1.

Mintha lét és nemlét között lebegnék. Vákuumban. Fény és sötétség egy időben, gravitáció nélkül. Lélegzem, de mintha nem levegőt szívnék be. Nincsenek hangok, nem látok, nem érzek, és nem álmodom.

Ez nálam az alvás. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam. Ott és akkor tudok elaludni, ahol és amikor csak akarok. Nem kellett képeznem magam erre: mindig így volt, amióta csak az eszemet tudom. Nem kell egyebet tennem, mint annyit mondani magamnak, hogy “ideje aludni", és máris alszom. Gondolom, sokan cserélnének velem szívesen, de azt kell mondanom, hogy nálam is jó helyen van ez az adomány. Tudom, hogy furcsán hangzik, de munkaidőben a lehető legképtelenebb helyeken és időpontokban kell aludnom, ezért nagy hasznát veszem.

Lüktető nyomást érzek a csuklómon. Gyengéden visszatérít a valóságba ebből a dimenziók nélküli világból. Az érzékeim felébrednek. Érzem arcomon a fém melegét, és hangok úsznak be valahonnan.

A csuklómra kapcsolt OPSAT folytatja az ébresztést. Egy apró, T alakú rúd bújik elő a rugalmas pántból, ha eljön a “csendes riasztás" ideje. A rudacska előre-hátra mozog, az ütőeret nyomogatva, hogy ébredésre késztesse testemet. Amikor először láttam, egy kémfilm jutott eszembe róla a hatvanas évekből. James Coburn egy titkos ügynököt játszott benne, aki képes volt annyira lelassítani a szívverését, hogy gyakorlatilag tetszhalottá vált. Ebből a különös, élet és halál közti állapotból a karórája térítette magához, amire egy ugyanilyen, T alakú rudacska volt csatlakoztatva. Emlékszem, hogy nevettem rajta a moziban. És most tessék, itt vagyok én, és ugyanezt csinálom.

Veszek néhány mély lélegzetet. A levegő állott és száraz a szellőzőaknában, ahol az elmúlt hat órát töltöttem. Megtornáztatom a kezemet, hogy visszatérjen bele a vérkeringés. A lábamat is kinyújtóztatom.

Aztán kinyitom a szememet.

Most sincs világosabb, mint amikor bemásztam.

Az OPSAT ellátta feladatát, a T-rudacska visszahúzódik. Magam elé tartom a bal kezemet, és megnyomok egy gombot, hogy megnézzem, jött-e üzenet Lamberttől. Nem érkezett e-mail. Odakint, a világban csend van.

Az OPSAT egy ügyes kis szerkezet, amit a Third Echelon* álmodott meg az ügynökei számára. A teljes neve Operatív Szatellit Terminál. Elsődlegesen kommunikációs eszköz, de még sok minden másra is jó. Különösen a fényképezőgép-funkciója tetszik. Remek digitális képeket lehet készíteni vele, és mindig kéznél van, szó szerint.

Csak most veszem észre, milyen meleg van, és jut eszembe, hogy voltaképpen hol is vagyok. A makaói Tropical Casino szellőzőrendszerében fekszem, egy telefonfülkénél valamivel kisebb aknában. Még jó, hogy nem vagyok klausztrofóbiás... Mivel meg kellett várnom a megfelelő időpontot, hogy akcióba léphessek, hajnali négyre állítottam be az ébresztést. Úgy gondoltam, hogy ekkor lesz a legkisebb a mozgás az éjjel-nappal nyitva tartó kaszinóban.

Izzadok, mint egy disznó különleges egyenruhámban – elalvás előtt elfelejtettem beállítani a hőszabályozót. Eltekerem a gombot a derékszíjamnál, és már érzem is, hogy a hideg víz elárasztja a ruházatba ágyazott “ereket". A sereg az Objective Force* harcosai számára fejlesztette ki ezt az egyenruhát. Olyan, mint egy űrhajósszkafander, csak karcsúbb és passzosabb. Hűt vagy fűt, attól függően, hogy milyen környezetben vagyok. Masszív anyagból készült – még kevlart is szőttek bele –, de azért eléggé rugalmas ahhoz, hogy bármilyen akrobatamutatványt véghez tudjak vinni benne, ami csak kitelik tőlem. Nem nevezném golyóállónak, de közel áll hozzá. Az ellenálló külső réteg tapintásra olyan, mintha elefántbőrből lenne, és egész ügyesen eltéríti a lövedékeket. Ha közvetlen közelről lőnének rám, halott lennék, de tizenöt lábnál nagyobb távolság esetén már csak a ruhán hatolhatnak át, rajtam nem. A kevlar egyfajta fékezőrendszerként működik. Klassz anyag. Másik érdekes tulajdonsága, hogy fényérzékeny szálakat is beleszőttek, így, ha lézerrel céloznak rám, rögtön riadóztat az OPSAT-on keresztül.

