22.

Davenport levetette a kabátját, és a matracra dobta. A két ügyelő, egy magas meg egy alacsony, egymással szemben, két összecsukható széken ült, egy harmadikat fogva közre. Kinéztek, a kártyalapokat a kettejük között lévő szék ülőkéjére játszották ki. Az egyikük ügyelt, a másikuk gondolkodott, mit hívjon. Így játszottak, váltogatva. Már rég belejöttek. Az első műszak volt az övék.

– Semmi? – kérdezte Davenport.

– Semmi – felelte a magas zsaru.

– A kocsiktól?

– Szintén.

– Kik ülnek bennük?

– Észak felől, a McGowan-ház mögött Davey Johnson és York. Keleten Sally Johnson és Sickles. Nyugat felől Blaney, azzal az új sráccal, Cochrane-nel. Őt nem ismerem.

– Cochrane az a magas szőke srác benne van a kosárcsapatban – szólt közbe az alacsony figyelő. Szétterítette a kártyáit, és a székre dobta őket. – Gin.

A fal mellett álló rádiós magnóból klasszikus rockzene szólt. Előtte egy rendőrségi hasábrádió gubbasztott némán.

– Ilyen tájban kell jönnie – mondta az utcát lesve Davenport.

– Igen, ezen a héten – bólintott, rá az alacsony zsaru. – Ha az ember belegondol, ez azért furcsa.

– Mi a furcsa?

– Hát hogy van ez a pofa, aki otthagy a helyszínen egy cetlit, valami olyasmivel, hogy ne működj rendszeresen. Erre mit csinál? Kéthetenként kinyír valakit. Ha ez nem rendszeresség, akkor én madár vagyok.

– Akkor öl, amikor szükségét érzi – mondta Davenport. – Egyre erősödik benne a vágy, végül aztán nem bírja tovább.

– És ehhez két hét kell neki?

– A jelek szerint.

A hasábrádió csuklott, egyet, mindhárman oda néztek. – Kocsi – mondta a rádió, majd egy pillanattal később: – Cochrane vagyok. Egy vörös Pontiac Bonneville.

A magas zsaru hátradőlt, fölvett egy mikrofont, és beleszólt: – Figyeld. Igaz, hogy nem az a szín, de a méret stimmel.

– Felétek megy – mondta Cochrane. – Megvan a táblája, már futtatjuk.

Davenport és a magas zsaru figyelte a kocsit, amint végiggördül az utcán, aztán két házzal odébb megáll. Égő lámpákkal állt egy-két percig. – Lemegyek – mondta Davenport. Ott termett a lépcsőnél, de a magas zsaru rászólt.

– Nyugi.

– Mi van?

– Ez csak a kiscsaj.

– Egy gimis csaj az utcából – mondta az alacsony zsaru. – Most megy be a házba. Biztos randija volt.

Davenport még idejében ért vissza az ablakhoz, hogy lássa a veranda felőli ajtón belépni a lányt. A kocsi elment.

– Valami baj lehet a telefonjával – mondta nem sokkal később az alacsony figyelő. A telefonlehallgató állomás a másik oldalon volt, McGowan háza mögött.

– Hogy? Mármint McGowanéval?

– Múlt héten meg a hét végén rengeteget hívták. Gyakorlatilag félóránként. De az üzenetközvetítőn egyszer sem hagytak üzenetet. Ahogy a masina beleszólt, mindig letették.

– Mindenki ezt csinálja… Az emberek nem állnak szóba a masinákkal – mondta Davenport.

– Igen, de ez azért egy kicsit, más. Először is csak a héten kezdődött ez a rengeteg hívás. És a nő nincs benne a telefonkönyvben. Ha valami barátja vagy barátnője, akkor miért nem hagy neki üzenetet, ahelyett, hogy állandóan hívogatja?

– Olyan, mintha valaki ellenőrizgetné – mondta a magas zsaru.

– Nem tudjuk lenyomozni a hívásokat?

– Kétszer kicseng, kattan és már le is tette.

– Talán át kellene állítanunk a masinát – mondta Davenport,

 – Meg lehet csinálni. Mikor is várható haza a nő? Kábé fél óra múlva?

