12.
A szex ugyanolyan jó volt vele, mint Illinoisban. Ahogy ott feküdtek összebújva az ágyon, Eli apró lakásában, Sarah minden eddiginél biztosabban tudta, hogy ő “az Igazi".
Azért azt sem felejtette el, hogy legkésőbb tízre Rivkáéknál kellett volna lennie, most pedig már majdnem dél volt. Jól átaludták a délelőttöt – csak addig voltak ébren, míg szeretkeztek egyet. Hányszor is azóta, hogy feljöttek este? Négyszer? Vagy ötször? Sarah boldogan elmosolyodott, és sóhajtott egy aprót.
– Jól vagy? – kérdezte Eli.
– De még mennyire, hogy jól vagyok! – bújt közelebb hozzá a lány.
– Sóhajtottál.
– Elégedett sóhaj volt.
– Remélem is! – Eli megcsókolta. – Örülök neki, hogy elégedett vagy.
– És te?
– Elhiheted!
Sarah magához szorította Eli izmos, karcsú felsőtestét.
– Ezt el tudnám viselni még egy darabig. Egy örökkévalóságig!
– Én is, de kezdek megéhezni. Te nem?
– Kinek kell étel, amikor van helyette szex? – csúsztatta le Sarah a kezét Eli ágyékára.
– Hé, mi vagy te, függő? – nevetett Eli, de nem vette el Sarah kezét.
– Veled igen!
Eli felült.
– Nos, akkor legfőbb ideje egy kis megvonásnak. Tényleg éhes vagyok. Nem viccelek!
Sarah imádta a fiú izraeli akcentusát. Az idegen akcentust mindig is izgatónak találta.
– Készítsek neked valamit reggelire?
– Nem, nem, majd én készítek neked reggelit. Vagy inkább ebédet. Te jó ég, láttad, hány óra van?
– Rivka teljesen ki lesz tőlem. El tudom képzelni, mit gondolnak most rólam a szülei.
Eli legyintett.
– Ne aggódj. Rivka se különb nálad – kacsintott rá. – Lefogadom, hogy ők is elaludtak Noellel.
– Ettől még botrányos, nem?
– Már nagy kislány vagy. Vagyis felnőtt. Vagy tévednék?
– Csak húsz vagyok. Ennyi idősen még alkoholt sem ihatok Amerikában.
– Igen, de törvényesen felnőtt vagy már, és ez a lényeg. – Kikászálódott az ágyból, és a fürdőszoba felé indult. Sarah élvezettel figyelte a hátsóját.
– Mondták már neked, hogy jó a popsid? – kiáltott ki utána, amikor az ajtó már becsukódott. Eli nem válaszolt. Sarah felkelt, és kiment a konyhába. Kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját; azt találta benne, amire egy legénylakásban számítani lehetett: édességet és cukros gabonapelyhet. – Van kávéd, Eli? – kérdezte, de a zuhany elnyomta a hangját.
Egy másik szekrényajtó mögött némi instant kávét talált. Elfintorodott, de azért elővett egy lábast, hogy vizet forraljon. A csap alá tartotta. A víz barna volt. Undorodva elzárta a vízcsapot, és visszatette a kávét a szekrénybe. Csak most tűnt fel, milyen ramaty állapotban van Eli konyhája. Éjszaka, a sötétben, fel sem tűnt. A környék is eléggé lepukkant volt, szinte egy gettó. A szobának dohos szaga volt. Korábban nem vette észre, mert spicces volt a bortól. Most, hogy alaposabban is szemügyre vette a lakást, már nem volt olyan biztos benne, hogy szívesen itt maradna örökre.
– Zuhanyozhatok veled, Eli? – kiáltott be a fürdőszobába.
– Hogyne! Gyere!
Sarah mosolyogva benyitott. Mintha egy gőzfürdőbe lépett volna be. De legalább van forró víz, gondolta. Lehajtotta a vécéülőkét, és leült. Miután pisilt, gondolkodás nélkül leöblítette. Eli felordított.
– Bocs! – nevetett Sarah. Kinyitotta a zuhanyfülke ajtaját, és belépett a fiú mellé.
Beszappanozták egymást, időnként meg-megállva, hogy csókolózzanak egyet, amitől végül Eli megint ágaskodni kezdett. Sarah határozottan megragadta síkos kezével.
– Ne, kérlek! – könyörgött Eli. – Már teljesen kifacsartál!
