31.

Prokofjev tábornok egyik legnagyobb erénye a Műhely szempontjából az volt, hogy magas pozíciója folytán nemcsak hozzá tudott jutni a hadianyaghoz, de szükség esetén módosításokat is tudott eszközöltetni rajta. Mielőtt Zdrok átvette volna a Su–47-es prototípusát, a vadászrepülő levegő-levegő rakéták hordozására volt felkészítve – mint az R–73 (AA–11 “Archer") vagy az R–77 (AA–12 “Adder"). Zdrok azonban úgy gondolta, hogy a Műhely céljainak sokkal jobban meg fog felelni, ha levegő-föld rakétákkal szerelik fel, ezért arra kérte Prokofjevet, hogy ennek megfelelően alakíttassa át a Su–47-est.

A szovjetek a levegő-föld rakéták fejlesztésében is lemaradtak. Az első ilyen rakétát az 1960-as évek végén állították hadrendbe. Ez volt a Kh–66 Grom, egy szilárd hajtóanyaggal működő, rádióvezérlésű rakéta, amely megjelenésében nagyon hasonlított az amerikai Bullpup–A-ra. Ezt követte a 80-as években a Kh–25-ös moduláris fegyverek családja, melynek tagjait – többek között – rádiós és lézeres vezérléssel egyaránt el lehetett látni. A Kh–25-öst a nagyobb Kh–29-es váltotta le, egy újabb szilárd hajtóanyagot használó levegő-föld rakéta. A Molnija iroda által tervezett rakéta a NATO-nál AS–14 “Kedge" néven ismert. Ezt úgy építették meg, hogy olyan kisebb és közepes méretű taktikai repülők is hordozni tudják, mint a MiG–27, a Su–17, a Su–24 vagy a MiG–29, és specifikusan megerősített célpontok ellen tervezték. A robbanófej majdnem a teljes tömeg felét adja, és három “ízben" választható: a lézerkeresős (Kh–29L), tv–vezérelt (Kh–29T), valamint “lődd ki és felejtsd el" hőképkövető változat (Kh–29D). Mindhárom verziót nagy tömegben exportálták, így szinte mindenütt megtalálható a világban.

Prokofjev tábornok úgy vélte, hogy a Műhely lopakodóját a legkönnyebben a Kh–29L hordozására lehetne átalakítani. A 24N1 típusú félaktív vezérlőfejet tartalmazó rakéta súlya 657 kg, hatótávolsága minimum 1000, maximum 8000 méter, sebessége percenként 3000 méter. Egyszóval gyors és halálos.

A Műhely három titkos hangárt tartott fenn a Su–47-es számára: a szétrombolt bakuit, egy másikat Moszkvától délre, egy Volovo nevű apró faluban, és egy harmadikat Kijevtől délre egy Obuhov nevű faluban. A lopakodó ez utóbbi helyen tartózkodott, amikor megjött a parancs az Akdabar lebombázására. A Műhely mesterpilótája, Dimitrij Mazur együtt élt és lélegzett a géppel. Lakása volt mindhárom helyszínen, így a nap huszonnégy órájában a repülő közelében lehetett, bevetésre készen.

Három órával azután, hogy Zdrok kiadta a parancsot az Árnyékok elleni támadásra, Mazur felemelte a Su–47-es orrát a kifutópályáról, és felemelkedett tízezer lábra. Ebben a magasságban repült tíz percig – míg kellően el nem távolodott Kijevtől –, aztán felemelkedett harmincezer lábra, és Délkelet-Törökország felé fordult. Repülés közben végig tartotta a kapcsolatot az obuhovi irányítással, de ettől eltekintve mindenben magára volt utalva. Mazur az általa előkészített repülési tervet használta, és ő volt a navigátor is; ha bajba került volna, a parancs értelmében meg kellett volna semmisítenie a gépet, mert támogatásra nem számíthatott. Prokofjev robbanótölteteket szereltetett a gépbe ebből a célból, mert nem hagyhatta, hogy az orosz kormány tudomást szerezzen a gép létezéséről. Mazur ezt tudta, azt viszont már nem, hogy Prokofjev utasítására működésképtelenné tették a katapultot. A tábornok a Műhely érdekében döntött így. Ha a kormány meg is találta volna a repülőgép összeégett maradványait, a pilóta vallomása nélkül kénytelen lett volna a rendszerváltás utáni zűrzavar számlájára írni a történteket.