Az egyetlen bajom az egyenruhával az, hogy túl passzos, amitől úgy nézek ki benne, mint egy képregény lapjaiból életre kelt szuperhős. Még álarcom is van, ha lehajtom az elektronikus szemüveget.

Kihúzom a szívószálat a gallérból, és hűs vizet szürcsölök a ruhában egyenletesen szétosztott tartályokból. Annyi víz van bennük, hogy ha ügyesen gazdálkodom vele, tizenkét órára is elegendő. Hülyén hangzik, de időnként “fel kell tankolnom" az egyenruhámat.

Ideje egy kis energiát is vételezni. Megemelkedem annyira, hogy be tudjak nyúlni a hátamra szíjazott Ospreybe, és előveszek egy fejadagot. A kaja nagyjából ugyanaz, amit a seregnél is adnak, úgyhogy elég változatos: a cajun rizstől a spagettin át a grillezett csirkemellig a legkülönbözőbb ízekben készítik. Hogy a neveknek mennyi köze van a valósághoz, és mennyi a fantáziához, azt nehéz lenne eldönteni. Ez, ami most került a kezembe, valamilyen müzliszerű dolog.

Miközben rágcsálok, eszembe jut, hogyan kerültem ide.

Kora este jöttem be a kaszinóba, a legnagyobb forgalom idején, mert úgy gondoltam, hogy ekkor leszek a legkevésbé feltűnő. Igyekeztem elvegyülni a többi vendég közt, ami nem volt könnyű dolog. A kínaiak irtó komolyan veszik a szerencsejátékot. Egy makaói kaszinóban nem hallasz ujjongást, ha valakinek jackpotja van, de még csak egy mosolyt sem látsz az arcukon. Még a krupié is úgy néz rád, miközben lapot oszt, mintha azt fontolgatná, nem lenne-e kényelmesebb neki, ha egyszerűen lepuffantana, mint egy kutyát. Persze ennek is oka van. Például az, hogy a makaói kaszinók tele vannak triádokkal, és ki látott már vidám triádot? Az is tény, hogy 1999 óta Makaó már nem portugál gyarmat, hanem Kína egyik “különleges közigazgatási területe". El tudom képzelni, hogy lakói mennyire örülnek ennek. Akárcsak Hongkong, Makaó is immár a kommunista Kína része, bár a kínai kormány megígérte, hogy az elkövetkező ötven évben a dolgok viszonylag változatlanul fognak menni tovább. Az viszont egyáltalán nem világos, hogy mi történt a gyarmat alvilágával az átadás óta. A huszadik században Makaó még a bűnözés és a kémkedés melegágya volt.

Kipróbáltam néhány játékot, vesztettem egy kis pénzt, visszanyertem valamennyit, aztán kimentem a mosdóba. Ez éppen a takarítószertárral volt szemben, ahová be kellett jutnom. A küldetés előtt alaposan az eszembe véstem az épület tervrajzát; ha kell, bekötött szemmel is kitalálok az épületből.

Megvártam, hogy tiszta legyen a levegő a folyosón, és átosontam a takarítószertárhoz. Zárva volt, de szerencsére nem jelentett különösebb kihívást megpiszkálni a zárbetétet. Végtére is tényleg csak egy takarítószertárról volt szó.

Amint bejutottam, visszazártam az ajtót, és gyorsan levetettem az utcai ruhát, ami alatt mókás szuperhősjelmezem lapult. Összehajtottam a ruhát, és betettem az Osprey hátizsákba. Ezután már csak a headsetet kellett feltennem, és készen is voltam. Clark Kentből Supermanné vedlettem szűk negyven másodperc alatt.

