28.

Az orosz hadigépezet jócskán lemaradt az Egyesült Államok mögött a lopakodó technológiában, de az utóbbi időben rohamléptekkel igyekezett pótolni mulasztását. Ezt egyebek mellett az tette lehetővé, hogy 1999-ben, a Jugoszlávia elleni háború idején a szerbek lelőttek egy amerikai F–117A lopakodót, és – a jelentések szerint – eladták azt az oroszoknak. Az orosz Szukhoj tervezőiroda mindenesetre ezt követően kezdte el az S–37 Berkutot, vagyis az “Arany Sas"-t továbbfejleszteni az új generációs vadászrepülőgépek irányába, így született meg az S–37-esből a modern Su–47-es.

A nyugati hírszerző ügynökségek elemzői úgy vélik, hogy az új Su–47-es egy lopakodó vadászrepülő. Az igazság jelen pillanatban sem az Egyesült Államok, sem Nagy-Britannia előtt nem ismeretes, de orosz bennfentesek szerint a lopakodó igenis létezik, még ha csak prototípusként is, és az F–117A méltó vetélytársának szánják.

A Su–47-esnek sok közös vonása van a 27-es sorozattal, a szárnya azonban előrenyilazott, ami számos előnyt jelent számára a szubszonikus sebesség és magas támadószög esetén. A kacsaszárny csonka háromszög alakú, és a szokványosnál távolabb található a pilótafülkétől, a szárnyak közelében. A farokszárnyak kicsik és szokatlan formájúak. A komputerrendszert a pilótafülke mögötti, különös dudor rejti. Két DS–306-os hajtóműve közönségesnek mondható, vagy legalábbis annak látszik. A pilótafülke előtt egy infravörös követőrendszer púpja látható. Közel tizenhét méteres szárnyfesztávolsága, huszonkét és fél méteres hosszúsága éppen egy lopakodó méreteinek felelnek meg.

Stefan Prokofjev tábornok volt az, aki a prototípusok egyikét a Műhely rendelkezésére bocsátotta. Ő volt annak a csapatnak a vezetője, amely az összekötő szerepet játszotta a Szuhoj és az orosz hadvezetés között. Miután több prototípus is kikerült a gyárból, Prokofjev gondoskodott róla, hogy az egyik tesztrepülés során egy repülő “eltűnjön". A valóságban ellopták, és a Műhely titkos dél-oroszországi hangárjába vitték.

Ez volt Andrej Zdrok egyetlen vigasza: az, hogy a Su–47-est egy másik hangárban őrizték, és így nem eshetett baja, amikor a pelenkagyár leégett. A repülőt nehéz lett volna pótolni, ha nem egyenesen lehetetlen, és akkora érvágást jelentett volna a Műhely számára, hogy Zdrok bele se mert gondolni. Épp elég volt az, hogy huszonhárommillió dollárnyi hadifelszerelést veszített el egyetlen éjszaka leforgása alatt, a gyárról nem is beszélve.

Őrjöngeni tudott volna.

Az elmúlt napokban különös dolgok történtek, és Zdrok biztos volt benne, hogy az események közt valamilyen összefüggésnek kell lennie. Először valaki behatolt a bankjába, és kirobbantott egy széfet. Semmit nem vitt el, de nyilvánvaló volt, hogy fényképeket készített a papírjairól, ami már önmagában éppen elég baj volt. Most pedig a raktár és a gyár lett oda. Ki tehette? A nyomozói szerint a jelek az Árnyékokra mutattak: a hely tele volt a Tirma brosúráival, így akartak volna bosszút állni azért, hogy a Műhely nem térítette meg nekik az elveszett fegyverszállítmány árát?

Kopogás zavarta meg az elmélkedésben.

–  Szabad!

Antipov volt az. A férfi bejött a szobába, és átlépett a padlón heverő törmelékkupacon.

–  A két rendőr jól van – közölte. – Golyóálló mellényt viseltek. Az éjjeliőr makacsul állítja, hogy a férfi, aki a retinaszkennerhez kényszerítette, amerikai volt. – Egy CD-t adott át Zdroknak. – A raktár biztonsági kamerája. Szerintem érdekesnek fogja találni.

Zdrok elvette a korongot, és betette a számítógépbe. Antipov melléje lépett, hogy ő is még egyszer megnézze a felvételt.

