5.

Amikor itthon vagyok, Marylandben, egy 2002-es Grand Cherokee Jeepet vezetek. Ez egy 4x4-es Overland modell, 265 lóerős V8-as motorral. A városba egy kicsit túl erős, de néha terepen is használom. Nemrégen egy Las Vegas környékén rejtőzködő terroristát kellett elkapnom a Third Echelon megbízatásából. A Cherokee-val gyerekjáték volt az üldözés. Többször is elhagytuk az utat, de a Jeepnek meg se kottyant. Elégedett voltam vele.

Az autóban szól a rádió – az NPR csatornát hallgatom –, és a hírolvasó arról számol be, hogy valakik öngyilkos bombamerényletet követtek el Londonban. A déli parton történt, és a Waterloo híd egy része is leomlott. Még nem tudják pontosan, hány halott és sebesült van. Ez nem hangzik valami jól. Azon tűnődöm, vajon köze van-e ennek ahhoz, hogy találkoznom kell Lamberttel.

Általában nyilvános helyen szokott sor kerülni rá. A kormányépületeket nagy ívben elkerülöm, mert sosem tudhatom, nem figyel-e valaki. Ha bemennék egy NSA- vagy CIA-épületbe, abból még a hülye is sejthetné, hogy a szövetségi államnak dolgozom. Lamberttel állandóan változtatjuk a helyeket, de a leggyakrabban bevásárlóközpontokban találkozunk. Tudja, hogy utálom őket, ezért szerintem direkt választja ezeket a helyszíneket, csak hogy engem bosszantson. Lambertnek meglehetősen beteges elképzelései vannak a humorról.

Ma az I–95-ösön hajtok D. C. felé. A Silver Spring-i leágazásnál nyugat felé fordulok, és követem a City Place Mailt reklámozó táblákat a Colesville Roadra. Leparkolom a dzsipet, és bemegyek. Nem nehéz megtalálni az ételudvart, és már Lambertet is látom: ott ül az egyik asztalnál. Ma rövid ujjú, galléros trikó és olívzöld nadrág van rajta. Ha nyilvános helyen találkozunk, sohasem visel egyenruhát. Úgy látom, egy Big Mac Combo menü van előtte; élvezettel majszolja. Biccentek neki, és megközelítem az egyik gyorséttermi pultot. Mivel még csak a délután közepén járunk, és nem vagyok igazán éhes, egy szelet pizzát kérek. Miért van az, hogy Amerikában minden bevásárlóközpontban pontosan ugyanazokat a gyorskajáldákat találja az ember?

Igaz, hogy valamivel idősebb vagyok, mint Lambert, de fiatalabbnak látszom. A fickó Danny Gloverre, a színészre emlékeztet. Göndör haja teljesen szürke, és a szeme alatt lógó táskák is azt tanúsítják, hogy idegőrlő feladat egy titkos kormányügynökséget irányítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Lambert nem egy energikus fickó. Okos és ambiciózus, és erősen kétlem, hogy szokott aludni. Több kávét iszik, mint amennyi levegőt vesz. Lambert az a fajta ember, akinek mindig akad valami tennivalója. Képtelen lazítani egy kicsit. Ha ideges, vicces mozdulatokkal tüskére nyírt haját simogatja.

Lambert ezredes fiatalkora óta szolgál a hírszerzésnél, és már az Öböl-háború idején is felelősségteljes pozíciót töltött be. Ma már egészen fontos tényező Washingtonban, bár van egy olyan érzésem, hogy nem értékelik eléggé. Nyilvánosan sohasem méltatták az érdemeit, de Lambert szerint ezt egyáltalán nem bánja.