– Valahogy úgy.

– Akkor meg tudjuk csinálni. Át kell állítani öt kicsengésre.

Davenport visszaült a matracra, a két figyelő pedig megint kártyázni kezdett.

– Mennyivel is jövök neked? – kérdezte a magas.

– Százötvenezerrel – felelte a kisebbik.

– Akkor dobjuk fel egy partira az egészet: dupla, vagy semmi!

Davenport elvigyorodott, lehunyta a fejét, s megpróbált Alan Nesterre koncentrálni. Valami nem stimmel nála. Biztos fél, hogy rájönnek a necuke vásárlásra, és kihallgatják. Az a vásárlás a szélhámossággal volt határos. Csaknem teljesen biztos, hogy az volt. Az istenit. De mit titkolhat még?

Fél óra múltán megint felcsuklott a hasábrádió.

– Davey vagyok – mondta egy kissé izgatott hang. – Adás van, emberek. Davenport felállt, a magas figyelő pedig hátranyúlt, és fölvette a mikrofont.

– Mi van, Davey?

– Egy magányos fehér férfi fekete kötött sapkában, fekete dzsekiben, fekete nadrágban, fekete, kesztyűben, fekete cipőben, gyalog – felelte Davey Johnson. Évek óta járta már az utcákat, nem izgult, ha nem volt rá oka. A hangja most csukladozott az idegességtől. – Felétek tart, egyenesen felétek megy. Ha a McGowan-ház félé megy, akkor a hátsó ház oldalsó ablakából egy percen belül látni lehet. A pofa töri a fejét valamiben, nem csak úgy csalinkázik.

– York veled van?

– Kiszállt, gyalog követi a tagot, nagyon óvatosan. Én itt maradok a kocsiban. Ott megy, az istenit, most megy át az utcán, hé, ti többiek ott a szárnyakon, csipkedjétek magatokat, az istenit…!

– Az oldalsó ablakból már látjuk – szólt egy új hang.

– Ez Kennedy a másik figyelőállásból – mondta a magas zsaru Davenportnak.

Davenport elindult a lépcső felé. – Megyek.

– A fasorban van – hallotta Kennedy hangját, miközben lefelé ment. – Bement a nő udvarára. Nyomás, fiúk…!

Davenport lerobogott a lépcsőn, elszáguldott az előtérben álló építész mellett, aki kezében a pipájával és az újságával, mozdulatlanná dermedt a meglepetéstől, és kirohant a kertbe.

A veszett a McGowan-háztól öt háztömbnyire, az Interstate-vel szemben parkolt le. Megnézte a KRESZ-táblákat. Nem tiltották a parkolást. Egész sor kocsi állt az utcának azon az oldalán. Reggel rosszra fordult, az idő. Délután egy darabig esett az cső, aztán elállt, újra rákezdte, megint elállt. Hidegnek érződött, akár a hó. A veszett nem zárta be a kocsit. Ezen a környéken nem nagy rizikó.

A járda még nedves volt. Élénk léptekkel haladt, egyik karját kihalva, a másikkal testéhez, szorítva a rövid, vastag feszítővasat. A hátsó ajtóhoz épp ilyen kell.

Ment, egy háztömb, kettő, három, négy, öt. Valahol egy kocsi indult, a veszett arrafelé fordította a fejét, lassított. Semmi több. Gyorsan körülpillantott, csak egyszer, tudva, hogy az óvatos tekintet önmagában is feltűnő. Ágyéka bizseregni kezdett. Mestermű lesz. Fenekestül felkavarja majd a várost. Híresebb lesz, mint a híres Sam, híresebb, mint Manson. Nem. Mansonnál talán mégsem, gondolta.

Befordult a fasorra. Kocsi motor megint. Kettő?

Végigment a fasoron, odaért McGowan kertjéhez, körülpillantott, öt-hat lépést tett befelé a kertben. Forduló autó gumija nyüszített fel egy háztömbnyivel odébb, a fasor túlsó végén. Zsaruk.

Abban a pillanatban, amint a forduló kerekek felnyüszítettek az aszfalton, tudta, hogy csőbe húzták. Tudta. Zsaruk. Rohant vissza amerről jött.