Felléptem egy polcra, hogy elérjem a szellőzőnyílást, óvatosan lefeszítettem a rácsot, és felakasztottam egy szegre. Mivel úgy tűnt, hogy a polc meg fog bírni, felmásztam a tetejére, és behúztam magam a szellőzőrendszerbe. Alig tudtam megfordulni, hogy kinyúlhassak, leakaszthassam a rácsot, és visszaszereljem a helyére. Amikor ezzel megvoltam, újabb hátraarcot csináltam, és szép csendben elmásztam egy olyan pontig, ahol nyugodtan álomra hajthattam a fejemet. És most itt vagyok.

Miután a kaja elfogyott, az emészthető csomagolást is megeszem, hogy ne hagyjak nyomot. Kétlem, hogy valaha is be fognak nézni ide, de sose tudhatja az ember.

Ideje cselekedni.

Továbbmászok az aknában, balra fordulok a tervrajzról jól ismert könyöknél, mászok újabb húszyardnyit, aztán egy jobb kanyar után leereszkedem egy tízlábnyi függőleges szakaszon.

Ezen a szinten az akna három irányba ágazik el. Iránytű üzemmódra állítom az OPSAT-ot, hogy megbizonyosodjak, valóban a bal oldali elágazás az, amelyik nyugati irányba vezet, és betuszkolom magam. Még egy jobb kanyar, és már látom is a rácsot az akna végén. A kaszinó elnökének az irodájába nyílik.

Átkukucskálok a rácson. Az iroda sötét és néptelen. Lassan kinyomom a rácsot, de közben markolom is, hogy le ne essen. Nem szeretnék zajt csapni. Kipréselem a felsőtestemet a nyíláson, fejjel lefelé lógva egy kanapé mögé teszem a rácsot, majd kilököm magam az aknából, és egy bukfenccel a szőnyegre érkezem. Eddig rendben volnánk.

Előretolom a szemüveget, és éjjellátó üzemmódba állítom, így nem kell lámpát kapcsolnom. Légy nesztelen és láthatatlan, ez a szakmám legfőbb szabálya. Ha észrevesznek és elkapnak, az Amerikai Egyesült Államok kormánya tagadni fogja, hogy tud a létezésemről. Egyedül leszek, mint a kisujjam. Egy törvényen kívüli, aki senkire és semmire nem számíthat. Igaz ugyan, hogy éveken át arra oktattak, hogyan vágjam ki magam ilyen helyzetekből, de valahogy nem szeretném élesben is kipróbálni. A valóság mindig tartogat meglepetéseket, és a fene kíváncsi rájuk.

Egyenesen az elnök pazar mahagóniasztalán álló számítógéphez megyek, bekapcsolom, és türelmetlenül várom, hogy betöltődjön a rendszer. Amikor a jelszót kéri, beírom azt, aminek Carly szerint feltétlenül működnie kell – és így is van. Carly St. John egy varázsló, ha műszaki dolgokról van szó. A csaj bármilyen rendszert fel tud törni, és ehhez még csak ki sem kell mozdulnia Washington D. C.-ből, az asztala mellől.

A “Keresés" funkció segítségével pillanatok alatt megtalálom a számunkra érdekes mappákat. A fájlok különféle személyeknek és szervezeteknek eszközölt kifizetések adatait tárolják. Meg kell győződnöm róla, hogy ezek nem a kaszinó legális kifizetéseiről szólnak. Szerencsére Carly alaposan eligazított, és meg is találom a megkülönböztető jegyeket. Szóval helyben vagyunk.

Kicipzárazom a zsebet a bal lábikrámon, kihúzok belőle egy adaptert, és a számítógép flopimeghajtójába illesztem. A vezeték másik végét az OPSAT-ra csatlakoztatom. Néhány gombnyomás, és voilà, a fájlok – pontosabban a másolataik – átcsorognak a terminálra. Egy perc alatt megvagyok vele.

Miközben az OPSAT dolgozik, Dan Lee-re gondolok, a Third Echelon emberére, akit ebben a kaszinóban gyilkoltak meg három hónappal ezelőtt. Illegális fegyvereladások után nyomozott Kínában, és a nyomok Makaóba vezettek. Persze, itt is a Műhely emberei osztották a lapokat. Mielőtt megölték volna, Lee-nek sikerült kiderítenie, hogy a Tropical Casino könyvelési osztálya fedezi az illegális tranzakciókat. A Műhely felszámolása az egyik elsődleges célunk, ahhoz azonban, hogy eljussunk a háló közepén csücsülő pókhoz, vissza kell fejtenünk a szálakat. Ezek a fájlok éppen ebben fognak segíteni. Most, hogy megvannak az adatok, más amerikai ügynökségek is beszállhatnak a munkába.

