15.

Davenport irodájának ajtaja nyitva volt. Az erkölcsrendészetis nyomozó támolygott be rajta, s rogyott le az egyik vendégszékre. – Sparky felszívódott – mondta.

– A fenébe. Minden olyan nehezen megy – felelte Davenport.

– Megtaláltuk a kéglijét, ott lakik a Duponon, de az éjjel megpucolt – mondta az erkölcsrendészetis – A fölötte lakó pasas azt mondta, Sparky éjfél körül jött haza, behajigálta a cuccát a kocsijába, aztán eltűzött az egyik bigéjével. A tag szerint nem úgy, festett, mint aki csak moziba megy.

– Fülest kapott Brownról – mondta Davenport hátradőlve, és lábát az asztalra polcolva.

– Nagyon úgy néz ki.

– Na és hová mehetett?

A nyomozó vállat vont. – Kérdezősködünk. Van még két másik nője is, úgy hallottuk, azok a Lake Streeten működnek, egy szaunában. Sparky egy időben a Vaslepke nevű csellóban dolgozott, de az ma már nincs meg. Szóval keressük.

– Rokonság?

– Nem tudom.

– Mikor járt bent nálunk legutóbb? – kérdezte Davenport.

– Kábé egy éve lehet. Garázdaságért, prostitúcióra való felbujtásért.

– Ült is?

 –Három hónapot, dologházban.

– A dossziéja fent van?

– Fent. Lehozhatom.

– Ne fáradjon – mondta Davenport. – Pillanatnyilag úgysincs semmi dolgom. Majd átmegyek, és belekukkantok.

– Mi meg keressük tovább – mondta az erkölcsrendészetis. – Daniel nagyon ránk szállt.

Davenport éppen beillesztette szobája ajtajába a kulcsot, amikor megszólalt a telefon. Visszament, fölvette.

– Lucas? Jennifer vagyok. Na, elmegyünk este?

– Persze. Hétkor jó? – Davenport lelki szemei előtt Carla jelent meg: ívbe feszülő háta, felágaskodó mellei, félig nyitott szája. Carla Ruiz. Jennifer Carey, várandós.

– Igen, remek. Értem jössz?

– Hétre. Viszlát.

A veszett aktákra várt a segédhivatalban, mikor Davenport besétált. A veszett nyomban felismerte, és kényszerítette magát, hogy megint a kezében lévő dossziéba nézzen. Davenport nem ügyelt rá. Belökte a kis lengőajtót, bement a pult mögé, átment a helyiség túloldalára, a főfelügyelő asszony üvegkalitkájába. Kinyitotta az ajtót, bedugta a fejét, és mondott valamit, amit veszett nem egészen értett. A főfelügyelő asszony felnézett, ránevetett. Davenport pedig bement, és fél fenékkel odaült az íróasztal sarkára.

Milyen könnyed a stílusa, gondolta irigykedve a veszett. A felügyelőnő egy kérges fenekű, ötven fölötti asszonyság volt, aki ezer éve ült ezen a helyen, és már nemigen lehetett neki újat mondani. Davenport mégis úgy udvarolta körül, mint egy bakfist. A veszett feszülten figyelte. Davenport hirtelen hátrafordult, s egy pillanatra találkozott a tekintetük. Aztán a veszett magához tért, és megint a dossziéba mélyedt.

– Ki az a fazon ott a pultnál? – kérdezte Davenport.

A főfelügyelőnő kissé oldalra dőlt a székén, hogy kilásson Davenport mögül. A veszett épp betette a dossziét a „Vissza” feliratú kosárba, és kifele indult. – Ügyvéd. Most nem jut eszembe, melyik irodánál dolgozik, de mostanában elég gyakran látom. Ő képviselte Barint, tudja, az az a milliomos csemete, aki belehajtott a tömegbe…

– Igen. – A veszett eltűnt az ajtó mögött. Davenport visszafordult a főfelügyelő asszonyhoz.

– Egy bizonyos Jefferson Sparks ügyében vagyok itt. Rossz fiú. Strici. Kellenének róla a legfrissebb adatok.

– Mindjárt hozom, addig üljön oda Lori asztalához. Betegállományban van – mondta a felügyelőnő egy üres íróasztalra mutatva.

Sparksnak ez idő szerint három aktája volt az irattárban, mindhárom pitiáner ügy. Davenport elolvasta a papírokat, amelyben vagy féltucatszor szerepelt egy bizonyos Selyemkalap Kondi Klub.

Fölemelte a telefont, fölhívta az erkölcsrendészetet, és azt a nyomozót kérte, akivel aznap reggel beszélt.

– Még mindig Shirley Jensen vezeti a Selyemkalapot? – kérdezte, mikor a nyomozó belehallozott a kagylóba.

– Sparky aktáiban többször is szerepel ez a Selyemkalap. Lehet, hogy ott dolgoznak a tyúkjai?

– Lehet. Most, hogy mondja, jut eszembe, hogy annak idején Shirley vezette a Vaslepke könyvelését.

– Kösz. Odarobogok.

– Hívjuk egymást.

