TÖSTÜK

Réges-régen a kirgiz nép kipcsak törzséből származott egy Elemán nevű ember. Ott lakozott az Opol hegy vidékén. Maga módfölött gazdag volt, négy tájnak erős ura volt, kilenc derék fia volt. Hónapra hónap telt, évre év, s eme nevezett Elemánnak kilenc fia megnövekedvén elérte a férfikort. „Azt mondják – gondolta ekkor Elemán –, hogy fiút kiházasítani kötelesség, leányt férjhez adni adósság” – s hatöles tarka lovára fölülvén, hat évre elég útravalót készítvén útnak indult leányt keresni, hogy kilenclányos emberre akadván a maga kilenc fiát kiházasítsa.

Kutatva-kóborolva megfordult Elemán a kerek világ négy sarkában, kilenc egytestvér leányra mégsem találván nem tudta, mitévő legyen. Végül fáradtan, tikkadtan, éhségtől lankadtan, lova piszkafává, maga kismadárrá megfogyatkozottan eljutott egy Oruszkán nevű kán városába, s vendégül hívattatván annak házában megszállt. Ott nyolc fülönfüggőt lát Elemán fölakasztva.

– Aj, be kár! – mondja, s az ujjába harap, majd töprengve megfordul, s ahogy a ház belsejét körben szemügyre veszi, a dzsük egyik zugában fölakasztva ott egy magányos fülönfüggő. Azt megpillantván harsány kacajra fakad.

– Mit nevetsz? – kérdi tőle Oruszkán alacsony, tömzsi felesége, aki Elemánt szemmel tartotta. – Tán a lábamon sarat, ételemben hajat találtál?

– Ej, bájbicse – feleli a báj –, azt, hogy nevettem, bűnömül ne vedd, hisz amit kerestem, e házban megleltem. Nekem is kilenc fiam van, s lánykeresőben járok, gondolván: ha egy embernek volna kilenc lánya, megkérném őket. Nyolc fülönfüggőt láttam, s míg még egyet nem találtam, igen szomorkodtam, de amikor azt az egyet is megláttam, úgy megörültem neki, hogy elnevettem magamat. Nyolc lányotokra jut nyolc fiam, legkisebb fiam, Töstük áldott jó teremtés lévén, neki hát kicsi lányotokat szánom.

Oruszkán, aki odavolt solymászni, estére tért haza, s Elemánt derekasan megvendégelte, Elemin báj pedig, miután nevét és sorát elmagyarázta, így szólott hozzá:

– Nekem kilenc fiam van, kilenc lányotokért kérőbe jöttem.

Azt mondta erre Oruszkán:

– Elemán, ha igazi kérő vagy, kérő voltodnak felelj meg: nyaraló nyári szállásom, telelő téli szállásom jószággal töltsd meg. Ajtóm elibé ültess két magas nyárfát, egyik ezüstből, a másik aranyból legyen, s egyik fülemüléje a másikra dalolva átröpdössön. A másik ajtó elibé aztán egy vajtavat s egy tejtavat teremts. Egyikből a halacskák a másikba szökdelve átugrándozzanak. Ha ezt teljesíted, kilenc lányomat kilenc fiadnak odaadom.

Meghőkölt Elemán báj ekkora menyasszonyi váltság hallatán:

– Megtanácskozom a fiaimmal, aztán majd válaszolok – mondta, s elindult hazafelé.

Megérkezvén, elmondta fiainak Oruszkán óhaját. Azok elképedtek:

– A jószágot tán még előügyeskedjük, de vajtavat, tejtavat, magas nyárfát hogyan teremtsünk oda? Fülemülét miképpen találjunk?

Megszólalt ekkor Töstük:

– Én mindent előteremtek, mi sem könnyebb ennél. A lovak apját, a Szürke Csődört s a lovak anyját, a Szürke Kancát vigyétek el Oruszkán legelőjére, ott vágjátok le, s a vérükkel és a gyomruk tartalmával ha megöntözitek, mindaz, amit mondott, teljesülni fog.

Töstük szavára Elemán fiai elvitték a szentséges csődört meg kancát Oruszkán legelőjére, ott éjszaka levágták, s úgy, ahogy Töstük mondta, a vérüket széthintették, majd hazatértek. Reggelre, amint Oruszkán fölkelt, mindaz teljesült, amit mondott: a völgy is, a hegy is jószággal teli, a vajtó, a tejtó a helyén, halaik egyikből a másikba szökdelve átugrándoztak, a két magas nyárfa az eget súrolta, fülemüléik dalolva röpdöstek.

Megjött Elemán báj is, hogy hírt kapjon. Miután minden kívánsága teljesült, Oruszkán megnyugodott szívvel mondta:

– Elemán báj, rendezd meg most a lakomádat, s viheted a menyeidet.

Elemán báj kilencével vágta a jószágot, s készítvén annyi húst, mint az Ala Tó, készítvén annyi levest, mint az Ala Köl, nagy lagzit csapott, az éheseket-soványakat jóllakatta, a lagziba eljött gyerekek kétéves tinóra terhelve vitték a húst, s a nép között attól fogva fönnmaradt a szólás: „Olyan, mint az Elemán lakomája.”

