3.

Egy hónapja beszélt először vele, a városháza közönségszolgálati irodájának irattárában. A nőnek rövid fekete haja volt és barna szeme. Finom fül-cimpáiban aranykarikák himbálóztak. Sötétvörös ruhát viselt, és épp csak egy leheletnyi kölni érződött rajta.

– A Burkhalter– Mentor dossziéba szeretnék belenézni – mondta az irodistának. – Nem tudom a számát, de valamikor a múlt hónapban lehetett.

A veszett a szeme sarkából figyelte. A nő vagy tizenöt-húsz évvel idősebb lehetett nála. Vonzó jelenség volt.

A veszett ebben az időben még nem hajtott rá a grafikusnőre. Egyelőre még csak játszadozott a gondolattal, éjszakánként gyakorta látta maga előtt a testét és az arcát. Tudta, hogy el fogja kapni, a vágy már kezdett duruzsolni benne.

De ez itt érdekesnek ígérkezett. Sőt. Érezte, hogy érzékszerveinek működése fokozódik a nő karcsú, meztelen, barackszín alsókarja láttán… A grafikusnő után úgyis kell megint valaki.

– Polgári ügy? – kérdezte a hivatalnok a nőtől.

– Egy zálogjogi história egy Nokomis környéki bérháztömbbel kapcsolatban. Meg akarok – bizonyosodni róla, hogy már föloldották.

– Értem. Na és ez a Burkhalter…

– Burkhalter-Mentor. – A nő lebetűzte, a hivatalnok pedig átment az irattárba. Ingatlanügynök lehet, gondolta a veszett. A nő megérezte, hogy figyeli, és ránézett.

– Maga ingatlanügynök? – kérdezte a veszett.

– Igen, az vagyok. – Komoly, kellemes, rátermett. Rózsaszín rúzs, az is csak egy árnyalatnyi.

– Csak nemrég óta lakom Minneapolisban – lépett egy lépéssel közelebb a veszett.

– Ügyvéd vagyok, a Felsen-Gore irodában dolgozom. Volna egy perce számomra egy ingatlanüggyel kapcsolatban?

– Természetesen – felelte a nő barátságosan, feltámadt érdeklődéssel.

– A tavak környékén kellene nekem valami, tőlünk délre, az Isles-, a Nokomis-tó környékén, vagy valahol arrafelé.

– Ó, az egy nagyon kellemes környék – mondta lelkesen a nő. Telt ajkai voltak, mosolya hófehér fogsort villantott fel. – Mostanában elég sok házat árulnak arrafelé. Az a terület a specialitásom.

– A helyzet az, hogy még nem tudom, öröklakást akarok-e vagy egy családi házat… – A ház értékállóbb.

– Igen, de tudja, én egyedülálló vagyok. Nem szívesen vacakolnék egy nagy kerttel…

– Magának eszerint egy kisebbfajta házra volna szüksége, ami egy kis telken áll. Így több helye lenne, mint egy lakásban, ami meg a kertet illeti, havi harminc dollárért elintézi magának egy erre szakosodott cég. Ezzel együtt még mindig olcsóbb, mint egy öröklakás fenntartása, ezenkívül bármikor el tudja adni, és nem veszít rajta.

A veszett megkapta a dossziét, amire szüksége volt, és megvárta, míg a nőnek is elkészítik a zálogjogi ügylet fénymásolatait. Együtt sétáltak végig a folyosón a liftig, együtt is mentek le a földszintre.

– Hogy is mondjam csak… Nálunk Dallasban volt egy… na, hogy is nevezték? Ingatlanjegyzéknek vagy valami ilyesminek… – mondta a veszett.

– Igen, van ilyen, ingatlanjegyzék-szolgálat – mondta a nő.

– Ezek szerint lm arrafelé furikáznék, és meglátnék egy házat, felhívhatnám magát, és akkor meg tudná mutatni nekem?

– Persze, hisz egyebet se csinálok. Tessék, itt a névjegyem.