Davenport letette, a dossziékat a kosárba dobta és az órájára nézett. Pár perccel múlt tizenkettő. Shirley biztos bent lesz.

A Selyemkalap egy feketére festett kirakatüvegű üzlethelyiség volt, egy használtruha-bolt és egy bútorkölcsönző közé szorítva. Selyemkalap Kondi Klub hirdette az ajtó fölött a neonfelirat. Az ajtó mellett egy kis kovácsoltvas lámpa függött, amit valamelyik erre csalinkázó srác vörös szórófestékkel fújt le. Vagy talán nem is valami srác, gondolta Davenport. A tulaj.

Belökte az ajtót, s egy kis váróhelyiségben találta magát. Két műanyag szék állt egy bolyhos szőnyegen, előttük dohányzóasztal. Az elsötétített kirakat párkányán egy akvárium, tele guppikkal. A dohányzóasztalon tíz-tizenöt rongyosra nyálazott Penthouse. A székekkel szemben egy két méter széles pult húzódott, úgy festett, mintha egy orvos váróterméből lopták volna. A pult mögött egy ajtó vezetett a hátsó helyiségbe.

Amint belépett a váróba, berregő hangját hallotta hátulról, s néhány másodperc múltán egy mélyen kivágott fekete ruhát viselő fiatal nő lépett oda a pult mögé. Rágógumizott, duzzadt mellére, a balra, épp a dekoltázs pereme fölött, alig látható an, egy éjbogár volt tetoválva.

– Tessék.

– Shirleyvel szeretnék beszélni – mondta Davenport.

– Nem tudom, bent van-e.

– Akkor mondja meg neki, hogy Lucas Davenport van itt, és ha nem totyog elő nyomban azzal a dagadt seggével, szétrúgom ezt a kuplerájt.

A nő egy pillanatra ránézett, aztán felfújta és elpattintotta a rágógumiját. Nem ájult el. – Hű, de kemény – mondta lakonikusan. – Van itt nálunk egy fiú, aki szívesen elbeszélget magával. Mielőtt még szétveri a házat.

– Kicsoda?

A nő végignézett Davenporton, és úgy ítélte meg, nem kizárt, hogy ismeri az illetőt. – A Kopasz Peterson.

– A Kopasz? Remek. Akkor mondja meg neki, hogy ő is vonszolja ide magát – mondta lelkesen Davenport. Benyúlt a zakója alá, elővette a P7-esét. A nő szeme elkerekedett, kezét felemelte, mintha a golyók ellen akarna védekezni. Davenport rávigyorgott és belerúgott a pult elejébe, csak úgy hasadtak a lécek, aztán még egyet – letört egy darab deszka. – Kopasz, te szemétláda…!

Peterson, a Kopasz kétszáznégy centi magas volt és százharmincnyolc kiló. Valamikor bokszolóként kezdte, de néhány év után pankrátornak állt. Akadtak néhányan a Lake Streeten, akik lököttnek tartották. Davenport biztosra vette, hogy ez nem igaz. A Kopasz jó néhány évvel ezelőtt egyszer nekiesett Davenportnak, amikor az még járőröző rendőr volt. Egy éjszakai bár parkolójában történt, egy az egyben. A Kopasz az ökleit használta, Davenport egy huszonhárom centi hosszú, bivalybőrrel bevont, kurta ólmosbotot. A Kopasz már az első menet hatodik másodpercében a földre került. Miután pedig földre került, Davenport a lábával és egy súlyos, acélból készült elemlámpával vette kezelésbe, a Kopasznak több helyen eltört a karja, a két kezében szinte minden csont, mindkét lábán szárkapocstörést szenvedett, eltört az álla, számos bordája, a lábfeje csontjai, betört az orra. Davenport vagy ötször-hatszor még az ágyékába is belerúgott.

Mialatt a mentőautót várták, a Kopasz magához tért. Davenport elkapta a grabancát, és megmondta neki, hogy ha még egyszer problémát okoz neki, lemetszi az orrát, kivágja a nyelvét, és lenyesi a farkát. Aztán megjött a mentő. Davenportot „esetlegesen túlzottnak minősíthető erőszak alkalmazása miatt” a vizsgálat idejére felfüggesztették, a Kopasz, pedig négy hónapot töltött kórházban, és utána még tolószékben hatot.

Ha a Kopasz elmebeteg volna, gondolta Davenport, már rég megpróbált volna bosszút állni pisztollyal, vagy ha tényleg lökött: puszta kézzel. De nem próbálkozott. Attól kezdve széles ívben kikerülte Davenportot.

– Kopasz, te féreg…! – kiabálta Davenport. Akkorát rúgott a pultba, hogy a deszkán egy lavórnyi horpadás keletkezeti. A hátsó helyiség felől cipőtalpak csattogása hallatszott. Davenport abba hagyta a rugdosást. Az ajtóban Shirley Jensen jelent meg és lépett a pult mögé. Davenport eltette a pisztolyát.

– Disznó tróger! – rikoltott, rá az asszonyság.

– Pofa be, Shirley – mondta Davenport. – Hol a Kopasz?

– Nincs itt.