Elemán fia, a bátor Töstük nem ment el a lagziba, otthon maradt. Azóta mindig is emlegetik a kirgizek a szólásmondást: „Otthon házasodott, akárcsak Töstük.”

Negyven nap múltán véget ért a menyegzői mulatság. Másnap reggel pedig elindult Elemán, hogy kilenc menyét hazaszállítsa. Ám ekkor a nyolc leány húgocskája, Istennek madaracskája, Kenizseke nekiront az apjának, és csak gyötri, mondván:

– Kelengyémet a Tarka tevekancára ha föl nem hátalhatom, a Deresfarkú lóra ha föl nem ülhetek, Kujtu szolgálót ha magammal nem vihetem, az átnyilazhatatlan kil torko bundát s a kök dzseke csizmát ha föl nem vehetem, apám vagyonát, rangját a nép ha meg nem ismeri, én ki nem megyek a házból! – azzal arcra borulva zokog, a menetet megállítja, s lakodalmi sátra tetőnyílását be sem húzva, lefekszik.

Oruszkán erről is pofon csapja, arról is pofon csapja, végül a feleségével tesz tanácsot, ekképpen szólván:

– Eridj, beszéld rá a lányodat, hogy velem a nép előtt csúfságot ne tegyen, hanem szaporán üljön lóra! Bizony, igaz a szólás, hogy a lánygyermek ellenség! Lovaim atyja a Deresfarkú, tevéim lelke a Tarka tevekanca, hagyja hát őket, s a többi jószágomból vigyen, amennyit óhajt. A kil torko meg a kök dzseke hadba indultomkor útitárs, szemem lehunytakor apáról fiúra szálló örökség, hagyja hát ezeket is, hétrétegű kincseskamrámból vigye azt, amit kíván, s ellenség voltát irántam ne mutassa!

Megy az anya a lányához, s az apja szavait elmondja neki, mire Kendzseke zokogva így szól:

– Engem apám nem házasságra adott, de szomorúságra. Töstükkel nem leszünk még hét nap sem hitestársak, és hét évre elveszítem, hét évig özvegy leszek én. Akkor majd Töstüknek az embernél okosabb Deresfarkú a támasza leszen, az átnyilazhatatlan kil torko az oltalma leszen, hát evégre kérem ezeket.

„Amit lányom kér, helyénvaló, amiért sír, az rendjén való” – gondolja ennek hallatán Oruszkán, s a kilenc leány közt legkisebb Kendzsekének a nyíllal elérhetetlen negyvenkét lelkű Deresfarkú lovat fölnyergelteti, a nyíllal átlőhetetlen kil torko bundát magára, a kök dzsekét a lábára föladja, a Tarka tevekancát fölmálháztatja, Kujtu szolgálót a Sötétpej szűzkancára fölülteti, a költöző menettel együtt elindítja.

Már messzi jártak, amidőn Elemán a Töstük küldte acélreszelőt rábízta legkisebbik menyére. Az nem egyszerű reszelő volt ám, hanem csodareszelő: Töstük születésekor vele együtt esett ki az anyja hasából. Kendzseke gondosan elrejtette. Így mentek, mendegéltek, mígnem egy víz partjára értek. Aznap a vízparton kilenc sátrat fölütvén megpihentek, másnap pedig továbbvonultak. Ekkor Bektoru, a peri-leány a büszkén haladó Kendzseke előtt Töstüköt megpillantván szerelembe esett, útjukat elállta s kötekedve ezt dalolta:

Deresfarkú hátaslovad

Jószerencsével áldassék, Kendzse!

Derék Tarka tevekancád

Jószerencsével áldassék!

Kísérő Kujtu szolgálód

Jószerencsével áldassék!

Hátadon hordott kil torkód

Jószerencsével áldassék!

Lábadon hordott kök dzsekéd

Jószerencsével áldassék!

Hozzád szegődött hős Töstük

Jószerencsével áldassék!

Bektoru féltékeny voltát az óvatos Kendzseke már előre fölismervén, ekkor haragosan így válaszolt:

Deresfarkú hátaslovam

Apácskám adta, én ülöm,

Tán a tiedet vettem el, te konok?

Derék Tarka tevekancám

Apácskám adta, én kaptam,

Tán a tiedet vettem el, te konok?

Kísérő Kujtu szolgálóm

Anyácskám adta, én kaptam,

Tán a tiedet vettem el, te konok?

Hátamon hordott kil torkom

Anyácskám adta, én kaptam,

Tán a tiedet vettem el, te konok?

Lábamon hordott kök dzsekém

Anyácskám adta, én kaptam,

Tán a tiedet vettem el, te konok?

– s azzal dobbantva elléptetett.

Mentek-mendegéltek, majd esti ima idején elérkeztek egy nagy folyóhoz.

– Málházzatok le, sátrat állítsatok! – parancsolta Elemán.

Megrémül Kendzseke, s odaküld hozzá egy embert:

– Mondd meg apámnak, hogy e helyről továbbhaladván inkább a közeli legelőt válassza.

„No nézd csak – gondolja Elemán –, még haza sem értünk, s máris beleártja magát a dolgomba” – s nem fogadja meg a szavát.

Könnyekre fakadt Kendzseke, ám egyebet nem tehetvén, egy-kettőre fölállította a sátrát, s tüzet gyújtott. Elemán elgondolkozott: „Ejnye, úgy látszik, csak van ebben a menyecskében jó természet, hallgatnom kellett volna a szavára. De hát lesz, ami lesz” – gondolta.

