35.

– Mr. Fisher – néz rám Tarighian, amikor bekísérnek a vezérlőterembe. – Netán a kémkedés is az interpolos kötelességei közé tartozik?

–  Ami azt illeti, igen – felelem. Tudom, hogy hülyén hangzik, de jobb nem jut eszembe.

Szétnézek, hogy felmérjem az esélyeimet. Tarighianon kívül ott van a három őr, aki behozott, Farid, a testőr, meg Albert Mertens és egy másik férfi, akivel egy asztal fölé görnyed. Ha nem kötözték volna hátra a kezemet, nem is lennék olyan reménytelen helyzetben. De megtették, és ezen felül elvették az Ospreymet, a headsetet és a szemüveget, a fegyvereket, és kiürítették a zsebeimet.

Ha az ember gyilkolni tudna a tekintetével, már rég halott lennék. Farid már nyilvánvalóan rájött, hogy találkoztunk, és azt ki kellett találnia, hogy nem egy hasonmásom volt az, aki kitörte a karját. Rávigyorgok, és kacsintok neki.

Tarighian hűvösen végigmér barna szemével.

–  A Van-tóban kellett volna maradnia, Mr. Fisher. Azt hittem, belefulladt.

–  Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.

–  Sajnálhatja is, mert sokkal jobban járt volna vele. Így viszont kénytelen leszek átadni magát az embereimnek. Meg fogják ölni magát, és videóra veszik, hogy az egész világ láthassa, hogyan vágják le azt a pökhendi amerikai fejét. Merthogy valójában nem svájci, ugye, Mr. Fisher?

Nem válaszolok.

–  Biztosíthatom, hogy ha ráérnék, szóra bírnám. De sietnem kell, ezért attól tartok, meg kell sürgetnem az ítélet végrehajtását, hogy biztos lehessek benne, nem jelent veszélyt a ma reggelre tervezett műveletre.

–  És mi lenne annak a műveletnek a célja? – kérdezem, abban reménykedve, hogy sikerül meglegyezgetnem a hiúságát. – Lenyűgöző szerkezet. Mire szolgál?

Tarighian tekintete megcsillan. Az ablakhoz lép, és kinéz az ágyúra.

–  Gyönyörű, nem igaz? Babilon Főnixnek hívom. Babilon, mert azt a szuperágyút álmodtuk újjá, amit Gerard Bull szeretett volna megépíteni Iraknak az 1980-as években, és Főnixnek, mert feltámadt elődje hamvaiból.

Hallván, hogy a teremtményéről beszélünk, Mertens felnéz és rám mosolyog.

–  Gondolom, a maga műve – mondom neki.

A belga nem válaszol, de megteszi helyette Tarighian.

– Igen, Mertens professzor remek munkát végzett. Természetesen az én elképzeléseim alapján.

–  Mire készül, Tarighian? Mit akar tenni vele?

Nem kerüli el a figyelmét, hogy a valódi nevét használom. Rám vigyorog.

– Tudja, hogy ki vagyok. Ettől tartottam. Kinek dolgozik maga, Fisher? CIA? FBI?

–  Nem mintha számítana, de az NSA-nek.

Vállat von.

– Valóban nem számít. Egy órán belül úgyis halott lesz. – A szuperágyú felé int a fejével, és közli: – A Babilon Főnix kilenc tonna különleges hajtóanyaggal nagyjából ezer kilométer távolságra tud eljuttatni egy hatszáz kilogrammos lövedéket.

–  Bull szuperágyúja is ezt tudta volna.

–  Igen. Alternatívaként pályára tudok állítani egy kétszáz kilogrammos tárgyat egy kéttonnás rakéta segítségével. A cső, ha teljesen ki van húzva, 156 méter hosszú, egyméteres kaliberrel. A závárzatnál a fal vastagsága harminc centiméter, a csúcsán hat és fél. Ahogyan a V–3, ez is szegmensekből áll, húsz darab hat méter hosszú gyűrűből, melyek össztömege 1510 tonna. Ehhez jön még 220 tonnányi fékezőcső és 165 tonnányi závárzat. A talpat ötvenlábnyi tömör beton, acél és szikla alkotja. Bármilyen, a Közel-Keleten található célpontot el tudunk érni vele.