Azt még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mi is történt Dan Lee-vel. A kínai már hét éve az NSA-nek dolgozott. Személyesen egyszer sem találkoztam vele – ahogyan a Third Echelon többi ügynökével sem –, de azt hallottam, hogy remek fickó volt, és jó munkát végzett. Lambert arra gyanakodott, hogy lebukott, ezért a Műhely emberei ide csalták, és végeztek vele. Lee soha nem hagyta el a kaszinót.

Az OPSAT éppen befejezte az átvitelt, amikor kintről mozgást hallok. A francba! Kihúzom az adaptert a gépből. Kulcsok csörögnek, valaki mond valamit, egy másik személy pedig felnevet. Ketten vannak. Nincs időm leállítani a számítógépet, ezért gyorsan kikapcsolom a monitort, és ellököm magam az asztaltól. A kulcs elfordul a zárban. Nincs időm visszabújni a szellőzőbe, ezért gyorsan felkapaszkodom egy iratszekrény tetejére, és a sarokba préselem magam. Kényelmetlen pozíció. Két szekrény tetején térdelek, de mivel előrehajolok, a két falat is támasztanom kell a tenyeremmel, hogy tartani tudjam magam. A fejem a mennyezetet éri. Alig sikerült stabilizálnom magam, kinyílik az ajtó. Négy-öt lábbal a fejük felett vagyok, remélem, nem vesznek észre.

Felismerem az első fickót, azt, amelyiknél a kulcsok vannak. Kim Wei Lo az, vélhetően a Műhely makaói irányítója. Az összes hárombetűs ügynökség – CIA, FBI, NSA – kívánságlistáján rajta van, igen előkelő helyen. A másik fickót is megismerem, amikor beljebb sétál. Chen Wongnak hívják, és Lo testőre. Nagydarab fickó, de láttam már nagyobbat is. Biztos vagyok benne, hogy ha szembekerülnénk egymással, ki tudnám iktatni.

Lo felkattintja az egyik villanykapcsolót. Az asztal fölött kigyulladnak a fénycsövek. Szerencsére megelégszik ennyivel. Így legalább árnyékban vagyok. Csak ne nézzenek fel, mert akkor egy nagy és csúnya pókot fognak látni a sarokban.

A két férfi az asztalhoz megy, és Lo mond valamit kínaiul. A komputer szót elcsípem, amiből arra következtetek, hogy nem érti, miért nem állították le a számítógépet éjszakára, de úgy tűnik, nem fogott gyanút. Leül az asztalhoz, és dolgozni kezd. Wong lassan fel-alá sétál a háta mögött, és a hatalmas ablakon át az éjszakai várost nézi. A kora hajnali időpont miatt nem sok látnivalója akad, de azért reménykedem benne, hogy talál valamit, ami eléggé leköti a figyelmét ahhoz, hogy továbbra is a hátát mutassa nekem.

Elővigyázatosságból azért elővenném Five-seveN pisztolyomat, de ebben a pózban lehetetlen: ha leveszem a kezem a falról, előreesek. Az alapelv az, hogy ha lehet, el kell kerülni az öldöklést. Sajnos, számtalanszor előfordult már, hogy meg kellett szegnem az alapszabályt. Nem örülök neki, de nem volt más választásom.

Meleg van a szobában. Biztosan lekapcsolták éjszakára a légkondicionálót. Vagy ez is csak egy piszkos trükk, hogy a vendégek minél több italt fogyasszanak. Elepedek egy kis hidegért, de ahogy a pisztolyt nem tudom elővenni, ugyanúgy a hőszabályozót sem tudom átállítani. Érzem, hogy a verejték összegyűlt a szemüveg alatt, és kezd lecsorogni az arcomra.

A francba! Wong megfordul, megkerüli az asztalt, és felém indul. Szórakozottan előhúzza a pisztolyt – egy .38-as Smith & Wessont –, és pörgetni kezdi, ahogy a westernfilmekben szokták. Hirtelen elkanyarodik, és megáll egy polc előtt. A könyvcímeket böngészi, és közben rendületlenül tovább forgatja a pisztolyt. Úgy tűnik, legalább olvasni tud.