– Jószágra-emberre éberen ügyeljetek! – mondta, majd lefeküdt.

Fölkél Elemán másnap reggel, s épp a lovakat itatja, amidőn látja, hogy egy tüdőt sodor felé a víz. Bökdösné odébb a botos pányvával, de megbotolván a vízbe bukik, s ahogy kezével a tüdőhöz kap, az egy hétfejű ördöngös vénasszonnyá változik, s az öregembert fölkapván földhöz teremti, majd a mellére ül és fojtogatni kezdi. Könyörögve szól ekkor Elemán a vénasszonyhoz:

– Teli barlang pénzem van, teli karám juhom van, teli határ lovam van, teli mező tevém meg marhám van, mindet neked adom, csak az életemet kíméld!

– Ha te meghalsz, teli barlang pénzed, teli karám juhod, teli határ lovad ugyan kié lenne, ha nem az enyém! – mondta amaz, s addig-addig szorongatta, mígnem az öregember szájából a vér kezdett előbugyogni. Elszállt az erő Elemánból:

– Kilenc menyem költözik velem hazafelé, mind neked adom, csak az életemet kíméld! – mondta, ám a vénasszony ezt sem fogadta el.

– Nyolc fiam van – nyögte Elemán –, mind neked adom, csak az életemet kíméld!

A vénasszony nem fogadta el ezt sem, tovább gyötörte-szorongatta. Elemán ekkor sírva ekképp szólott:

Kilenc fiú közt legkisebb,

Mindegyiknél kedvesebb

Töstükömet odaadom.

Az ördöngös öregasszony elengedte Elemánt:

– Az imént még másként viselkedtél. Miképpen adod hát ide Töstüköt? – kérdezte.

– Van egy acélreszelő, amely Töstük születésekor vele együtt esett ki az anyja hasából. Holnap induláskor azt a reszelőt a tűzhely tövébe szúrom, mielőtt elmennék. Töstük majd jön, hogy megkeresse, s akkor megfoghatod.

Már indulóban voltak, amikor Elemán így szólt Kendzsekéhez:

– Kijött a kantárom csatszöge, másikat csinálok, add a reszelőt.

Kendzseke egyfelől nevetve, másfelől sírva elővette a reszelőt s odaadta. Közben a menet éle már messzi járt, de Kendzseke nem bírt elmenni:

– Ha nem kell a reszelő, majd beteszem a ládába – szólt hátrafordulva.

– Rögtön készen vagyok – vetette oda Elemán –, csak eridj.

Kendzseke a Tarka tevekancát gondosan fölmálházta, eligazgatta, de nem indult el: szerette volna fölvenni a tűzhely tövébe szúrt reszelőt. Ám apósa fölfigyelt rá:

– Elmaradó menyasszony elöl nem járhat – szólt oda neki –, messzi utat kell megtennünk, mielőtt megszállunk. Indulj már!

Kendzsekét fölbosszantották apósa szavai: „Hetvenéves apja ha az életét félti, hát hadd féltse!” – gondolta, azzal gyía! – útnak indult.

Mentek-mendegéltek, s mikor már közeljártak az ország határához, szembejött velük Töstük. Kendzseke ekkor ezt mondta:

Hitvány kóróhegedűs,

Hegedűd hangját nem hallom,

Hetyke lovaddal húzódj el, Töstük!

Dunnyogó bürökdudás,

Dudád hangját nem hallom,

Dobogó lovaddal fordulj el, Töstük!

Jó apámnak házában, Töstük,

Jó anyámnak karjában, Töstük,

Sem csöndesen sugdosva, Töstük,

Sem hangosan kacagva, Töstük,

Nekem a szépet nem tetted, Töstük!

Zokogott lelkeszakadtan, s nem hagyta, hogy Töstük odamenjen hozzá. Megérkezvén az ajil-ba, Kendzseke fölállította a jurtá-ját, de amikor Töstük belépett, közel sem engedte magához. „Konok egy asszonyt hozott nekem apám” – gondolta erre az elkeseredve, majd kiment, s a csikócövek mellé lefeküdt.

Másnap Elemán nagy lagzit rendezett, készítvén annyi húst, mint az Ala Tó, s készítvén annyi levest, mint az Ala Köl. Negyven nemzetség népét hívta el a lakodalomba. Kendzseke asszony csak a lakodalom végeztével, hét nap elteltével, a nyolcadik nap elkövetkeztekor enyhült meg annyira, hogy Töstükkel szóba álljon:

Hatvanéves apád az életét szánja,

Haj, dédelgetett hős Töstük,

Ám a tied nem szánja.

Hetvenéves apád az életét szánja,

Hej, fölserdült hős Töstük,

Ám a tied nem szánja,

s elmondta neki, hogy idejövet az előző táborhelyen miként maradt az acélreszelő a tűzhely tövében. Másnap Kendzseke így szól Töstükhöz:

– Hozd ide azt a lovadat, amelyen majd elmész a reszelődért!

Megy Töstük a legelőre, s a hatlábú tarka lovat kantáron, elővezeti. Kendzseke a ló láttán azt mondja:

Kivénhedt kanca csikaja,

Kurta a végbele túlontúl,

Beleszakad a belseje,

Hatnapi útra ha elindul.