Jeannie Lewis. A levéltárcájába tette a névjegyét. Amint hátat fordított a nőnek, s kilépett fizikai vonzerejének hatóköréből, megint a grafikus-nő jelent meg lelki szemei előtt, a teste, az arca, ahogy ott sétál St. Paul utcáin. Ki volt már éhezve rá, s az ingatlanügynöknőt szinte el is feledte. De nem egészen.

A következő hét folyamán, valahányszor elővette a levél tárcáját, ott látta benne a nő névjegyét. A hollóhajú Jeannie Lewisét. Kifejezetten esélyes jelölt. És aztán a kudarc.

Összetörten, recsegve-ropogva ébredt másnap reggel. Amikor kilépett a zuhany alól, a tükör párás lapjáról egy idegen arc nézett vissza rá. Előfordult már máskor is. Kinyújtotta a kezét, és törülközője sarkával letörölte az üveglapot. Lewis volt az, az ő meztelen testétől elbűvölt, mosolygó Lewis.

Jeannie irodája a déli tókerületben volt, egy nagy ablakos, régi, földszinti üzlethelyiségben. A veszett megfigyelőpontot keresve, körbeautózta egy kicsit a környéket. Végül egy parkoló egyik sarkán állapodott meg, a nő irodájával szemben. Innen a kocsijában ülve is beláthatott a helyiség kirakatablakán, szemmel tarthatta az üvegkalitkájában ülő, jegyezgető, telefonálgató

Jeannie-t. Egy hétig ügyelte. Jeannie Lewis szerda kivételével mindennap fél egy és egy között érkezett, kezében egy zacskóval, amelyben egy hot dog, egy hamburger vagy valami hasonló volt. Munka közben ette meg, az íróasztalánál. Fél három előtt nemigen ment el. Döbbenetesen szép volt. A veszett legjobban azt szerette benne, ahogyan járt, azokkal a hosszú, szinte hullámzó léptekkel, szelíden ringó csípővel. Éjszakánként róla álmodott, Jeannie Lewis jött felé mezítelenül egy füves mezőn.

Úgy döntött, csütörtökön kapja el. Hat ház-tömbnyire a nő irodájától, egy átépítés alatt álló környék egyik keskeny kis utcájában talált egy takaros házat, amellyel közvetlenül szemben, a túloldalon nem voltak épületek. A behajtója vagy egy méterrel alacsonyabban volt a kert szintjénél, a ház bejárati ajtaja előtti lépcsőt pedig két oldalról örökzöldek paravánja takarta. Ha Lewis kocsiján jönnek ide, beállnak az ajtó elé, és ő az utasülésből száll ki, az utca felől gyakorlatilag láthatatlan lesz.

Maga a ház üresnek érződött. Megnézte a katalógust, amelyet munkahelyének, az ügyvédi irodának a nyomozói használtak, és megkereste benne a szomszédok nevét. Nyomban fel is hívta az elsőt, egy minden lében kanál öregember vette föl. A veszett elmondta, hogy érdekli a ház, de szeretne közvetlenül a tulajdonossal beszélni, hogy kihagyhassa az ingatlanközvetítőt. Nem tudja-e véletlenül, merre vannak a lakók? Már hogyne tudná, Arizonában. Megvan a telefonszámuk is, mert csak karácsonykor jönnek vissza, és akkor is csak két hétre.

A környék felderítése során, néhány utcányira a háztól, egy benzinkúttal szemben a veszett rábukkant egy szupermarketre.

Csütörtökön aztán berámolta a felszerelését kocsija csomagtartójába, és fölvett egy lezser, nagy zsebes sportzakót. Megbizonyosodott róla, hogy Lewis bent van, aztán elhajtott a szupermarkethez, leállította kocsiját a zsúfolt parkolóban, odament egy telefonfülkéhez, és felhívta Jeannie-t.

– Jeannie Lewis – hallatszott a kagylóból kellemesen hűvös hangon.