A Su–47-es azonban mindeddig kifogástalanul teljesített. A küldetések nagyobbik részében fegyvereket szállított egyik helyről a másikra. Egyetlen alkalom volt mindössze, amikor fegyverként használták: egy rivális fegyverkereskedő házát és raktárát kellett megsemmisítenie.

Mazur nem tartotta jó ötletnek a nappali repülést, de ki volt ő, hogy megkérdőjelezze a parancsot? Különben is, már alig várta, hogy újra kipróbálhassa a vasmadara “karmait". Élvezte, ahogy a rakéták visszarúgtak, amikor ellökték magukat a géptől, és örömét lelte a pusztítás látványában. De amire igazán vágyott, az egy atombomba volt. Hányszor elképzelte, hogy berepül vele a célpont fölé, kioldja, és észrevétlenül eltűnik. A Műhelynek sajnos atombombája még nem volt, de Kh–29-esben nem volt hiány, és ezekre sem lehetett panasz. A Su–47-est normális esetben tizennégy levegő-levegő rakétával lehetett felszerelni, ez a módosított változat azonban tíz levegő-föld rakéta hordozására volt alkalmas. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy akár egy kisebb falut eltüntessen vele a térképről.

Miután átrepült a török légtérbe, Mazur felvette a kapcsolatot Obuhovval, és közölte, hogy fél órán belül a célpont felett lesz. Irak és a Kurd Munkáspárt, a PKK ténykedése miatt a török légierő fokozottan ellenőrizte az ország keleti részét, ezért itt Mazurnak is óvatosabbnak kellett lennie. Az, hogy egy repülőgép lopakodó, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy láthatatlan. A lopakodótechnológia célja az, hogy átlátszóvá tegye a repülőt a radarok számára. Ezt két módon lehet elérni: vagy olyan felületeket alakítanak ki, amelyek szétszórják a radarjeleket, vagy egy olyan anyaggal vonják be őket, amely elnyeli a hullámokat. A hagyományos repülők többsége kerekded felületekkel rendelkezik. Ez aerodinamikussá teszi őket, ugyanakkor garantáltan visszajuttatja a radarjelek egy részét a lokátorba. Ha viszont egy lopakodót sík, egymással éles szögben találkozó felületek alkotnak, akkor a jelek egy adott irányban verődnek vissza. Ha ezt még olyan bevonattal is megfejelik, ami elnyeli az energia egy részét, a repülőgép annyi jelet fog visszaverni, mint egy madár. Feltéve, hogy nem dől be – ekkor ugyanis, még ha csak rövid időre is, előfordulhat, hogy valamelyik lap tökéletesen visszaveri a radarjeleket. Ezt kellett lehetőség szerint elkerülnie Mazurnak a manőverek gondos megtervezésével.

Vanhoz közeledve a pilóta előbb húszezer, majd tízezer lábra ereszkedett. A tó felett ötezer lábra csökkentette a magasságot. Most már szabad szemmel is látható volt, de nem állt szándékában sokáig itt elidőzni. A gyár, a reptér és a többi kisebb épület hangyaméretűnek tűnt ebből a távolságból, de jól meg lehetett különböztetni őket. Mazur először az acélművet vette célba. Két Kh–29-est lőtt ki rá gyors egymásutánban. A gép megrázkódott. Mennyei érzés volt. A rakéták eltalálták a célpontjukat – hogyan is téveszthették volna el? –, és a repülő megemelkedett, ahogy a robbanások kitöltötték alatta a teret.

