30.

Megkapom Carly fájlját a Tarighian és a csatlósa közti beszélgetés “meggyógyított" változatával. Egyszerűen fantasztikus! (Carly az angol fordítását is mellékelte.) Odabent a Third Echelonnál nagyon értik a dolgukat. Nem lehetett könnyű úgy átkevernie a beszélgetést, hogy nem beszéli a nyelvet, de Carly St. John egy zseni. Ráadásul vonzó is, mit tagadjam. Nem is értem, hogy fér ennyi ész egy ekkorka nőbe. Még sosem közeledtem feléje úgy, pedig, ha valaki, ő megértené, hogy mivel jár a munkám. És nem kellene attól féltenem, hogy baja eshet, mert ismer engem.

Erre még vissza fogok térni, ígérem meg magamnak, de most más dolgom van: el kell küldenem az ajándékunkat Andrej Zdroknak.

A bakui bankjával szemben egy pékséget találok. Nagyszerű. Innen szemmel tudom tartani a bank bejáratát, én viszont nem leszek szem előtt. Letáborozok egy asztalnál a sarokban, kerítek magamnak valami reggeliznivalót meg egy újságot, és úgy helyezkedek, hogy az ablakon át láthassam, ha odakint mozgás van. A tulajokat a jelek szerint nem zavarja, hogy ilyen sokáig elidőzök az üzletben. Amíg folyamatosan utántöltöm magamnak a kávét, nem is lehet okuk panaszra.

Zdrok valamivel tíz után érkezik meg egy Mercedesszel. Most is úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak elő. Az autó elhajt, de Zdrok nem megy be az épületbe, hanem átkel az utcán, és egyenesen a péküzlet felé jön. A francba! Lehet, hogy már látta a képemet. Tarighian kamerái biztosan vették a képemet, amikor először látogattam el az Akdabarba. Gondolom, a fickó azóta már átküldte a fényképemet Zdroknak.

Felállok, és a mosdó felé indulok. Zdrok éppen akkor lép be, amikor én eltűnök az ajtó mögött. Bemegyek egy vécéfülkébe, várok néhány percet, hogy biztosan legyen ideje vásárolni és lelépni, aztán az ajtóhoz lépek, és résnyire nyitom.

A fenébe, pont erre tart! Már olyan közel van, hogy nem tudok visszabújni a fülkébe. Jobb híján a kagyló elé állok, és buzgón mosni kezdem a kezem. Az ajtó kitárul, és Zdrok besétál. Látom, hogy valamilyen ragadós sütemény van a kezében, azt tömi magába. Megáll mellettem és vár, hogy lemoshassa a kezéről a ragacsot.

Nem nézek a szemébe, de biccentek és elmosolyodok, miközben átadom a helyet. Fogok egy papír kéztörlőt, Zdrok pedig a csap alá tartja a kezét, de érzem, hogy engem néz a tükörben. Nem is néz, hanem bámul. Ki kell jutnom innen, mégpedig mielőbb. Eldobom a kéztörlőt, és az ajtóhoz megyek.

–  Nem ismerem valahonnan? – kérdezi tőlem oroszul. Megállok. Az orosztudásom messze áll a tökéletestől, de azért elboldogulok.

–  Pardon?

–  Nem járt tegnap a bankomban?

Mit akar ezzel?

–  Parancsol?

–  Nem láthattam a bankomban? Szemközt, az utca túloldalán. Tegnap mintha ön járt volna ott, az információs asztalnál.

Huh. Szóval csak erről van szó.

–  Igen, ott voltam.

Elmosolyodik.

–  Andrej Zdrok vagyok, a bankigazgató. Ha valamiben a segítségére lehetek, állok rendelkezésére.

Megköszönöm neki, és úgy téve, mintha zavarban lennék, kimegyek a mellékhelyiségből. Átvágok az üzleten, s az utcára érve balra fordulok. Céltudatos léptekkel elindulok a bankkal ellenkező irányba, remélve, hogy Zdrok nem követ. Nem tartom valószínűnek, de nem akarok kockáztatni.

Egy újságosbódénál megállok, és úgy téve, mintha a magazinokat tanulmányoznám, a péküzlet felé sandítok. Egy pillanattal később Zdrok kijön az ajtaján, és átmegy a bankba. Nem néz felém. Talán már el is felejtette, hogy találkoztunk. Úgy legyen.