Egy dzseballát és turbánt viselő férfi hatolt be a hátsó bejáraton. Gránátokat helyezett el a raktárban, és brosúrákat hagyott szét, aztán távozott.

–  Ki ez? – kérdezte Zdrok. – Nem amerikai.

– Ki tudhatja? Arab harcosnak tűnik. Szándékosan hagyta ott azokat a tirmás papírokat. Ez egy üzenet, Andrej. Tarighian figyelmeztetni akart minket.

–  Mit akar az a barom? – füstölgött Zdrok. – Háborút? – Kivette a CD-t, és visszaadta Antipovnak. – Fel fogom hívni a rohadékot.

Maga elé tette a telefont, kikereste a számot a számítógépben, és tárcsázott.

– Igen? – Tarighian, másik nevén Basaran volt az.

– Én vagyok – mondta Zdrok.

– Biztonságos a vonal?

– Természetesen.

– Hogy van, Andrej? – Tarighian sóhajtott. A hangja alapján fáradt volt és feszült.

– Lehetnék jobban is.

–  Miért, mi gond?

–  Hogy mi gond? Nem tudja?

–  Mit nem tudok?

– Az éjszaka valaki levegőbe repítette a Bakutól délre található gyárunkat. A maga egyik embere volt!

– Tessék?

–  Megvan felvételen. Tirmás szart hagyott hátra mindenütt, hogy tudjuk, maga küldte.

–  Ezt nem hiszem el! Mi a fenéről karattyol? Engem vádol? – Tarighian túlságosan is sértődöttnek tűnt. Zdrok gyanúsnak találta. A pasas jó színész volt; végtére is húsz éve szerepet játszott.

–  Kevesen tudtak a helyről – folytatta Zdrok –, és mindegyikükben megbízok. Kivéve magát.

–  Mit akar ezzel mondani? Talán azt, hogy én tehetek róla?

–  Ha azt hiszi, barátom, hogy ezt megúszhatja, akkor nagyon téved.

–  Andrej, nekem ez bűzlik. Szerintem felültettek minket. Nem én voltam, esküszöm!

–  Csakugyan? Talán az amerikai ügynök volt, akiről mesélt? Ő lenne az, aki behatolt a bakui bankunkba?

–  A bankjukba? Erről sem tudok!

–  Úgy gondoljuk, hogy tegnapelőtt éjszaka egy amerikai járt a bankban.

–  Nos, nem hiszem, hogy ő lett volna. Az embereim biztosak benne, hogy megölték. Belefulladt a Van-tóba. Az viszont említést érdemel, hogy egy éjszakával korábban valaki betört hozzánk. A testőröm megsérült. Egy magányos ügynök járt az acélműben, de megszökött.

Zdrok nem jutott szóhoz.

– Tarighian, ha ez az ember a CIA-tól vagy az NSA-tól van, és maguktól szerzett minket érintő információkat, akkor ezért maga és a szervezete súlyosan megfizet!

–  Allah szerelmére, Andrej, mi a maguk oldalán állunk!

–  Mi nem állunk senki oldalán, csak a magunkén. Ezt nagyon jól tudja. Engem nem érdekel a maguk véres dzsihádja. Az, amit tenni készül az utóbbi három évben felhalmozott anyaggal, kész őrültség. Nem lepne meg, ha a saját emberei is maga ellen fordulnának. De ez nem az én gondom. Engem csak az üzlet érdekel. És ha már szóba került: miért nem kaptam még meg a pótszállítmány ellenértékét? Ma reggelre a számlámon kellett volna lennie.

–  Mi? – Tarighian most már tényleg aggodalmasnak tűnt. – A pénzt átutaltam. Személyesen.

–  A számlámra viszont nem érkezett meg.

–  Ez különös. Azt hiszem...

–  Ez több, mint különös, Tarighian. Javaslom, hogy hagyjon minden egyebet, és nézzen utána most.

–  Andrej, tudja, hogy itt van nekem ez a projekt, amit még be kell fejeznünk. Nagy terveim vannak.

–  Igen, tudom. És gondolom, a nagy tervek mellé anyagi gondjai is vannak. Csakhogy engem ez nem érdekel. Bizonyítsa be nekem, hogy semmi köze az itt történtekhez, és fizesse ki a tartozását! – Azzal Zdrok lerakta a telefonkagylót, és Antipovra nézett. – Szóval ezek azt hiszik, hogy az amerikai meghalt. A lánya még nem beszélt, de ezen sürgősen változtatni fogunk. Hamarosan kiderül, hogy az apja életben van-e még. – Megint a telefonért nyúlt, és Jeruzsálemet hívta.