A Third Echelonról ugyanis egyetlen kívülállónak sem kellene tudnia. Az NSA* – a Nemzeti Adatbiztonsági Ügynökség – az Egyesült Államok információs rendszereinek a védelmét látja el specializált tevékenységek koordinálásával, irányításával és végrehajtásával, valamint hírszerzési feladatokat is ellát. Mivel ez – például a rejtjelezés és a kódfejtés – hatalmas infrastruktúrát és számítási kapacitást igényel, az NSA a legmodernebb technológiákat alkalmazza. Az NSA évtizedeken át “passzív" adatgyűjtést végzett, vagyis a kommunikáció forgalmát figyelte. A First Echelon (Első Harcvonal) egy világméretű nemzetközi hírszerző hálózat volt, amely az elfogott jeleket az NSA-hez továbbította elemzésre. A hidegháború idején felbecsülhetetlen szolgálatokat tett az Egyesült Államoknak. Miután a Szovjetunió szétesett, és a kommunikáció robbanásszerű fejlődésnek indult, a technológiai versenyre helyeződött a hangsúly. Az NSA létrehozta a Second Echelont (Második Harcvonal), amely a legmodernebb kommunikációs technológiákra összpontosított. A fejlődés azonban nem csupán a kommunikáció minőségét, hanem az információ mennyiségét is sokszorosára növelte, ráadásul az üzeneteknek egyre nagyobb részét kódolták az olcsón hozzáférhetővé vált digitális technológia miatt. A rendszer összeomlott. Az NSA kénytelen volt belátni, hogy a passzív adatgyűjtés immár nem működik. Elindította tehát harmadik, szigorúan titkos programját, a Third Echelont, amely gyakorlatilag a visszatérést jelentette a “hagyományos" adatgyűjtési módszerekhez. Más szóval az ügynökök újra visszatérhettek a terepre, hogy életüket kockáztassák egy fotóért, egy párbeszédet rögzítő felvételért vagy egy merevlemezen tárolt adathalmazért. A Third Echelon ügynökeit Splinter Celleknek hívják, és én voltam közülük az első. Mi fizikailag szivárgunk be féltve őrzött ellenséges létesítményekbe, hogy megszerezzük a szükséges információt – bármi áron, de ügyelve arra, hogy láthatatlanok maradjunk a nyilvánosság számára. A nemzetközi egyezményeket is felrúghatjuk, ha a helyzet úgy hozza, cserébe viszont az Egyesült Államok tagadni fogja, hogy köze van hozzánk.

A Third Echelon, az NSA “alügynöksége" tehát elit stratégákat, hackereket és terepen dolgozó ügynököket tömörít magába. Az információs háború krízishelyzeteire válaszolunk. Egy olyan háború ez, amiről a médiának és az utca emberének legfeljebb sejtése van. A mi csatáinkat nem fogod a CNN-en látni. Remélhetően. Ha mégis, akkor elbuktunk.

–  Mi újság, Sam? – kérdezi egy falat hamburgert csócsálva Lambert.

–  Semmi különös – ülök le a műanyag asztalhoz. Egyszer azt mondta, szólítsam “Irv"-nek, de nem tudtam rávenni magam. Az “ezredes" tökéletesen megfelel nekem. Még így is sokszor érzem azt, hogy méltatlan dolog egy ilyen helyen találkozni, egy bevásárlóközpont kajaudvarában tárgyalni az Egyesült Államok biztonságát érintő kérdésekről. Lambert rögtön a tárgyra tér.

–  Sam, egy újabb Splinter Cellt likvidáltak – emeli fel a tekintetét az ételéről. Várom, hogy folytassa. – Rick Bentont. Irakban állomásozott, de a merénylet idején Brüsszelben tartózkodott.

Mint Lee esetében, róla is hallottam már, de személyesen nem ismertem.

–  Hogy történt? Tudunk róla valamit? – kérdezem.

Lambert megrázza a fejét.

–  A belga rendőrség rászállt az ügyre, így kénytelenek vagyunk a diplomáciai csatornákra hagyatkozni, és mindketten tudjuk, hogy ez milyen csigatempót jelent. Szerencsére a Belga Katonai Hírszerzési és Kémelhárítási Szolgálat hajlandó segíteni. Az egyik emberüket is megölték Bentonnal együtt.

–  Tehát mit tudunk?

–  Benton kényes természetű információt készült átvenni brüsszeli kapcsolatától, egy Dirk Verbaken nevű belga hírszerző tiszttől. Ismeretlen merénylők gyilkolták meg mindkettőjüket Benton szállodai szobájában, ebédidőben. A jelek szerint Benton és Verbaken személyesen is látni kívánták egymást, és valaki tudomást szerzett a találkozóról. Lelőtték őket, és minden okunk megvan azt hinni, hogy azok tették, akik Dan Lee-t is megölték Makaóban. Ugyanazok a ballisztikai paraméterek, kaliber stb.

–  Gondolja, hogy a Műhely áll mögötte?