Mazur megdöntötte a gépet, és visszafordult egy újabb menetre. Ezúttal a tóparton álló irodaépületre célzott. A számítógép bemérte a célpontot, és Mazur kiengedte a rakétát. Telitalálat volt, Tarighian irodaháza millió törmelékdarabra robbant szét. A Tirma központja volt a következő célpont. Prokofjev határozottan megparancsolta, hogy semmisítse meg a fehér, koloniál stílusú épületet. Mazur kirepült a tó fölé, visszakanyarodott, és hátulról rárepült a célpontra. A negyedik rakéta is útjára indult, és derékba kapta az épületet.

Mazur látta, hogy több tucat ember rohan ki az udvarra, hogy a közepén egyetlen remegő nyájjá tömörüljön. Azt már nem tudta megállapítani, hogy katonák-e vagy civilek, de nem is érdekelte. Kilőtte közéjük az ötös számú rakétát, legalább felére csökkentve az Akdabar bérköltségeit.

A hatodik rakéta az acélműnek egy olyan részébe robbant bele, ahová még nem terjedt át a tűz. Most már az egész épület romokban hevert, az egész nem volt több egyetlen izzó, füstölgő romhalmaznál. Mazur a hetedik rakétát egy garázssorra lőtte ki, a nyolcadikat pedig a főkapura, ahonnan, a portásfülke fedezékéből, néhány őr szánalmas módon kézifegyverekkel próbálta felvenni ellene a harcot.

Úgy tűnt, végzett. Még volt két rakétája, de a gyártelepet vastag fekete füst borította el. Nem látott újabb célpontokat, de valószínűleg már nem is voltak. Bejelentkezett a bázisra, és közölte, hogy végrehajtotta a küldetést.

Mielőtt még megfordulhatott volna, hogy északnak repüljön, a passzív radar figyelmeztetően csipogni kezdett – valami volt a levegőben a közelben. A képernyő szerint négy repülő közeledett nyugat felől.

Mi a fene?

Mazur a tó felé irányította a gépet, hogy megnézze, mivel áll szemben.

A török légierő – a Taktik Hava Kuweti Komutabligi – F16C vadászgépei száguldottak egyenesen feléje. A diyarbakiri 2. taktikai légi parancsnokság jelzést kapott, hogy ellenséges szándékú repülő tartózkodhat a török légtérben Van körzetében. Mivel az Ararat lábánál lévő támaszponton csak helikopterek állomásoztak, egy távolabbi támaszpontról kellett vadászrepülőket küldeni. Mire megkapták a parancsot és elindultak, már késő volt ahhoz, hogy elejét vegyék a támadásnak, de nem ahhoz, hogy megakadályozhassák az ellenséget a szökésben.

Mazur felrántotta a gép orrát. Meredeken emelkedni kezdett, fel a tó fölé, de a vadászgépek a nyomában voltak. Nem volt felkészülve egy ilyen helyzetre. Elfogta a félelem.

Két riasztójelzés szólalt meg közvetlenül egymás után. A vadászgépek két AIM–9X Sidewindert lőttek ki rá.

Elkerülő manőver! Elkerülő manőver! Mazur kétségbeesetten igyekezett higgadt maradni, és felidézni magában mindazt, amit egy ilyen vészhelyzetben tenni kell, de a vészjelzés az idegeire ment, képtelen volt koncentrálni. Remélve, hogy így ki tudja játszani a rakétákat, zuhanórepülésbe fogott. A Su–47-es veszélyesen mélyre bukott, talán ezer láb alá, mire Mazur felkapta az orrát. A Sidewinderek megpróbálták korrigálni a pályájukat, de nem sikerült nekik. Meteoritokként csapódtak a tóba, két hatalmas gejzírt csapva az ég felé, de ez már nem árthatott a célpontnak.

Mazur megint emelkedni kezdett. Most már csak le kellett hagynia az ellenséget. Ehhez gyorsítania kellett, de mielőtt még megtehette volna, a vészjelző újabb két AIM–9X-et jelzett. Mazur elkanyarodott, és sikerült kijátszania az egyik rakétát, de miközben ezt tette, egyenesen rárepült a másik pályájára.