– Ez nem alkalmas az útra, másik lovad ha van még, hozd ide.

Megy Töstük a legelőre, hozza a hétlábú pirospejt, ám Kendzsekének az sem tetszik:

Ez a hétlábú pirospej

Szűzkanca első csikaja,

Keskeny a homloka túlontúl.

Kifárad még az elején,

Hétnapi útra ha elindul.

– Két-három napnál tovább nem győzi kitartással. Van-e még másik lovad? – kérdezi.

– Nincs – feleli Töstük.

Ekkor Kendzseke azt mondta:

Asszonyod lova ha jó neked –

Vidd a Deresfarkút, Töstük!

Asszonyod bundája ha jó neked –

Vedd föl a Kil torkót, Töstük!

Asszonyod csizmája ím itt van –

Vedd föl a Kök dzsekét, Töstük!

Töstük beleegyezett. Így aztán Kendzseke fölnyergelte Töstüknek a nyíllal utolérhetetlen Deresfarkút, föladta reá a nyíllal átlőhetetlen kil torkót meg a kök dzsekét:

– Bátor vagy, de eszed nincs, Töstük, mégse nyugtalankodj, az embernél okosabb Deresfarkú ha hibázol, helyrehozza, ha rászednek, rendbe hozza. Bármit is mondjon a ló, te fogadd meg a szavát. Téged a Deresfarkúra bíztalak, a Deresfarkút meg az Istenre bíztam – mondta, majd áldását adván reá, keserves zokogásra fakadt.

Töstük pedig fölült a Deresfarkúra, s elindult a táborhelyen maradt reszelőért. Mire kigondolta, már egy szempillantás múlva ott is termett annak közelében. Ekkor az embernél okosabb Deresfarkú megszólalt emberi hangon:

– A tűzhely tövében ott ül egy öregasszony orsót pörgetve. Én egy árpadarához sem szokott másodfű csikó leszek, te meg hatéves gyerek legyél. Ha odaérünk az ördöngös szüléhez, ezt mondjad: „Asszalam alejküm, asszonyember!” ő majd így válaszol: „Alejkime szalam, gyerekember. Aj, fiam, ha nem köszöntél volna, elhervasztottalak volna.” Erre te ezt mondád: „Aj, anyóka, ha nem fogadtad volna, erődet vettem volna.” Aztán így folytasd: „Anyóka, add már ide azt a reszelőt, olyan csikón ülök, akinek a szája még az árpadarát sem állja, ha leszállók, fölülni nem tudok, ha fölülök, leszállni nem tudok.” Mire ő így felel: „Én meg öregasszony lévén, ha leülök, fölállni nem bírok, ha fölállok, leülni nem bírok, szállj le hát magad, s vedd föl.” Ekkor én a szürke nyúlnál is alacsonyabb leszek, te pedig a szürke héjánál is ügyesebb légy, csapd le a vénasszony hét fejét, s ha a reszelőt fölkapod, nekünk azt Isten adta, de ha fölvenni nem bírod, minket az Isten megvert, Deresfarkú a ménesét, te a házadat meg nem látod – mondta.

Odament Töstük a vénasszonyhoz, majd szó szót követett, hat fejét karddal levágta. A vénasszony futásnak eredt, Töstük meg üldözőbe vette. A ló patadobogásától kettéhasadt a hegy, s tó keletkezett. Hegynyi kősziklák szétzúzódván homokká váltak, a fekete föld meg közben egyszerre meghasadt, s a vénasszony eltűnt a föld alatt. Töstük, aki nyomon követte, szintén a föld alá került.

Most lássuk, mi volt az oka annak, hogy az ördöngös vénasszony Töstükkel összeakadt. A föld alatt lakozó Urumkán Uzuncsacs nevű leánya belészeretett a föld színén lakó kilenc fiú legkisebbikébe, Elemánnak kedvencébe, s elküldte érte a hétfejü ördöngös öregasszonyt, mondván: „Csábítsd el Töstüköt, s hozd ide.”

Ahogy Töstük a föld alatt járkál bolyongva, a távolból egy hegy tűnik a szemébe. Közelebb menvén látja, hogy nem is hegy az, hanem óriás, mégpedig Urumkán Aktulpár nevű lova s hatfejfi Ajkulak nevű vitéze. A hír hallatán, hogy Töstük leszállt a föld alá, gondolta: „Megverekszem vele”, s útját elállva reá várakozott. De ekkor már oda is kurjantott neki:

– Asszony lován ülő, asszonybundában járó Töstük, jó utad legyen! Nem hallottál-é az Ajkulak nevű vitézről? Ha mersz, hát mérkőzz meg, ha bírsz, hát birkózz meg velem!

Nekifogtak ketten, s lóháton hét nap, hét éjjel verekedtek. Lovaik úgy ellankadtak, hogy lépni sem bírtak. Lovon mérkőzni nem bírván, gyalogbirkózásba fogtak. Dulakodván hegyek hasadtak, huzakodván sziklák szakadtak, riadalmában hegy-völgy megindult, még az idő is homályba fordult. Végül Töstük fölkapta Ajkulakot s földhöz vágta, s egy kunyhó nagyságú kővel már épp a fejét akarta szétzúzni, amikor Ajkulak megszólalt könyörögve:

– Ölj meg, Töstük, de ne kínozz! Hatrét hajtogatott fehér acélkardom itt van kök dzsekémben a talpbélés alatt, emeld jó magasra, s egy csapással vágd le a fejemet.