Lo mond valamit, amire Wong egy morgással válaszol. Nem megy vissza az asztalhoz, hogy a fene vinné el. Ehelyett eltávolodik a könyvektől, és az iratszekrények felé indul. Csak fel kell emelnie a tekintetét, és meglát. De nem teszi. Irtó érdekesnek találhatja a szőnyeget, mert lehajtott fejjel közlekedik. Vagy a lábát nézi, nehogy hasra essen?

Te jóságos ég! Éppen alattam áll meg. Nagyobbrészt a szekrény fölött vagyok, de a fejem és a vállam – a mennyezetnek préselve – kilóg a fickó fölé. Csak fel ne nézz, te rohadék.

Egy verejtékcsepp gurul végig az orromon. Cseszd meg! Nem tudom letörölni. Moccanni se tudok. A sós víz összegyűl az orrom hegyén, és azzal fenyeget, hogy Wong fejére cseppen. Levegőt se merek venni. Az idő megáll.

Aztán a verejtékcsepp búcsút int az orromnak, és szétloccsan szögletes, tüskefrizurás fején. Ő is észreveszi. Megtapogatja a fejét, és felnéz.

Ellököm magam a falaktól, és ledöntöm a fickót a szőnyegre. A Smith & Wesson kiesik a kezéből. Közelharc esetén kizárólag a Krav Magát alkalmazom, egy izraeli technikát, ami szó szerinti fordításban annyit tesz, hogy “kontakt küzdelem". Ez nem egy önvédelmi sport, hanem egy “mindent szabad" rendszer, aminek egyetlen célja van: életben maradni minden helyzetben. Keleti harcművészeti elemeket – karatét, kung-fut, dzsúdót – kombinál boksszal és a legpiszkosabb trükkökkel. Az izraeli harci alakulatoknál és a rendőrségnél tanítják és használják. A második világháború után Imi Lichtenfeld által kifejlesztett Krav Maga az egész világon elterjedt, és ma már ugyanolyan népszerűségnek örvend, mint a többi harcművészeti ág. A lényege az, hogy nem csupán védened kell magad, hanem minél több kárt kell okoznod az ellenségben a lehető legrövidebb idő alatt.

Épp ezen vagyok most. Lefejelem az alattam fekvő Wongot a szemüveggel, ő pedig felordít a fájdalomtól, ahogy az éles peremek a bőrébe vágnak. Ezután egy ütést akarok bevinni a torkára, de Wong gyorsabb nálam. Az ádámcsutkája helyett csak a nyakát találom el, így ahelyett, hogy egyetlen ütéssel megölném, lehetőséget adok neki arra, hogy levessen magáról és oldalra guruljon. A következő pillanatban már mindketten talpon vagyunk, készen rá, hogy folytassuk a harcot.

Csakhogy most már Lo is áll az asztal mögött, és pisztoly van a kezében. Valamilyen félautomata, hogy pontosan mi, azt nem tudom megállapítani, mert túl gyorsan pörögnek az események. Rám irányítja, én pedig elkapom Wong inggallérját, és magam elé perdítem a fickót. Lo tüzel, és Wong megrándul, ahogy a golyók átlyuggatják a szegycsontját. Egy eltévedt lövedék a fülem mellett sivít el – érzem a melegét –, és belefúródik a falba. Aztán elönt a vér – Wong vére.

Ellököm magamtól a testet, neki az íróasztalnak. Feldönti a monitort, az pedig Lót, aki csak most döbben rá, hogy nem a megfelelő embert ölte meg. Pánikba esve felugrik, és az ajtó felé rohan. Számítottam erre; elkapom, mielőtt még megérinthetné a kilincset. Lo nem az a harcos fajta, így nem tud mit kezdeni, amikor a karom a feje köré fonódik. Kiáltani akar, de a karhajlatom elfojtja a hangját. Egyetlen mozdulat, és meglepően törékeny nyaka kettéroppan.

Kintről kiáltozás és rohanó léptek zaja hallatszik. A padlóra engedem Lót, és a falhoz lapulok az ajtó mögött. Már megint nincs időm visszamászni a szellőzőbe. Az ajtó kivágódik, és három őr ront be a szobába. A halott Lo és testőre láttán döbbenten megtorpannak, én pedig kihasználom ezt, és kiosonok mögöttük a folyosóra. Jó lett volna észrevétlenül tenni, de nem sikerül. Az egyik kiált valami olyasfélét, hogy “Ott van!", és mindhárman utánam erednek.