– A gazember! – morogta Tarighian a professzornak, amikor a telefon elnémult.

Az irodájában voltak a ciprusi bevásárlóközpontban.

–  Most mi lesz? – kérdezte Mertens.

–  Fogalmam sincs. – Tarighian felhívott valakit. – Hani?

–  Igen – felelte a főkönyvelője.

– Elküldték a pénzt a Műhelynek?

–  Még tegnap, uram.

–  Biztos benne?

–  Hogyne. Én magam csináltam.

– Azt mondják, hogy nem érkezett meg.

–  Az lehetetlen.

–  Nézzen utána, rendben? Épp elég bajom van most e nélkül is.

– Igen, uram.

Tarighian letette a telefont, és Mertensre nézett.

–  Gondolom, megint azt akarja elmondani nekem, hogy mekkora őrültség is valójában ez az egész terv.

Mertens vállat vont.

– Ami azt illeti...

–  Rendben, professzor. Ha Bagdad nem megfelelő célpont, akkor mi legyen helyette? Izrael?

– Természetesen! Nem értem, uram, hogy lehet ennyire vak. Tel Avivnak vagy Jeruzsálemnek kell lennie a célpontnak, hiszen a Közel-Keleten minden Izrael körül forog. Pusztítsa el Jeruzsálemet, és a régióban tényleg eluralkodik a káosz. Arról nem is szólva, hogy méltó bosszú lenne Gerard Bull meggyilkolásáért.

– Hát erről van szó! A régi főnökéről!

– Több volt egyszerű főnöknél. A mentorom volt. Apám helyett apám.

–  Nincs rá bizonyíték, hogy tényleg az izraeliek tették.

–  Minden jel a Moszadra mutat. Együtt dolgoztunk, amikor történt. Megesküdtem rá, hogy megbosszulom a halálát, és úgy is lesz.

–  De nem az én pénzemen! – figyelmeztette Tarighian. – Kiváló munkát végzett a Főnixszel, de Allahra, ez még nem jelenti azt, hogy bármit megtehet. Nem tűröm az engedetlenséget, ezt jól jegyezze meg. Most, hogy a Főnix elkészült, már nincs többé szükségem magára. Ezt tartsa szem előtt, professzor!

Tarighian karizmatikus egyéniség volt – a történelem nagy alakjaihoz hasonlóan, akik közül egyesek jó, mások rossz célra használták rendkívüli képességeiket –, képes arra, hogy akaraterejével befolyása alá vonjon másokat, de Mertenst sohasem sikerült meggyőznie ideológiájával. A belgát ugyanis nem érdekelte sem a Közel-Kelet, sem a zsidó-palesztin kérdés, sem a pénz. Mertens, bár ezt nem hangoztatta, egyetlen okból dolgozott Tarighiannak: azért, hogy valóra válthassa Gerard Bull álmát.

–  Értettem – felelte a fizikus. – Elnézését kérem. De tudnia kell, hogy sokan zúgolódnak a terve miatt. Nem tetszik nekik, hogy egy muzulmán ország fővárosát akarja megtámadni.

–  Nem Ahmed Mohammedről van szó véletlenül? – morogta Tarighian. – Majd beszélek a fejével. Ahmed húsz éve hűséges barátom és szövetségesem. Ha most zsörtölődik is, túl fogja tenni magát rajta. Most pedig térjen vissza a munkájához, és nem akarok még egy szót hallani. Azt akarom, hogy holnapra a Főnix legyen tökéletesen működőképes, mert délután megkezdjük a teszteket. Világos?

Mertens fejet hajtott előtte.

– Abszolút. – Felállt, és elhagyta a szobát.

A sötét, üres folyosón átvágva bement a saját irodájába, ahol Heinrich Eisler várta. Mint mindig, ha nem dolgozott, most is egy fadarabot farigcsált.

–  Nos? – kérdezte Eisler.

–  Elegem van Tarighianból és az Árnyékokból – felelte Mertens. – Ideje a kezünkbe venni a dolgok irányítását. Beszélek Mohammeddel.