Vele szemben a sarkon még egy kocsi. Háta mögött óriási csörömpölés: az egyik kocsi neki ment valaminek. Újabb zsaruk. Ajtócsapódás. Az utca túloldalán. Egy másik a McGowan – ház mögött irányt változtatott, a feszítővas kicsúszott a dzsekije alól, leesett a fűre, berohant a McGowan – házzal átellenes épület kertjébe, futva bele az éjszakába, belegabalyodott egy lila bokorba, elesett, emberek ordítoztak, fogják meg, fogják meg, fogják meg… A veszett rohant.

Cochrane az újonc ült a kormánynál, és ahogy kanyarodott be az utcába és lassított, véletlenül beletaposott a gázba. A gumik felvisítottak, Cochrane járőrtársa elkáromkodta magát, s e pillanatban maguk előtt a fasorban megpillantották a veszettet: rohant, mint a menekülő patkány. Cochrane egyenesbe rángatta a kocsit, elgázolt és palacsintává nyomorított két szemetes edényt, és utána eredt.

A veszett házak között rohant eközben a másik oldal felől érkező járőrkocsi belőtt a fasorba, szemben Cochrane-nel, aki kis híján összeütközött vele. A most érkezett kocsi ajtajai felpattantak, a két rendőr kiugrott belőle, és a veszett után vetette magát.

Cochrane társa Blaney nagyot ordított. – Menj körbe, kerüld meg…!, mire Cochrane gyors mozdulattal kikerülte a másik kocsit, s kipörgő kerekekkel indult a fasor túlsó vége a sarok felé.

Sally Johnson kipattant a kocsiból, látta, hogy a fehéringes Davenport rohanva közeledik az utca felől, erre megfordult s miközben Cochrane-ék kocsija elszáguldott az övékké mellett, ő a társa Sickles után futott.

A veszett eközben elért a következő keresztutcához. Sally Johnson előkapta a derékszíján függő tokból a rádióját, de képtelen volt így három-négy méterrel a pisztolyát, szorongató Sickles után loholva szavakat találni. Oldalról most egy másik rendőr,– York ért oda mellé, szintén pisztollyal a kezében, és Sally Johnson is megpróbálta előkapni a fegyverét, és e pillanatban pontosan velük szemben meglátta a veszettet, amint épp átveti magát egy deszkakerítésen.

Vakon a félelemtől és a feltóduló adrenalintól, nem látva semmi mást, csupán az előtte lévő folyosót, egy rendőrmentes teret, a veszett keresztül sprintelt az utcán, úgy futott, mint még soha életében, odaért a palánkhoz, és egyetlen mozdulattal átvetette magát rajta. Ha van ideje gondolkozni, sose sikerül, így viszont a mintegy száznegyven centiméter magas, mellig érő palánkot úgy vette, mint egy olimpikon. Egy kertben ért földet, amelyben egy üres úszómedence, egy vászonnal letakart kis csónak, valamint egy kutyaól állt.

A kutyaólnak két ajtaja volt, szőnyegdarab takarta mind a kettőt. Belül, a két külön részben, egy-egy fekete-barna csíkos dobermann hevert – July és August.

August felfigyelt a nagy jövés-menésre, hegyezni, kezdte a fülét, és épp abban a pillanatban dugta ki a fejét, amikor a veszett földet ért. Látta, hogy az idegen megtántorodik, aztán átrohan a kerten, s már lendül is a hátsó palánk felé. Ha csak a leghalványabb fogalmuk van róla, hogy jön, bármelyik kutya elkaphatta volna. July még így is elérte: kirobbant az ólból, egy pillanatra elkapta a férfi lábát, fogai végigszántottak rajta, de a férfi átlendült a kerítésen. Ám ezzel még nem volt vége. Mert July ugyan elszalasztott valakit a hátsó kerítésnél, de elől már jött is a következő.

A veszett csak akkor vette észre a dobermannt, amikor az már odaért hozzá. És ez volt a szerencséje, mert különben esetleg tétovázott, volna. Pontosan abban a pillanatban látta meg, amikor tenyerét a kerítés tetejére tette, fekete árnyként és vádlijába hasító fájdalomként érzékelte csupán, ahogy átvetődött a palánkon.