– A másik cafka azt mondta, bent van.

– Nincs itt, Davenport, komolyan. Jézus, anyám, hogy néz itt ki minden… – Shirley Jensen közeledett már az ötvenhez, arcán mély nyomokat, hagyott a sok kvarcolás, pálinkázás és cigarettázás. Vagy ötven kiló túlsúlyt cipelt. Csak úgy rengett a tokája, rengett a válla, a felső karja, úgy festett, mint Egy hatalmas adag kocsonya aranylaméba csomagolva. Most egészen összegyűrődött az arca, Davenport már azt hitte, sírva fakad.

– Hova ment Sparky?

– Nem is tudtam, hogy elment – felelte az asszony, még mindig a pult roncsait szemlélve.

Davenport egészen belehajolt az arcába. A nő vakolat vastagságú sminkje úgy meg volt repedve, mint egy kiszáradt tófenék. – Nézd, Shirley, ha én egyszer nekifogok, itt kő kövön nem marad. El kell kapnom ezt a veszett gyilkost, a tekintélyeim forog kockán. Lehet, hogy Sparky tud valamit, amire nekem szükségem van. Itt várok… – mondta, és az órájára nézett, mintegy beállítva a nőt – …öt percig. Aztán elkezdem. Menj, tudd meg, hol van.

– Sparky tud valamit a veszettről? – Shirley Jensent szemmel láthatólag meglepte ez az információ.

– Az ő egyik csaja volt az, akit kinyírt az éjjel. A veszett átállt, kurvákra. Őket sokkal könnyebb becserkészni, mint az úrinőket.

– Nehogy belerúgjon nekem még egyszer a pultba – mondta Shirley Jensen, és kikacsázott. Alig húzta ki a lábát, mikor nyílt az utca felőli ajtó. Davenport hátralépett. Szürke arcú, keskeny vállú, keszeg férfi nyitott be, olcsó konfekcióöltönyben. Hunyorogva nézett a romokban heverő pultra, majd Davenportra.

– Jézusom, itt mi történt?

– A rendőrség razziázik – felelte derűsen Davenport. – De ha edzeni akar, tudja, fekvőtámaszokat csinálni meg ilyesmiket, meg valami gyümölcslevet, inni, menjen csak be egészen nyugodtan.

A keszeg férfi ádámcsutkája kettőt liftezett. – Inkább majd máskor. – Eltűnt. Davenport vállat vont, levetette magát az egyik műanyag székre, és fölvett egy Penthouse-t. „Sose hittem eddig, hogy ilyen dolgok tényleg megtörténnek, olvasta, de mielőtt az eset leírásába kezdenék, előbb talán magamról mondanék néhány szót Az egyik középnyugati egyetem másodéves hallgatója vagyok, és az itteni csajok szerint elég jól vagyok eleresztve. Az egyik csajom egyszer megmért, és kiderült, hogy kőkemény állapotban huszonkét centi frankó…”

– Davenport… – Shirley bukkant elő a hátsó ajtóból.

– Na? – Davenport a kisasztalra hajította a képeslapot.

– Nem tudom pontosan, hol van, melyik szállodában – mondta az asszony –, de valószínűleg valahol Cedar Rapidsban, valamelyik belvárosi hotelben…

– Iowában?

– Igen. Kétszer egy évben lejár arrafelé lébecolni… Sioux City, Des Molines, Waterloo, Cedar Rapids… ezekre a helyekre. Az egyik csaja azt mondja, most is ott van, nem tudja pontosan, de azt mondja, valamelyik belvárosi szálloda.

– Jól van – mondta Davenport. – De ha nincs ott…

– Davenport, maga disznó tróger, tönkretette a pultomat.

Jennifer szerette a virágokat. Itt minden asztalon ott állt egy hosszú nyakú váza, benne két szál szegfű, egy fehér meg egy piros. Az étterem egy vietnami családé volt, akik egy francia éttermet hagytak ott Saigonban. A pénzügyekkel az idős családfő és a felesége irányította, a gyerekeik főztek és felszolgáltak, a menyek, vejek a bárpultnál és a kasszánál szorgoskodtak, a tízéves unokák terítettek, leszedtek, takarítottak.

– Ennek az étteremnek csak egy baja van – mondta Jennifer. – Kezdik felfedezni.

– Nagyon helyes – felelte Davenport. – Megérdemlik.

– Szerintem is. – Jennifer a poharában lévő vörösbort nézte, mint csillannak meg benne az utca felől beszűrődő fények. – Szóval – szólalt meg egy percnyi hallgatás után –, akkor beszéljük meg, hogy, hogy lesz.

Davenport hátradőlt a székén, keresztbe tette a lábait. – Így nem folytathatjuk. Komolyan alám vágtál. Daniel tud a kapcsolatunkról, és valahányszor kiszivárog valami a sajtónak, rám néz. Még ha a Nyolcas csatornáról van is szó.

– Én felhagytam a riporterkedéssel, legalábbis egy időre – válaszolta Jennifer. Kissé hátrahajtotta a fejét, hogy a haja hátrahulljon az arcából. Davenport tekintete végigsiklott állának lágy hajlatán, és úgy érezte, szerelmes.

