4.

Robert Perkins körzeti megbízott szívből utálta a körzetét. Minden este egyformán pocsék volt – kivéve a vasárnapot, amikor a színházban sötétség honolt –, és a matinék miatt a nappalok sem voltak különbek.

Huszonkét éve koptatta az aszfaltot a londoni Nemzeti Színház környékén, és úgy nézett ki, hogy a következő tíz-egynéhány évet is itt fogja tölteni. Nem mintha annyira ragaszkodott volna ehhez a helyhez – különösen azok után, hogy ennyi letöltött szolgálati év után, negyvenhárom évesen még mindig a közlekedést kellett felügyelnie. Inkább arról volt szó, hogy tudta, a felettesei nem néznék jó szemmel, ha áthelyeztetné magát. Az volt az egyetlen szerencséje, hogy csak ügyelnie kellett a közlekedés rendjére, és nem irányítania kellett azt. Persze akadtak kivételes alkalmak: ha a királyi család a színházba látogatott, vagy egy idióta balesetet okozott, akkor bizony be kellett vetnie magát.

Hétköznaponként volt a legrosszabb a helyzet a csúcsidő idején. A Waterloo híd itt magaslott a feje felett, északnyugat felől délkeleti irányban szelve át a Temzét. A hídon soha nem szünetelt a forgalom. Csúcsidőben, a színház esti előadása előtt volt a legrosszabb. A vezetőket a parkolási díjon felül fizetendő ötfontos “behajtási díj" sem riasztotta el attól, hogy begyömöszöljék autójukat a színház szűk parkolójába. Perkins nem értette, miért nem választják inkább a metrót és a sétálást. Sokkal egyszerűbb lett volna, és sok bosszúságtól kímélték volna meg nemcsak őt, hanem saját magukat is.

Perkins általában a Theatre Avenue és az Upper Ground kereszteződésében állt, mert ez volt az egyetlen hely – a színház háta mögött –, ahol az autóbuszok ki tudták tenni utasaikat, így gyakorlatilag a Waterloo híd alatt, a zajban állt naphosszat. A műszak végére úgy érezte, szét akar robbanni a feje.

Most fél hét volt, az esti csúcs ideje. Perkins a kereszteződésben állva a forgalmat figyelte. A szokásos esti műsor zajlott: buszok és taxik fékeztek le, egyik a másik után, hogy utasaik kiszállhassanak. Az a legkevésbé sem zavarta őket, hogy az egész forgalom állt miattuk. A lényeg az volt, hogy megnézhessék a legújabb Shakespeare-produkciót.

Perkins egész életében Londonban élt, de eddig még csak rendőri minőségben járt a Nemzeti Színházban. A három színházterem egyikében sem ült még nézőként. Nem mintha hiányzott volna. Nem szerette a “kifinomult ízlést" kiszolgáló szórakoztatást. Mikor ezt közölte a feleségével, az azt válaszolta, hogy Shakespeare idejében ezek a darabok a közép- és az alsó rétegek szórakoztatását szolgálták. Perkins erre nem tudott mit válaszolni.

Kürtszó vonta el a figyelmét az Upper Groundon tolongó taxikról. A hang irányába nézett, és elképedt attól, amit látott: egy színpaddá alakított teherautó gurult ráérősen a türelmetlenül dudáló autók előtt, tetején díszletekkel és három színésszel, akik a járókelőket és az őket kikerülni próbáló autósokat igyekeztek szórakoztatni. Perkins még soha nem látott ilyet, amióta a déli parton szolgált. Ezt az utat teherautók különben sem használhatták.

Perkins lekapta a derékszíjáról a rádiót, és átszólt a helyettesének, Blake közrendőrnek, aki a színház túloldalán posztolt.

–  Uram?

–  Látta azt a teherautót itt a Theatre Avenue-n, Blake?

–  Miféle teherautót?

–  Tele van díszletekkel, és színészek ugrálnak rajta. Valamiféle ingyencirkusz akar lenni. Teljesen megbénítják a forgalmat.

–  Nem tudok róla semmit, uram.

–  Menjen be a jegyirodába, és kérdezze meg őket, hogy a színházhoz tartoznak-e.

–  Máris, uram.

Blake kijelentkezett, Perkins pedig a teherautó felé indult, hogy leordítsa a sofőr fejét, de az Upper Groundon pillanatok alatt olyan dugó alakult ki taxikból, hogy kénytelen volt visszaügetni és rendet rakni köztük. Alig küldte el az utolsó, türelmetlenül dudáló taxit, Blake jelentkezett a rádión.

–  Itt Perkins.

–  Uram, a színháznál nem tudnak a teherautóról. Ők nem rendeltek semmi ilyesmit.

–  Értem. Akkor most megyek, és megmosom a fejüket. Köszönöm, Blake.

Perkins elrakta a rádiót, és vett egy mély lélegzetet. Most már tényleg dühös volt; nem szeretett volna a sofőr helyében lenni. Otthagyta az útkereszteződés káoszát, és határozott léptekkel a teherautó felé indult.

A középkori ruhákba öltözött színészek valamilyen szöveget adtak elő, de a zaj miatt semmit sem lehetett hallani belőle. Mi értelme hát az egésznek? – tűnődött Perkins.