Amint elnyelte a bank épülete, elindulok visszafelé, és belépek egy ódon telefonfülkébe. Amerikában ilyet már csak filmekben látni, de itt, Európában elég sűrűn találkozhat velük az ember.

A fejem és a vállam közé szorítom a kagylót, mintha telefonálnék, és aktiválom az OPSAT-ot. A műholdas kapcsolatnak köszönhetően bárhová tudok e-mailt küldeni az egész világon. Általában épületen belülről is működik, de most nem akarok kockáztatni. Azt akarom, hogy Zdrok megkapja a küldeményt.

A címe el van tárolva az OPSAT-ban, így pillanatok műve elküldeni neki Carly fájlját. Üzenetként bepötyögök egy orosz nyelvű szöveget: “Gondoltam, érdekesnek fogja találni a beszélgetést. Egy barát."

Elküldöm az üzenetet, aztán kimegyek a fülkéből, és visszasétálok a két sarokkal odébb parkoló Pazhanhoz. Beülök, felteszem a fejhallgatót, és várom, hogy a Zdrok irodájában hagyott poloskák közvetítésével elkezdődjön a műsor. Egy darabig csak statikus zörejt hallok, de aztán valaki bejön, és szék nyikordul.

– Iván, derítse ki, hol találom meg Prokofjev tábornokot – mondja a telefonba. – Beszélni akarok vele. – Zdrok az, megismerem a hangját. Leteszi a kagylót, és valamit pötyögni kezd a számítógépén. Helyes. Remélem, hogy az e-mailjeit is letölti. Néhány percnyi csend következik, aztán Carly fájlja szólal meg a hangszóróból:

TARIGHIAN: Zdrok semmit sem lát, ami kívül esik a saját szánalmas világán. Dühös, mert hagytuk, hogy az iraki rendőrség elkobozza az első szállítmányt. Ahmedék megpróbálták visszaszerezni az árut, de nem sikerült nekik. Kénytelenek voltunk lenyelni a békát és egy teljesen új szállítmányt rendelni. Amit ugye Zdrok szerint nem fizettünk ki.

FÉRFI: Szóval most azt hiszi, hogy tönkre akarjuk tenni.

TARIGHIAN: Meglehet.

FÉRFI: Rendelkezett az átutalásról?

TARIGHIAN: Hol él maga?

FÉRFI: Az Árnyékok tenni fognak róla, hogy megváltoztassák a hozzáállásukat.

TARIGHIAN: Úgy viselkednek, mintha Nyugaton lennének. Istentelen egy banda. Csak a pénz érdekli őket. Oda csaptam le, ahol a legjobban fáj nekik, és továbbra is ezt fogom tenni.

FÉRFI: Akkor vegyük át még egyszer: valaki megtámadta a pelenkagyárat...

TARIGHIAN: Egy arab. (Zaj.) ...küldtem.

FÉRFI: ...és mindent a levegőbe repített.

TARIGHIAN: Miután teleszórta a helyet a Tirma brosúráival.

Szeretném látni Zdrok arcát. El tudom képzelni, ahogy ott ült, tátott szájjal, kövülten. Csend van, még a szék se nyikordul. Hátha gutaütést kapott, gondolom kárörvendően. Egy perccel később megint lejátssza a fájlt. Újabb csend következik, majd harmadszor is elindítja a felvételt, aztán felemeli a telefont.

–  Megtalálta Prokofjevet, Iván? Nem? Akkor igyekezzen! – Leteszi. Hallom, hogy megint gépel. Lehet, hogy most küldi szét a felvételt a cimboráinak.

Egy perccel később megszólal a telefon.

–  Igen?

Elindítom a hangrögzítést az OPSAT-on.

–  Hol a pokolban volt, tábornok? – morogja Zdrok. – Értem. Hol van a repülő? Igen, a mi repülőnk, melyik másik?! Igen. Értem. Figyeljen arra, amit most mondok: azt akarom, hogy rendeljen el légicsapást az Akdabar Enterprises ellen a törökországi Vanban. Igen, tudom, hogy mit csinálok. Bizonyítékom van rá, hogy az Árnyékok a vesztünket akarja. Nem küldték el a pénzt, és nem is áll szándékukban. És tudom, hogy ők felelnek azért, ami a bakui hangárunkkal történt. Igen. Most küldtem egy e-mailt. Megkapta? Akkor nézze meg, a mindenségit! Megvárom!