–  De ez őrültség – jelentem ki. – Elég egyszer elsütniük, és a világ összes hadserege magukat fogja bombázni.

–  Ez igaz – ismeri el.

–  Vagyis csak egyszer akarják használni?

–  Igen, és bőven elegendő lesz.

–  És mi, ha szabad kérdeznem, a célpontjuk?

–  Attól tartok, úgy kell meghalnia, hogy ezt nem fogja tudni – feleli Tarighian.

–  De azt csak elárulhatja nekem, hogy mit fog kilőni. Tarighian megvakargatja az állat, aztán vállat von.

–  Miért is ne? Egy 600 kilogrammos MOAB-ot*, ahogy maguk hívják. Gondolom, hallott már róla, hogy mire képes.

Igen, sajnos tudom, hogy miről beszél. Ugyanaz, mint a mi CBU–72-es levegő-tüzelőanyag bombánk. Egy gyújtóbomba, amely etilént robbant be a levegőben, hatalmas tűzgomolyagot és nagy erejű légnyomást keltve, amely jóval nagyobb területen terjed szét, mint ahogy az egy hagyományos bomba esetén történik. A látvány és a hatás olyan, mintha egy kisebb atombomba robbant volna, viszont nincs sugárszennyezés. Csúnya és hatékony fegyver. Ha valamit tömegpusztító fegyvernek lehet nevezni, akkor ez az.

–  Maga velejéig romlott – motyogom.

Tarighian szemében gonosz fény villan. Félrefordítja a fejét, mintha ütni készülne, de ehelyett egy hatalmas adag flegmát köp az arcomba. Nagyon gusztusos.

–  Ez a véleményem Amerikáról – teszi hozzá.Odébb lép, és odaszól Mertensnek: – Kezdje a kalibrálást. Idő van.

Hat másodperccel később a vezérlő megremeg, és hangos zümmögés hallatszik. Az ablakon át látom, hogy a mennyezet kettényílik és félrecsúszik, láthatóvá téve a két szinttel fölöttünk lévő kupolát. A szuperágyú és talapzata emelkedni kezd.

Tarighian elégedetten felém fordul, majd az őrökre néz.

–  Épp eleget látott. Vigyék az égetőbe és végezzenek vele.

Farid sértődötten elmordul, és grimaszokat vág.

–  Sajnálom, Farid, de magára itt lesz szükségem. Szeretne neki egy kis fájdalmat okozni, amíg még itt van?

A gorilla elvigyorodik, mint egy zabálni készülő fenevad. A jobb karja gipszben van, de biztos vagyok benne, hogy a ballal is alaposan helyben tud hagyni, ha akar. És akar. Az őrök lefognak, Farid pedig bosszúszomjasan elém áll, hátralendíti bal karját, és beleadva minden súlyát és erejét – egyik sem csekély –, akkorát üt, hogy majdnem elszáll a fejem. Egy darabig csak csengést hallok mindkét fülemben, és semmit sem látok, aztán törött orrom lüktetni kezd, olyan irdatlanul, hogy úgy érzem, menten szétreped a koponyám. Mielőtt még összeszedhetném magam egy kicsit, Farid gyomorszájon vág. Az őrök hagyják, hogy térdre zuhanjak, és levegőért kapkodjak. Az orromból vér spriccel a padlóra.

– Elég – hallom Tarighian hangját. – Vigyék el, és szabaduljanak meg tőle. Ne felejtsék el felvenni videóra. Legyen brutális. Tudják, mit kell tenniük.

Az őrök durván kirángatnak a teremből.