34.

Balról valami puha zaj hallatszott, mint mikor egy macska ugrik le egy könyvespolcról. De nem macska volt. Davenport célzásra emelt pisztollyal arra perdült. Kis, sötét, barlangszerű helyiség. Egy nyögés. Előrelépett. Nem látta. Még egy lépés előre. Még mindig nem látta. Még egy lépés, egy méternyire az ajtótól. Valami fehér, hosszúkás forma az ágyon, megint egy nyögés… Más semmi.

Még egy lépés. Vullion. A szeme, mint két üveggolyó, a kezén ormótlan, sárga kesztyű, egyik kezében valami csőféle, a cső lesújt, rá a kezére, a pisztoly a padlóra esik. Davenport érezte, hogy a kezében törik a csont. Baljával félresöpörte a gumibunkót, de Vullion másik keze már lendült is, nagy széles ívben villant a kés Davenport hasa felé. Davenport villámgyorsan oldalra fordult, törött kezével félreütötte a szúrásra lendülő kart, a kés elsuhant a melle előtt, baljával elkapta Vullion kést szorongató kezét, a jobb könyökével pedig Vullion szemgödrébe vágott. Az ütés ereje hátralökte Vulliont, mindketten megtántorodtak a parányi hálófülkében, Vullion lába összecsuklott, mert térdhajlata az ágy szélének ütközött, együtt zuhantak rá Carlára. Davenport az alkarjával vágott Vullion arcába egyszer, kétszer, háromszor, a fájdalom mindannyiszor villámként perzselt végig törött kezétől föl, végig a karján, egyenesen az agyába.

És ekkor Vullion abbahagyta. Davenport kicsavarta a késes kezét, a kés a padlóra, hullt. Vullion csak kába volt, nem ájult el. Davenport még kétszer megütötte, ballal, a füle tövénél, lelökte Carláról az ágy és a fal közötti keskeny közbe, rátérdelt a fejére és a vállára.

– A kurva anyád – sziszegte. Furcsán érdesnek, reszelősnek hallotta saját lélegzését. Sután a zsebébe nyúlt az ép kezével, és elővette a kulcsait. A karikán egy kis zsebkés is függött. Kihúzta a pengét műanyag nyeléből, és óvatosan becsúsztatta a szájtömést rögzítő szalag alá. Amikor kivette az asszony szájából a papír zsebkendőket, Carla először levegő után kapkodott, aztán valami szinte már nem is emberi hangon felnyüszített. Élt.

– Ez fáj – nyögött Vullion Davenport térde alól. – Fáj.

– Fogd be a pofád, te mocsok – mondta Davenport. Bal öklével fejbe vágta. Vullion tekergőzni és nyöszörögni kezdett.

Davenport előrehajolt, elvágta az asszony karját, lábát rögzítő szalagokat.

– Én vagyok az, Lucas – mondta egészen a füléhez hajolva. – Rendbe fogsz jönni. A mentő már úton van, csak feküdj nyugodtan.

Lehajolt, hátul a nyakánál elkapta Vullion inge nyakát, és félig fölemelve, félig húzva, kirángatta a műterembe. A pisztolya a fal tövében hevert. Kirúgta Vullion lábát, de a felsőtestét lekísérte a padlóig, vigyázott a fejére. Nem akarta, hogy elveszítse az eszméletét. Vullion szalmabábként roskadt össze.

Még a padlón hevert elnyúlva, mikor Davenport felkapta a pisztolyát, gyors léptekkel az előtérben termett, fölkapta a sportszatyrot, és bevitte a műterembe. A lábával becsukta az ajtót, Vullion hason feküdt, két kezét a fülére tapasztotta.

– Állj föl! – mondta neki Davenport. Vullion nem reagált. Davenport oldalba rúgta. – Állj föl! Gyerünk, állj föl!

Vullion megpróbált föltápászkodni. Először visszaesett, aztán nagy nehezen feltérdelt. Az orrából vér szivárgott, belecsurgott a szájába. Egyik szemének pupillája egészen kitágult. A másik szeme csukva volt, körülötte véres és duzzadt volt a bőr.

– Állj föl, te mocsok, vagy esküszöm, agyonrugdoslak!

Vullion kábán nézte fél szemével, aztán nagy erőfeszítéssel felállt, s megállt imbolyogva.