– Na, igen, de ha, mondjuk, kapsz egy fülest… Mondd a szemembe, hogy nem adod le a drótot a kollégáidnak.

Jennifer ivott egy korty bort, a poharat az asztalra tette, mutatóujját néhányszor körülfuttatta a pohár karimáján, aztán hirtelen Davenport szemébe nézett. – Lefeküdtél McGowannel?

– A jó ég áldjon meg, Jennifer – mondta kimerülten Davenport. – Nem. Nem feküdtem le vele.

– Rendben van, de én ezzel együtt sem bízom benned. – Valaki állandóan nyomja neki az anyagokat, nem tudom, ki az illető, de az biztos, hogy szoros kapcsolatban van a nyomozással.

– Nem én vagyok – mondta Davenport. Előre hajolt, úgy folytatta. – Egyébként pedig azok az anyagok, amiket, kap… – Elhallgatott, ajkába harapott. – Mondanék neked valamit, de attól félek, idézni fogsz, márpedig azzal tényleg kicsinálnál.

– Nagy sztori? – kérdezte Jennifer.

Davenport elgondolkozott. – Lehet, hogy az. Mindenesetre nagyon szokatlan. Nagyon betehetnél vele McGowannek.

Jennifer megrázta a fejét. – Ilyet nem csinálok. Ez tévés körökben nem szokás. Nagyon veszélyes, az ember egész kis háborút lobbanthat ki vele. Na, mondd. Ha akarod, megesküszöm, hogy senkinek sem adom tovább.

Davenport egy percig szótlanul nézte. – Komolyan?

– Komolyan.

– Tudod – kezdte közömbös hangon Davenport, mintha a dolognak nem is volna jelentősége –, előfordult néhányszor, hogy azzal fenyegetőztem, hogy többé nem állok szóba veled, de aztán valahogy mindig újra összejöttünk, mert valahogy mindig meg tudtam bocsátani neked, amit lettél.

– Szép tőled.

– Várj egy percig, hadd fejezzem be. Ezúttal kerek perec megígértél valamit. Mindenféle „ha” és egyéb kitétel nélkül. Ha ez a dolog kitudódik, tudni fogom, kitől származik. És azt is tudni fogom, hogy többé az életben nem bízhatok meg benned. Soha. Még a gyerek miatt sem. Ez most nem játék. Jennifer. Ez most a valódi élet.

Jennifer hátradőlt, a mennyezetre nézett, aztán Davenportra. – Bakfis koromban egyszer kötöttem egy megállapodást az apámmal – mondta lassan. Ha valami valóban fontos dologról volt szó, és neki tudnia kellett, mi az igazság a dologban, én elmondtam neki, aztán azt mondtam: „Cserkész becsületszavamra”. És olyankor, amikor ő mondott nekem valamit, és hangsúlyozni akarta, hogy fontos dologról van szó, nem tréfál, nem füllent, ő is azt mondta: „cserkész becsületszavamra”, és cserkészköszöntésre emelte a kezét. Tudom, hogy gyerekesnek hangzik, de sose szegtük meg. Sose hazudtunk egymásnak.

– Szóval nem mondod el…

– Cserkész becsületszavamra! – emelte fel három ujját Jennifer. – Jézusom, milyen röhejesen nézhetünk ki.

– Na, jó – mondta Davenport. – A következőről van szó. Nem tudom, honnan szedi McGowan az információit, de teljesen hamisak. Ő azt mondja, hogy szerintünk a pasas impotens, büdös vagy majomképű. Ez nem igaz. Ez amolyan városházi duma. Szerintünk McGowan egy egyenruhástól szerezheti az értesüléseit, aki csak valami parányi epizódszerepet játszik a nyomozásban.

– Sóder az egész? – kérdezte hitetlenkedve Jennifer.

– Az. Meglepő, de ez az igazság. Nyomja a nagyobbnál nagyobb dumákat, de púder az egész. Az se lepne meg, ha kiderülne, hogy az egészet az ujjából szopta.

– Ugye most nem akarsz átverni, Davenport? – kérdezte Jennifer Davenport szemébe nézve. Davenport állta a tekintetét.

– Nem verlek át – mondta.

– Lefeküdtél McGowannel?

– Nem, nem feküdtem le vele – felelte Davenport, és cserkészesküre emelte a kezét. – Cserkész becsületszavamra!

Jennifer a pohara talpát és öblös részét összekötő vékony üvegrudat forgatta kezében, a bort nézte. – Át kell gondolnom egyet és mást veled kapcsolatban, Davenport. Éreztem már komolyan… más férfiak iránt is. De ez most kezd valahogy más lenni.

Későn ébredtek másnap reggel. Jennifer a Pioner Presst olvasta, Davenport reggelit készített, amikor megszólalt, a telefon.

– Anderson.

– Hallgatom.

– Cedar Rapidsból telefonált egy zsaru. Bevitték Sparkyt. Bűnszövetségben elkövetett prostitúcióra való felbujtással vádolják, és…

– Miféle bűnszövetséggel?

