33.

– Lefeküdt? – kérdezte Davenport.

– Le – felelte az egyik figyelő, a magas.

– A francba. – Davenport rosszkedvűen meredt a plafonra. – Nemsokára mozdulnia kell. Muszáj neki.

– Az én gyomrom mozgolódik – mondta a másik figyelőzsaru. – Kéne ennem valamit.

– Még három óra – mondta az első.

– Krisztusom. – Az alacsony zsaru Davenportra nézett. – Hát maga? Davenport a matracon hevert, a Porhót olvasgatta.

– Hogy én?

– Magát nem érdekelné egy pizza?

– De. Azt hiszem. – Davenport felkászálódott.

– Van ott egy csehó az egyetem mellett. Jó konyhája van – mondta az éhes zsaru. –Odaszólok nekik, mire odaér, már kész is.

– Magánál van a távrecsegő? – kérdezte a magas.

– Nálam.

– Ha van valami, recsegek.

Mire odaért, a pizza még nem volt kész, viszont öt perc múlva már igen. Kivitte a kocsihoz, beült, elindult visszafelé. Eleresztette egy kicsit a Porschét, veszedelmesen közel került egy szembejövő kocsihoz, ahogy bekanyarodott abba az utcába, amelyben az egyik figyelőház állt. Ezt nem szabad, figyelmeztette magát, miközben a másik kocsi fényei végigsöpörtek rajta, más se hiányzik, mint hogy leálljak bunyózni egy vértolulásos pókkal, aki nem szereti, ha leszorítják.

Felrohant a pizzával a három lépcsőfordulón, föl a padlásra, a figyelőállásba.

– Semmi – mondta az első zsaru.

– Vérfagyasztó csönd és hullaszag – mondta az éhes. Óvatosan megemelintette a pizzásdoboz tetejét. – Ha fokhagyma is van rajta, tekintse halott embernek magát.

Davenport szakított magának egy darabot, a tésztából, és folytatta az olvasást.

– Azt hiszem, kiégett az éjszakai pilácsa – mondta néhány perc múltán a magas figyelő.

– Hmm?

– Nincs éjszakai világítás.

Davenport odament az ablakhoz, és kilesett. A veszett hálószobaablaka csak egy fekete téglalap volt. Semmi derengés. Ez különös, gondolta Davenport. Ha valaki éjszakai világítás mellett alszik, az általában azért csinálja, mert szüksége van rá…

– A francba – mondta. Megfordult, felhúzott térdekkel leült a fal tövébe.

– Mi van?

– Nem tudom. – Hátrafordította a fejét, kinézett a párkány fölött. – Idegesít ez a szarság. Itt valami nem stimmel nekem.

– Csak kiment az a szar éjszakai pilács – mondta az éhes zsaru, bekapva az utolsó falat pizzát, és sorra nyalogatva az ujjait.

– Nekem akkor se stimmel-mondta Davenport. Érezte, hogy valami baj van. Már csaknem két hete figyelték a veszettet, minden éjjel égett az éjszakai világítás. Viszont azokon a helyeken kívül, amelyeket figyeltek, nem juthatott ki a házból.

Hacsak lyukat nem fúrt a falba. A tető, gondolta. Az a rohadt tető. Odakúszott a telefonhoz. – Mennyi a száma? – kérdezte ujjával pattintva az első zsarutól.

– Jézusom, csak nem akarja…?

– Mondja már azt a rohadt számot! – Davenport hangja vágott, mint a kés.

Az első zsaru immár nem éhes társára nézett, aki vállat vont, aztán elővett a zsebéből egy noteszt, és kiolvasta a számot. Davenport beütötte.

– Ha felveszi, bocsánat, téves – mondta a két figyelőre pillantva. – Louise-t fogom kérni. –Kicsengés. Egy. Öt. Tizenöt. Harminc. Ötven. Az ablakban semmi fény. Semmi.

– Hú, a tetves anyját – mondta az első zsaru.

– Mondja még egyszer azt a számot, lehet, hogy mellényúltam – mondta Davenport. Az alacsony figyelő megint beolvasta, Davenport megint bezongorázta. – Biztos, hogy ez az a szám?

– Biztos – felelte az alacsony zsaru. A telefon csengett. Csengett. Nem vették fel.

– Hagyja csengetni – mondta Davenport az ajtó felé futva. – Átmegyek.

– Jézusom… Davenport kiviharzott a kapun, átrohant az utcán a veszett ajtajához. Hallotta, hogy odabent szól a telefon. Megnyomta a csengőt, és nem is engedte el. Öt másodperc, tíz. Fény semmi. Megrángatta a kilincsgombot: zárva. Finomkodásra nincs idő. Hátrált egy lépést, és teljes erejéből belerúgott az ajtóba, a zár mellett. Az ajtó bevágódott. Berohant, föl az emeletre.