Ahogy közelebb ért, feltűnt neki, hogy a sofőr – sötét bőrszínéből és fekete arcszőrzetéből ítélve közel-keleti lehetett – furcsán előre-hátra ingatja a felsőtestét a kormány mögött.

Perkins fellépett a vezetőfülke lépcsőjére, és bekopogott neki.

–  Ide hallgasson! El kell tűnnie innen, mégpedig mielőbb. Nem lenne szabad itt lennie!

A sofőr rá sem nézett, hanem folytatta a hajbókolást, és valamit motyogott magának.

–  Uram! Kérem, húzza le az ablakot! Önhöz beszélek! Perkins megint meg akarta kopogtatni az ablakot, de a keze megállt a levegőben; hirtelen világossá vált, hogy mit művel a férfi.

Imádkozik.

Ahogy a felismerés átvillant rajta, Perkins érezte, hogy megáll a szívverése. Tátogni kezdett, és el akart hátrálni a teherautótól, de elkésett.

A robbanás ereje olyan hatalmas volt, hogy apró cafatokra tépte a teherautót és nyolc másik autót a Theatre Avenue-n, valamint leszakította a híd egy részét. Tizennégy autó zuhant le a magasból, egyetlen óriási, lángoló kupaccá törve szét. A színház fala megperzselődött, több ablak is betört. Hatvankét ember vesztette életét, és közel százötvenen megsebesültek.

Perkins közrendőrnek soha többé nem kellett a Nemzeti Színház környékén járőröznie.

Minden nagyobb brit tévécsatorna beszámolt a robbanásról, a BBC–2-nek azonban sikerült egy épp Londonban tartózkodó török terrorizmus-szakértőt is megszólaltatnia. Egy éber riporternő szúrta ki az ötvenkét éves Namik Basarant, amikor testőre, egy széles vállú, turbános férfi kíséretében kirohant a Ritzből, hogy a rakpartra vitesse magát, megnézni a helyszínt.

–  Mr. Basaran, elárulná nekünk, hogy miért látogatott Londonba? – kérdezte a riporter.

A török a kamera felé fordult.

–  Egy törökországi nonprofit jótékonysági szervezet, a Tirma elnöke vagyok. Működésünk négy évében terrortámadások áldozatainak nyújtottunk segítséget szerte a világon. Az Egyesült Királyság sem kivétel. Bízom benne, hogy néhány ezer font erejéig támogatni tudjuk ennek a szörnyű tragédiának az áldozatait is.

–  Önt a terrorizmus szakértőjének nevezik. Mit gondol erről a robbantásról?

Basaran megrázta a fejét.

–  A terrorizmusnak senki sem lehet “szakértője". Ez nonszensz. A terrorizmus megfoghatatlan. Naponta változik. Eleinte csak repülőgépeket térítettek el, arra kényszerítve a pilótákat, hogy olyan helyekre vigyék őket, ahová hivatalosan nem juthattak el. Aztán már az utasokat is túszul ejtették, és követeléseket támasztottak a kormányokkal szemben. Ma pedig? Saját magukat is megölik az utasokkal együtt! A terroristák egyre elszántabbak és vakmerőbbek.

Egy felirat jelent meg a képernyőn: “Namik Basaran, igazgató és elnök – Akdabar Enterprises, elnök – Tirma".

–  Igaz az, hogy ön is egy terrorcselekmény áldozata volt? Basaran megérintette bőrpótlással helyrehozott arcát.

–  Ez fájdalmas téma, nem szeretnék belemenni. Legyen elég annyi, hogy nekem is volt részem szenvedésben, és a cégemből, az Akdabar Enterprisesből származó profitomat a Tirmán keresztül a sorstársaink megsegítésére fordítom. Éveken át tanulmányoztam a terrorizmust a Közel-Keleten és a világ más tájain, és sikerült kapcsolatokat kiépítenem olyan személyekkel és szervezetekkel, akik hozzám hasonlóan a terrorizmus felszámolását tűzték ki céljuknak.

–  Van ötlete, hogy ki állhat a déli parton elkövetett ma esti robbantás mögött?

–  Túl korai bármit is mondani – felelte izzó tekintettel Basaran –, de nem lennék meglepve, ha holnap az Árnyékok közölnék a brit kormánnyal, hogy vállalják a felelősséget.

–  Ön is úgy gondolja, hogy az Árnyékok a legveszélyesebb terrorszervezet a világon? Egyes vélemények szerint még az al-Kaidán és a Hezbollahon is túltesznek.

–  Kénytelen vagyok igazat adni nekik. Az Árnyékok ereje napról napra nő. Sok fejfájást fognak okozni még a közeljövőben a világ kormányainak. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Most sietek. Látni akarom a helyszínt, hogy jelentést tehessek a diplomatatestületnek Törökországban. Köszönöm. Jöjjön, Farid.

A testőr eltakarta Basarant a kamera elől, és beült melléje a limuzinba.

A riporternő a kamera felé fordult.

– Kedves nézőink, önök Namik Basarant hallották, egy törökországi központú segélyszervezet elnökét. Ha Mr. Basaran megérzése helytálló, akkor megint az Árnyékok csaptak le. Ez a rejtélyes terrorszervezet már számos Közel-Keleten, Ázsiában és Európában végrehajtott támadásért vállalta a felelősséget, melyek közül a legutóbbi két héttel ezelőtt, a franciaországi Nizzában történt. Önök Susan Harpot hallották itt, a BBC–2-n.