Mazur balszerencséjére a Su–47-es még fejlesztés alatt állt, így a kiömlő hajtóműgáz hűtése még nem volt tökéletesítve. Ha ez nem így lett volna, a lopakodó talán kijátszhatta volna a rakétát. Az új AIM–9X azonban a régebbi AIM–9-énél hatékonyabb hőkövető rendszerrel, módosított sárkánnyal és új jelkereső és -feldolgozó rendszerrel volt ellátva. A Su–47-esnek ezúttal esélye sem volt.

A becsapódás előredobta Mazurt, s a robbanást mintha nem is kintről, hanem a fejéből, a belső füléből hallotta volna. A repülőgép meredeken ereszkedni kezdett, az égbolt elhomályosult, a vészjelzők csipogtak és villogtak. A repülő haldoklott.

Katapultálnom kell! – villant át Mazuron. Vakon tapogatózva kibiztosította a gombot, és rácsapott.

Semmi sem történt.

Újra és újra megpróbálta, hangosan zokogva a dühtől és a rémülettől, de a katapult nem működött. Elromlott... Vagy szabotálták?

Azt már észre sem vette, hogy egy újabb Sidewindert lőttek ki a tó felé ívelő repülőjére. A Su–47-es és pilótája egy gigantikus robbanásban százezernyi égő darabkára robbantak. A pernye, mintha ejtőernyőn ereszkedett volna, lassan leszállingózott a tó vizére.

***

Tarighian az irodáján kívül töltötte az elmúlt három órát – a Főnix szerelését felügyelte. Albert Mertens reggel kipróbálta a célzórendszert, és megállapította, hogy a fegyver hatfoknyit félrehord. Ez elfogadhatatlan volt. A professzor megesküdött, hogy hat órán belül kijavítja a problémát. Tarighian azzal tért vissza az irodájába, hogy annyi bosszankodás után végre lazít és pihen egy kicsit. Nehéz hét állt mögötte, és Mertens is nyugtalanította. A legjobb az lesz, döntötte el, ha megszabadul tőle, miután a Főnix bevégezte feladatát.

Leült az asztalához, és a számítógép kijelzőjére nézett. A levelezőprogram szerint tizenkét olvasatlan levele volt. Megnézte a bejövő levelek mappáját; az üzenetek egy kivétellel a bizottságok vezetőitől jöttek. Ezt az e-mail címet nem sokan ismerték.

Az egyik levél azonban kitűnt a többi közül. “Egy barát" volt a feladó. Tarighian megnyitotta, arra számítva, hogy ez is csak egy újabb, garantált pénisznövelést ígérő, vagy olcsó, recept nélkül megvásárolható gyógyszereket ajánló spam lesz, de amit látott, az rögtön elterelte a gondolatait a Főnixről. Egy beszélgetés, amit érdekesnek fog találni? Mi lehet az? Megnyitotta a mellékletet, és lejátszotta a hangfelvételt. Rögtön felismerte Andrej Zdrok hangját.

“Hol a pokolban volt, tábornok? Értem. Hol van a repülő? Igen, a mi repülőnk, melyik másik?! Igen. Értem. Figyeljen arra, amit most mondok: azt akarom, hogy rendeljen el légicsapást az Akdabar Enterprises ellen a törökországi Vanban. Igen, tudom, hogy mit csinálok. Bizonyítékom van rá, hogy az Árnyékok a vesztünket akarja. Nem küldték el a pénzt, és nem is áll szándékukban. És tudom, hogy ők felelnek azért, ami a bakui hangárunkkal történt. Igen. Most küldtem egy e-mailt. Megkapta? Akkor nézze meg, a mindenségit! Megvárom!"

Rövid szünet következett, aztán a hang folytatta:

“Még mindig itt vagyok. Letöltötte? Játssza le a hangfelvételt. Várok." Újabb szünet következett. Zdrok köhögött egyet. “Nos? Megvolt? Nem, nem, én azt akarom... Nézze, tábornok, ez nem alku tárgya. Ez parancs! Küldjön egy gépet Törökországba, és tüntesse el azt a gyárat a föld színéről! Még ma! Helyes. Tájékoztasson. Köszönöm, tábornok."

