszer kihúzok, és olyankor mindig elolvasom. Na, szóval azt akartam mondani, hogy ma, amikor kihúztam és elolvastam, arra gondoltam: hát tessék, gyerekem lesz.

Davenport Jennifer meztelen hasára tapasztotta a fülét.

– Kellene már hallanom valamit?

– Nagyon figyelsz?

– Igen. – Davenport még erősebben odatapasztotta a fülét.

– Hát akkor, ha tényleg nagyon figyelsz…

– Akkor?

– Akkor azt hiszem, hallod, hogy kotyog a hasamban a sör, amit lefekvés előtt ittam.

Davenport még idejében érkezett a tóhoz, hogy láthassa, hogyan megy le errefelé a nap egy szombat este. Carla elment, hiányzott a bicikli, de alig fél óra múlva már meg is érkezett, egy kis csomag ennivalót meg egy üveg vörösbort hozott. Davenport itt töltötte a szombat, éjszakát és a vasárnapot, valamint a vasárnap éjszaka nagy részét. Hajnali kettőkor szájon csókolta Carlát, visszahajtott Minneapolisba, és valamivel öt után már a saját ágyában volt. A reggeli értekezletről megint elkésett.

– Készítettünk nemrég egy listát, azokról az emberekről, akiknek a nevét az a Rice nevű asszony közölte velünk – mondta Davenport. – Mi van velük?

– Hétfő reggel volt, a rendőrfőnök irodájában ültek. A nyomozók felén látszott, holtfáradtak a sok túlórázástól. – Tudják, kiről beszélek. Az a nő, akinek a férje eladta a stukkert a veszettnek.

– Megnéztünk mindenkit, akit az asszony bediktált – mondta Sloan, aki annak idején kihallgatta Mrs. Rice-t.

– És semmi?

– Az az igazság, hogy nem hallgattunk ki mindenkit, csak szemügyre vettük őket. Ha nem illettek bele a képbe, hanyagoltuk őket. A nőket, öregembereket, srácokat kihagytuk. Viszont kihallgattunk mindenkit, aki elméletileg számításba jöhetett, de nem jutottunk vele semmire. Már épp hozzá akartunk fogni a többiekhez, amikor jött az a Jimmy Smithe, és minden figyelmünket rá összpontosítottuk.

– Mindenkit ki kell hallgatni – fordult Davenport Danielhez. – Annak az átkozott fegyvernek nagyon fontos szerepe van. Lehet, hogy valaki megvette az öregtől, aztán továbbadta. Szerintem a nőket is ellenőrizni kell, a srácokat is, mindenkit.

– Lássanak hozzá – mondta Daniel Andersonnak. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk.

– Hát…

– Fogjanak hozzá.

Davenport a padlás padlóján ült.

– Már szerda van – szólalt meg az egyik figyelő. – Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig itt ülünk. – Már jönnie kellene.

– Hideg van itt – mondta Davenport. – Érezni, hogy behúz a szél.

– Mi is érezzük. Nyitva is hagyjuk az ajtót, de nem jön fel semmi meleg. Arra gondoltunk, nem ártana egy hősugárzó.

– Jó ötlet.

– Csak az a bibi, hogy a központ nem akarja fizetni, mi meg nem szeretnénk, ha ránk terhelnék.

– Beszélek Daniellel – ígérte Davenport.

– Kocsi – szólalt meg a másik figyelő.

Az utcán egy autó gördült végig, egy pillanatra megállt alattuk, aztán továbbment, befordult a sarkon.

– Megvan a rendszáma?

– Az utca elején van egy kolléga, az egyik kocsiban, ez az ő reszortja. Van infratávcsöve.

A matrac mellett álló rádió hirtelen recsegni kezdett.

– Megvan? – kérdezte a figyelő.

– Meg. Szomszéd.

– Lelassított a háza előtt.

– A tag hatvanhat éves, de feljegyzem – mondta a rádióhang.

– Egyébként?

– Hideg van – felelte a kocsi figyelő. Vártak tovább. – Figyelem! Akció indul! – szólalt meg húsz perccel később az ablaknál álló ember. – Enyém a háromlábú.

Davenport a kétcsövű messzelátón át figyelte. McGowanen fodros rózsaszín babydoll, és egy ugyanolyan színű, parányi bugyi volt. Hol ide, hol oda sétált a tenyérnyi nyílás előtt, izgatóbb volt bármelyik profi vetkőző táncosnőnél.

– Tuti, hogy tudja – mondta a távcső mellől a figyelő.

– Nem hiszem – szólt Davenport. – Azt hiszem, csak annyira megszokta már azt a rést, hogy egyszerűen észre sem veszi…

– Ugyan már. Nézze meg, amikor nyújtózkodik. Mutat, mutat, de sose mutat meg mindent. Melltartó nélkül mászkál, de úgy még egyszer sem, hogy ne lett volna rajta bugyi, még akkor sem, amikor a zuhany alól jön ki. Cukkol minket. Tuti, hogy tudja…

Javában vitatkoztak, amikor a veszett elkapta a béna lányt is.