– És most hátrálj. Öt lépést. – Davenport a pisztolya csövével mellbe taszította Vulliont. Vullion óvatosan lépkedett hátrafelé. Úgy látszott, kezdi összeszedni magát.

– Úgy. Most szépen állj meg ott – mondta Davenport, a telefon felé lépve.

– Tudtam, hogy figyelnek – mondta véres ajkaival Vullion. Az egyik foga is letörött.

– Erre már vagy tíz perce rájöttem – emelte meg a bal kezét. Davenport.

– Eltört a keze?

– Kuss – felelte Davenport. Fölemelte a kagylót.

– Szándékosan csalt ide? A barátnője volt a csalétek? Mint McGowan? – kérdezte a veszett,

– Most nem, de McGowan csalimadár volt – felelte Davenport.

– Maga bizonyos értelemben rosszabb, mint én vagyok – mondta Vullion. Az álláról vér csöpögött. Megint megtántorodott, a mosdókagylóba kapaszkodott, hogy el ne essen. – Én olyan embereket kaptam el, akik… senkik voltak. Maga egy barátját rakta ki csaléteknek. Ha nekem volna egy barátom, sose tennék vele ilyet.

– Nemhiába mondtam az újságíróknak, hogy maga gyöngécske kisjátékos – váltott hirtelen magázásra Davenport. Már nem a bűnözővel, hanem az ellenféllel beszélt. A hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

– Azt majd meglátjuk – mondta a veszett. Egyre jobban összeszedte magát. – Vannak eszközeim. Egyetlen gyilkosságot se fog tudni rám bizonyítani. És végül is nem öltem meg Miss Ruizt. És majd észreveszi, hogy ezúttal más volt a módszerem is. Nem fog cédulát találni. Itt akartam elkészíteni, utána. A tárgyaláson a védőm kérni fogja az elmebetegség megállapítását. Néhány év egy zárt osztályon, és kint vagyok. De még a legrosszabb esetben is, ha elítélnek, az is csak tizennyolc év a Stillwaterben. Kibírom.

Davenport bólintott: – Magam is így gondoltam. Ha látnom kellene, hogy ép bőrrel megússza, az olyan volna, mintha én veszítettem volna. Ezt tényleg nem tudnám lenyelni. Nem tudnám elviselni, hogy egy rosszabb játékos legyőz.

– Tessék?

Davenport nem válaszolt. Belenyúlt a nadrágzsebébe, és elővett egy kilencmilliméteres töltényt, majd miközben végig szemmel tartotta Vulliont, a pisztolyát a hona alá szorította, és kivette a markolatból a tárat. Ez volt az a pillanat, amikor Vullion cselekedhetett volna, ha ez szándékában áll. De nem mozdult, csak állt dermedten, értetlenül, mialatt Davenport betette a tár tetejébe a golyót, visszacsattintotta a tárat, és csőre töltötte a fegyvert.

– Mit csinál? – kérdezte Vullion. Ez töri a fejét valamiben. Itt valami nem stimmel.

– Először is hívom a rendőrséget – mondta Davenport. Odalépett a falon függő telefonhoz, és tárcsázta a 911-et. Mikor a központos fölvette, bemondta a nevét, rangját, mentőautót kért és erősítést. A telefonos megkérte, hogy ne tegye le a kagylót. Ez volt a szokásos eljárás hasonló esetekben. Davenport lelógatta a kagylót, és odébb ment.

Vullion még mindig homlokát ráncolva bámulta. Amikor Davenport ellépett a telefontól, ő is ellépett a mosdókagylótól. Davenport a mennyezet felé emelte a pisztolyt, és lőtt, szemével kísérve a kiugrott töltényhüvelyt. A veszett szeme tágra meredt a hirtelen dörrenéstől. Még tágult, amikor Davenport még kétszer elsütötte a fegyvert. Az egyik golyó Vullion jobb tüdejébe hatolt, a másik a balba.

A három lövésnek ritmusa volt, afféle sajátos, nem egészen pontos szinkópa: bum, bum-bum.

Vullion hátratántorodott, egy lépést, még egyet, aztán összecsuklott, mintha megolvadtak volna a csontjai. Mindkét lövés gyilkos lövés volt, de nem túl jól célzott lövés. Olyan, amilyenek pisztolypárbajoknál szoktak esni. Davenport odament a haldoklóhoz, és lenézett rá.