–  Minden bizonnyal. Tudomásunk szerint ez az egyetlen ellenséges szervezet, amelyiknek sejtései vannak a létezésünkről. Már több mint egy éve figyeljük őket, és most már tudják, hogy az NSA a nyomukban van. Hogy a Third Echelonról mit tudnak és mit nem, azt csak találgatni lehet, de nekem van egy olyan érzésem, hogy már így is túl sokat. Másképp hogy kerülhetett három hónap leforgása alatt két Splinter Cell is a célkeresztjükbe?

Vállat vonok, és találgatni próbálok:

–  Megcsapolták volna a személyi állományról vezetett nyilvántartást? Nekik is lehetnek tehetséges hackereik.

–  A tűzfalunk áthatolhatatlan – jelenti ki Lambert. – Carly túlságosan is érti a dolgát ahhoz, hogy így járjon. Ha betörtek volna a rendszerbe, arról már tudnánk.

–  Kilenc hónappal ezelőtt valakinek sikerült betörnie.

Lambert bólint.

–  Igen, ezt is figyelembe vettük. Ez is egy lehetőség. Távoli, de nem zárhatjuk ki. Carlyval megbeszéltük, és azt mondta, egy a háromszázhoz az esélye annak, hogy valaki bejutott a rendszerbe. Valószínűtlen, de nem lehetetlen.

–  Azt lehet tudni, hogy mit akart átadni ez a belga Bentonnak? Hogy is hívták az illetőt?

–  Verbaken. Benton az utolsó jelentésében azt írta, hogy kapcsolatot gyanít a Műhely és “valaki Belgiumban" között. Azt mondta, hogy Brüsszelbe fog utazni, ahol egy hírszerző kapcsolatával találkozik, és amint ez megtörtént, azonnal jelent nekem. Hónapok óta nyomozott egy csatorna után, melyen keresztül a Műhely fegyvereket csempész Irakba valahonnan északról. A kuncsaftok lázadók és különböző terroristacsoportok, vagyis azok, akik a balhét csinálják azóta, hogy az új iraki kormány megalakult, és az elnök kijelentette, hogy véget ért a háború. Benton közel állt ahhoz, hogy leleplezze az üzlet néhány fontos résztvevőjét... – Lambert szürcsölt egy nagyot a szódavízből – ...de sajnos nem volt elég óvatos, és ez az életébe került.

–  Kaptunk valami infót a belgáktól az emberükről? Min dolgozott?

–  A merénylők alaposan összetörték Benton OPSAT-ját, de sikerült helyreállítani belőle néhány fájlt, amit még nem küldött át nekünk. Az egyik egy fotó, amelyet a Verbaken által szállított aktáról készített. A belga hírszerzés megállapította, hogy egy eltűnt aktából származik, amely Gerard Bull ténykedését részletezi.

–  Gerard Bull? – Meglep. Már hosszú évek óta nem hallottam ezt a nevet. Bull egy kanadai fegyvertervező volt, aki a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években volt aktív. A mi kormányunknak is dolgozott egy időben, aztán egy időre rács mögé került illegális fegyverkereskedelem miatt. Miután kiszabadult, főként az Államokon és Európán kívül dolgozott. A nyolcvanas években jó kapcsolatban volt Szaddám Huszeinnel, és több high-tech fegyvert is tervezett Irak számára. A leghírhedtebb az úgynevezett “Babilon", egy hatalmas ágyú, amellyel hihetetlen távolságokra lehet eljuttatni a töltetet, indító fokozattal, de rakéták nélkül, akár a világűrbe is. Bull nem tudta befejezni a projektet, de megépített egy kisebb méretű prototípust, a “Bébi Babilon"-t. Ezt az Öböl-háború idején szétszerelték és megsemmisítették. Bullt 1990-ben megölték. Éppen Brüsszelben történt. Azt tartják, hogy a Moszad tette.

–  Miről van hát szó? – akarom tudni.

–  Jó kérdés. A belga hírszerzés megerősítette, hogy Verbaken nemrégen új anyagot fűzött az aktához, mert meggyőződése volt, hogy valaki, Bull egy korábbi társa, folytatja a fizikus munkáját közel-keleti terrorcsoportok javára. Verbaken sajnos még nem ért a nyomozás végére, és azt sem tudni, hogy az eltűnt aktán kívül voltak-e feljegyzései, így egyelőre mindenki sötétben tapogatózik.

–  Kivéve azt az egyoldalnyi fotót az OPSAT-ból.

–  Pontosan.