Mindketten várunk. Zdrok olyan idegesen szuszog, hogy még én is hallom. Lefogadom, hogy régen volt már ilyen magas a vérnyomása.

–  Még mindig itt vagyok – mondja. – Letöltötte? Játssza le a hangfelvételt. Várok.

Újabb szuszogás. Köhög is egyet.

–  Nos? Megvolt? Nem, nem, én azt akarom... Nézze, tábornok, ez nem alku tárgya. Ez parancs! Küldjön egy gépet Törökországba, és tüntesse el azt a gyárat a föld színéről! Még ma! Helyes. Tájékoztasson. Köszönöm, tábornok.

Leteszi a telefont, feláll, és kimegy a szobából.

Leállítom a rögzítést, és visszajátszom a felvételt. A hangja kristálytiszta, és pontosan azt mondja, amit kell. Úgy néz ki, hogy Tarighian emberei is látni fognak egy kis tűzijátékot még a mai nap folyamán. Kár, hogy a nagyfőnök nem lesz ott. Most ugyanis Cipruson van, de nem baj. Így is meg fogja kapni a felvételt, Carly ugyanis megszerezte az e-mail címét, írok neki egy levelet ugyanazzal az orosz szöveggel, mint Zdroknak, és elküldöm a hanganyaggal együtt.

Miközben a Szökőkút tér felől úszó szállodám felé hajtok, Lambert bádoghangja szólal meg a fülemben.

–  Sam! Ott van?

Megnyomom a gégém fölé épített gombot, és válaszolok neki:

–  Hol lennék, ezredes?

–  Végzett Azerbajdzsánban, Sam. Mindaz az anyag, amit eddig összegyűjtött, bőven elegendő ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra felszámoljuk a Műhelyt. Hamarosan lecsapunk a zürichi és a bakui bankra, és Nasir Tarighiant sem fogjuk sokáig váratni. Szép munka volt, Sam.

Mesélek Lambertnek az imént rögzített beszélgetésről.

–  Nem ártana riadóztatni a török légierőt – mondom neki. – Ha nem kapkodják el a dolgot, két legyet üthetnek egy csapásra.

–  Jó ötlet. Most pedig figyeljen rám, Sam. Azt akarom, hogy utazzon Ciprusra. Meg kell tudnunk, hogy mire készül Tarighian. Nem tetszik nekem az a bevásárlóközpont, amit északon épített. Valamit rejteget.

–  Szerintem is.

–  Menjen a követségünkre az Azadliq sétányon Bakuban, és keresse George Tooteliant. Ő majd ellátja mindennel, amire szüksége lesz. Tel Avivon keresztül fog Ciprusba repülni. Ha Izraelbe ért, még beszélünk. Jó utat!

–  Köszönöm, ezredes.

Mire elhangzik a végszó, már a szállodánál vagyok. Ki kellene jelentkeznem, hogy utána átmehessek a követségre, de éhes vagyok, ezért úgy döntök, előbb eszem valamit. A sors azonban másképp gondolja.

Az OPSAT-om pityegni kezd, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Kódolva van, ezért arra következtetek, hogy... Te jóságos ég, ez Sarah! Ez az első alkalom, hogy a privát számunkon próbál meg elérni engem.

Aztán megjelennek a szavak a képernyőn, és a szívem kihagy egy dobbanást. Pillanatok alatt páni félelem lesz úrrá rajtam. Szeretném letépni a készüléket a csuklómról és a Kaszpi-tengerbe hajítani. Ordítani tudnék, mert nem értem, hogy hagyhatta az ég, hogy ez megtörténjen velem.

Az üzenet így szól:

NÁLUNK VAN A LÁNYA. 72 ÓRÁJA VAN, HOGY JERUZSÁLEMBE JÖJJÖN, BÁRHOL IS LEGYEN MOST.

Arra utasítanak, hogy ha megérkeztem, hívjak fel egy számot. Az üzenet ezzel zárul:

CSAK SEMMI TRÜKK, VAGYA LÁNYA MEGHAL.