– Maga az, Ms. Lewis? – A veszett „miz”-nek ejtette az „Ms”-t. A szíve majd kiugrott a mellkasából. – Egy hónappal ezelőtt összefutottunk a nyilvántartási hivatalban… Talán emlékszik rám, a tó környéki házakról beszélgettünk…

Néhány pillanatig késett a válasz, a veszett már azt hitte, hogy a nő elfelejtette. De nem. – Ja, igen… emlékszem már. Együtt mentünk le a liftben, ugye?

– Igen, az vagyok én. Nem akarom az idejét rabolni, rövid leszek. Errefelé jártam, hogy körülnézzek, de a kocsim vacakolni kezdett, így aztán beálltam egy benzinkúthoz megnézetni.

Azt mondták, egy-két óra kell hozzá, a vízpumpa ment tropára. A lényeg az, hogy sétálgattam egy kicsit, és találtam egy nagyon érdekes házat.

Rápillantott a kezében lévő papírra, amelyre a cím volt írva, és bediktálta. – Arra gondoltam, hogy esetleg megbeszélhetnénk egy időpontot, amikor megnézhetnénk…

– Még mindig ott van annál a benzinkútnál?

– Vele szemben, az utca túloldalán, egy telefonfülkében.

– Pillanatnyilag nincs semmi különösebb dolgom, és csak ötpercnyire vagyok önnél. Átugrom egy másik irodába a kulcsért, az két perc, aztán megyek magáért.

– Igazán nem szeretném felborítani a napirendjét…

– Nem borít fel semmit. Egyébként ismerem azt a házat, nagyon jó karban van. Kicsit meg is lep, hogy még nem kelt el.

– Hát, ha tényleg úgy gondolja…

– Tíz percen belül ott vagyok.

Tizenöt lett belőle. A veszett bement, a szupermarketbe, vett egy jégkrémrudat, leült egy padra a telefonfülke melletti buszmegállóban, és nyalogatni kezdte. Lewis egy barna kombival érkezett, rögtön megismerte a veszettet, rámosolygott a kocsi ablaka mögül.

– Hogy van? – kérdezte, miközben kinyitotta a járda felőli ajtót. – Maga az ügyvéd. Amint megláttam az arcát, rögtön megismertem.

– Megtisztel, hogy emlékszik. De azt hiszem, még nem mutatkoztam be. Louis Vullion vagyok. – A veszett „lui valjan”-nak ejtette a nevét. Apja és anyja „luisz vallian”-nak.

– Örülök, hogy megismerhettem – mondta Jeannie Lewis, és őszintén is hangzott. Három percig tartott a házig az út, mert Lewis menet közben sorra ecsetelte a környék előnyeit. A tavak elég közel vannak ahhoz, hogy esténként lekocoghasson a partra. Viszont elég távol ahhoz, hogy a forgalom ne zavarja. Az iskola sincs messze, úgyhogy ha netán egyszer el akarja adni a házat, ez is egy jó pont. De azért nincs olyan közel, hogy a gyerekek zavarják. A környéken mindenki ismer mindenkit, a gyanús idegeneket rögtön kiszúrják.

– Errefelé jóval alacsonyabb a bűnözési ráta, mint a város más környékein – mondta Lewis. E pillanatban egy sugárhajtású utasszállító repült át a fejük fölött egészen alacsonyan, a Minneapolis-St. Paul nemzetközi repülőtér felé tartva. Lewis nem fűzött hozzá megjegyzést.

Vullion sem. Épp csak annyira figyelt, hogy a megfelelő helyeken bólintson. Lelke mélyén már főpróbát tartott. Ezúttal nem hibázhat, mint a grafikusnőnél.

Tisztában volt vele, hogy hibázott, nem foghatta másra. Hibát követett el, és csak a szerencsén múlt, hogy megúszta. Egy jó formában lévő hatvankilós nő félelmetes ellenfél tud lenni. Ezt többé nem hagyja figyelmen kívül.