– Vullion! – A P7-es Heckler & Koch volt nála, a kezébe vette. – Vullion!

A nappaliban lámpa gyúlt. Davenport visszakapta a fejét, és látta, hogy a magas figyelő jött utána, pisztollyal a kezében. Davenport kilépett a kis folyosóra, és meglátta a lehúzott padlásfeljárót,

– Meglógott a mocsok! – ordított hátra a figyelőnek. – Lője már le azt a kurva telefont? –Benézett a hálószobába, aztán fölment a padlásra. Meglátta a kiemelt választópanelt. Elindult vissza a lépcsőn. A telefon elhallgatott.

– A tetőn át átmászott valamelyik szomszédhoz, és úgy ment ki! – kiáltotta oda a zsarunak. –Nyomás ki, mindenki az utcára, megállítani, gyalog megy. Vigyék be, könyveljék be, ha más nem jut eszükbe, magánlaksértésért.

A figyelőzsaru kirohant. Davenport bement a nappaliba, körülfordult, körülnézett. Semmi. A világon semmi. Összeszűkültek a szemei. Bement a hálószobába, bedugta a kezét a matracok alá. Végigsöpört jobbra, balra. Mindenütt. A fényképek eltűntek.

Visszament a nappaliba, a telefon felé indult, Felhívom Danielt, gondolta. Küldjön egy kis erősítést. Amint fölemelte a kagylót, a szeme megakadt a videomagnó apró, vörösen világító kis téglalapján. Vullion nézett rajta valamit. Letette a telefont, bekapcsolta a tévét, visszatekerte egy kicsit a szalagot, és megnyomta az „On” feliratú billentyűt. Carla. Davenport felnézett, a tekintete a semmibe révedt. Az interjú. Carla.

Rohant. Agyában egymást kergették a lehetőségek, de a teste máris annak az utasításnak engedelmeskedett, amelyről a lelke mélyén tudta, hogy az egyetlen lehetséges. Vullion Carlához ment. Buszra nyilván nem száll, tehát valahogy kocsihoz kellett jutnia. Davenportnál ott volt az adóvevő. Felhívhatná a St. Paul-i zsarukat, és három-négy percen belül ott lenne valaki Carla lakásában. Ennyi időbe kerül, mire a rendőrök felfogják, miről van szó, lábra kapnak, és átrohannak Carla lakására.

De csak kilenc kilométernyire van tőle. És végig az autópályán, az Interstate-en mehet. A Porsché-nak öt, legfeljebb hat perc. Lehet, hogy ez az egy-két perc plusz Carla halálát okozza? Ha nem, akkor most az ő dobása jön.

Bevágódott a Porschéba, indított, beletaposott a gázba, meg is farolt egy kicsit az első kanyarban, a másodiknál már hatvannal ment, nyolcvanra visszafogva fordult rá az Interstate felhajtójára. Egy Honda Civic ment előtte, Davenport a kocsija két kerekével a fűre hajtva, száztízzel előzte, ijedt félholdként villant látómezeje szélén a másik kocsi vezetőjének holtra vált arca. Százharminccal fordult rá az autópályára, és a sebességmérő mutatója egyenletes ütemben kúszott a százhatvanas, száznyolcvanas, kétszázas számra. Nem gyorsított tovább, de így is szinte fütyülve suhantak hátrafelé mellette a kocsik, minden szívdobbanásra jutott egy-egy leágazás.

Két perc. Lexington Avenue. Három perc. Dale. Három perc húsz másodperc: lekanyarodás a Tizedik utcai kijáraton, visszakapcsolás, keresztül-vánszorgás az első útkereszteződésen, már látni a házat. Csikorogva fékezett, előkapta az ülés mögül a hangtompítós pisztolyt rejtő ócska sport szatyrot, és rohant a ház oldalsó bejárata felé.

Még közeledett, amikor kulcsokkal a kezében megjelent a házmester.

– Ne! – ordította Davenport. A házmester megállt. Davenport előrántotta a jelvényét, megvillantotta előtte, és már bent is volt.

– Maga el nem mozdul innen – mondta a leesett állal álló házmesternek. – Mindjárt jön néhány St. Paul-i zsaru, vigye fel őket a liften. Addig itt vár. Megértette?

A házmester bólintott. – Itt várok – mondta.

– Jól van. – Davenport megveregette a vállát, és nekivágott a lépcsőknek. Carlának jobb zára van, gondolta, miközben kifulladván megtette az utolsó néhány lépcsőfokot, de az ajtaja attól még egy ócska vacak. Nincs időrendesen végiggondolni. Jézusom, ha a veszett még sincs itt, nagyon kínos lesz. Odarohant az ajtóhoz, látta, hogy fény szűrődik ki alóla. Ledobta a sportszatyrot, hátralépett, berúgta az ajtót, s pisztolyát két kézre fogva berobbant a lakásba.

A műteremben senki sem volt.