Carl Werschel és felesége, Lois, már lefekvéshez készülődött, amikor a kutyák őrjöngő ugatásba kezdtek a hátsó kertben.

– Mi ez? – kérdezte Lois. Ideges asszony volt Állandóan attól félt, hogy egyszer a North Woods valamelyik elhagyatott országútján megerőszakolja egy fekete ruhás motoros banda, noha sem ő, sem más nem látott soha fekete ruhás motoros bandát, a North Woodsban. Ennek ellenére újra meg újra ott látta maga előtt a jelenetet: álmaiban: a motorosok fölé hajolnak, fejük felett hollók köröznek, őt pedig egy 47-es Cadillacnek látszó autó motorházán gyötrik. –Úgy hangzik, mintha…

– Te maradj itt – mondta Carl. Roppant kövér ember volt, maga is félt a motoros bandáktól, s ezért halomban állt nála otthon a fegyver és a lőszer. Fogta az ágytámlához támasztott tizenkettes Remingtont, a hátsó ajtóhoz sietett, menet közben nyomva a töltényt a tárba.

A negyvenöt éves Sickleson egy pillanatra öröm suhant át, amint a palánk mögött földet ért. Tizenkét méter és egy palánk hátránnyal követte a veszettet. Jó formában érezte magát. Ha van egy kis szerencséje, akkor most az oldalról közeledő többi fiúval…

A kutyák úgy zúdultak rá, mint a förgeteg. Elesett, egyik kezében olt szorongatta a pisztolyát, de a másikból kiesett, a zseblámpa. A kutyák már ott voltak rajta, a vállán, a hátán, őrjöngve ugattak, morogtak, belemartak a kezelje, a nyakszirtjébe…

A palánkot átugró Sally Johnson csaknem a Sickles körül kavargó, őrjöngő kutyákra zuhant. Az egyik nyomban Sally felé ugrott, habzott a szája, úgy jött, Sally Johnson meg kétszer belelőtt, de már jött is a másik, Sally odakapta a fegyvert, s érzékelve a kissé balra, négykézláb álló Sicklest vigyázva, nehogy őt találja el, meghúzta a ravaszt egyszer, kétszer…

A ház oldalsó ajtaján kirontó Carl Werschel csak azt látta, hogy egy farmeros, fekete dzsekis kis szemét a kutyáira lő, lepuffantja őket. Ráordított:

– Állj, de valójában nem ezt gondolta, hanem azt hogy: „Ezért, megdöglesz!”, s valamiféle atavisztikus porosz katonagyönyörrel rálőtt a tőle tíz méterre álló Sally Johnsonra. Az utolsó kép amit Sally Johnson még látott, az volt, hogy a puska hosszú csöve felemelkedik, és átvillant az agyán, hogy kellene valamit mondani a rádióba, amivel megakadályozhatja ezt az egészet…

Sickles érezte, hogy a kutyák elengedik, s már félig fölegyenesedett, amikor villant a hosszú tűznyelv, és látta, hogy a társa, aki egy pillanattal előbb mentette meg a kutyáktól, hátratántorodik. Először csak annyit fogott fel, hogy megmenekült.

Azután újra villant a tűznyelv, és Sally a földre zuhant. Sickles elég régóta volt már zsaru, hogy rögtön felismerje: vadászpuska, s ahogy félig vakon a vértől fölemelkedett, hirtelen az ismert rendőrnóta szövege villant az agyába: „Kettőt a hasába, egyet a fejébe, s vihetik máris el a fenébe.” Háromszor tüzelt. Az egyik golyó hasba találta Werschelt, szétroncsolta a máját, a másik a szívébe fúródott. Mire Werschel a veranda padlójára zuhant már halott volt. Sickles harmadik golyója áthatolt a ház falán, átrepült az ebédlőn, átfúrt egy vitrint és egy porcelántányért, ami benne volt, áthatolt a szemben lévő falon, és – a későbbi vizsgálat tanúsága szerint – elrepült valahová. Nem is találták meg.