– Méltányos légy, bátir! – figyelmeztette a Deresfarkú, mire Töstük fogta a fényes kardot, s nagyot suhintva fejét vette a vitéznek, a fényes kard pedig a föld alá hullva eltűnt.

Ajkulakot megölvén, ahogy Töstük innét továbbhalad, meglát az úton egy embert, aki íját feszítve az eget figyeli. Odamegy hozzá s megkérdi, kiféle-miféle.

– Én vagyok a Tűfokba találó Mámit – feleli az. – Hallom, hogy jön a föld színéről fáradtan, tikkadtan Elemán báj fia, a hős Töstük, gondoltam, lövök neki egy hét éve kikelt ludat s megvendégelem. Kis híján megzavartál.

Azt mondja erre Töstük:

– Én vagyok ím Elemán fia, Töstük.

Ekkor az az ember lelövi az égen szálló, hét éve kikelt ludat, s megvendégeli vele. Összebarátkozik Töstük a Tűfokba találó Mámittal, aztán indulnak tovább. Ahogy mennek, mendegélnek, egy dzsejran-t kergető ember bukkan föl előttük. Ahogy a dzsejrant utoléri, csak átszökken a fején, s elkezdi űzni visszafelé. „Hát ez meg mi lehet?” – álmélkodik Töstük, s odamenvén megkérdezi tőle:

– Mit csinálsz itt, te ember?

– Én vagyok a Dzsejrant el nem szalasztó Mámit. Azt mondják, jön a föld színéről Elemán báj hős fia, Töstük, reá várakozom, szeretném megvendégelni – azzal levágja a dzsejrant, s Töstükkel összebarátkoznak.

Ahogy ismét Töstük továbbhalad, egy embert lát ülni az úton, aki egy folyót egyszerre fölkortyol, majd száraz helyre a vizet kiereszti.

– Hát te miféle ember vagy? – kérdezi Töstük.

– Hallom, jön a föld színéről Töstük, lova ellankadt, maga kitikkadt, tiszta vizet készítvén őreá várakozom, én vagyok a Tónyelő Mámit.

Töstük összebarátkozik a Tónyelő Mámittal, majd innét is továbbindul.

Ahogy megy, mendegél, látja ám, hogy folyóparti magas nyárfára tekergőzve egy sárkány mászik fölfelé. Föltekint Töstük a nyárfa tetejére, s megpillantja az alpkarakus csipogó két fiókáját. A sárkányt lelövi, darabokra vágja, majd fölcipeli a fészekbe. Az alpkarakus fiókái örvendezve fogadták, s így szóltak hozzá:

– Anyánk hamarosan megérkezik. Téged most elrejtünk, s majd a dühe csillapodta után megmutatunk.

El is rejtették a sárkányt meg Töstüköt a szárnyuk alá. Egy idő múlva beborult az ég, kemény szél kerekedett, jégeső zuhogott, s egy nagy fekete valami leszállt a nyárfa tetejére. Háromszor hajolt földig a fa teteje, háromszor emelkedett az égre, míg végül kiigazodott. Kiderült, hogy az alpkarakus repült haza, s a zuhogó jégeső az ő könnye volt. Fiókái láttán megörült az alpkarakus, hogy épségben maradtak:

– Aj, gyermekeim – kérdezte –, miképpen maradtatok épségben a sárkánytól?

– Aj, anyánk, mit mutassunk meg előbb, a jóságot-é avagy a gonoszságot? – mondták azok.

– Lévén a fejem fabunkó, a karom meg ék, a jóságot tevővel magam is jót teszek. Ám előbb a gonosztevőt mutassátok – mondta.

Amint a fiókák a sárkányt megmutatták, az alpkarakus azt – hamm! – lenyelte.

– Most pedig mutassátok a jóságot – mondta.

Megmutatták neki Töstüköt, erre azt is lenyelte. A fiókák csipogva, sírva csipkedni kezdték anyjuk torkát:

– Halandó lelkünk föltámasztója, kialvó tüzűnk fölélesztője ez az ember, öklendezd vissza!

– Ejnye, fiókáim – szólt sajnálkozva az alpkarakus –, hisz a korábbinál is különb lesz, olyanná teszem, hogy nyíl át nem járja, kard el nem vágja, csak hagyjatok egy kicsit – s amint visszaöklendezte, Töstük a korábbinál is daliásabbá válva pottyant ki belőle. Ekkor az alpkarakus kitépett egy szálat a tollából, s odaadta neki, mondván:

– Ha bajba kerülsz, gyújtsd meg ezt a tollat, s én máris készen állok.

Töstük aztán elindult, s ment tovább. Meglátta, hogy egy fehér tigrist nyomon követve üldöz egy fekete fülű oroszlán. Elrejtőzött Töstük: „A menekülőt nem lövöm le, de az üldözőt lelövöm” – gondolta, s rálőtt a fekete fülű oroszlánra. Az le is rogyott. Közben odafutott hozzá a menekülő tigris:

– Barátom, Töstük – mondta –, jótett helyébe jót válj, fogadd el a segítségemet. Ha bajba kerülsz, csak gyújtsd meg ezt, s én máris ott leszek – azzal kitépett egy szálat a bajszából, s odaadta.