Tarighian érezte, hogy felforr a vére. Csak hogy biztos legyen benne, nem álmodik, még egyszer lejátszotta a fájlt.

Mintegy végszóra, megszólalt a telefon. Remegett a hangja, amikor beleszólt, de nem tudott tenni ellene.

– Halló?

– Én vagyok az. – Nadir Omar volt, a katonai bizottság feje.

–  Örülök, hogy hívott. Az imént egy különös...

–  Ül? – Omarnak nem volt szokása a szavába vágni.

–  Igen.

–  Az Akdabar Enterprisest lebombázták.

Omar szavai végképp letaglózták. Szürke köd úszott a szeme elé.

–  Ott van? – kérdezte Omar.

Tarighian vett egy mély levegőt.

–  Igen.

–  Hallotta, amit mondtam?

–  Igen. Én... Éppen az imént szereztem tudomást róla.

–  Nem tudjuk, ki tette, vagy miért, de a török légierő...

– A Műhely tette, Nadir. Bizonyítékom van rá.

– Mi?

–  A Műhely. Ők tették.

–  Nem létezik. Nem tudom elhinni.

Tarighian létrehozott egy új levelet, hozzácsatolta az audio-fájlt, és elküldte Omarnak.

–  Küldtem egy e-mailt. Hallgassa meg a mellékletet, aztán továbbítsa a többi bizottsághoz. Most leteszem. Szükségem van néhány percre, hogy összeszedjem a gondolataimat.

–  Mit fogunk tenni?

–  Majd később megbeszéljük. – Tarighian letette a telefont, és maga elé révedt.

Húsz év az életéből... füstté vált. Egyetlen pillanat alatt. Épületek, gépek, áruk... és alkalmazottak. Hány jó emberét veszíthette el?

Ökölbe szorította a kezét, és elkáromkodta magát.

A Műhely tette! Zdrok valóra váltotta a fenyegetését. Az a mocskos orosz háborút kezdett a legjobb kuncsaftja ellen, de súlyosan meg fog fizetni érte. Allahra és az iszlám jövőjére, ezért meglakol!

Tarighian szívesen felhasználta volna a Főnixet bosszúja valóra váltására, de nem tudta, hová irányítsa. A Műhelynek túl sok bázisa volt. Tudott ugyan egyről Bakuban, és azt is tudta, hogy Zdroknak Zürichben van egy bankja, de hogyan pusztíthatná el a Műhelyt egy ilyen hatalmas fegyverrel? Olyan lett volna, mint tankkal indulni egy hangya ellen. Valami mást kellett kitalálnia, és nem feledkezhetett meg az előtte álló feladatról sem.

Első a küldetés, döntötte el. A Műhely addig várhat. Bármennyire aljasak legyenek is, a legfőbb ellenség még mindig a Nyugat. Az iraki bábkormánynak és az Egyesült Államoknak vesznie kell. A Műhely várhat. Különben is olyan jelentéktelenek, olyan könnyen eltaposhatók, mint egy tetű. Nem fogja rájuk pazarolni a Főnixet.

Volt azonban egy gond. A török hatóságokat biztosan érdekelni fogja, hogy miért bombázta le valaki az Akdabart. Meg fogják vizsgálni az indítékokat, és bele fognak ásni Namik Basaran múltjába is. Nem kizárt, hogy fény derül valódi személyazonosságára, akkor pedig a világ összes hírszerző ügynöksége őt, vagyis Tarighiant fogja keresni, és nem lesz nehéz kideríteniük, hogy Észak-Cipruson találják.

Allahra, sietnie kell. Még néhány óra, és az ENSZ bármikor rájuk törhet.

Felkapta az intercomot, és beütötte Mertens kódját.

– A Főnix tizenkét óra múlva szárnyat bont – közölte a fizikussal. – Ha lehet, még hamarabb. Ez parancs. Tegye lehetővé, vagy kivégzőosztag elé állítom.