Abban a pillanatban, amikor Werschel elsütötte a vadászfegyvert, a veszett épp egy utcán futott át, s belezuhant egy vízelvezető árokba, amely nagy zivatarok idején az esővíz elvezetésére szolgált. Tele volt nedves, sárga agyaggal. A veszett, két lábon járó sárgolyóként kászálódott ki a túlsó oldalán, és sehogy sem értette, miért nem kapták még el.

El is kapták volna, ha az észak felől érkező kocsi nem pont abban a pillanatban ér a Werschel ház magasságába, amikor a vadászpuska lövésének lángja bevilágítja a környéket. Johnson kiugrott az autóból, és a tűzpárbaj felé rohant. Gyalogos társa York, épp egy ház mögött futott, amikor a veszett irányt változtatott, ezért nem vette észre, s néhány lépéssel Davenport előtt, aki a McGowan-kerten át vágva érkezett, ő is Sickles és Sally Johnson után loholt.

Cochrane és Blaney már a fasor végén járt, s épp északnak, a veszett menekülésének irányába akart kanyarodni, amikor a lövöldözés kirobbant. Azt hitték, hogy Sickles és Sally Johnson sarokba szorította a veszettet, akinél fegyver van, és használja is. És ha egyszer egy rossz ember puskát fog… Davey Johnsonhoz hasonlóan ők is nyomban kiugrottak a kocsiból, és rohantak, ahogy csak a lábuk bírta.

Davenport, fegyverrel a kezében, épp átugrott a palánkon s üvölteni kezdett, hogy hívjon már valaki mentőt meg erősítést, amikor a veszett kikászálódott az árokból, átrohant egy másik sötét udvaron, át egy fasoron, megint egy kerten, és még egyen. Negyven másodperc alatt ért a kocsijához. Újabb egy perc elteltével már az Interstate közelében járt. Nem látott lámpákat a háta mögött. Valami történhetett. De mi?

Mögötte, Werschelék udvarán Davenport az ingét tömködte a Sally Johnson nyakán tátongó lyukba – tudván, hogy reménytelen – , Sickles csak nyüszített: Jaj, istenem, jaj, istenem, Cochrane pedig ekkor ugrott át pisztollyal a kezében a kerítésen, Mi történt? Mi történt kiabálva, majd a halott Werschelre mutatva: Ez ő?

Lois Werschel pedig ekkor lépett ki az oldalsó ajtón, és felsikoltott: – Carl! Blaney néhány másodperccel a lövöldözés kitörése után már erősítést kért. A később a média rendelkezésére bocsátott, magnószalag bizonysága szerint. Davenport hat perccel ezután szólt, be Cochrane rádióján, hogy Dél-Minneapolisban tartóztassanak fel minden újabb évjáratú, sötét színű Thunderbirdöt.

A rádióközpontban ülő diszpécsernő, amint meghallotta, hogy lelőttek egy rendőrt, ezt a kérést félretette arra az időre, amíg pontosan megtudakolta, hol történt az eset, és az erősítést és a mentőt a helyszínre irányította. A Thunderbirdök feltartóztatására vonatkozó parancsot ezért csak két perc múlva adta ki az éterbe, feltételezve, hogy alacsonyabb prioritása van, mint az előbbi forgalmazásnak. A veszett ekkor már Minneapolis belvárosában járt. Két perccel később már meg is érkezett, az autópálya megfelelő kijárójához, és további egy perc elteltével már gördült is fel előtte garázsának távirányítású ajtaja.

A műtővel felszerelt rohamkocsi előbb ért a Werschel-házhoz, mint a veszett haza, de Sally Johnson és Carl Werschel számára ez is késő volt már. A mentőorvosok csak egy pillantást vetetlek Werschelre, és látták, hogy vége, de Sallynek még, ha nagyon gyengén is, vert a szíve. Próbálkoztak fiziológiás sóoldattal, próbáltak összefogni a nyaksebet, de a fejsebbel nem tudtak mit kezdeni, betették a mentőkocsiba, ott megállt a szívműködése, belenyomtak egy stimulánst, elindultak vele a Hennepin Gyógyítási Központ felé, de Sally pupillái már nem reagáltak, próbálkoztak, próbálkoztak, de tudták, hogy hiába minden…

Davenport tudta, hogy Sally menthetetlen. Amikor a mentő elindult a lánnyal, kiállt a Werschel-ház elé, annak a sugárút felőli oldalára, egész ki a járda szélére, onnét, nézte a stoplámpákat, míg csak el nem tűntek. Aztán visszament, a palánkkal körülvett kertbe, ahol két másik mentős Lois Werschelt és Sicklest kezelte, akik mindketten sokkos állapotba kerültek. Carl Werschel, akár egy partra vetett bálna, hassal fölfelé hevert egy barna, dércsípte marigoldágyáson.

