38.

Két felfegyverzett őr kísér fel a rámpán a galériára. Ahogy a duplaajtó felé haladunk, észreveszem, hogy AK–47-est szorongató fickók kuporognak a korlát mögött, mintha készülnének valamire. Az egyik bólint a kísérőimnek, azok pedig jelzik, hogy vették az adást. Mi a fene folyik itt? Csak nem egy belviszály kellős közepébe csöppentem bele? Remélem, hogy igen, mert ha ezek egymással lesznek elfoglalva, akkor nekem sokkal könnyebb dolgom lesz.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy beélesítettem a repeszgránátokat. Már nem sok idő lehet hátra a robbanásig. Öt, legfeljebb tíz perc. Nem szeretnék a galérián lenni, amikor bekövetkezik. Nem tartom kizártnak, hogy le fog szakadni.

–  Sam? – Lambert bádoghangját hallom a fejemben. – Sam! Ott van?

A francba! Nem válaszolhatok.

Az egyik kísérőm kinyitja az ajtót egy kártyával, és kimegyünk a “hipermarketbe". Mivel nekem sincs ínyemre, ha a vesztőhelyre visznek, töröm a fejem, de erősen, hogy mit tehetnék. A cuccom a kártyás fickónál van. Az OPSAT-ot nem vették el, de hátrakötött kézzel nem sok hasznát vehetem.

Lambert beszél már megint.

–  Sam! Ha még mindig a bevásárlóközpontban lenne, tűnjön onnan, de gyorsan. Az ENSZ-erők tíz percen belül ott lesznek. Hall engem? Tűnjön onnan!

Ez minden vágyam, de nem mondhatom el neki.

Átmegyünk az üres csarnokon. Most egy szintben vagyunk a padló közepéből kinyúló ágyú felső felével. A kupolát még nem nyitották ki, és így az ágyú sincs még felemelve. Odáig vagyok a gépekért és a fegyverekért, ezért órákig el tudnám bámulni, de nem szeretnék bent lenni, amikor a lovasság megérkezik.

Megkerüljük az ágyút, és kimegyünk a komplexum három szárnya közül az egyikbe. Egy Karbantartás feliratú fémajtó az úti célunk. Abbott elővesz egy kulcscsomót, Costello pedig a vesémbe nyomja az AK-ja csövét. Abbott kinyitja az ajtót, és előzékenyen előreenged minket. Most, hogy itt vagyunk, már értem, miért nevezte Tarighian égetőnek: van egy a helyiség végében. Gondolom, ebbe dobják a szemetet. De vannak itt szerszámok és mindenféle gépek – köztük egy körfűrész –, meg néhány azokból a háromkerekű autókból.

A terem közepén egy videokamera egy háromlábú állványon. Még reflektorokat is hoztak; az égető előtti térre vannak irányítva. Kíváncsi lennék, hány kivégzést rögzítettek már. Vagy én leszek az ősbemutató?

Abbott kinyitja az égető rácsajtaját. A lángok aranysárga fényt vetnek a betonpadlóra. Gondolom, most azt képzelik, hogy ettől sokkal művészibb lesz a kis házi videójuk. Abbott bekapcsolja a reflektorokat és a kamerát. Átnéz a keresőn, és odaszól arabul a társának, hogy “vigyed oda".

Costello megint belém döf a géppisztollyal, és “színpadra" lök. Abbott lenyomja a Felvétel gombot – a kamerán kigyullad egy piros LED –, és odajön hozzánk az objektív elé.

Egy vonalban állunk – én középen, Abbott tőlem jobbra van, Costello balra –, szemben a kamerával. Abbott megszólítja a nézőket arab nyelven:

–  Ez az ember Sam Fisher, egy amerikai kém. Ma halállal fog bűnhődni, amiért háborút viselt az iszlám ellen.

Gépfegyverropogás hallatszik. Olyan erős, mintha egy egész szakasznyi ember nyitott volna egyszerre tüzet. Abbott és Costello egymásra mosolyog.

–  Új vezetőnk van – állapítja meg Costello.