– Kiagyaltak valami hülye vádat. A zsaru azt mondja, a kerületi ügyész valagba rúgja, őket, ha tudomására jut, viszont muszáj szólniuk neki még ma, a munkaidő vége előtt. Tízkor indul egy gép, a jegye már megvan. Egy órája van, hogy kiérjen a reptérre. Jegy az információn.

– Kocsival mennyi az út?

– Öt-hat óra, de nem ajánlom. Mire odaérne, ezek már szólnak az ügyésznek, és akkor valószínűleg el kell engedniük Sparkyt.

– Jó, rendben, megyek repülővel. – Davenport lefirkantotta a tudnivalókat, egy jegyzettömbbe, letette a telefont, és bement, hogy szóljon Jennifernek.

– Én nem kérdezem – mosolygott rá Jennifer.

– Ha akarod, elmondom. De add cserkész becsületszavadat, hogy nem adod tovább.

– Nem adom. Kibírom anélkül is, hogy elmondanád – válaszolta Jennifer még mindig mosolyogva. – De ha már repülőre ülsz, akkor úgyis kibontasz egy whiskyt, ugye?

A Twin Cities és Cedar Rapids között közlekedő járat tökéletesen megbízható volt, még egyetlen gépe sem zuhant le, ez fehéren-feketén benne volt a prospektusban. Davenport ennek ellenére egy fuldokló kétségbeesett erőfeszítésével szorongatta az ülés karfáit. A mellette ülő idős hölgy érdeklődve figyelte.

– Ne akarja nekem azt mondani, hogy most repül először – szólította meg tízpercnyi repülés után.

– Sajnos tényleg nem – felelte Davenport.

– A repülés sokkal biztonságosabb, mint az autózás – mondta az idős hölgy. – Ha az utcán átmegy a túloldalra, az sokkal veszélyesebb.

– Igen, tudom. – Davenport egyenesen maga elé nézett. Szerette volna fejbe kólintani a nénikét, vagy bármit csinálni vele, hogy befogja a száját.

– Ez a légitársaság egyszerűen csodálatos. Még egyetlen gépük sem zuhant le soha.

Davenport bólintott. – Ühüm.

– Hát akkor ne izguljon, egy óra múlva ott vagyunk.

Davenport nagy erőfeszítéssel felé tekerte a nyakát. Úgy érezte, mint berozsdállt volna a gerince. – Egy óra múlva? De hát már rettentő régóta repülünk.

– Még csak tíz perce – felelte derűsen az anyóka.

– Uramisten.

A rendőrségi pszichiáter annak idején azt mondta Davenportnak, valójában azért, fél, mert úgy érzi, kiveszik a kezéből az irányítást.

– Maga nem tud megbékélni a gondolattal, hogy az élete más kezében van, bármilyen remek szakember is az illető. De ne felejtse el, hogy az emberek élete mindig valaki másnak a kezében van. Teszem azt kilép az utcára, arra jön egy részeg egy Cadillacben, és elgázolja. Ennek jóval több az esélye, mint egy légi katasztrófának.

– Igen, de a részeg esetében esetleg látom, hogy rohan felém, vagy esetleg megérzem. Félreugorhatok előle. Lehet, szerencsém. Valami. De ha egyszer egy gép elkezd zuhanni… – utánzott kezével Davenport egy zuhanó repülőgépet. Bamm. Fasírt.

– Ez irracionális gondolkodás – mondta a diliszakértő.

– Tudom – felelte Davenport. – Csak azt nem tudom, mit tegyek ellene.

A diligyógyász megvakarta az állát. – Hát meg lehet próbálkozni például a hipnózissal. Meg vannak könyvek, amelyek állítólag segítenek. A maga helyében én inkább bedobnék két felest. És lehetőleg nem ülnék repülőre.

– Gyógyszer nincs az ilyesmire?

– Éppenséggel bekaphat valami nyugtatót, de azok megkavarják az ember fejét. Ha kiszálláskor rögtön észnél kell lennie, nem ajánlom.

A Cedar Rapidsba tartó járaton nem szolgáltak fel alkoholt. Nyugtatója nem volt. Elállt a szívverése, mikor kiengedték a futóműveket.

– Csak a futóműveket engedték ki – mondta segítőkészen a nénike.

– Tudom – csikorogta Davenport.

Visszaváltotta a repülőjegy visszaútra érvényes részét.

– Nem tudom a teljes árat visszafizetni – figyelmeztette a légitársaság alkalmazottja.

– Ez a legkisebb problémám – mondta erre Davenport. Bérelt egy kocsit, amit Minneapolisban is le lehetett adni, aztán megtudakolta, merre kell mennie. A rendőrség épülete nem volt éppen új kockaforma betontömbjén látszott, hogy tervezőjét inkább a célszerűség, mint a szépség iránti elkötelezettség vezérelte. Olyasmi, mint maga Iowa – gondolta Davenport. Egy MacElreney rendőr már várta.

– Carroll MacElreney vagyok – mondta. Angol stílusú pilótabajsza volt és nagy kapafogai. Zöld blézert, barna nadrágot, fehér betétes barna cipőt viselt.