Ami pedig Lewist illeti, vele aztán végképp nem szórakozhat. Ha egyszer megtámadja, meg is kell halnia, hiszen látta az arcát, tudja, kicsoda. Ezért is gyakorolt már jó előre, otthon, a fürdőszoba ajtajának egyik kampójára akasztott egy kosaras labdát, azt ütötte. Mintha egy fej volna.

Készen állt a cselekvésre. Mielőtt útnak indult, zakója jobb külső zsebébe egy sportzokniba csomagolt nagy krumplit dugott. Kicsit kidudorodott, de nem nagyon, lehetett bármi: egy határidőnapló, egy zsömle. A csomag papír zsebkendő, a ragtapasz, a két orvosi gumikesztyű a bal zsebében volt. Amíg a kesztyűket föl nem húzza, nem nyúl semmihez. Még egyszer végiggondolta a teendőit, s időnként, a megfelelő helyeken megeresztett egy-egy „Valóban”-t vagy „Tényleg?”-et! Lewis elő adása közben.

Érzékszervei működése egyre jobban fokozódott, s némi ellenérzéssel konstatálta, hogy a nő valószínűleg dohányzik, gyenge cigarettaillat lengte körül.

Amikor rákanyarodtak a behajtóra, érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, éppúgy, mint a grafikusnőnél meg a többieknél. – Innen kívülről egész rendesnek látszik – jegyezte meg.

– Belülről még szebb – felelte Lewis. Gyönyörűen megcsinálták a fürdőszobákat.

Ő ment előre az utca felől örökzöld bokrokkal takart bejárati ajtóhoz. Kinyitotta a zárat, bementek. A ház teljesen be volt bútorozva, de az utca felőli szobában lévő természetellenes rend arra utalt, hogy már régóta nem használják. A levegő kissé áporodott volt.

– Volna kedve körüljárni? – kérdezte Lewis.

– Persze. – A veszett bekukkantott a konyhába, átsétált az utca felőli szobán, fölment a hálószobákba vezető lépcsőn, benézett mindegyikbe. Mikor lejött, Jeannie, retiküljét maga előtt tartva, egy kristálylámpát nézegetett, amely a kandalló párkányán állt.

– Mennyit kérnek érte? – kérdezte a veszett.

– Százötöt.

A veszett bólintott, és a konyha túlsó végén lévő ajtó felé intett.

– Arra van az alagsor?

– Igen, azt hiszem.

Amikor a nő az ajtó felé fordult, a veszett kivette a zsebéből a zoknit. Jeannie lépett egyet az alagsor ajtaja felé, s e pillanatban a veszett, mint valami buzogányt, meglendítette a hatalmas krumplit, és közvetlenül a bal füle mögött fejbe vágta vele a nőt.

Lewis összeesett, Vullion a hátán termett, és megint fejbe vágta. Jeannie nem hasonlított arra a ribancra, arra a grafikusnőre. Nem volt benne erő. Kábultan nyögött egyet, aztán a veszett belemarkolt a hajába, hátrarántotta a fejét, a szájába tömte a papír zsebkendőket, aztán fölhúzta a gumikesztyűit, elővette a ragtapaszt, és gyorsan leragasztotta a nő száját. Lewis vergődni kezdett, de akkor hasra fordította, csuklóit keresztbe rakta a hátán, és a ragtapasszal összekötözte. Lewis ekkorra már kezdett magához térni, a szeme már félig nyitva volt. Vullion fölemelte, fölcipelte a lépcsőn az első hálószobába, és az ágyra dobta. Először a karjait kötötte ki a fejtámlához, aztán széttárt lábait a lábrész két oszlopához.

Erősen lihegett, de érezte, mint lüktet ágyékában az erekció, mint szorongatja torkát az izgatottság.

Hátralépett, és végignézett a nőn. A kés! – jutott eszébe. Talán akad itt egy használható. Lement a konyhába, hogy megnézze. Mögötte az ágyon, Jeannie Lewis felnyögött.