Töstük azután elindult, s ment tovább. Eljutott egy sűrű, sötét erdőbe. Ahogy az erdőben bolyong, megüti a fülét három medvebocs panaszos vinnyogása. „Mi lehet ezekkel?” – gondolja, s szemügyre veszi őket. Hát látja, hogy szálka ment a lábukba, s egészen elgennyesedett. Amint a szálkát kihúzta s eldobta, akis állatok nyomban megkönnyebbültek. Az anyamedve pedig összebarátkozott Töstükkel:

– Ha bajba kerülsz, gyújtsd meg ezt, s én azonnal ott leszek – mondta, majd kitépte egy szál bajszát, s odaadta.

Töstük innét is elindult, s haladt tovább. Ismét hallja, hogy egy helyen három farkaskölyök vinnyog. Látja ám, hogy seb van a lábukon, lépni sem bírnak. Őket is megtisztogatta, meggyógyította, s a farkassal összebarátkozott. A farkas is tépett a bajszából egy szálat, s odaadta neki, mondván:

– Ha bajba jutsz, csak gyújtsd meg, s én ott leszek.

Továbbmenvén, Töstük három vinnyogó, járni sem tudó hópárduckölyökre talált. Látja: a lábuk elgennyesedett. Azok sebeit is kinyomkodta, meggyógyította, s a hópárduc ugyancsak kitépett egy szálat a bajszából, s odaadta:

– Ha bajba kerülsz, csak gyújtsd meg, s én ott leszek – mondta.

Azután továbbindulván addig ment, mígnem eljutott Urumkán városába. Kérőt fogadván megüzente a kánnak:

– Adja nekem Uzuncsacsot.

Urumkán erre így válaszolt:

– Töstüktől nekem jószág nem kell. Díjat tűzök ki, s ha annak megfelel, odaadom a lányt. Íme az első: keressen egy tigrist, hozza ide, s az küzdjön meg az én tigrisemmel.

Amint Töstük az említett bajuszt meggyújtotta, tigris barátja máris ott termett. A kiéhezett vad tigris Urumkán hegybéli lovait a hegyből levágta, völgybéli lovait a völgyből levágta. Azután a két tigris megküzdött egymással, s Töstük vad tigrise Urumkán szelídített tigrisének átharapta a torkát.

Urumkán ekkor azt mondta:

– A díj második feltétele ez: van nekem egy hópárducom, hozzon hát ő is egy hópárducot, s azok küzdjenek meg egymással.

Meggyújtotta Töstük a bajuszt, s hópárduc barátja máris ott termett. A kiéhezett hópárduc vajon juhász-e? Urumkán völgybéli juhait a völgyben, hegybéli juhait a hegyben levágván, a kán szelíd párducának torkát átharapta, majd elment.

– A harmadik próbatétel – mondta Urumkán – ez legyen: van egy szelíd farkasom, hozzon egy farkast, hadd birkózzanak meg.

Töstük a farkas barátja adta szőrszálat amint meggyújtotta, farkas barátja máris ott termett. Urumkán maradék juhait levágván, a szelíd farkassal mihelyt szembetalálkozott, átharapta a torkát, s azzal odébbállt.

– A negyedik próbatétel: van egy szelíd medvém, hozz medvét te is, hadd birkózzanak meg, s gyújts össze egy hegynyi tüzelőt, hogy a lakomára szánt hús megfőhessen rajta – mondta Urumkán.

Meggyújtotta Töstük a szőrszálat, s barátja harminc medvét terelvén, a medvékre a tűzifát fölterhelvén megjelent. A vad medve átharapta Urumkán medvéjének a torkát, s megölte.

– Íme az ötödik próbatétel – mondotta Urumkán. – Az It-Icspesz Pokoltavának fenekén van egy negyvenfülű rézkazán, azt hozd ide, s húst rakván bele, főzzük meg.

Töstük a tó partjára ment s levetkőzött, gondolván: „majd én fölhozom a kazánt”, s már le akart volna merülni, ám az embernél okosabb Deresfarkú haragosan förmedt rá:

– Vakmerő vagy, de eszed nincs! Semmivel neked dolgod nincs. Az It-Icspesz Pokoltava nem könnyű ellenfél, majd én leszállók a tóba. Hét napig várj. Hét nap múltán a tó színére ha fehér hab bugyborékol föl, nekünk az Isten megadta. Ám ha a hab vérrel keveredve bugyborékol föl, én a ménesemet, te a házadat meg nem látod – mondta a Deresfarkú, s a tóba merülvén eltűnt.

Töstük a tó partján hét napig várakozott. Hetednapon a tó színére véres hab hullámzott föl. Megrémült ekkor Töstük:

It-Icspcsz, te Pokoltó,

Apádat ha ismered,

Töstük hírét ha ismered,

Egy szál lovát az utasnak add vissza!

Egy szál lovát ha nem adod,

Villás kapám megfogom,

Vized hatfelé árkolom –

Töstük nevemre fogadom!

Hegyes kapám megfogom,

Hétfelé vized árkolom –

Töstük nevemre fogadom!