Ez az én pillanatom. A csípőmmel félrelököm Abbottot, és kigáncsolom. Elvágódik, én pedig, mielőtt még Costello reagálhatna, felemelem a bal lábamat, és teljes erővel a jobb lábfejére taposok. Ezután gyorsan kilépek jobbra, megfordulok, és lendületből szétrúgom a jobb térdét. Costello felvisítva összeesik.

Abbott közben feltápászkodik, és rám szeretné emelni az AK-ját. Feléje perdülök, és keményen a képébe rúgok. Hanyatt vágja magát, és eldobja a fegyverét.

A képzésemnek része egy ügyes mozdulat, amivel a hátam mögül előre tudom hozni összekötözött kezem. Kell hozzá egy kis rugalmasság, de az igazán fontos az, hogy rendesen begyakorolja az ember. Hetekig gyakoroltam, mire sikerült megcsinálnom. Egy előre bukfencet csinálok, és ahogy átfordulok, a lábammal ellentétes irányba lendítem a karomat, és labdává gömbölyödök. Sikerül. Most már elöl van a kezem.

Talpra ugrok, és látom, hogy Abbott megint fel akar kelni. Kap egy rúgást az arcába, és kinyúlik. A biztonság kedvéért elrúgom tőle az AK–47-est, aztán Costellóra fordítom a figyelmemet. A földön fekszik, és vonaglik a fájdalomtól. Felemelem a bal lábamat, és teljes erőmből a fejére taposok. Soha többé nem fog fájni a térde.

Az egész nem tart tovább öt másodpercnél.

Az OPSAT-ra pillantok. A visszaszámláló szerint még két perc van hátra a robbanásig. Visszamegyek Abbotthoz, és visszaveszem tőle a cuccaimat. Az SC–20K-mat az égető mellére rakta. Felkapom, és ki akarok menni, de aztán eszembe jut, hogy a kezem még mindig össze van kötözve. Bekapcsolom a körfűrészt, és átvágom vele a csomót a csuklómon.

Fogom a holmimat, és az ajtó felé indulok. Kilesek a folyosóra, és látva, hogy tiszta a levegő, kimegyek. Éppen a kupola alatt járok, amikor az megnyílik. Ugyanekkor a hidraulika is működésbe lép, és a szuperágyú csöve emelkedni kezd. Olyan lenyűgöző, hogy megállok, és csak bámulom. A cső kinyúlik jóval a kupola fölé, aztán fokozatosan megdől, és beáll egy délkeleti irányba.

Még elnézném, ha nem hallanám, hogy a gránátjaim egy gyors sorozatban felrobbannak. Nem tudom, mekkora kárt okozhattak, de remélem, hogy késleltetni fogják az ágyú elsütését. Megkerülöm, és átmegyek abba a szárnyba – a “főutcába" –, ahol az éjszaka előbb bejöttem, majd kitörtem. A padló megremeg alattam, mintha földrengés lenne. Ez az! A galéria beomlott. Ez biztosan kavarodást fog okozni.

Kimegyek a napfényre. Sehol senki. A villanyszerelős autó eltűnt, kénytelen leszek gyalogolni.

Egy másodperccel később repülőzúgást hallok. Észak felől egy hat repülőgépből álló kötelék közeledik. Ideje eltűnni innen!

Rohanok, ahogy csak bírok, át a parkolón a főkapu felé. Két őr posztol előtte, fegyverrel a kézben. Nincs időm szép szóval meggyőzni őket, ezért előkapom a Five-seveNt, lefékezek, beállok úgy, ahogy az elő van írva, és két pukkantással leszedem őket, mielőtt még elkérhetnék a “papírjaimat".

A telepről kiérve fellélegzek, de azért továbbügetek. Felkaptatok egy közeli dombtetőre, lehasalok, és várom a tűzijátékot.

– Ezredes! – nyomom meg az implantátumot.

–  Sam! Te jóságos ég! Mi volt magával?

–  Semmiség. Csak egy kicsit megkötöztek, de most már kint vagyok. Látom a repülőket.

–  Hála az égnek. Már kezdtem aggódni. Menjen a famagustai kikötőbe. Martin kapitány már várja, hogy visszavigye Dhekeliába. Arról is intézkedtem, hogy a lehető leggyorsabban Izraelbe érjen.

–  Kösz, ezredes. Sarah-ról mit tudnak?

–  Még semmit, Sam, de dolgozunk rajta.