– Ki volt abban a kocsiban, ki csikorgatta a kerekeket? – kérdezte halkan Davenport. Blaney Cochrane-re pillantott. Davenport elkapta a tekintetét, Cochrane nyitotta a száját, hogy kimagyarázkodjék, de erre már nem volt ideje, mert Davenport ütése pontosan orrba találta. Cochrane összecsuklott, fények villantak körülöttük, Davenport elkapta Cochrane grabancát, föl rántotta, a másik kezével szájon vágta, York ekkor odaugrott hozzá, hátulról lefogta, és elrángatta.

– Te ölted meg Sallyt, te rohadék, te barom, seggfej! – ordította Davenport a szemét vakító fényekben. – Hagyd abba, hagyd abba! – ordította York, Cochrane egyik kezét a szájára és betört orrára tapasztva, másikkal a földre támaszkodva próbált feltápászkodni, Davenportot nézte közben, szemében félelem ült. Davenport néhány másodpercig küzdött York szorítása ellen, aztán hirtelen elernyedt, leeresztett, York arrébb taszigálta, de Davenport hátrafordította a fejét, és meglátta a kerítés fölé emelt fényszórókat és tévé kamerákat, amelyeknek optikája a kertben tartózkodó csoportra irányult. A lámpák mögött állókat nem lehetett felismerni.

Davenport elindult feléjük, hogy lerángassa a fényszórókat, de ekkor a fények mögött állók közül Annie McGowan lépett elé, és így szólt: – Lucas! Elkapta?

Az iroda ablakán már nappali világosság szűrődött be, mire az értekezlet összejött. Daniel arca feszült, szinte komor volt. Nem volt megborotválkozva, nem volt rajta nyakkendő. Davenport még sose látta nyakkendő nélkül. A két rendőrfőnök-helyettes idegesen fészkelődött.

– …és nem értem, miért nem rendeltük el minden Thunderbird feltartóztatását, rögtön abban a pillanatban, mikor az egész elkezdődött – mondta épp Daniel.

– Ezt kellett volna csinálni, de senki sem adott, utasítást, hogy ki adja le. Amikor kitört a lövöldözés, és Blaney ordítani kezdett, hogy küldjenek mentőt, meg erősítést, egyszerűen nem jutott eszünkbe – mondta a megfigyelők főnöke. – Davenport, nagyon hamar jelentkezett, hat perc múlva már…

– Jézusom. Hat perc múlva. – Daniel lehunyta a szemét, hátradőlt a székén. Nyugodtan beszélt, de a hangja remegett, – Ha valamelyik megfigyelő egység abban a pillanatban beszól, amikor elkezdődik, nyomban kimegy az éterbe, és még mielőtt Blaney beleszól, már mennek is a kocsik a helyszínre. Egy diszpécserintézkedéssel kiküszöbölhettük volna ezt az elbaltázást. Nyolc-kilenc perccel gyorsabbak lettünk volna. Ha Davenportnak igaza van, és a veszett az Interstate felhajtója közelében parkolt, akkor abban az időpontban, amikor elkezdtük keresni a kocsiját, az a mocsok már a belvárosban sörözgetett. Hosszú csend következett.

– Azzal a Werschel nevű pasassal mi lesz? – kérdezte az egyik helyettes.

Daniel kinyitotta a szemét, és a városi főügyész helyettesére nézett, aki aktatáskáját a térdei közé szorítva, a helyiség túlvégén ült.