A tervrajzról ismert lépcső felé rohanok a folyosón. Átvetem magam a korláton, és a fordulótól hármasával szedve a lépcsőket, levágtatok a földszintre. Közben még több őr értesül a jelenlétemről; az egyik éppen felém üget a játékterem irányából. Közben előrángatja a Smith & Wessonját, de minek? Nekiugrok a folyosó falának, ellököm magam tőle, és a lendület erejével fejbe rúgom. Hátraesik, én viszont kecsesen átfordulok kézállásban, és talpra huppanok.

A legközelebbi kijárat az épület főbejárata. Ahhoz azonban, hogy odáig eljussak, át kell vágnom a játéktermen. A makaói kaszinók többségével ellentétben, ahol több kisebb terem van a különböző játékok számára, a Tropicalban mindezt egyetlen nagy teremben lehet megtalálni. Van itt blackjack, rulett, póker, bakkara, félkarú rablók, meg néhány fura kínai szerencsejáték, amiről még sohasem hallottam. A kora hajnali időpont miatt nem sok vendég van, ezért úgy döntök, hogy feldobom egy kicsit a hangulatot – hadd legyen miről beszélgetniük, ha reggel dolgozni mennek. Berontok a terembe, és átvágtatok két blackjack-asztalsor között.

A vendégek felnéznek a játékból – nem lehetnek többen tizenötnél –, és tátva felejtik a szájukat. A krupiék túlságosan meg vannak döbbenve ahhoz, hogy reagálni tudjanak. Ki lehet ez a gweilo, ebben a fura katonai maskarában? A terem elején álló két őr viszont, nem törődve azzal, hogy esetleg egy tátott szájú vendéget találhat el, pisztolyt ránt. Ahogy az egyikük tüzet nyit, felugrok egy blackjack-asztalra, és elhajolok egy golyó elől. Átugrok egy másik asztalra, felrúgok egy halom zsetont, aztán már szökkenek is át a következőre, miközben a második őr is rám lő. Úgy érzem magam, mint egy tavirózsákon szökdécselő béka.

A Third Echelonnál kapott átfogó kiképzés során megtanultam, hogyan használhatom fel a környezetemet arra, hogy minél gyorsabban mozogjak. A falak, a bútorok, az emberek mind kiváló lehetőséget biztosítanak a feljebb, vagy ebben az esetben az előrébb jutásra. Amikor először láttam a többieket ezt gyakorolni, az jutott eszembe, hogy olyanok, mint a golyó a pinball-automatában. Éppen ez a technika lényege: kiszámíthatatlanul mozogni, ha valaki lő rád.

Amint az várható volt, a kaszinó vendégei rémülten kiabálni kezdenek, és lekuporodnak, az okosabbja pedig a földre veti magát. A két őr elállja a kijárat felé vezető utat, és közben rendületlenül tovább lövöldöz. Kénytelen vagyok ellentámadásba lendülni. Lebújok egy asztal mögé, kihúzom a Five-seveNt, és kibiztosítom. A pisztoly a Fabrique Nationale Herstal taktikai modellje single-action elsütőszerkezettel, tárjában húsz darab 5,7x28 mm-es ss190-es tölténnyel. A töltények jó átütést biztosítanak még a modernebb golyóálló mellények esetén is, miközben nem növelik meg túlzottan a fegyver súlyát és méreteit, s nem okoznak különösebb visszarúgást sem. A védtelen testben okozott roncsolását jobb nem látni. Minden jó tulajdonsága ellenére nem szeretem tűzharcban használni. A hatótávolsága korlátozott, ezért inkább olyankor hasznos, amikor én vagyok előnyben. Mint például most.

Kinyúlok az asztalláb mellől, és lövök. Egyet, kettőt; mindkét őrt mellkason találom. Most már szabad az út a kijárathoz. Felpattanok, és az ajtó felé rohanok. Közben az egyik testen is át kell ugranom.