Mennem kellene, de még elidőzök pár pillanat erejéig. Az alakzatot két F/A–18-E Super Hornet vezeti – az Államok légierejétől –, aztán két brit Sea Harrier F/A Mk–2-es következik, és mögöttük, micsoda meglepetés, két F–16-os a török légierőtől! Tehát mégis beadták a derekukat. Nem semmi ez a Lambert.

A Super Hornetek kilőnek két Maverick levegő-föld rakétát, és telibe találják az ágyút. Jó nagyot robbannak, még én is érzem a légnyomás szétdobta hőhullámot. A Harrierek bombákat szórnak a telepre. Nem tudom, milyen típus lehet, de a látvány meggyőző. A törökök következnek újabb bombafüzérekkel, de akkora a füst, hogy nem látni, mekkora kárt sikerült okozniuk velük.

Egyedül a szuperágyú csöve nyúlik ki a fekete felhőből. A hat vadászgép tesz egy kört, és másodszor is a komplexum ellen indul.

Váratlanul egy hatalmas bumm hallatszik, és a föld megugrik alattam. Olyan, mint egy hangrobbanás, csak éppen az orrom előtt történik. Először ösztönösen arra gondolok, hogy földrengés van, de aztán kapcsolok.

Ezek elsütötték a Babilon Főnixet!

Kábultan pislogok egy sort, aztán valami olyat látok, amit sohasem fogok elfelejteni.

A szuperágyú lövedéke az égbe emelkedik, magasabbra, mint ahol a vadászgépek vannak, és iszonyatos sebességgel. Istenem, gondolom, mindennek vége. Mégis a rosszfiúk győztek. De aztán arra leszek figyelmes, hogy a két Super Hornet letér eredeti pályájáról, és üldözőbe veszi a MOAB-ot. Bambán az Ospreybe nyúlok, elővakarom a látcsövet, és lélegzetvisszafojtva figyelem az égen kibontakozó drámát.

A MOAB már a tenger fölött van, aztán eltűnik szem elől, s a két amerikai vadászgép is már csak apró kis pontnak látszik. Aztán azt látom, hogy elindítanak két – nem is, hanem négy – levegő-levegő rakétát. AIM–120 AMRAAM Slammerek lehetnek, szuperszonikus “lődd ki és felejtsd el" típusok.

Uram atyám! Az égbolt vakító narancs-vörös tűzlabdává tágul, és lassan aláereszkedik a Földközi-tengerre. Vérfagyasztó, és biztos vagyok benne, hogy a két repülőt is elnyelte. Őszinte tisztelettel gondolok a pilótáikra. Az életüket adták azért, hogy megállítsák a MOAB-ot, és akármilyen hihetetlen, sikerült nekik.

Felállok, és figyelem, ahogy a roncsok a tengerbe csapódnak.

–  Sam! Mi történt? Közvetítsen, az isten szerelmére! – rimánkodik Lambert.

Megnyomom az implantátumot.

–  Elvesztettünk két vadászgépet, de a fickók igazi hősök voltak. Lelőtték a MOAB-ot az égről. Beleesett a tengerbe.

–  Jézusom. És mi van a komplexummal?

Megfordulok, és szemügyre veszem az alant lángoló poklot. A másik négy vadászgép felfüggesztette a támadást, miután az ágyú elsült, most viszont visszatértek, hogy ripityára bombázzák a bevásárlóközpontot. A szuperágyú csövét már sehol sem látom. Ledőlt, míg háttal álltam neki.

–  Az ágyú miatt már nem kell aggódnia, ezredes. Vége. Szinte látom, ahogy Lambert megdörzsöli a feje búbját, és megkönnyebbülten sóhajt. A többiek meg, gondolom, már bontják a pezsgőt.

–  Hogy sikerült együttműködésre bírni a törököket? – kérdezem.

–  Carly készített egy diasort a maga fotóival meg az írásos bizonyítékokkal, és elküldtük a török kormánynak. Szükségtelen mondanom, hogy Carly alapos munkát végzett.

– Azt elhiszem.

–  És maga? Hogy van?

–  Megvagyok, ezredes, de most nem érek rá. Rohannom kell, hogy megmentsem a lányomat.

–  Mindent bele, Sam!