– Még nem alakítottuk ki az álláspontunkat – mondta az ügyész. – Valamiféle tárgyalás biztos lesz, de az nyilvánvaló, hogy jogszerűen jártunk el, amikor a gyilkos üldözése közben behatoltunk annak az embernek a kertjébe. Az előírások szerint a kutyákat láncon kellett, volna tartani, függetlenül attól, hogy milyen magas a kerítés. Amikor pedig az illető kijött, és lövöldözni kezdett, Sickles egyértelműen jogosan járt el, amikor önmagát és társát védte. Jogszerűen cselekedett.

– Szóval ezzel nem lesz problémánk – mondta a másik helyettes.

– Lehet, hogy az esküdtszék megítél az özvegynek néhány dollárt, de emiatt én nem aggódnék – mondta az ügyész.

– A mi problémánk az – mondta Daniel még mindig kissé remegő hangon –, hogy ez a gyilkos meg most is szabadon rohangál, mi meg úgy nézünk ki, mint egy rakás hülye, aki e helyett a gyilkos helyett egymásra és polgárokra lövöldöz. Arról nem is szólva, hogy utána még jól össze is verik egymást.

Újabb csend következett. – Na, gyerünk, munkára – mondta végül Daniel. – Davenport, magával meg szeretnék néhány szót váltani.

– Van még valami ötlete? – kérdezte, mikor kettesben, maradtak.

– A világon semmi. Volt egy érzésem ezzel a McGowan-féle históriával kapcsolatban…

– Hagyjuk a sódert, Davenport. Maga csalinak használta azt a nőt, ezt maga is tudja, én is tudtam, és Isten látja lelkemet, ha volna értelme még egyszer megcsinálni, most is azt mondanám, hogy rajta. Be kellett volna jönnie. Be kellett volna jönnie. A rohadt mocsok. A rohadt mocsok. – Daniel az asztalra csapott. – Itt volt a markunkban. Fogtuk a grabancát.

– Kiszúrtam – mondta rosszkedvűen Davenport. Amikor kitört a lövöldözés, átugrottam a kerítésen, láttam, hogy ott fekszik Werschel, és tudtam, hogy ez nem a veszett, mert a veszett talpig feketébe volt öltözve. Sally meg ott feküdt, még spriccelt belőle valami vér, és ott volt Sickles, hogy segítsen neki. Tovább kellett volna rohannom. Át kellett, volna ugranom a hátsó kerítésen, rohanni a veszett után, Sallyt meg a többiek gondjára bízni. Eszembe is jutott. Rohanni akartam, de Sally ott hevert a földön, folyt a vére, és senki sem mozdult…

– Helyesen tette – szólt közbe Daniel, félbeszakítva Davenport önvádját. – Végül is az orra előtt, lőttek le egy zsarut. Emberi dolog, hogy megállt.

– Elbaltáztam – mondta Davenport. – És most fogalmam sincs, min mehetnénk tovább.

– Kiszögeznek – mondta Daniel.

– Mit csinálnak?

– Szinte hallom, hogy a média már ácsolja a keresztfákat. Keresztre feszítenek minket.

– Nem mintha olyan nagyon számítana már – mondta Davenport.

– Na, akkor csak várjon egy-két napot, és majd meglátja, hogy számít. – Daniel tétovázott egy kicsit, aztán kibökte: – Azt mondja, a Nyolcas, csinált valami filmet magáról és Cochraneről?

– Igen, hogy a tűz égetné meg őket. Sajnálom ezt a históriát. A srác még zöldfülű. Egyszerűen elvesztettem a fejem.

– Abból, amit hallottam, úgy vélem, elég nehéz lesz visszaszívnia, amit mondott neki. A legtöbb jelen lévő zsaru szerint magának igaza volt. Ha Cochrane nem kapkodja el, már a fasorban lett volna, mire a veszett észreveszi, hogy mi újság. Harapófogóba került volna, és senki nem rohangál idegen kertekben, azok között a rohadt vérebek között.

– Nem könnyíti meg a dolgokat, ha tudjuk, milyen közel voltunk hozzá – mondta Davenport.

– Menjen, aludjon egy kicsit, aztán jöjjön vissza délután – mondta Daniel. – Addigra valószínűleg beindul már az úthenger, és tudni fogjuk, mire számíthatunk a médiától. És ki kell találnunk, hogyan tovább.

– Én nem tudom – mondta Davenport. – Én már üres tankkal futok.