8.

El volt ragadtatva az újságoktól. Tudta, hogy nem volna szabad megtartania őket. Ha egy rendőr meglátja ezeket. Bár akkor, ha egy rendőr észrevenné ezeket a lapokat, itt a lakásán, már úgyis késő lenne. Akkor már tudnák. És különben is, hogy dobhatná ki őket, mikor ezeknek a három centis betűkből szedett címeknek a láttán mintha hájjal kenegetnék?

HÁROM ÁLDOZAT – EGY GYILKOS, írta a Star Tribune. A Pioneer Press főcíme hosszabb és jobb volt: TWIN CITIES NŐIRE VADÁSZIK EGY GYILKOS. Tetszett neki a „vadászik” szó. Egy folyamat, egy művelet képzetét keltette, nem egy egyszeri, hirtelen történését, megtervezett s nem találomra végrehajtott munkára utalt.

Merő véletlen folytán a hír nyilvánosságra hozatalának estéjén nézte az egyik tévéállomás kilenc órai híradóját. Az állomásvezető riportere, egy lódenkabátos, magas, szőke nő, a városháza előtt állva ismertette a gyilkosságokkal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Egy óra múlva már készenlétbe helyezett videóval várta a tízórai híreket, amelyben leadták a rendőrfőnök sajtókonferenciájának legérdekesebb részleteit.

A sajtókonferencia maga volt a káosz. A rendőrfőnök lényegre törően, nyíltan beszélt. Ugyanilyen stílusban hangzott el az első néhány kérdés is. Aztán valaki fölemelte a hangját, belevágott egy másik újságíró kérdésébe, és egy pillanat alatt odalett a jó modor és a rend. A végén a fotósok már a székeken álltak – a tévékamerák előtt –, úgy villogtatták vakuikat a rendőrfőnökre és a helyiségben tartózkodó további öt-hat rendőrre.

A veszettnek elakadt tőle a lélegzete. Hatszor játszotta vissza a felvételt, külön-külön megnézett minden apróságot. Bárcsak leadnák az egészet, gondolta, az lenne az igazi. Egy-két percnyi gondolkodás után fölhívta a tévéállomást. Minden vonal foglalt volt, húsz percbe telt, mire sikerült, de ezzel még nem volt elintézve. A telefonkezelő azt mondta, tartsa egy kicsit, majd amikor ismét beleszólt, azt felelte, hogy „ez idő szerint” nem tervezik a teljes sajtókonferencia sugárzását. – De elképzelhető? – kérdezte a veszett.

– Nem tudom – felelte a központos nő. Zaklatott volt a hangja. – Lehetséges. Pillanatnyilag körülbelül egymillió ember ül a vonalainkon. Nézze meg talán holnap a Reggeli panorámát. Ha mégis úgy döntenek, hogy leadják, akkor bemondják.

A veszett letette a telefont, odatérdelt a videója elé, fogta a használati utasítást, és kihüvelyezte belőle, hogyan kell előre beprogramozni a műsorok felvételét. Mostantól kezdve minden nagyobb hírműsort rögzíteni akart.

Mielőtt lefeküdt, még egyszer megnézte a felvételt, ezúttal főképpen azt a részét, amely Lucas Davenporttal foglalkozott. Davenportot csak egy rövid snittben mutatták, amint keresztbe tett lábbal ül egy összecsukható széken. Farmernadrág meg egy drágának látszó sportzakó volt rajta. Azt mondták, a testület legnagyobb koponyája. Függetlenítetten dolgozik.

Másnap korán kelt, hogy megnézhesse a Reggeli Panorámát, de nem adtak semmi újat, csak az előző esti anyagot játszották be. Később, a reggeli lapok átnézése során, a St. Paul-i napilapban talált egy kis egyhasábost Lucas Davenportról, egy fotó is volt hozzá. Öt embert ölt meg? Játékkreátor? Csodás. A veszett jól megnézte magának a fényképét. Kegyetlen álla van, állapította meg. Kemény pasas.