Ha erre nem vagy hajlandó,

Villás kapám megfogván,

Vized hatfelé árkolván,

Hegyes kapám megfogván,

Hétfelé vized árkolván,

Medrestül kiapasztalak,

Sárrá elsorvasztalak!

Tónyelő Mámittal nyeletvén,

Száraz földre öntetvén,

Fenékig kiapasztalak,

Fehér agyaggá taposlak!

– mondta, s nekiállt a földet rugdosni. Ekkor a tó feje meg az esze meglódulván ahogy hullámot vetett, előbukkant a kazán egyik füle. Töstük dühösen megfogván amikor elhajította, Urumkán városának egy részére a víz borult, más részére a kazán borult. Ezt látván, Urumkán megszeppenve így szólt:

– Töstük fiam, tied a győzelem, vidd a kazánodat.

Töstük fogta a kazánt, s a tóba visszahajította. E pillanatban előjött a tóból a Deresfarkú:

Vakmerő vagy, de eszed nincs,

Semmivel neked dolgod nincs.

Szófogadatlan együgyű,

Szegődnöm kár volt tehozzád!

Negyvenkét lelkem volt, de csak hét lelkem maradt meg, csipetnyi füvet nem adtál, csöppnyi vizet nem adtál, ugyan mit küszködsz hát a kazánnal? – szólt megneheztelve.

Töstük a ló szavaira a bűnét belátván, kantáron fogva jól telietette, s amidőn az már úgy szökdelt, mint a dzsejran, elvitte Urumkán városába.

Urumkán azt mondta:

– A hatodik próbatétel most birkózás lesz.

A kán maga állt ki birkózni, ám Töstükkel szemben alulmaradt.

– A hetedik próba legyen most lófuttatás – mondta Urumkán.

Töstük a Deresfarkút a Dzsejrant el nem szalasztó Mámitra ültetve indította el. Az ördöngös öregasszony hétnapi járóföldre hajtván a lovát, a kitűzött helyre érkeztekor így szólt:

– Míg a lovak lehűlnek, pihenjünk egyet.

Ezzel a furfanggal Mámitot elaltatván, ő maga – gyía! – elnyargalt. A ló fekete tomporát ostorozva már egynapi utat megtett a vénasszony, amidőn a Deresfarkú a földet kapálván Mámitot nagy nehezen fölébresztette. Mire az föltápászkodott, Urumkán lova már rég oda volt. Sietve fölkapta Mámit a Deresfarkút, futásnak eredt, s amikor a vénasszony már a zászlóhoz közeledett, sikerült is megelőznie.

– Nyolcadik próbaként célozzunk most érmére – mondta Urumkán.

Telibe találó Mámit pedig az érmét eltalálta.

– Íme a kilencedik próbatétel – mondta Urumkán. – Van egy tuskóm, azt egy szarunyelű, nemezből összevarrott baltával hasítsd ketté.

„Mitévő legyek?” – gondolta Töstük, s módot nem találván, tanácstalanságában elküldte Uzuncsacshoz az egyik Mámitot. Uzuncsacs lehúzta az ujján lévő aranygyűrűt, s odaadván visszaüzente:

– Mondja ezt: „Fölülről Istenem, alulról apám-anyám hatalma, menyasszonyom, Uzuncsacs hatalma”, s ha el nem hibázva rávág, a tuskó kétfelé hasad.

Töstük szájába vette az aranygyűrűt, majd a lány szavait elismételvén a szarunyelű, nemezből összevarrott baltával a tuskóra vágott, s az el is hasadt kétfelé.

Miután minden próbatételben legyőzetett, így szólott Urumkán:

– Most a próbatételnek vége, vedd a menyasszonyodat – s menyegzőt tartván Uzuncsacsot Töstűkkel összeadta, készen reá, hogy őket a föld színére útnak bocsássa. A lakoma is véget ért, elközelgett a lány s a vőlegény indulási ideje.

– Hogyan jutsz föl most a föld színére? – kérdezte ekkor Töstüktől Urumkán.

Töstük meggyújtotta az alpkarakus tollát, s az nyomban ott termett, mondván:

– Ej, barátom, mi bajba kerültél?

Töstük a dolgok állását barátjának elbeszélvén ezt mondta:

– Vigyél föl most engem a föld színére.

– Rendben van – szólt az alpkarakus. – Negyven szarvas húsa kell nekem s negyven kupa víz.

Telibe találó Mámit, Dzsejrant el nem szalasztó Mámit s Tónyelő Mámit hárman egykettőre odakészítették a negyven szarvas húsát s a negyven kupa vizet. Urumkánnak Uzuncsacs leánya, Deresfarkú meg Töstük fölült az alpkarakusra, s az alpkarakus hat napig keringvén följutott a föld színére.

– Amikor bajba kerülsz, én máris itt leszek – mondta, majd elindult visszafelé.

Így hát Töstük hadd vágjon úrnak, szóljunk most Csojunkulak vitézről. Élt vala a föld színén egy köldöke-vas, körmeréz Csojunkulak nevű vitéz. Az embereknek ő nyugtot nem hagyván őket megszégyenítette, ezért minden emberfia egybegyűlvén megfogták, s egy mély verembe vetették. Töstük hangja hallatán Csojunkulak kémi-könyörögni kezdett, mondván:

– Eressz ki innét!