– Én úgy látom, hogy a farkincád másképp gondolja – kuncogott Sarah.
– A farkam mindig másképp gondolja – hunyta be a szemét Eli.
– Ez a nagy baj veletek, pasikkal – súgta a fülébe Sarah, miközben tovább játszadozott vele.
Miután kiléptek a zuhany alól, Eli ugyanazzal a törülközővel törölte meg magát, amivel előtte Sarah.
– Nincs másik törülköződ? – kérdezte a lány.
– Ez van. Csóró vagyok és igénytelen.
Ez arra késztette Sarah-t, hogy megkérdezze azt, amit már régóta tudni szeretett volna:
– Eli, van állásod?
– Állásom? Hogyne! – A tükör elé állt, és borotválkozni kezdett. Borotvahab nélkül!
– Éspedig?
– Egy futárcégnek dolgozom. Erre a hétre szabadságot vettem ki, hogy veled lehessek.
– Milyen cégnek?
– Tudod, csomagokat meg ilyesmiket szállítunk házhoz. Sarah maga elé képzelte Eli autóját, és megborzongott. Igazi múzeumi darab volt, a kilencvenes évek elejéről. Amikor először beleült, az volt az érzése, hogy egy rajzfilm főszereplőjévé vált. Szinte várta, hogy az autó rángatózni és csuklani kezdjen alattuk az erőlködéstől.
– Miért nem zenélsz inkább?
– Az nem olyan egyszerű.
Milyen érdekes, jutott eszébe Sarah-nak: még egyszer sem hallotta zenélni Elit. A lakásában semmi jele nem volt annak, hogy zeneszerzőnek készül. Egy szem kottát, klasszikus zenei CD-t vagy Beethoven-mellszobrot sem lehetett látni.
Eli ránézett a tükörből.
– Mi az?
– Semmi. Mikor tudsz meg valamit a Juilliardról?
Eli vállat vont.
– Sokáig szarakodnak. – Megvágta magát a pengével. – Nézd, mit tettél!
– Miért én tettem volna?
– Mert nehéz dolgokat kérdezel.
– Borotvahabot kellene használnod.
– Mindig is így borotválkoztam. Gyerünk, hagyj magamra! Az agyamra mész! – Kituszkolta a lányt a fürdőszobából, és becsukta az ajtót.
Sarah megint sóhajtott, aztán odalépett a székre ledobott ruhakupachoz, és felöltözött.
Az instant kávét végül Eli készítette el magának. Míg azt szürcsölgette a szerény reggeli után, Sarah felhívta Rivkát a mobiljáról. A barátnője mérges volt, amiért nem telefonált neki korábban; a szülei sem repestek az örömtől. Sarah elnézést kért, és megígérte, hogy egy óra múlva ott lesz.
– Miért nem maradsz inkább nálam, amíg még itt vagy? – kérdezte tőle Eli.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – felelte Sarah.
– Miért? Nem szeretsz? – kacsintott rá Eli.
Sarah barátságosan megdögönyözte.
– Dehogynem, te bolond! De Rivkáéknál szálltam meg. Hogy nézne ki, ha lelépnék?
Eli vállat vont.
– Úgy, hogy együtt lennénk.
Sarah megrázta a fejét.
– Nem lenne helyes. Sajnálom. – A kezébe vette Eli kezét.
– Értem én. Attól félsz, hogy mit szólna az apucid, nem? Sarah nem értette, hogy jön ide az apja.
– Nem hiszem, hogy megtudná. Ennyire azért nem tartja rajtam a szemét. Otthon is külön városban lakunk, vagy már elfelejtetted?
– Tényleg. Hiszen sosincs otthon. Kémkedik, mi?
– Nem kém.
– Mi is a neve?
– Sam Fisher.
– Miért nem Sam Burns?
– Az anyám a válásuk után visszavette a lánykori nevét.
– Szóval Fisher. Sam Fisher. A titkos ügynök. Sarah megint megdögönyözte.
– Hagyd abba! Nem az.
Eli azonban nem hagyta abba. A James Bond zenéjét dúdolta, és pisztolyt formálva a kezéből, ide-oda ugrált a szobában.
– Elég, te bohóc! – nevetett Sarah.
– Jól van, de akkor is azt mondom, hogy nem üzletkötő, hanem kormányügynök.
– Miért mondod ezt? Nem mindegy neked?