–  A merénylők vitték el az aktát?

–  Feltételezhetően igen. Hogy ezért mentek oda, vagy az akta csak a ráadás volt, azt nem tudjuk.

–  És ha hármat akartak egy csapásra? – vetem fel.

–  Ez is egy lehetőség.

Egy darabig csendben üldögélünk, és hagyjuk, hogy a gondolataink leülepedjenek. Befejezem a pizzát,és megkérdezem:

–  Hallotta, hogy mi történt Londonban?

Lambert komoran bólint.

–  Ez a másik, amiről beszélni akartam magával. Képzelheti, hogy mennyire aggaszt minket.

–  A hírekben elég homályosan fogalmaztak. Pontosan mi történt?

–  Az autóban ültem, amikor történt – meséli Lambert. – Rögtön a Pentagonba hajtottam. Az eseményt követő percekben annyit sikerült kiderítenünk, hogy színészeknek álcázott öngyilkos merénylők hajtották végre. A Nemzeti Színház mellett történt. Egy robbanószerrel telepakolt teherautó robbant fel. A Waterloo híd egy része leomlott, pokoli káosz van.

–  Vállalta valaki a felelősséget?

–  Még nem. A végrehajtás módja azonban az Árnyékokra utal, nem gondolja?

Az Árnyékok. Őrültek bandája, akiknek ehhez hasonló, véres cselekményekkel sikerült felkapaszkodniuk az újságok címoldalára. Az egész világon működnek, de feltételezések szerint a központjuk valahol a Közel-Keleten lehet (hol másutt?). Nem tudom, ki találta ki a nevüket, de nem ők voltak. Úgy rémlik, hogy egy törökországi újság nevezte őket Árnyékoknak, és a név rájuk ragadt. Ettől kezdve ők is így írták alá az üzeneteiket: “az Árnyékok". Szerintem legyezgette a hiúságukat.

A Third Echelon mindent megtesz annak érdekében, hogy adatokat gyűjtsön róluk. Mivel még újak, ez elég nehezen megy. Senki sem tudja, hogy egy bizonyos országot képviselnek-e. Olyanok, mint az al-Kaida és más nomád, független terrorcsoportok. Valószínűleg őket is egy gazdag apuci pénzeli a háttérből. Tavaly egy egész sor merényletért vállalták a felelősséget. Az egyik, alig két hete történt Nizzában, különösen csúnya volt. Behajtottak teherautóval egy nyilvános helyre, és felrobbantották magukat. Rohadékok. Mást nem is tudok mondani rájuk.

–  Még korai – mormogom. – Úgy értem, még nem fogják vállalni a felelősséget, ha tényleg ők voltak.

–  Ja. Holnapra várhatjuk. De tízet egy ellenében, hogy ők tették.

Bólintok.

–  Hiszek magának, ezredes.

–  A legérdekesebb az egészben az, hogy kapcsolat lehet a két ügy között.

–  Hogyan? – kapom fel a fejem.

–  Az a fotó a Gerard Bull-aktáról...

–  Igen?

–  Az is említi az Árnyékokat.

–  Komolyan?

–  Azt állítja, hogy ők a Műhely legfőbb vevői. Vélhetően ők voltak azok, akiknek Benton a nyomában volt.

Hátradőlök a székben.

–  Ha sikerülne konkrét kapcsolatot találni köztük, talán végre eljuthatnánk a főkolomposokhoz...

Lambert elmosolyodik.

–  Gyors a felfogása.

–  Tehát azt akarja, hogy menjek Belgiumba?

–  Nem. Azt akarom, hogy menjen Irakba.

Irakba! A francba!

Lambert folytatja:

–  Szeretném, ha folytatná Benton munkáját. Derítse ki, hogy kik után nyomozott. Valamit talált, de a fene vigye el, meghalt, mielőtt még elmondhatta volna nekünk. – Lambert az ölébe veszi az aktatáskáját, és egy sárga borítékot vesz elő. – Minden tudnivalót megtalál benne. Indulás 22.00-kor a Dullesról, az úti cél Bagdad. Még bőven lesz ideje hazamenni és elkészülni. 21.00-ra legyen a reptéren.

Na persze. Már megint kapkodhatok. Bólintok, és elrakom a borítékot. Majd megnézem, ha hazaértem Towsonba.

–  Oké – mondom Lambertnek. Úgysincs más elfoglaltságom.