A hátam mögül kiabálást hallok, és valaki tüzet nyit. Hátrapillantok: három biztonsági őr csörtet be a terembe. A francba, hát honnan bújnak ezek elő ebben az istentelen órában? Az ember azt hinné, hogy hajnali négykor csak egy-két őrt tartanak ügyeletben, hogy pénzt spóroljanak. Néha az az érzésem, hogy a rosszfiúk mindenütt külön őröket tartalékolnak arra az esetre, ha egy magányos amerikai ügynök bukkanna fel a főhadiszállásukon az éjszaka közepén.

A zsebembe nyúlok a jobb combom fölött, és kiveszek egy füstgránátot a kevésbé ártalmas fajtából. Kétféle füstgránátot cipelek magammal: az egyik sűrű, sötét füstöt csinál, hogy a visszavonulásomat fedezze, a másik pedig CS-t – hogy a nyelvtörőket kedvelők is boldogok legyenek, O-kloro-benzál-malononitrilt – tartalmaz. Ez egy nagyon csúnya gáz, ha belélegzed, heves légzési problémákat okoz, egy idő után pedig eszméletvesztést. Kihúzom a gyűrűt, a hátam mögé lököm a gránátot, és várom a pukkanást. A cucc gyorsan dolgozik. Öt másodperc se telik bele, és az egész terem megtelt fekete füsttel. Olyan, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Engem a szemüvegem megvéd az irritációtól, és még a teremből kivezető árkádot is látom vele.

Kirohanok a kaszinó előcsarnokába, magam mögött hagyva néhány rémült vendéget. A két kiiktatott őr lehetett az ajtónálló, mert szabad az út. Kilököm az üvegajtót, és lekaptatok a lépcsőn az utcára. Még sötét van, de az utcai lámpák rendesen megvilágítják a környéket. Az utcában üzemelő néhány kaszinó kivétel nélkül nyitva van. Néhány perc, de az is lehet, hogy csak másodpercek kérdése, és még többen lesznek a nyakamon.

Az épületet megkerülve bemegyek a parkolóba, és bemászok az első SHG* alá. Egy Honda az, egy városi luxus terepjáró. Belekapaszkodom az alvázba, felhúzódzkodom, és a derékszíjamon lévő kampóval rögzítem magam.

Közben már hallom is a rohanó lépteket és a kiabálást. Az őrök szétszélednek, és átkutatják a parkolót. El tudom képzelni, milyen arcot vághatnak most. Hová tűnhetett? Nem nyelhette el a föld!

Két lábat látok elrohanni az SHG mellett. A biztonságiak főnöke szitkozódik. Az ő fejét fogják leszedni ezért! Találjátok meg rögtön azt a gweilótl Újabb lábak suhannak el mellettem, ahogy a férfiak végignézik az autósorokat.

így megy ez tíz percig, aztán feladják. Úgy gondolják, másfelé mehettem. Várok még öt percet, és amikor már minden elcsendesült, leereszkedem az aszfaltra. Körülnézek, de sehol egy láb. Kigurulok a Honda alól, megint szétnézek, és felguggolok. Lassan felemelem a fejem a motorháztető szintje fölé, és körbepásztázom a parkolót. Magam vagyok.

Az árnyékba olvadva hagyom el a területet. Úgy mozgok, mint egy portyázó macska: csendben, a feltűnést kerülve, falakhoz és egyéb tereptárgyakhoz simulva. A játék neve lopakodj, és nagyon jó vagyok benne.

Utólag elmondhatom, hogy ez az akció viszonylag simán zajlott. Alapból egyetlen küldetés sem “könnyű", mindegyikben van valami kihívás. Semmit sem vehetek készpénznek, és mindig ügyelnem kell arra, hogy láthatatlan maradjak, akár egy apró, de ölni is tudó üvegszilánk*. Ezt jelenti Splinter Cellnek lenni. Ne hagyj nyomokat. Menj be és gyere ki észrevétlenül. Ez minden.

Egy Splinter Cell egyedül dolgozik – ezért “Cell", vagyis “Sejt". Egy távoli felügyelő csoport figyeli és támogatja minden lépésemet – profik, akik szintén nagyon értik a dolgukat –, de én vagyok az, aki a seggét a tűzvonalba viszi. Ha az ember terepen van, minden egyes lépést alaposan és jó előre meg kell fontolnia, mintha egy gigantikus sakkjátszma részese lenne. Elég egyetlen apró tévedés, és máris le vagy seperve a tábláról.

Szeretem azt hinni, hogy én nem hibázhatok. Sam Fisher vagyok.

Egy Splinter Cell.