– Mi történt?

A hangnak még mindig volt valami nyüszítés-szerű, állatias jellege. Davenport megfordult, Carla állt a hálófülke ajtajában. Már nem vérzett, de tele volt kék-zöld foltokkal, az orra betört, az arcán egy vágás. Tántorogva elindult Davenport, felé.

– Menj, feküdj szépen vissza – mondta Davenport. Egy tanú a végét jelentené.

– Várj – mondta Carla, és megragadta a karját. Lenézett Vullionra. – Meghalt?

– Meg. Vége.

Vullionnak azonban még nem volt teljesen vége. Szeme a fölötte álló fekete hajú asszony felé rebbent, és ahogy szóra nyílt a szája, ajkai közül keskeny vérpatak bukott ki.

– Te vagy, mama? – kérdezte.

– Mit mond? – kérdezte Carla, Vullion lábai végsőt rándultak.

– Semmit – felelte Davenport. Betámogatta az asszonyt a hálófülkébe, szelíden lenyomta az ágyra. – Maradj itt. Megsebesültél. – Carla üres tekintettel bólintott, és az ágyra hanyatlott.

Már alig maradt idő. A St. Paul-i zsaruk pillanatokon belül itt lesznek. Davenport gyorsan átment a műterembe, odament Vullionhoz. Vullion meghalt. Davenport bólintott, odament a sportszatyorhoz, kivette belőle a hangtompítós pisztolyt, Odavitte Vullionhoz, beletette kesztyűs kezébe, megcélozta vele Carla könyvespolcát, és meghúzta a ravaszt. Egy pfut és egy pop hallatszott, ahogy a golyó becsapódott A francia impresszionizmus történetének nyolc centiméter vastag kötetébe. Davenport levette a csőről a hangtompítót, a fegyvert kétlépésnyire Vullion kinyújtott karjától a padlóra tette, aztán körülpillantott, megtalálta és zsebre vágta a kilőtt vaktöltény hüvelyét. Hallotta, hogy elindul fölfelé a lift. Gyors mozdulatokkal szétszedte a hangtompítót, s közben még egyszer végigsiklatta tekintetét a színen.

Vullion kesztyűjén, csuklóján, dzsekije ujján, arcán mindenütt találnak majd lőpornyomokat, nitriteket. A könyvbe fúródott golyóról bebizonyosodik majd, hogy abból a Smithből lelték ki, amelyet a padlón heverő Vullion mellett találtak. Mind a Smith, mind Davenport P-7-ese kilencmilliméteres, ez a magyarázata, hogy a 911 magnófelvételén egyformának hallatszik a három lövés hangja. És a három lövés olyan gyorsan követi egymást, hogy semmi kétség: Davenport önvédelemből lőtt.

Be fogják venni, gondolta elégedetten. Egy kicsit még finomítani kell a történeten. A hálófülkében verekedtek a veszettel. Kirángatta Vulliont, mert nem akarta veszélyeztetni Carlát, de amint kikerültek a műterembe. Vullion pisztolyt rántott, a nadrágja korcába volt tűzve. Ennyi elég is lesz. Úgysem igen fogják firtatni, hogyan történt.

Odament az ablakhoz, kinyitotta, és a két nagy műanyagdarabot, a hangtompító külső részét alkotó cső két felét kihajította. Ellesznek ott a többi szemét között az utcán. A vatelinborítást meg a belső csövet Carla szövőholmijai közé dugta. Majd később visszajön érte, megszabadul tőlük. Saját pisztolyát visszatette a tokjába, és bement Carlához a hálófülkébe. Az asszony mozdulatlanul feküdt az ágyon, de a mellkasa egyenletes ütemben süllyedt és emelkedett.

– Megint én vagyok, Lucas – mondta Davenport, ép kezével megfogva az asszony lábát. – Most már minden rendben lesz, meglátod. Én vagyok az, Lucas.

Hallotta, hogy az első St. Paul-i rendőr belép a lakásba. Odakiáltott neki:

– Erre, hátra! Rendőr vagyok, Minneapolisból, Lucas Davenport, hívjanak sürgősen egy mentőt…

Hirtelen Vullion kába, haldokló arca villant fel előtte. Hat, gondolta.