– Lucas Davenport. – Kezet fogtak. – Köszönjük, hogy ilyen segítőkészek. Kutyaszorítóban vagyunk.

– Olvastam. Anderson őrmester azt mondta, maga szerint nem Sparks csinálta, de esetleg tudhat valamit. Stimmel?

– Igen. Talán.

– Hát akkor nézzük meg. – MacElreney vezetésével átmentek a kihallgatóhelyiségbe. – Mr. Sparks nincs megelégedve velünk. Azt állítja, nem bánunk vele tisztességesen.

– Mr. Sparks egy nagy seggfej – felelte Davenport. – A csaját is megtalálták?

– Meg. Elég fiatalka.

– Hát nem mind az?

Mikor Davenport a Cedar Rapids-i zsaru nyomában belépett a helyiségbe, Sparks már ott ült a három fémvázas irodai szék egyikén. Öregszik, gondolta Davenport, ahogy ránézett. A hetvenes évek elején ismerte meg Sparksot, természetesen az utcáról. Sparksnak akkoriban fényes, dús, koromfekete haja volt, tupírozott afrofrizurában viselte. Most már őszült, homloka közepét mély kettős árok szelte át egészen a szemöldöke belső végéig. Az orra akár egy ellapult krumplis gombóc, a fogsora girbegurba, nikotintól sárga. Ijedtnek látszott.

– Davenport – szólalt meg fahangon. A szeme fehérje majdnem olyan sárga volt, mint a fogai.

– Sparky. Sajnálom, hogy megint így kell találkoznunk.

– Hagyjuk a vakert, mondja inkább, mit akar.

– Azt szeretnénk tudni, miért, tűntél el a városból tizenöt perccel azután, hogy az egyik cafkádat szíven szúrták.

Sparks összerezzent. – Fogalmam se volt, hogy…

– Ne fárasszuk egymást, Sparky. Csak azt, akarjuk tudni, hová dobtad el a kést. – Davenport hirtelen MacElreneyre nézett. – Ismertették vele a jogait?

– Csak a prostitúciós váddal kapcsolatban.

– Akkor az lesz a legjobb, ha én ismertetem vele még egyszer, na, hol van a kártyám… – Davenport már nyúlt, a tárcája felé, de Sparks megállította.

– Várjon már egy pillanatra, Davenport – mondta, és még ijedtebbnek látszott. – A büdös életbe, tanúim vannak, hogy nem csináltam semmit. Komáltam azt a csajt.

Davenport visszatette a tárcáját.

– Láttad, ki volt?

– Hát nemtudom.

Davenport, előrehajolt. – Ami engem illet, én nem hiszem, hogy te voltál, Sparky. De muszáj ki nyögnöd valamit, amin elindulhatok. Amibe belekapaszkodhatok. Az erkölcsösök ki akarnak készíteni, Sparky. Tudod, mit mondtak nekem rólad? Azt mondták, hogy ebben az egyben ártatlan, viszont bűnös minden másban, és ezért, ezt a balhét bizony ráverjük. Sok gondunk megoldódik, ha az öreg Sparkyt bevarrjuk egy kicsit a Stillwaterbe. Hát így állunk. Ráadásul a csajod retiküljében találtak egy kis kokót is, és ez nem könnyíti meg a dolgodat…

Sparks megnyalta az ajkát. – Mindig is mondtam, hogy az a bögre nem tud egy profi kurvához méltóan viselkedni.

– Engem ez nem érdekel, Sparky. Nekem azt mondd, mit láttál.

– Láttam egy pofát…

– Várj, hadd kapcsoljam be a magnómat – mondta Davenport.

Sparks, ha egyszer beszélni kezdett, elég erősen hadart, nagyon oda kellett rá figyelni. – Aznap este, amikor Heather Brownt megölték, egy buszmegálló padján ült az utca túloldalán, várva, hogy a lány összekaparjon egy kis dohányt. Tanúja volt, hogyan szedte föl az utolsó paliját.

– Nem volt még sötét, akkor?

– De volt, de ott vannak azok a mocskos nagy kék neonok.

– Folytassa.

A veszetten nem volt semmi különösebben feltűnő. A magassága átlagos. Fehér ember. Szabályos vonások, kerekded arc. Hát talán van rajta egy kis háj. Egyenesen odament Heatherhez, nem sokat alkudoztak.

– Már korábban is ismerték egymást?

– Lehet, de nem tudom. Akkor láttam először a pofát, de hát Heather már elég régóta rodázott. De nem volt törzsvendég. Legalábbis onnantól kezdve nem, hogy a csaj nekem dolgozott.

– Ez a lány is spéciben utazott?

– Hát járt hozzá néhány ferde ürge. – Sparks védekezőleg fölemelte a kezét. – Erre nem kényszerítettem. Szerette az ilyesmit. Istenem, a seggére paskollak egy kicsit… Viszont rendesen megfizették.

– Térjünk vissza arra a pofára. Hogyan volt öltözve? Princ volt.?

– Egy frászt – mondta Sparks. – Inkább úgy nézett ki, mint valami farmer.