Alig tudott dolgozni aznap, türelmetlenül kotorászott az asztalán fekvő ingatlan- és örökösödési ügyek aktáiban. Néhány percig foglalkozott két kisebb bűnüggyel is, de végül azokat is félretolta. A bűnügyek voltak a kedvencei, de nem sokat osztottak ki rá. A veszettet nagyon jó elméleti szakembernek tartották a cégnél, de már kezdték mondogatni, hogy a tárgyalótermekben már közel se ilyen kiváló. Volt valami… Valami nem stimmelt nála. Ezt ugyan senki sem mondta ki soha, mégis mindenki tudta, miről van szó.

Egyedül lakott, a Minnesotai Egyetem közelében, egy négylakásos társasházban, amely a századfordulón épült, de azóta persze átalakították és modernizálták. Munka után rohant haza, sietett, hogy elérje a hatórás híreket. Ezúttal sem számoltak be újabb tényekről, viszont egy csapat riporter járta a várost, járókelőket állítottak és szólaltattak meg az utcán. Az emberek általában azt mondták, nem félnek, a rendőrség majd elkapja az illetőt.

Az egyik őrszobán egy rendőr elmondta, hogy a tettes „Veszett”-ként írta alá magát. A riporterek ettől kezdve így emlegették. A veszettnek tetszett.

A hírek után egy órán át takarította és rendezgette kényszeresen tiszta és rendes lakását. Esténként általában tévét vagy videót nézett, filmeket, kölcsönkazettákat. Aznap este képtelen volt egy helyben maradni. Végül bement a belvárosba, mászkált az emberek között, be-bement egy-egy bárba. Az egyik divatos diszkóban látott egy James Dean-utánzatot, egy széles vállú, hosszú fekete hajú, kegyetlen mosolyú, fekete bőrdzsekije alatt pólótrikót viselő fiatalembert. Egy lánnyal beszélgetett, akinek kurta, fehér ruhája alulról a vakbeléig, felülről a köldökéig mindent látni engedett.

Te most azt hiszed, hogy egy veszélyes emberrel társalogsz – mondta gondolatban a veszett a lánynak –, de ez itt csak egy maskara. A veszélyes az én vagyok. Zakó van rajtam és nyakkendő, így hát észre sem veszel, pedig én vagyok az. ÉN VAGYOK.

Ideje lassan megint elkezdeni. Ideje elkezdeni körülnézni. Nemsokára megint elkezd munkálni benne a vágy. Most már tudta, mire számíthat. Tíz-tizennégy nap múlva elviselhetetlen lesz.

Eddig egy elárusítónőt, egy háziasszonyt és egy ingatlanközvetítéssel foglalkozó nőt kapott el. Mi volna, ha most az egyszer eltérne a szabályoktól? Nagyon megkeverné a zsarukat. Talán egy kurvát, mint Dallasban? Nem kell kapkodni, ez csak egy ötlet.

Tovább sodródott a tömegben, mélyen a gondolataiba merülten, amikor valaki a nevén szólította. – Halló, Louie! Louie! Erre!

Megfordult. Bethany Jankalo, az Úr óvjon tőle. Az egyik kolléganője. Magas, szőke, kissé nyuszi fogú, harsány lány. És – tudomása szerint – nagyon könnyen hozzáférhető. Egy tanáros megjelenésű, magas férfi állt mellette pipáját szívogatva, és utálkozva, méregetve a veszettet.

– A Mélange-ba megyünk, egy megnyitóra – harsogta Bethany. Széles ajkain fluoreszkáló, rózsaszín rúzs virított. – Gyere velünk, állati sokat lehet röhögni.

Jézusom, gondolta a veszett, és ez egy ügyvédnő.

De csatlakozott hozzájuk. Bethany jártatta a száját, a kísérője rendületlenül szívta a pipáját, amely valószínűleg üres lehetett, mert csak szörcsögő hangok jöttek ki belőle, füst nem. Együtt sétáltak a következő keresztutcáig, az ott álló szürke téglaépületben volt a Mélange néven ismeretes ki állítóterem. Előtte a járdán már kisebb tömeg ácsorgott. Jankalo vezetésével, aki úgy használta a vállait, mint egy rögbis frontember, átküzdötték magukat rajta. Odabent fehérborral telt műanyag poharakat szorongató, középkorú értelmiségiek mászkáltak fel-alá, s bámulták merev tekintettel a tojásfehér falakon függő vásznakat.