– Ki ne ereszd – figyelmeztette Töstüköt az asszonya –, végül még romlást hoz reád.

– Ennek a kezétől ugyan mi gonosz jöhetne? – szólt Töstük, és kiszabadította a veremből.

Az hamar kiment a hegyre, s a hegy rőtvadjait levágván nyárson megsütve mind megette. Majd a völgybe ereszkedvén a völgy vadjait is nyárson megsütve mind megette. A hegy vizével a száját öblítette, a folyó vizét egy csöppig fölszíván a szomját elégítette. Ekképpen Csojunkulak a hős Töstük lovát nyergelvén, tüzelőt szedvén, tüzet gerjesztvén jó ideig szolgált.

Egy napon Töstük szokás szerint odaszól Csojunkulaknak:

– Nyergeld föl Deresfarkút.

– Töstük lovát tán Csojunkulak nyergeli-é, Csojunkulak lovát tán Töstük nyergeli-é? – szól vissza ekkor Csojunkulak, s ölre megy Töstükkel. Dulakodó helyükön hegyek hasadtak, tusakodó helyükön sziklák szakadtak. Végül Töstük fölemelvén földhöz vágta, ám amikor a fejét egy kővel szét akarta zúzni, Csojunkulak így szólt hozzá:

– Csak az erőmet próbáltam, benned bizakodtam, ne ölj hát meg.

Kérésére-könyörgésére Töstük életben hagyta.

Csojunkulak Töstük lovát nyergelvén még jó ideig szolgált. Ezenközben a völgy vadjait a völgyből levágván, hegy vadjait a hegyből összeszedvén megint csak jó ideig a bendőjébe rakta. Egy napon aztán odaszól neki Töstük:

– Nyergelj föl.

Visszaszól erre Csojunkulak:

– Asszony lovára ülő szolga, asszony bundáját viselő szolga! – s nem nyergeli föl a lovat.

Ketten ismét ölre mentek, egy hétig tartott a tusakodásuk. Töstük ereje elfogyott, még a lába is megrogyott. Végül összeszedte minden erejét, Csojunkulakot fölemelvén földhöz vágta, s kővel a fejét szétrontván megölte, aztán továbbindult.

Ahogy szaporán lépkedve megy-mendegél, látja, hogy egy teve fut feléje. Töstükhöz közel érkezvén a teve megellik. Amíg Töstük megállván a tevénél elidőzik, egy pirosbama menyecske éri utol. A menyecske kilétét megtudakolván, az így válaszol:

– Hét esztendeje múlt az idén, hogy ez a tevekanca nem ellett, s Isten akaratából ma megellik. Hét évvel ezelőtt csábította el az ördöngös vénasszony Töstükömet, a föld alá leszállva akkor tűnt el. Vajon a jötte közeleg-é, avagy a halála közeleg? Jó utat, utasom, honnét vagy érkezőben?

– A föld alól jöttem – mondta Töstük.

– Ha a föld alól jöttél, hét éve eltűnt Töstükömet láttad-é? – tudakolta a menyecske a titkot. Erre Töstük, hogy próbát tegyen, ezt mondta:

– Magam ugyan nem láttam, de úgy hallottam, Urumkán városában tehenet őriz.

– Utasom – szólt a menyecske e szavad ember hallotta igaz szó nem lehet, Töstüköm nem közönséges férfi, tehenet ha őriztek, azt másvalaki őrizhette, az én Töstüköm tehenet nem őriz. – Majd eltűnődött:

Szürkéd ha ily szánalmas nem volna,

Gondolnám őt jó Deresfarkúmnak,

Szakállad ha ily fehér nem volna,

Gondolnálak vitéz Töstükömnek

– azzal a tevecsikót maga elé véve, a tevét kötőfékre fogva Kendzseke elindult hazafelé. A menyecskéhez csatlakozván Töstük is fölkerekedett.

– Melyek a házaitok? – kérdezte, mire az nyolc takaros fűkunyhóra mutatott. Töstük odament, s gondolván: „Ez lehet apám háza”, leszállt az egyik kis fekete kunyhónál.

Estére Kendzseke a Tarka tevekancát megfejvén forralt egy kondérnyi föcstejet, s mindenkit egy csészéből kínálván ezt mondta:

– Töstük lelkének is szánjatok egy csésze föcstejet.

Apósa ezt nem hagyta jóvá:

– Hol az a csontja-porladó, teteme-pusztuló Töstük, akiért sóhajtozol?

Töstük ekkor megkérdezte:

– Ej, ata, Töstüködnek miféle ismertetőjele van?

– Fiamnak a két lapockája közt egy tenyérnyi tűzvörös anyajegye van – felelte az öreg.

– Akkor én vagyok az a Töstük!

Amint ezt kimondta, a nyolc bátyja, nyolc ángya, az öreg meg az öregasszony mindannyian Töstükre borultak.

Kendzsekét közben elfogta a vajúdás. Hét napra rá szült egy fiúgyereket. Barmot vágtak, lakomát csaptak, s a gyereknek a Dzsódarbesim nevet adták. Töstük pedig bolyongva szétszéledt kipcsak népét összegyűjtvén, elszakadtját egybekötvén, romlottját rendbe szedvén megnyugodott.