– Farmer?

– Ja. Olyan simlis sapka volt a dióján, tudja, aminek olyan szarság van az elején. Mégolyan link dzseki volt rajta, amiket a benzinkutaknál árulnak.

– Biztos, hogy ez volt az utolsó palija? És hogy így volt öltözve?

– Ja. Az kellett legyen. Heather bement vele a motelbe, én meg bementem egy pofa sörre. Aztán hallom, hogy tülkölnek a zsaruk az utcában, mint az örültek.

– Nem nagyon hiszek én ebben a farmerban – mondta Davenport.

– Hát… – vakargatta a fejét Sparks –, nem is úgy nézett, ki. Valami nem stimmelt rajta…

– Mi?

– Nem tudom. De valami nem stimmelt. – Sparky megint megvakarta a fejét.

– A kocsiját látta?

– Nem.

Davenport faggatta még egy ideig, de nem tudott többet kiszedni belőle.

– Felismerné?

– Hm. – Sparks a cipői között lévő padlót bámulta, gondolkodott. – Nem hiszem. Esetleg.

– Talán, ha megint ott látnám az utcán, ugyanabban a szerelésben, akkor esetleg kiszúrnám, na né! ott a mocsokláda. De ha odaállítja egy sorakozóra az óberhé színpadára, reflektorfénybe, nem hinném. Az utca túloldaláról láttam, csak azok a neonok voltak meg az utcai lámpák.

– Na, jó. – Davenport kikapcsolta a magnót. – szeretnénk, ha visszamennél a Citiesbe, Sparky. Vezesd tovább a boltot. Senki sem fog zaklatni, amíg el nem kapjuk azt a tetvet. Szeretnénk, ha ott lennél a környéken, amikor elmarjuk a tökét, és vetnél rá egy pillantást. Az azért nem árthat.

– És nem fognak baszogatni?

– Ha nyugiban leszel, akkor nem.

– Na, jó. És mi lesz ezzel a szarsággal, amit ezek itt rám akarnak verni? MacElreney válaszolt. – Ha a minneapolisiaknak megfelel, tíz percen belül kitesszük.

– Megfelel – mondta Davenport, és megint Sparkshoz fordult. – De menj haza. Ne tanyázz le útközben sehol, mert úgyis kipiszkáltatunk a helybeliekkel. Vissza nyílegyenesen Minneapolisba.

– Ezer örömmel, nagy érzés lesz. Az én ízlésemnek úgyis túl sok errefelé a kukorica. – Fölnézett MacElreneyre. – Nem sértésnek szántam.

De MacElreney sértődött képet vágott.

Davenport a bérelt, kocsi ajtaját nyitotta, mikor MacElreney utánaszólt a rendőrség kapujából. Sparks ott állt közvetlenül mögötte, együtt ballagtak le a lépcsőn a járdára.

– Eszembe jutott, mi nem stimmelt azon a fószeren – mondta Sparks. – A háréja.

– A haja?

– Ja. Na szóval, ahogy slattyogott a motel felé, háttal nekem, levette a tökfödőjét. Emlékszem, még mondtam is magamban, ez nem az a kiköpött farmerfrizura. Tudja, milyen szokott azoknak lenni. Vagy szemöldökig föl vannak nyírva, vagy úgy néz ki a sérójuk, mintha az asszony sarabolta volna nekik sarkival. Na, ennek a pofának meg frizurája volt. Mint magának, vagy egy üzletembereknek, ügyvédnek, orvosnak, ilyesminek. Le volt nyalva. Nem úgy, mint egy farmernek. Még sose láttam ilyen farmert.

Davenport biccentett. – Kösz. Szőke volt, ugye.

Sparksnak ráncokba gyűrődött a homlokai. Nem, nem szőke. Fekete.

Davenport közelebb hajolt hozzá. – Biztos vagy benne. Sparky? Biztos, hogy nem tévedsz?

– Tuti. Fekete haja volt a fószernak.

– A francba. – Davenport gondolkodott, egy kicsit. Ez nem stimmelt. – Még valami? – kérdezte végül.

Sparks megrázta a lejét. – Semmi, hacsak az nem hogy kezd öregedni. Emlékszem, mikor megismertem magát, mikor megtépte a Kopasz Petersont. Olyan sima volt a képén a bőr, mint a csecsemő valagán. Most, meg mint az országút.

– Kösz, Sparks – mondta Davenport. – Ez jól esett.

– Mindnyájan öregszünk.

– Na, ja. Egyébként részvétem a csajod miatt.

Sparks széttárta a karját. – A nőket időnként megölik. De ettől még sose lett kisebb a kurvatermés.

A visszaútra ráment a nap hátralévő része. Miután megállt egy kis ideire az iowai határ mellett, és bekapott, egy sajtburgert meg egy kis sült krumplit, beállította a kézigázt százhúszra, s valamivel este nyolc után, a Minnesota-folyó fölött átgurulva beért Minneapolisba. A reptéren leadta a bérelt kocsit, fogott egy taxit, és hazament. Piszkosnak, idegesnek érezte magát az út miatt. A forró zuhany kiegyenesítette meggörnyedt, hátát. Átöltözött, kivett egy sört a hűtőből, bement a vendéghálóba, a sörös dobozt letette az ágy mellé, a padlóra, hanyatt vetette magát, és nézegetni kezdte a falra rajzszögezett papírlapokat.