– Ezen valaki szétkent egy pizzát – nevetett Jankalo az első kép láttán. Kísérője arcizmai megrezzentek. – Mekkora rakás szarság!

De azért akadt köztük jó is. A veszett nemigen értett a művészethez – nem érdekelte. Az irodája falán volt két szitanyomat, vízimadarakat ábrázoltak. Azt mondták neki, jó befektetés.

Most azonban nyitva volt a szeme. A művek legnagyobb része csakugyan csapnivaló volt. Larson Dairee-nek azonban volt néhány figyelemre méltó aktja, amelyeket többnyire valamilyen bizarr háttér előtt ábrázolt. Eltorzult testük megannyi nyílt szexuális áldozat felajánlás. Az áldozatok célzottai felöltős férfiak, széles karimájú kalapokban, szárnyas orrú cipőkben, arcukat elfordítva, elidegenedve, idegenül. A nők egyértelműen, mint díjak. A veszett el volt bűvölve tőlük.

– Igyál egy kis bort, és egyél valamit, Louie – mondta Bethany, egy pohár sárgás folyadékot meg egy zacskó ropogtatnivalót nyújtva felé.

– Olyasmi, mint az „Amikor a legfelsőbb bíróság előtt álltam talpig nudiban”, ugye? –kérdezte a lány a háta mögül nézve a Dairee-festményt. – Én… – A veszett nem talált szavakat.

– Te micsoda? – kérdezte Bethany. – Neked tetszik?

– Hát…

– Louie, te egy perverz alak vagy – mondta a lány olyan hangosan, hogy gyakorlatilag kiáltásnak is beillett. A veszett körülpillantott. Senki sem figyelt rájuk. – Te vagy az én emberem.

– Nekem tetszik. Olyan, mint egy üzenet – mondta a veszett, és maga is meglepődött. Nem használt ilyen kifejezéseket.

– Hagyd ezt a sódert, Louie – kiabálta Jankalo. – Egyszerűen csak kirakott néhány kis döbbenetet is, hogy kapósabb legyen.

A veszett elfordult.

– Louie…

Arra gondolt, hogy megöli. Egy pillanatra átfutott az agyán.

Lenne benne némi művészi improvizációs jelleg. Bizonyos értelemben még meg is felelne a maga felállította szabálynak, miszerint a gyilkosságokban ne legyen rendszer – hiszen ez nem lenne se kiszámítva, se megtervezve. És biztos szórakoztató volna. Bethany minden valószínűség szerint örömest belemenne a mókába, egészen addig, míg belé nem nyomná a kést. Érezte, hogy bizseregni kezd az ágyéka.

– Rémes, milyen seggfej tudsz lenni, Louie – mondta Bethany, és otthagyta. Hogy is mondta? Louie, te egy perverz alak vagy… az én emberem. Mi volt ez? Felhívás keringőre? Ha az volt is, túl soká habozott a válasszal. Már csörtet is vissza a palijához. A veszettnek nem volt életeleme a társaság. Bekapott egy sós ropogóst, és körülnézett. Egyenesen Carla Ruiz szemébe.

Elfordította a tekintetét.

Nem akart a szemébe nézni. Úgy érezte, ez elárulná, hogy ha a nő a szemébe nézhetne, egyszer csak hirtelen tudná. Végül is elég közelről lihegtek egymás arcába.

Úgy manőverezett, hogy oldalról tarthassa szemmel. A homlokán lévő sebhely elég csúnya volt, az ütésnyomok már sárgultak. A veszett maga is tele volt ütésnyomokkal: a hátán és az egyik karján zöld csíkok húzódtak.

Talán még egyszer meg kellene: próbálkozni vele. Nem. Túl sok szabályt rúgna fel. És már az iránta való vágy is elmúlt. De azért csábította a gondolat, ha másért nem, hát a bosszú kedvéért, mint annak a farmerlánynak az esetében, akit a lova hátáról lőtt le. A gyilkosság gondolata felvillanyozta, megtelt feszültséggel, mint a dohányos, aki már rég nem gyújtott rá. A vágy fokozódni fog. Nem árt, ha hétfőn elkezdi a kutatást. Legkésőbb hétfőn.