– Mit tudom én. Olyan nagy baj, hogy tudni szeretném, milyen a jövendőbeli apósom?
Sarah pislogott egy nagyot.
– A mid?
– Hallottad.
– Eli!
A fiú megszorította a kezét, és a szemébe nézett.
– Tudom, hogy korai még erről beszélni, de ha sikerül ez a dolog a Juilliarddal, és velem jössz lakni New Yorkba, akkor megtörténhet. Fontos vagy nekem, Sarah. Komolyan.
Sarah lesütötte a szemét.
– Tudom. Te is nekem.
– Mesélj az anyádról. Hogy hívták?
– Regan.
– Ő is a kormánynak dolgozott?
– Igen, már mondtam neked. Az NSA-nek.
– Nemzeti Adatbiztonsági Tanács?
– Ügynökség. Grúziában szolgált. Tudod, az egykori szovjet tagköztársaságban.
– Aha.
– Ott találkozott apámmal. Akkoriban még tényleg a CIA-nak dolgozott.
– Ha valaki egyszer kém volt, az is marad – jegyezte meg Eli, majd Sarah neheztelő tekintete láttán hozzátette: – Bocs. Folytasd.
– Szenvedélyes szerelem bontakozott ki közöttük, és összeházasodtak. Németországban. Ott születtem meg én, egy katonai támaszponton.
– Szóval katonaporonty vagy!
– Úgy is mondhatjuk.
– De nem maradtak együtt?
– Nem. Három évig tartott. Nem sok mindenre emlékszem abból az időszakból. Még az apámra sem. Hároméves voltam, amikor elment. Az anyám mindig azt mondogatta, hogy kölcsönös megegyezéssel. Ami azt illeti, az anyám ötlete volt, hogy apám költözzön el, de ettől még mindig nem tudok nem úgy gondolni rá, hogy elhagyott engem. Szerintem ezzel minden gyermek így van, akinek a szülei elválnak.
– És utána?
– Az anyám visszavitt az Államokba. Washingtonban dolgozott és egyedül nevelt fel engem. Igazából csak tinédzserként ismertem meg az apámat. Néha meglátogatott minket, de csak egy bácsi volt, aki időnként eljött hozzánk, és az apámnak nevezte magát. Ajándékokat hozott meg minden, de valahogy nem volt az igazi. Aztán jött egy időszak, amikor egyáltalán nem jelentkezett. Néhány évig. Kilenc- és... tizenöt éves korom között lehetett.
– Mit csinált ezalatt?
– Nem tudom. Az anyám nem mondta. Lehet, hogy ő akarta távol tartani tőlem, fogalmam sincs. Aztán anyánál petefészekrákot diagnosztizáltak. Ekkor bukkant fel újra apa. Meglátogatta a kórházban, és még békülni is próbált, de már elkésett vele. Az anyám halála után ő lett a hivatalos gyámom.
– És magához vett?
– Igen. Fura volt. Már középiskolás voltam, amikor egyszer csak össze kellett költöznöm egy pasassal, aki állítólag az apám. Eleinte nehéz volt, de aztán egészen jól alakultak a dolgok. Jó barátok lettünk, különösen azután, hogy leérettségiztem, és főiskolára mentem. – Sarah vállat vont, és elmosolyodott. – Most már tudom, hogy nagyszerű fickó.
– Még ha rejtélyes is – tette hozzá Eli, suttogva, hogy hatásosabb legyen.
– Hagyd már abba!
– Azt hiszem, lemegyek néhány szendvicsért. Mit szólsz hozzá? Néhány perc, és itt vagyok. A tiédben hús is legyen, jól gondolom?
Sarah elnevette magát.
– Mindegy. Nem fontos.
– Máris itt vagyok.
Felállt az asztal mellől, és elhagyta a lakást. Sarah a konyhában maradt, és a fejét csóválta. Maga sem értette, hogy tudott beleszeretni egy ilyen flúgos fickóba.
Lent, a lakóépület alatti csemegeüzlet előtt Eli elővette a mobiltelefonját, és felhívott valakit.
– Minden klappol Sam Fisherrel. A CIA-nak dolgozott a nyolcvanas években, és egy Regan Burns nevű nőt vett el. A felesége rákban halt meg, és van egy lányuk. A baltimore-i Marylandben lakik, és állítólag “üzletkötő". – Figyelt, aztán bólintott. – Pontosan. Ahogy sejtetted. Ő az, egészen biztosan.