Bell. Morris, Ruiz, Lewis. A veszett. Az időpontok. A személyek jellemző adatai. Átolvasta őket, sóhajtott, felkelt, odarajzszögezett a falra egy hatodik lapot is, és a tetejére vastag filctollal odaírta: Brown.

Kurva. Fiatal. Fekete haj, fekete szem. A külső megjelenés stimmel. Viszont egy motelben gyilkolták meg, egy utcai ismerkedés után. Az összes többit a házukban vagy a lakásukban ölték meg, vagy Lewis esetében – egy üres házban, amit el akart adni.

Újra átgondolta a Heather-ügy jellemzőit, beleértve azt is, hogy ez a lány is járt a törvényszéken. Lehet, hogy a veszett ügyvéd? Sőt, talán bíró? Városházi tudósító? Törvényszolga vagy valamilyen más törvényszéki alkalmazott? Nagyon sokan vannak. Felírta a kést is. A vészelt ezúttal magával vitte a gyilkosság színhelyére. A Chicagói Pengegyár kései elég drágák voltak, de Twin Cities jobb áruházaiban és szaküzleteiben mindenütt, lehetett kapni ilyenfajta vágóeszközt. Lehet, hogy a tettes Egy gourmet? A főzés a hobbija? Lehetséges, hogy csak mostanában vásárolta a kést, és ha lejárnák a boltokat, előállna valaki, aki eladott egy szál kést egy kövérkés fehér férfinak?

Davenport a veszett kartonját, nézte. Jómódú, feltehetően nemrég költözött ide. Délnyugatról. Adminisztratív munkát végez. Sparks megerősítene, hogy fehér bőrű. Csak ez a fekete haj, amit Sparky látott, csak ez nem illik a képbe, Carla biztos volt benne, hogy a veszett nagyon fehér bőrű, már pedig ez világos hajszínt sejtet. Igen, akadnak fekete hajú írek, és lehetne találni néhány finnt is, akire ráillenének ezek a jellemzők, de ez azért erőltetett volna. Davenport megcsóválta a fejét, és hozzáírta „fekete haj?” A felsorolás aljára ezt írta: „Elegáns frizura. Fekete haj? Paróka? Álruhát, visel (farmer), ínyenc?”

Visszafeküdt az ágyra, fejét föltámasztotta egy párnával, ivott egy korty sört, a dobozt a mellére tette, és megint végigfutott a listán.

Gazdag, szegény, koldus, tolvaj, orvos, ügyvéd, indián főnök. Zsaru.

Az órájára pillantott. Háromnegyed tíz. Fölkelt, s a sörösdobozt még mindig a kezében tartva kiment a dolgozószobába és fölvette a telefont. Pillanatnyi habozás után a Nyolcas csatorna számat ütötte be.

– Mondja meg neki, hogy Vörös Ló keresi – mondta. McGowan tizenöt másodperc múlva jelentkezett.

– Vörös Ló?

– Én vagyok. Figyeljen, Annie, exkluzív anyag. A Brown-féle gyilkosságnál akadt egy tanú az utcán. Ténylegesen látta a veszettet. Azt mondja, farmernak nézett ki. Olyan simléderes sapka volt a fején, amilyet vidéken hordanak. Lehet, hogy vidékről jár be kocsival.

– Egy ingázó gyilkos?

– Igen, azt hiszem, mondhatjuk.

– Valahogy úgy, hogy naponta bebumlizik a Twin Citiesbe, megöli ezeket a nőket, aztán szépen hazamegy, és ugyanolyan farmer, mint a többi, szedi a krumplit vagy aratja az akármit?

– Hát, ami az akármit illeti, nekünk az a véleményünk, hogy disznókat nevel. Az a tag, a tanú, ott ment el mellette, nem tudta mire véli, minek egy ilyen farmerkinézetű pasinak egy olyan buksza, mint Brown. Na, a lényeg az, hogy a tanúnk szerint a veszettnek elég erős szaga volt.

– Úgy értsem… disznószar?

– Hm… hát igen. Sertéstrágya. Ez megerősíti a korábbi véleményünket.

– Nagyszerű, Vörös Ló. Van rá valami esély, hogy azt a tanút kameravégre kapjuk?

– Nincs. Ki van zárva. Ha esetleg mégis változna a helyzet, értesítem magát, de az illető kiléte egyelőre titok. Ha a veszett megtudná, kiről van szó, esetleg megpróbálná eltenni láb alól.

– Rendben, de aztán el ne felejtsen szólni. Más valami?

– Semmi. Ennyi.

– Köszönöm, Vörös Ló. Nem is tudja, mennyire hálás vagyok. Néhány másodpercnyi feszült csönd. Davenport leküzdötte a kísértést.

– De, tudom – mondta végül. – Viszlát.